Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-28 / 13. szám - Fodor András: Szép hűség • könyvkritika • Kálnoky László: Virágzó tüzek (Európa) (11. oldal) - Faragó Vilmos: Lépcsőházi kritika • könyvkritika • Jókai Anna: Tartozik és követel (Szépirodalmi) (11. oldal) - Kolosváry Bálint: Táj • kép (11. oldal) - Nemes György: Humanista vallomások • könyvkritika • Humana Hungarica (Magyar Bibliofil Társaság) (11. oldal)
Szép hűség Költő-műfordítóink méltán dicsért legjobbjai közt is külön hely illeti Kálnoky Lászlót. Szabó Lőrinc óta nincs még valaki, aki a nagyvilág líráját ilyen missziós elszánással közvetítené, akiben a tolmácsolás ennyire költői munkává, az önkifejezés második természetévé nemesedett. Szabó Lőrinc folytatója abban is, hogy a Nyugatiskola inkább hangulatok, színek megragadására törekvő „szép hűtlenségét” a szó szerinti értelem kötöttségeibe szorítja. Engedi érvényesülni a versek fogalmakba vagy víziókba feszített erejét, muzsikáját, de Szabó Lőrinc racionalizmusát is meghaladóan, szinte a korrekt kézműves szigorúságával ügyel nyelv és művészi gondolat pontosságára. Minden bizonnyal a legaggályosabb fordítónk, aki az eredetihez való görcsös ragaszkodás közben olykor virtuóz, már-már képtelen módon szárnyal a hűség bilincseiben. Teljesítménye mennyiség szerint ugyancsak tiszteletre méltó. Gyűjteményes fordításkötete, a Szeszélyes szüret (1958) óta másodszor készít egyéni antológiát régi és új tolmácsolásaiból. Az Évgyűrűk (1967) a XX. századi lírából válogatott, a mostani Virágzó tüzek című kötet alcíme: Versek a szerelemről. Képes Géza Szeretlek című saját fordításgyűjteménye (1947) s az 1955-ben először kiadott Vallomás óta különösen népszerű nálunk ez a könyvtípus. A Virágzó tüzek Kálnoky igényes összeállításában, ógörögöktől a kortársakig sorakozó 137 költőjét olvasva is igazolódik a Vallomást szerkesztő, bevezető Vas István megállapítása, hogy: „...a szerelmes vers nem mindig kizárólag a szerelemről szól, s ha kizárólag arról szól, akkor is magában foglalja a világ és az emberek változásait. Még a külsőségeket, a technika változásait is följegyzi, ha máshol nem, a hasonlataiban.” Ez a kötet egyik tanulságos érdekessége. A másik: hányféleképpen tud alkalmazkodni a fordító a költők érzelmi karakteréhez. Spenser áttetsző költőiségét épp úgy eltalálja mint Burns frappáns népi kedélyét (Shelah O’Neil), Andre Chénier tüzes szenvedélyességét, Victor Hugo férfias-gyöngéd érzékiségét (Az erdőben) nem kevésbé, mint Verlaine fülledtségét, vagy a spanyol költőkben felragyogó tiszta színeket. Találó közvetlenséggel visszhangozza Heine szellemes frivolságát, e.e. cummings csalafinta groteszkjeit. S aki eddig nem vette észre, ebből a kötetből is megtudhatja, milyen kivételes leleménnyel honosította Kálnoky Cocteau-t, Montalét. Egyikben kép és gondolat bonyolult költőiségét, másikban a mozzanatok — szürrealista oldottságon is áttetsző — pontos rajzát őrizve (Az üvegházban). A nyelvi konkrétság erényében egyébként új és új meglepetésekkel szolgál. Musset leírásaiból például szinte a közös kor, társadalmi kolorit s a délre húzó ösztönök jogán rokon puskini realizmust hívja elő: Nézd, agarak a fűben ugrálnak gyönyörűen, a nyílnak zömök kutyák. S a Decaunes nevű, nálunk alig ismert francia költőt is emlékezetessé avatja a tolmács nyelvi leleménye: Selymes cinkosok vagytok ti kezek A csönd puha karmantyúi S végül a kötet eredménye mindaz, ami a fordításokból visszaháramlik a költő Kálnokyra. Mert bár sokat foglalkozik külföldi költőkkel, azok közé tartozik, akiben a mániákus műgond sem sorvasztja a lírikust. Sőt, inspirálóan hat rá egyegy meghódított stílus, tudatosan tanul belőle. Minderről, Kálnoky művészetének magateremtette és kölcsönfényen nevelt gyümölcseiről nemsokára megjelenő saját kötete kapcsán bizonyára e helyt is szólni fog még a kritika. Fodor András FARAGÓ VILMOS: Jókai Anna Tartozik és követel című új regényét krúdában olvastam először. (A krúda félkész — bekötetlen — állapota egy könyvnek.) A sietségre azért volt szükség, mert a tévé Antal Imre, Dersi Tamás, Jókai Anna, Ungvári Tamás és jómagam közreműködésével bemutatni igyekezett a nézőknek a regényt, még a megjelenés előtt, vagy legalábbis a megjelenés pillanatában, azzal a gyorsasággal tehát, amely a legnagyobb könyvszenzációkat is ritkán jutalmazza. Most, hogy már bekötött állapotban van (vagyis megjelent), bárki meggyőződhet róla: nem kellett volna ennyire sietni. A Tartozik és követel semmiképp se könyvszenzáció. Inkább egy jó képességű íróreménység fiaskója. Kigondolt jellemösszeütközés, amely valódi konfliktust játszik; lombikhelyzet, amely élethelyzetet játszik — novella, amely regényt játszik. A kigondolt jellemek: egy akarattalan férfi és egy akarnok nő, felülről zuhant le (báró szülők fia) az egyik, azért olyan puha, alulról verekszi magát fölfelé (lumpen szülők lánya) a másik, azért olyan kemény. A lombikhelyzet: házasság (lakásgonddal súlyosbítva) e két ellentétes jellemű ember között. A novella: e kétféle jellem markáns felvillantása lenne, egyetlen határhelyzetben; a novella, amely regényt játszik: e kétféle jellem ugyanazon tulajdonságainak ismétlődő fel-felvillanása a fölös bőséggel halmozott helyzetekben. Két nyomtatott oldal, s az olvasó máris tudná: ilyen jellemek összeütközése robbanással jár; hat nyomtatott oldal ezt a sejtést igazolná — kész. Itt azonban háromszázharminc oldal igazol egy tételt, mintha a vegyész negyvenszer ismételné meg ugyanazt a kísérletet, holott a lombik már az első kísérletnél felrobbant. Az élethelyzetek, amelyeknek részletező rajzával a korábbi Jókai Anna-írások felfedező információ-újdonságokat hoztak egy nagyvárosi embertenyészetről, itt először bizonyító értéküket, vagyis regényfunkciójukat veszítik el, később már puszta információ-értéküket is: hiányzik a tét, amiért érdeklődéssel kellene olvasnunk, hogy Ildikó tizedszer is gorombán beszélt a főbérlő nénivel, Miklós pedig huszadszor is kaszinótojásra, virágra, taxira költötte a pénzt. És mert álregényről van szó, a cselekményt csak a puszta kronológia viszi előre az érzelmestragikus végkifejletig, s miként a halmozás szegényes rendezőelv önmagában, a „telt-múlt az idő” is kevés ahhoz, hogy igazi regényépítő erővé váljék. Mindez nem baj. Mással is előfordul. Két kérdésre azonban válaszolnom kell: Lépcsőházi kritika 1. Miért portálta ezt a regényt a televízió úgy, mintha könyvi szenzáció lenne? 2. Miért ez a lépcsőházi kritika, miért nem mondtam el véleményemet ott, akkor, a regényt bemutató februári tévéműsorban? Az első kérdésre alig tudok válaszolni. A rosszhiszeműség rejtélyes személyi kapcsolatokra gyanakodhat, én jóhiszemű vagyok: szimpla tévedésre gyanakszom. Az ízlés melléfogására. Jóakaratra, amely nem szolgált ugyan rossz ügyet, de jót se tett senkinek: a nézőnek se (mert félrevezette), az írónak se (mert őt is félrevezette) és a többi közreműködőnek se (mert a félrevezető szerepét kölcsönözte nekik). A második kérdésre azt válaszolhatnám: véleményemet igenis, ott is, akkor is, a műsorban is elmondtam. De ez nem lenne igaz. Felvétel közben azt hittem, hogy mondom a véleményemet, aztán megnéztem a műsort, egy hónappal a felvétel után, közvetítésben, mint tévénéző , és rádöbbentem arra, milyen ördöngős kommunikációs eszköz a tévé, mekkora felelősség tévében szerepelni, mennyire más kívülről és összhatásában egy műsor. Mert az összhatás ez volt: senki sem azt mondta, tette, szerkesztette és rendezte, amit valójában gondolt. Mint a történelmi cselekvés, sohasem az lesz a végeredménye, amit a cselekvők külön-külön akartak. Az objektivitásnak — jelen esetben a kamera objektívjének — hatalma ez a szereplő szubjektumok fölött. Mit láttam a készülék előtt ülve? Egy karót nyelt férfiút, aki láthatatlan papírról olvassa mondatait, keményen rendre utasítja a vitatkozókat és azt állítja: a társadalmi vonatkozásoknak semmi közük az irodalomhoz. (Holott Dersi Tamás, a Nyitott könyv című tévésorozat „házigazdája”, nyilvánvalóan nem akar merev lenni, papíros ízű lenni, rendreutasító lenni, hanem — éppen mert „házigazda” — közvetlen, nyájas és okos akar lenni.) Egy lelkesült férfiút, aki áradozó dicséreteket mond a regényről, lezser mozdulattal gyújt cigarettára, tüntetőn hangsúlyozza „szakmán kívüli” voltát és olvadozva mosolyog, amikor az írónő köszönetet mond neki. (Holott Antal Imre nyilvánvalóan tárgyilagosabb, elfogulatlanabb és szakmaibb akart lenni, hiszen ő az írónőnél sokkal népszerűbb és igenis szakmabeli.) Egy fölényes férfiút, aki okosan és szellemesen beszél, de csak vitatható általánosságokat mond, aki felsőfokokban dicséri a regényt, s aki ellentmondást nem tűrőn szól rá vitapartnerére, ebben a regényben pedig deklasszáltakról szó sincs. (Holott nyilvánvaló, hogy Ungvári Tamás vitathatatlan konkrétumokat akart mondani, hogy a regényről felsőfokok nélkül gondolkodik, hogy ennek a regénynek mindkét főszereplője igenis deklasszált, s nem valószínű, hogy ő egy másik regényt olvasott.) Egy bakafántoskodó férfiút, aki valóban sokat időzik a regény társadalmi problematikájánál, a többiek dicséretáradatában szinte hangsúlytalanul és dadogva mondja el kritikai észrevételeit, furcsa halszemekkel pislog, s csak vigyorogni tud, amikor az írónő a fejére olvassa, mennyire melléfogott. (Holott nyilvánvaló, hogy én a regény társadalmi problematikájáról akartam ábrázolás- és szerkesztésbeli gyengéire kifutni, hogy folyamatosan és hangsúlyosan akartam beszélni, hogy pislogás és vigyorgás helyett válaszolni akartam az írónőnek, de akkor kifutottunk volna a műsoridőből.) És egy pattogóan magabiztos hölgyet láttam végül, aki olyan éllel javítja ki néhány tárgyi tévedésünket vagy szóbotlásunkat, hogy a néző szemében diszkreditálja mindazt, amit mondtunk; aki halálra sért minden tanítót, ahogyan a maga okleveles tanár voltát hangsúlyozza; aki négy lábára sántító példázattal utasítja vissza a kritikát: egy kutyától ne kívánják, hogy macska legyen és nyávogjon — mondja diadallal, s aki a maga teljesítményét a kuglijátékhoz hasonlítja: a kugliban maximálisan kilenc bábut lehet ütni, én ezzel a regénnyel hetet ütöttem — mondja szerénytelenül.Holott tudom, hogy Jókai Anna szerény ember, és most is szerény akart lenni, hogy nem akart bennünket diszkreditálni, hogy tanító-kollégáit se akarta megsérteni, hogy bizonyára megérti, ha most utólag, ebben a lépcsőházi kritikában elmondom végre: dehogy kívánja bárki is egy kutyától — maradjunk a példázatnál — a „nyávogást”, csak „ugasson”, aki ehhez ért, ám „ugatni” is sokféleképpen lehet; a kuglival pedig az a helyzet, hogy a világirodalomban igen kevesen ütöttek kilenc bábut — Stendhal? Tolsztoj? Thomas Mann? —, még nyolcat is kevesen — Balzac? Gorkij? Móricz? —, ő tehát aligha ütött hetet, inkább hármat kellett volna mondania, hogy én most — képességeiben továbbra is reménykedve — négynek lássam az általa eddig maximálisan leütött bábuk számát. A végső tanulság pedig ez: becsüljük meg az irodalmat azzal, hogy valódi értékük szerint mérjük teljesítményeit. Akár írók vagyunk, akár kritikusok, akár tévészerkesztők. Ha nagyon akarjuk, talán a kamera-objektív hatalmán is úrrá leszünk egyszer. Humanista vallomások Antológiákat, gyűjteményeket már sok nézőpont szerint válogattak; azt hiszem, a Humana Hungarica a magyar irodalomból az első olyan válogatás, amely egy sajátos csomópont köré tereli a szövegeket: a humanizmus csomópontja köré. „A magyar irodalom legrokonszenvesebb és legértékesebb mondanivalója” ez — a humanizmus —, írja rövid bevezetőjében Kovács Máté, a Magyar Bibliofil Társaság elnöke. A ritka gonddal, szerkesztői leleménnyel és tipográfiai mívességgel készített szép könyv a Magyar Bibliofil Társaság első reprezentatív kötete; hadd jegyezzük föl itt mindenekelőtt azoknak a nevét — a szép könyv szerelmesei ők —, akik ezt a kimagasló nyomdai művészi alkotást lelkes összefogással létrehozták. A kötetben szereplő szövegeket Pödör László válogatta, a kötetet Pataky-Brestyánszky Ilona gondozta, a tipográfia Lengyel Lajos műve, s a szedés-nyomtatás a gyomai Kner nyomda remeke. A szöveg pedig fél évezred magyar íróinak, költőinek, gondolkodóinak az emberségről tett vallomásai — 28 írás, latinul, illetve francia ,és angol fordításban. A sort Janus Pannoniusnak a békéhez írt szövege nyitja meg, őt követi a Taurinus néven író Stieröchsel István latin szövege, melyben Dózsa György ceglédi beszédét idézi meg; ezután Balassi Bálint verse, Bocskai István, Tótfalusi-Kis Miklós, II. Rákóczi Ferenc vallomásaiból olvashatunk részleteket, majd sorjáznak a költők: Batsányi János, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Madách Imre, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos — s itt Bartók Béla és Kodály Zoltán rövid vallomása szakítja meg a sort —, aztán Füst Milán, József Attila, Radnóti Miklós, Illyés Gyula, Vas István, Benjámin László, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nagy László, Juhász Ferenc és Garai Gábor egyegy reprezentatív verse olvasható. A névsor rangos, s a szövegek rangját még az is emeli, hogy a verseket a francia és az angol fordító gárda ismert kiválóságai ültették át, olyanok mint Manoil, Chaulot, Feuillade, Guillevic, Rousselot, Richard, továbbá Horn, Grosz, Watkins, Botsford, Davie, Lourie, McRobbie és mások. Talán elképzelhető lett volna még néhány kiváló magyar költő is a válogatásban, az emberség más hazai reprezentánsa és protagonistája is — de ne elégedetlenkedjünk. Azt se rójuk föl — alkalmasint egyfajta nyomdai koncepció tükre ez —, hogy bár tizenegy vershez a magyar grafikai művészet legjobbjai készítettek egész oldalas illusztrációkat — Reich Károly, Gyulai Liviusz, Kass János, Csohány Kálmán, Kondor Béla, Zala Tibor, Kondor Lajos, Würtz Ádám, Gacs Gábor, Hincz Gyula és Pásztor Gábor —, ám ezt a gyönyörű rajzgyűjteményt, mint egy külön mellékletet illesztették a szövegrész végére. Szívesebben láttam volna mindegyiket a vers mellett, illetve szívesen vettem volna, ha nemcsak tizenegy vers grafikai tükrét látom viszont, hanem valamennyi versét. Ez még szebbé tette volna a kötetet. Nemes György Kolosváry Bálint: Táj I KÖNYVEK 11 Humana Hungarica (MAGYAR BIBLIOFIL TÁRSASÁG) Jókai Anna: Tartozik és követel (SZÉPIRODALMI) Kálnoky László: Virágzó tüzek (EUROPA)