Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-28 / 13. szám - Fodor András: Szép hűség • könyvkritika • Kálnoky László: Virágzó tüzek (Európa) (11. oldal) - Faragó Vilmos: Lépcsőházi kritika • könyvkritika • Jókai Anna: Tartozik és követel (Szépirodalmi) (11. oldal) - Kolosváry Bálint: Táj • kép (11. oldal) - Nemes György: Humanista vallomások • könyvkritika • Humana Hungarica (Magyar Bibliofil Társaság) (11. oldal)

Szép hűség Költő-műfordítóink méltán di­csért legjobbjai közt is külön hely illeti Kálnoky Lászlót. Szabó Lő­rinc óta nincs még valaki, aki a nagyvilág líráját ilyen missziós el­­szánással közvetítené, akiben a tol­mácsolás ennyire költői munkává, az önkifejezés második természe­tévé nemesedett. Szabó Lőrinc folytatója abban is, hogy a Nyugat­iskola inkább hangulatok, színek megragadására törekvő „szép hűt­lenségét” a szó szerinti értelem kö­töttségeibe szorítja. Engedi érvé­nyesülni a versek fogalmakba vagy víziókba feszített erejét, muzsiká­ját, de Szabó Lőrinc racionalizmu­sát is meghaladóan, szinte a kor­rekt kézműves szigorúságával ügyel nyelv és művészi gondolat pontos­ságára. Minden bizonnyal a legag­gályosabb fordítónk, aki az eredeti­hez való görcsös ragaszkodás köz­ben olykor virtuóz, már-már kép­telen módon szárnyal a hűség bi­lincseiben. Teljesítménye mennyiség szerint ugyancsak tiszteletre méltó. Gyűj­teményes fordításkötete, a Szeszé­lyes szüret (1958) óta másodszor készít egyéni antológiát régi és új tolmácsolásaiból. Az Évgyűrűk (1967) a XX. századi lírából válo­gatott, a mostani Virágzó tüzek cí­mű kötet alcíme: Versek a szere­lemről. Képes Géza Szeretlek című saját fordításgyűjteménye (1947) s az 1955-ben először kiadott Vallo­más óta különösen népszerű nálunk ez a könyvtípus. A Virágzó tüzek Kálnoky igényes összeállításában, ógörögöktől a kortársakig sorakozó 137 költőjét olvasva is igazolódik a Vallomást szerkesztő, bevezető Vas István megállapítása, hogy: „...a szerelmes vers nem mindig kizá­rólag a szerelemről szól, s ha kizá­rólag arról szól, akkor is magában foglalja a világ és az emberek vál­tozásait. Még a külsőségeket, a technika változásait is följegyzi, ha máshol nem, a hasonlataiban.” Ez a kötet egyik tanulságos érde­kessége. A másik: hányféleképpen tud alkalmazkodni a fordító a köl­tők érzelmi karakteréhez. Spenser áttetsző költőiségét épp úgy eltalál­ja mint Burns frappáns népi ke­délyét (Shelah O’Neil), Andre Ché­nier tüzes szenvedélyességét, Victor Hugo férfias-gyöngéd érzékiségét (Az erdőben) nem kevésbé, mint Verlaine fülledtségét, vagy a spa­nyol költőkben felragyogó tiszta színeket. Találó közvetlenséggel visszhangozza Heine szellemes fri­­volságát, e.e. cummings csalafinta groteszkjeit. S aki eddig nem vette észre, ebből a kötetből is megtud­hatja, milyen kivételes leleménnyel honosította Kálnoky Cocteau-t, Montalét. Egyikben kép és gondo­lat bonyolult költőiségét, másikban a mozzanatok — szürrealista ol­­dottságon is áttetsző — pontos raj­zát őrizve (Az üvegházban). A nyelvi konkrétság erényében egyéb­ként új és új meglepetésekkel szol­gál. Musset leírásaiból például szinte a közös kor, társadalmi ko­­lorit s a délre húzó ösztönök jogán rokon puskini realizmust hívja elő: Nézd, agarak a fűben ugrálnak gyönyörűen, a nyílnak zömök kutyák. S a Decaunes nevű, nálunk alig is­mert francia költőt is emlékezetes­sé avatja a tolmács nyelvi lelemé­nye: Selymes cinkosok vagytok ti kezek A csönd puha karmantyúi S végül a kötet eredménye mind­az, ami a fordításokból visszahá­­ramlik a költő Kálnokyra. Mert bár sokat foglalkozik külföldi költők­kel, azok közé tartozik, akiben a mániákus műgond sem sorvasztja a lírikust. Sőt, inspirálóan hat rá egy­­egy meghódított stílus, tudatosan tanul belőle. Minderről, Kálnoky művészetének magateremtette és kölcsönfényen nevelt gyümölcseiről nemsokára megjelenő saját kötete kapcsán bizonyára e helyt is szólni fog még a kritika. Fodor András FARAGÓ VILMOS: Jókai Anna Tartozik és követel című új regényét krúdában olvas­tam először. (A krúda félkész — bekötetlen — állapota egy könyv­nek.) A sietségre azért volt szük­ség, mert a tévé Antal Imre, Dersi Tamás, Jókai Anna, Ungvári Ta­más és jómagam közreműködésével bemutatni igyekezett a nézőknek a regényt, még a megjelenés előtt, vagy legalábbis a megjelenés pil­lanatában, azzal a gyorsasággal te­hát, amely a legnagyobb könyv­szenzációkat is ritkán jutalmazza. Most, hogy már bekötött álla­potban van (vagyis megjelent), bár­ki meggyőződhet róla: nem kellett volna ennyire sietni. A Tartozik és követel semmiképp se könyv­szenzáció. Inkább egy jó képességű íróre­ménység fiaskója. Kigondolt jellem­­összeütközés, amely valódi konflik­tust játszik; lombikhelyzet, amely élethelyzetet játszik — novella, amely regényt játszik. A kigondolt jellemek: egy akarattalan férfi és egy akarnok nő, felülről zuhant le (báró szülők­ fia) az egyik, azért olyan puha, alulról verekszi magát fölfelé (lumpen szülők lánya) a má­sik, azért olyan kemény. A lombik­helyzet: házasság (lakásgonddal sú­lyosbítva) e két ellentétes jellemű ember között. A novella: e kétféle jellem markáns felvillantása len­ne, egyetlen határhelyzetben; a no­vella, amely regényt játszik: e két­féle jellem ugyanazon tulajdonsá­gainak ismétlődő fel-felvillanása a fölös bőséggel halmozott helyzetek­ben. Két nyomtatott oldal, s az ol­vasó máris tudná: ilyen jellemek összeütközése robbanással jár; hat nyomtatott oldal ezt a sejtést iga­zolná — kész. Itt azonban három­százharminc oldal igazol egy tételt, mintha a vegyész negyvenszer is­mételné meg ugyanazt a kísérletet, holott a lombik már az első kísér­letnél felrobbant. Az élethelyzetek, amelyeknek részletező rajzával a korábbi Jókai Anna-írások felfe­dező információ-újdonságokat hoz­tak egy nagyvárosi embertenyé­szetről, itt először bizonyító érté­küket, vagyis regényfunkciójukat veszítik el, később már puszta in­formáció-értéküket is: hiányzik a tét, amiért érdeklődéssel kellene olvasnunk, hogy Ildikó tizedszer is gorombán beszélt a főbérlő nénivel, Miklós pedig huszadszor is kaszi­nótojásra, virágra, taxira költötte a pénzt. És mert álregényről van szó, a cselekményt csak a puszta kronológia viszi előre az érzelmes­tragikus végkifejletig, s miként a halmozás szegényes rendezőelv ön­magában, a „telt-múlt az idő” is kevés ahhoz, hogy igazi regényépí­tő erővé váljék. Mindez nem baj. Mással is elő­fordul. Két kérdésre azonban vá­laszolnom kell: Lépcsőházi kritika 1. Miért portálta ezt a regényt a televízió úgy, mintha könyvi szen­záció lenne? 2. Miért ez a lépcsőházi kritika, miért nem mondtam el vélemé­nyemet ott, akkor, a regényt be­mutató februári tévéműsorban? Az első kérdésre alig tudok vála­szolni. A rosszhiszeműség rejtélyes személyi kapcsolatokra gyanakod­hat, én jóhiszemű vagyok: szimpla tévedésre gyanakszom. Az ízlés melléfogására. Jóakaratra, amely nem szolgált ugyan rossz ügyet, de jót se tett senkinek: a nézőnek se (mert félrevezette), az írónak se (mert őt is félrevezette) és a többi közreműködőnek se (mert a félre­vezető szerepét kölcsönözte nekik). A második kérdésre azt válaszol­hatnám: véleményemet igenis, ott is, akkor is, a műsorban is el­mondtam. De ez nem lenne igaz. Felvétel közben azt hittem, hogy mondom a véleményemet, aztán megnéztem a műsort, egy hónappal a felvétel után, közvetítésben, mint tévénéző , és rádöbbentem arra, milyen ördöngős kommunikációs eszköz a tévé, mekkora felelősség tévében szerepelni, mennyire más kívülről és összhatásában egy mű­sor. Mert az összhatás ez volt: sen­ki sem azt mondta, tette, szerkesz­tette és rendezte, amit valójában gondolt. Mint a történelmi cselek­vés, sohasem az lesz a végeredmé­nye, amit a cselekvők külön-külön akartak. Az objektivitásnak — je­len esetben a kamera objektívjé­nek — hatalma ez a szereplő szub­jektumok fölött. Mit láttam a készülék előtt ülve? Egy karót nyelt férfiút, aki lát­hatatlan papírról olvassa monda­tait, keményen rendre utasítja a vi­tatkozókat és azt állítja: a társa­dalmi vonatkozásoknak semmi kö­zük az irodalomhoz. (Holott Dersi Tamás, a Nyitott könyv című tévé­sorozat „házigazdája”, nyilvánva­lóan nem akar merev lenni, papí­ros ízű lenni, rendreutasító lenni, hanem — éppen mert „házigazda” — közvetlen, nyájas és okos akar lenni.) Egy lelkesült férfiút, aki áradozó dicséreteket mond a regényről, le­zser mozdulattal gyújt cigarettára, tüntetőn hangsúlyozza „szakmán kívüli” voltát és olvad­ozva mo­solyog, amikor az írónő köszönetet mond neki. (Holott Antal Imre nyilvánvalóan tárgyilagosabb, el­fogulatlanabb és szakmaibb akart lenni, hiszen ő az írónőnél sokkal népszerűbb és igenis szakmabeli.) Egy fölényes férfiút, aki okosan és szellemesen beszél, de csak vi­tatható általánosságokat mond, aki felsőfokokban dicséri a regényt, s aki ellentmondást nem tűrőn szól rá vitapartnerére, ebben a re­gényben pedig deklasszáltakról szó sincs. (Holott nyilvánvaló, hogy Ungvári Tamás vitathatatlan konk­rétumokat akart mondani, hogy a regényről felsőfokok nélkül gondol­kodik, hogy ennek a regénynek mindkét főszereplője igenis de­­klasszált, s nem valószínű, hogy ő egy másik regényt olvasott.) Egy bakafántoskodó férfiút, aki valóban sokat időzik a regény tár­sadalmi problematikájánál, a töb­biek dicséretáradatában szinte hangsúlytalanul és dadogva mond­ja el kritikai észrevételeit, furcsa halszemekkel pislog, s csak vigyo­rogni tud, amikor az írónő a fe­jére olvassa, mennyire melléfogott. (Holott nyilvánvaló, hogy én a re­gény társadalmi problematikájáról akartam ábrázolás- és szerkesztés­beli gyengéire kifutni, hogy folya­matosan és hangsúlyosan akartam beszélni, hogy pislogás és vigyor­gás helyett válaszolni akartam az írónőnek, de akkor kifutottunk vol­na a műsoridőből.) És egy pattogóan magabiztos höl­gyet láttam végül, aki olyan éllel javítja ki néhány tárgyi tévedésün­ket vagy szóbotlásunkat, hogy a néző szemében diszkreditálja mind­azt, amit mondtunk; aki halálra sért minden tanítót, ahogyan a ma­ga okleveles tanár­ voltát hangsú­lyozza; aki négy lábára sántító pél­dázattal utasítja vissza a kritikát: egy kutyától ne kívánják, hogy macska legyen és nyávogjon — mondja diadallal, s aki a maga tel­jesítményét a kuglijátékhoz hason­lítja: a kugliban maximálisan ki­lenc bábut lehet ütni, én ezzel a regénnyel hetet ütöttem — mond­ja szerénytelenül.­­Holott tudom, hogy Jókai Anna szerény ember, és most is szerény akart lenni, hogy nem akart bennünket diszkreditál­­ni, hogy tanító-kollégáit se akarta megsérteni, hogy bizonyára megér­ti, ha most utólag, ebben a lépcső­házi kritikában elmondom végre: dehogy kívánja bárki is egy kutyá­tól — maradjunk a példázatnál — a „nyávogást”, csak „ugasson”, aki ehhez ért, ám „ugatni” is sokféle­képpen lehet; a kuglival pedig az a helyzet, hogy a világirodalomban igen kevesen ütöttek kilenc bábut — Stendhal? Tolsztoj? Thomas Mann? —, még nyolcat is kevesen — Balzac? Gorkij? Móricz? —, ő tehát aligha ütött hetet, inkább hármat kellett volna mondania, hogy én most — képességeiben to­vábbra is reménykedve — négynek lássam az általa eddig maximáli­san leütött bábuk számát. A végső tanulság pedig ez: be­csüljük meg az irodalmat azzal, hogy valódi értékük szerint mérjük teljesítményeit. Akár írók vagyunk, akár kritikusok, akár tévészerkesz­tők. Ha nagyon akarjuk, talán a kamera-objektív hatalmán is úrrá leszünk egyszer. Humanista vallomások Antológiákat, gyűjteményeket már sok nézőpont szerint válogat­tak; azt hiszem, a Humana Hunga­rica a magyar irodalomból az el­ső olyan válogatás, amely egy sa­játos csomópont köré tereli a szö­vegeket: a humanizmus csomó­pontja köré. „A magyar irodalom legrokonszenvesebb és legértéke­sebb mondanivalója” ez — a hu­manizmus —, írja rövid bevezető­jében Kovács Máté, a Magyar Bibliofil Társaság elnöke. A ritka gonddal, szerkesztői leleménnyel és tipográfiai mívességgel készí­tett szép könyv a Magyar Bibliofil Társaság első reprezentatív köte­te; hadd jegyezzük föl itt minde­nekelőtt azoknak a nevét — a szép könyv szerelmesei ők —, akik ezt a kimagasló nyomdai művészi al­kotást lelkes összefogással létre­hozták. A kötetben szereplő szö­vegeket Pödör László válogatta, a kötetet Pataky-Brestyánszky Ilona gondozta, a tipográfia Lengyel La­jos műve, s a szedés-nyomtatás a gyomai Kner nyomda remeke. A szöveg pedig fél évezred ma­gyar íróinak, költőinek, gondolko­dóinak az emberségről tett vallo­másai — 28 írás, latinul, illetve francia ,és angol fordításban. A sort Janus Pannoniusnak a béké­hez írt szövege nyitja meg, őt kö­veti a Taurinus néven író Stie­­röchsel István latin szövege, mely­ben Dózsa György ceglédi beszé­dét idézi meg; ezután Balassi Bá­lint verse, Bocskai István, Tótfa­­lusi-Kis Miklós, II. Rákóczi Fe­renc vallomásaiból olvashatunk részleteket, majd sorjáznak a köl­tők: Batsányi János, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany Já­nos, Madách Imre, Ady Endre­, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos — s itt Bartók Béla és Kodály Zoltán rövid vallomása szakítja meg a sort —, aztán Füst Milán, József Attila, Radnóti Mik­lós, Illyés Gyula, Vas István, Ben­jámin László, Weöres Sándor, Pi­linszky János, Nagy László, Ju­hász Ferenc és Garai Gábor egy­­egy reprezentatív verse olvasható. A névsor rangos, s a szövegek rangját még az is emeli, hogy a verseket a francia és az angol for­dító gárda ismert kiválóságai ül­tették át, olyanok mint Manoil, Chaulot, Feuillade, Guillevic, Rousselot, Richard, továbbá Horn, Grosz, Watkins, Botsford, Davie, Lourie, McRobbie és mások. Talán elképzelhető lett volna még néhány kiváló magyar köl­tő is a válogatásban, az emberség más hazai reprezentánsa és pro­­tagonistája is — de ne elégedet­lenkedjünk. Azt se rójuk föl — alkalmasint egyfajta nyomdai kon­cepció tükre ez —, hogy bár ti­zenegy vershez a magyar grafikai művészet legjobbjai készítettek egész oldalas illusztrációkat — Reich Károly, Gyulai Liviusz, Kass János, Csohány Kálmán, Kondor Béla, Zala Tibor, Kondor Lajos, Würtz Ádám, Gacs Gábor, Hincz Gyula és Pásztor Gábor —, ám ezt a gyönyörű rajzgyűjteményt, mint egy külön mellékletet illesz­tették a szövegrész végére. Szíve­sebben láttam volna mindegyiket a vers mellett, illetve szívesen vet­tem volna, ha nemcsak tizenegy vers grafikai tükrét látom viszont, hanem valamennyi versét. Ez még szebbé tette volna a kötetet. Nemes György Kolosváry Bálint: Táj I­ K­ÖNYVEK 11 Humana Hungarica (MAGYAR BIBLIOFIL TÁRSASÁG) Jókai Anna: Tartozik és követel (SZÉPIRODALMI) Kálnoky László: Virágzó tüzek (EUROPA)

Next