Élet és Irodalom, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1970-12-05 / 49. szám - Colette Corbu: Siker és útkeresés a bukaresti színházakban • Tájékozódás (6. oldal) - Stefanovits Péter: Álom • kép (6. oldal) - H-i: Újságerdők • Tájékozódás (6. oldal) - Boldizsár Iván: Könyvév és olvasási év • Tájékozódás (6. oldal)

TÁJÉKOZÓDÁS COLETTE CORBU: SIKER ÉS ÚTKERESÉS A BUKARESTI SZÍNHÁZAKBAN . A román újságíró azzal az engedéllyel látogatja a magyar színházakat, hogy „nem kötelező” végignéznie az előadást. Ezzel az engedéllyel, noha magyarul egy szót sem értek, nem értem. A kitűnő és a középszerű előadás is lekötött. A magyar pályatársak utóbb benyomásaimról faggattak. Nem tudtam válaszolni. Túl keveset láttam ahhoz, hogy a magyar főváros színházi életéről képet alkossak és öszszevessem azt a bukaresti színházak eredményeivel. Az ilyen összehasonlítás pedig általában hasznos. Talán nem érdektelen, ha az igencsak hézagos magyarországi élményeim helyett az idei bukaresti színházi évadról adok számot, arról, amit jól ismerek, s amely természetesen éppúgy kínál valódi élményt és kevésbé jelentős előadást, mint a színházi élet általában és mindenütt. A szezon Bukarestben sokat ígérően kezdődött, a különféle műfajok és a különböző színvonalú darabok előadásának szembetűnő közös nevezője: a rendezőknek az a szándéka, hogy új, sajátos színpadi megoldásokat keressenek. A siker már nem csak a rendezői szándéktól függ, előfordul, hogy a választott mű szövege ellenáll a mégoly tehetséges színpadi megvalósításnak. Példa erre a Szerelem a szerelemért című angol komédia, Scandal habkönnyű darabja, melyet Eugen Mandric rendezésében a Bulandra színház játszik. Az előadás jó, igyekszik kihasználni az ügyesen szőtt cselekmény hatáslehetőségeit, de a szöveg gyengeségét nem tudja feledtetni, a színházi este végül esztétikailag keveset nyújt. Félicien Marceau Fanny-ja is kommersz darab, de ez már vérbeli vígjáték, s ha a saját kora szemüvegén átnézzük (1911-ben írták), még valamiféle társadalmi tiltakozást is kifejez, mintha csak a dühös fiatalok műveinek előhírnöke lenne. A bukaresti Nemzeti Színház előadása, Mihai Berechet rendezése, ebből a háromfelvonásos anekdotából jól pergő, ízléses és elegáns játékot teremtett. Hasonlóan kellemes estét kínál a román Vígszínházban Anouilh utolsó előtti darabja, a Cher Antoine, mely bár szintén a bulvárszínház színvonalán mozog — a maga nemében mesteri munka. (Nem véletlenül váltott ki heves vitákat a kritikusok körében a nemzetközi porondon.) Anouilh a színház belső világát ábrázolja, s bár nem törekszik a problémák mélyére hatolni, kitűnőevi és józan ítélettel rajzol meg egy adott lelkiállapotot. Lucien Giurchescu rendezése, minden öncélú meghökkentést kerülve, kitűnően érvényesíti a szerző ezúttal kissé malíciózus, a szokottnál komorabb iróniáját. A külföldi darabok sorában a színházi évad kezdetének igazi eseménye azonban a Nemzeti Színház Albee bemutatója. A Nem félünk a farkastól-t a román származású francia rendező, Michel Fagadeu állította színpadra, páratlan művészi logikával, nagyszerű ritmusban. A kirobbanó sikerben méltán osztozik a négy kiváló színész, köztük elsősorban Radu Beligan, aki mellesleg a színház igazgatója is. Ám, ami hitem szerint a legjelentősebb vonás és eredmény az új színházi évadban , az a hazai színműirodalom jelenléte. Nemcsak az, hogy sor került ezekre az eredeti bemutatókra, hanem ami ennél fontosabb: drámaíróink korszerű témákkal, mai problémákkal jelentkeztek, méghozzá sikeresen. Főként az ifjúság életével foglalkozó művek keltettek érdeklődést. Mircea Radu Iacoban első színpadi műve a szerző meghatározása szerint tragikomédia, én inkább lírai komédiának nevezném. Címe: Tango Nisában — nem Nizzában. A történet színhelye ugyanis nem a francia Riviéra, hanem Moldva egyik távoli kis faluja. Hősei vidékre került értelmiségiek, akik nem tudnak beleilleszkedni a falusi környezetbe. Szilveszter éjszakáján egy újabb „száműzött” toppan be közéjük, egy szép és kissé szentimentálisan optimista orvosnő, akinek megjelenése a többieket is vallomásra készteti: ki mint látja a világot, s azon belül a saját alkotóképessége kiteljesedésének lehetőségeit. A darab végére valamennyiök problémája megoldódik. Egyetlen élet marad megoldatlan: az orvosnőé. Ez a szabálytalan befejezés a darab leghitelesebb és legérdekesebb mozzanata. Iacoban meglehetősen bátor, valóban aktuális művét a Giulesti Színház mutatta be. Ion Ornescu, akit eddig főként színészként és versmondóként ismert a román közönség, maga rendezte a Nottara Színházban új darabját, A lázadó-t. A történet látszólag általánosan romantikus. Egy testvérpárról szól. Szüleik még gyerekkorukban magukra hagyták őket, a fiú lopásért javítóintézetbe került, s onnan szabadulva nővérétől reméli a szeretet, a tisztaság megváltását. A lány — akit ő az embereszmény megtestesítőjének hisz — tizennyolc évesen egy revüszínház statisztája lett, s a fiú döbbent csalódással fedezi fel, hogy testvére prostituált. A lány is csalódik: egy szerelemtől reméli maga megváltását, de a szeretett férfi egy jól szituált nő kedvéért cserbenhagyja. A mese mögött mélyebb mondanivaló lappang: a „bukott” fiatalok problémája, akik sikertelenül kísérelnek meg betörni és beilleszkedni az „erkölcsös” ifjúság világába. A fiatal szerzők műveit nagy rokonszenvvel fogadta a közönség, mely eközben — akárcsak jómagam — türelmetlenül várja a román színpad ismert, jeles mestereinek új műveit: Eugen Lovinescu, Aurel Baranga, Paul Everac, Teodor Mazilu és a többiek darabjait, s a tartalmas, mindig aktuális klasszikus és modern külföldi művek bemutatóit a bukaresti színpadokon. Stefanovits Péter: Álom A szerző a bukaresti Contemporanul '-‘ munkatársa. Nemrég szerkesztőségünk vendégevolt. BOLDIZSÁR IVÁN: KÖNYVÉV ÉS OLVASÁSI ÉV Egy kis unescológia Úgy éreztem, szerencsés csillagzat alatt születtem, hogy az Unesco legutóbbi, tizenhatodik közgyűlésén részt vehettem, és így részt kérhettem egy világméretű „jámbor szándék”, a nemzetközi könyvév világrahozatalában. Azért is örültem, mert az utóbbi években, mint a tömegkommunikációs forradalom botcsinálta apostola — elsősorban itt, az ÉS hasábjain — felültem az elektronikus Pegazusra és igyekeztem a művészi kifejezés új eszközeinek polgárjogát kiharcolni. Ezért abban a színben tűnhettem fel — és tűntem is nem egy írótársam előtt —, hogy beálltam molucanistának, és én is azt a repedtfazék nótát fújom, hogy a könyvnek, a könyvírásnak, a könyvolvasásnak befellegzett, lejárt a Gutenberg-korszak és a jövő csak a képé és a hangé. Ellenkezőleg: most már kötetnyi írásaim és száz nemzetközi kerekasztal csatározásom célja egészen más. Arról szeretném meggyőzni az írókat és a művészeket s nem utolsó sorban a kulturális politikusokat, hogy a televízió a könyvnek a legfőbb szövetségese; hogy az alkotás és a befogadás új reneszánsza előtt állhatunk, ha a hagyományos és a modern kifejezési eszközök harmóniáját megtaláljuk. Ez a mi nemzedékeink feladata és nem ülnék heteken át nemzetközi értekezleteken, ha nem fűtene a meggyőződés, hogy a többi földrész nemzedékei ezt a szintézist szocialista kortársaiktól várják. Tőlünk. Hogy ez nem vágyszülte gondolat, arra egy Unesco-példa: az Unesco vezetősége éppen Budapesten óhajt szimpoziont tartani a televízió és a képzőművészet viszonyáról, festők, szobrászok, grafikusok, művészeti kritikusok és történészek, kultúrpolitikusok és természetesen televíziósok bevonásával, a Magyar Televízió képzőművészeti programjainak alapján. (Olykor jobb hírünk a világban, mint hírünk az országban.) Az olvasás éve A nemzetközi könyvév javaslatához a közgyűlés tájékoztatásitömegkommunikációs bizottságában minden küldöttség hozzá akart szólni, minden szakértőnek volt ötletes mondanivalója. Ezért a bizottság egy kisebb munkacsoportot alakított és ez három napon át vitatta és újraformálta az eredeti javaslatot. Nagy szellemi gyönyörűség volt részt venni ebben a vitában és a szöveg megfogalmazásában. Az eredeti javaslat voltaképpen nem mondottki többet, mint azt, hogy az Unesco nyilvánítsa 1972-t nemzetközi könyvévvé és kérje fel a kormányokat és a nemzetközi és nemzeti szerveket, hogy összpontosítsák a közvélemény figyelmét a könyv szerepére a társadalomban és tegyenek meg minden lehetőt, hogy a könyvet népszerűsítsék. Ez mindenkinek tetszett, de senki sem tartotta elegendőnek. Húsz, vagy huszonöt módosító javaslat érkezett be; ezek között, általános vélemény szerint három volt igazán fontos: egy indiai javaslat, amely a fejlődő világ könyvéhségét és könyvhiányát hangsúlyozta. Azt a kérdést vetették fel, hogy ünnepeljenek könyvévet olyan országokban, ahol a lakosság többsége még írástudatlan, vagy ahol az olvasni tudóknak sincs pénzük, hogy könyvet vásárolhassanak, a közkönyvtárak pedig még a jövő álmai között szerepelnek. A második egy szovjet javaslat volt, amely abból indult ki, hogy nem mindegy a könyvek tartalma sem, ezért vegyük be a határozati javaslatba, hogy az Unesco és a tagállamok elsősorban azokat a könyveket támogassák, amelyek hozzájárulnak az emberiség nemes céljaihoz: a békéhez, a gazdasági és szellemi fejlesztéshez, az emberi jogok megerősítéséhez és a fajiság és a kolonializmus elleni harchoz. Ebből tengervita származott. A brit, az ausztráliai és az egyesült államokbeli küldött azt mondta, hogy ők ugyan személy szerint egyetértenek ezekkel a célokkal, de semmiféle irodalmi mű tartalmába vagy mondanivalójába nem szólhatnak bele. A magyar delegátus azt vetette szembe, hogy itt nem beleszólásról van szó, hanem támogatásról és ez jó alkalom volt, hogy a támogatás, tűrés, tiltás három T- politikáját röviden ismertesse. Egy francia küldött Végül a francia küldött, Robert Escarpit — de ennél a névnél meg kell állnom. Vannak nevek, amelyek belenőnek az ember életébe, de az arc nem társul hozzájuk. Escarpit-é ilyen. Huszonöt éve kisebb-nagyobb megszakításokkal mindennap olvasom a Le Monde-ot és mindennap Robert Escarpit-val kezdem. Akinek valaha volt eza jó lap a kezében, annak nem kell magyaráznom: az első oldalon minden nap (minden nap!) van egy kis bekeretezett, kurzívbetűs szöveg, egy prózai epigramma, amely címéhez méltóan — „Napról napra” — a nap eseményeihez kapcsolódva valami bölcset és szellemeset mond. Tizennyolc-húsz nyomtatott sorban, tehát nem is egy fél flekken. Ennél kutyábban nehéz írói—újságírói munka nincs, de ennél művészibb is alig. Minden hajnalban megtalálni a témát, a témához a gondolatot, a gondolathoz a csattanót, le a kalappal. Le is vettem, jelképesen, amikor kiderült, hogy ő a könyvvitában a francia küldött és mellékesen, vagyis inkább főfoglalkozásként a Bordeaux-i egyetemen az összehasonlító irodalomtörténet és az irodalomszociológia tanára. A nemzetközi könyvév gondolatát is ő vetette fel még négy évvel ezelőtt, „A könyv forradalma” című könyvében, amelyet az Unesco adott ki. Megérdemelné a lefordíttatást. A határozat végső formája is az ő prózájának kis remeklése. És a vitában is hűséges maradt Le Monde-beli tömör szellemességéhez, amikor — most térek vissza a félbehagyott mondathoz — azt javasolta, hogy „az emberiség nemes céljai: a béke stb.” mondatot így egészítsék ki: „az emberiség nemes céljai, amelyeket az Unesco alapokmánya is kifejezésre juttat: a béke stb.” Ez ellen már senki sem tudott tiltakozni, nem is akart, hiszen mint oly gyakran nemzetközi tanácskozásokon a megfelelő formula megtalálásán múlik a megegyezés a lényegben. Egy magyar javaslat A lényegre a harmadik módosító javaslat tapintott rá, amelyet a magyar és a francia delegáció nyújtott be. Azt indítványoztuk, hogy 1972 ne csak a könyv, hanem az olvasás nemzetközi éve is legyen. Más oldalról kiindulva javaslatunk egybevágott az indiaiak gondolatával és így sok ázsiai, afrikai és latin-amerikai ország támogatta s végül ebben az értelemben módosították is a határozatot. Egésznapos szerkesztgetés és fogalmazás után benyújtottunk a bizottságnak egy javaslatot, amelynek első pontja mint próza is tetszett a jelenlevő íróknak: „Tekintettel arra, hogy az írott szó kezdettől fogva az eszmék hordozója és civilizációnk alapja, az Unesco az 1972-es évet Nemzetközi Könyvévvé nyilvánítja.” A mondat másik felével nem is volt semmi baj, de az elsővel! Sorra kértek szót az afrikai delegátusok és a vérmesebbje, például egy alig huszonnégy éves nigériai egyetemi docens, a fehér ember felsőbbségét, fölényét, megvetését, fekete Afrika lenézését olvasta ki ebből az ártatlan félmondatból, hiszen a világ számos részében írott szó nélkül is van és volt kultúra. Ha indulataiban nem is, de lényegében igaza volt, tehát a bizottság egyszerűsítette és kissé megszürkítette a mondatot; csak az írott s nyomtatott szó fontosságára hívja fel az Unesco az emberiség figyelmét. De hiszen ez a dolog veleje. • A határozat A határozat — amely egyúttal felhívás is —a hármas tagozású. Az első az elvi rész és ezt már elmondtam. A második a tagállamokhoz, tehát az országokhoz, tehát a népekhez, tehát a társadalomhoz, tehát az olvasókhoz fordul, beleértve a különböző kiadói, könyvkereskedői, könyvtárosi, dokumentációs és más nemzetközi szervezeteket. Már készen volt a javaslat, amikor hiányérzetem támadt. Néhány hét alatt annyira elmeszkosodik az ember, hogy csak második olvasásra tűnt fel: mindenkiről szó van itt, mindenféle szervezettel tárgyalt az Unesco titkársága már előzőleg is, csak éppen az írókról feledkezett meg. „A csecsemővédelemnél sem gondolnak az apára” — védekezett Robert Escarpit. Bevettük az írókat is, de nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ebben a mulasztásban a Nemzetközi Pen vezetőségének passzivitása is ludas. Itt szerepel a magyar javaslat is: arra szólítja fel a kormányokat, hogy „könyvek írásának, kiadásának, terjesztésének és népszerűsítésének útján tegyék a nemzetközi könyvévet az olvasás évévé.” Arra is felkéri az Uneco a tagállamokat, hogy az Unesco Nemzeti 11!5 IS3Q I IRODALOMI Újságírdők 1970 a természetvédelem éve. A Times irodalmi mellékletének kommentárja kaján „tippet” ad a csökkenő példányszámú lapok tulajdonosainak: a veszteséget tüntessék fel úgy, mint a természetvédelemmel vállalt szolidaritás nagylelkű gesztusát. Hiszen a példányszám csökkenésével holdnyi erdők menekülnek meg a fűrésztől. Új megvilágításban láthatnánk a sajtó szerepéről folyó vitákat — írja a lap —, ha felismernénk, hogy a világ erdőségei, illetve sajtóorgánumai élet-halál harcban álló küzdőfelek, mindegyik hasznot húz a másik hanyatlásából. Megkönnyebbülve lélegezhetnének fel az erdők, ha megszűnne például a News of the World (a legnépszerűbb angol napilap) — évente 780 ezer (!) kivágott fa elégíti ki papíréhségét. A sajtó megrögzött védelmezői azzal mentegetik az erdők „lemészárlását”, hogy a rotációs papírrá zúzott fákat eleve e célra ültették. A vérbeli természetbarátok azonban úgy érvelhetnek, hogy az efféle mesterséges, mérnöki-üzleti fatelepítés is kárára van a tájnak. Talán az lenne a legméltányosabb elégtétel, ha köteleznék az újságokat, hogy tüntessék fel címoldalukon az előállításukhoz szükséges fák számát, fajtáját, elterjedtségét. Egy új statisztikai kiadvány máris példát mutatott: reklámröpiratában töredelmesen bevallotta, hogy új kiadása 391,6 tonnányi papírt emésztett fel, ami 46 és félszer akkora papírhalom, mint a londoni Post Office Tower. őszintének tűnik a vallomás, bár a radikálisabb természetbarátok aligha érzékenyülnek el tőle, mértékegységül ugyanis éppen a városképet megtörő monstrum-építményt használja. A dolog iróniája, hogy a természetvédelem brosúrái, röpiratai is papíron jelennek meg. A folyamat megállíthatatlannak látszik. Bárha az újságot elolvasás után elültetni lehetne, s friss fa növekednék belőle ... h-i 1970. DECEMBER 5.