Élet és Irodalom, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-04-03 / 14. szám - Goda Gábor: A falu bikája • széppróza | elbeszélés (14. oldal) - Simor András: A Banque de France kormányzója mondja 1871. május 30-án • vers (14. oldal) - Turcsányi Antal: Arató • kép (14. oldal)
Ma reggel igen tanulságos cikket olvastam a heroizálás indokoltságáról és a deheroizálás veszedelméről, mert mostanában sok, hihetetlenül fontos dologról írnak cikket. Mondom, érdekes olvasmány volt, mert sok mindent tanultam meg belőle, légióként azt, hogy a bátorság a kiváltságosok erénye, és e téren hazánk sok tekintetben joggal jeleskedhet. Ha ezt el tűzom, akkor állítólag heroizálom a népet, ha tagadom, deheroizálom. Isten látja lelkem, föltéve, hogy van isten és éppen az én lelkemet figyeli, egyik sincs szándékomban, hiszen tudom, hogy a kis és nagy népek egyaránt gazdagok bátrakban és gyávákban, és azt is tudom, hogy a gyávák nem mindig gyávák és a bátrak nem mindig bátrak. Így hát a legbölcsebb, ha ezt az egész tárgykört átengedem azoknak a kiváltságosoknak, akik ennek az országnak heroizmusát és deheroizmusát kvantitatív és kvalitatív alapon képesek megítélni, de mindig azzal a céllal, hogy másokat buzdítsanak a bátorságra. Ismervén a történelmet, sok olyat tudnék mondani, ami az embert általában deheroizálja, anélkül, hogy az emberi normából kivetkőzne. Aztán ismerek olyan deheroizált tulajdonságokat, amelyek számomra egyenesen az emberi norma határain belül vannak, rokonszenvesek, és amire csak azt mondhatom, amit Marx is mondott, Terentiust idézve, azaz, hogy semmi sem áll tőlem távol, ami emberi. Aztán vannak a világon koszos jelleműek, akiknek „heroizmusa” gyerekek, asszonyok és védtelen férfiak legyilkolásában nyilvánul meg, és egész úgynevezett bátorságuk a lefegyverzettek elleni alávalóságban tündököl. Ezekről az a véleményem, hogy sajátos bátorságuk és korlátoltságuk csodálatos arányban áll egymással, mert nem számolnak az elnyomottak, a fegyvertelenek, a védtelenek szervező képességeinek folytonos növekedésével, ami végül is ezek teljes győzelmét biztosítja, ha nem is mindig azonnal, de előbb vagy utóbb. Egyszóval, a reggeli olvasmány látszólag elvont kérdései mögül elővillant az ideológia mindig gyakorlati vetülete, és ismét arról győzött meg, hogy az elmélet-ellenesség az embert Ikaroszhoz teszi hasonlóvá, akiről csak egy szarvasmarha hiheti, hogy azért, mert a repüléssel próbálkozott, elszakadt a földtől. Senki sem áll közelebb a földi valósághoz, mint az olyan ember, aki az égbolt meghódítására törekszik. Erről az olvasmányomról sem adtam volna ilyen elmélkedőn számot, ha a mai nap történelmi eseményekben bővelkedő műsora közé nem állt volna módomban egy olyan személyes eseményt iktatnom, amely engem mélyen megrendített, vagy ami ennél is több: elgondolkoztatott. N. faluban, ahol a nyarat töltöttem, bizonyos átmeneti állathiány mutatkozik, de úgy gondolom, előbb-utóbb annyi állat lesz mégis a magyarok földjén, ami előbb a közgazdászokat, utóbb a népet is kielégíti. Így hát a kérdés nemzetgazdasági vonatkozásai nem tartoznak rám, legfeljebb annyit tartok honpolgári kötelességemnek közölni e tárgyban, hogy a bikák és tehenek szekszuális kapcsolatának állami növelése igen kívánatos, kivált a társadalmi együttélésnek olyan periódusában, amikor a heréit ökrök funkcióit már majdnem egészében átvették a traktorok, és e nemes állatok már nem tartoznak nemzeti sajátosságaink vagy költészetünk tárgykörébe. Hiszem, hogy száz esztendőbe sem telik és már csak Petőfiből tájékozódhatunk arról, hogy a szekérrel „a négy ökör lassacskán ballagott”. Annyi bizonyos azonban, hogy suttyomban kifejezett szociográfiai kíváncsiskodásaim során megtudtam, hogy N. faluban mindössze néhány tehén és egy bika van. A termelőszövetkezet csak most épít szarvasmarhák számára istállót. Az építkezés elég lassan halad, de mint hírlik, minden jel arra vall, hogy a Duna-parti modern istállósorba betelepítik majd a szükséges marhákat is. Ennek sokféle szempontból örülök, mert szeretem a marhahúst és hiányolom, hogy pillanatnyilag csak orvosi rendelvényre kaphatok kicsinyke borjúhúst, bifszteket pedig még akkor sem, ha mészároslegényekkel különös borravalói szinten tartott emberi kapcsolataim lennének. Társadalmunk fejlődése során azonban egyre több az öntudatos mészáros és ezért egyre kevesebb a bifsztek, amelyet vastagra vágva szeretek, félig sütve, tehát úgy, hogyha késemmel a közepén megnyomom, afféle vizes-vér-Lé tócsásodjék a hús oromzatán. Puha is legyen, hogy a vendéglői tompa kések is könnyedén megbirkózzanak vele, tetejébe tegyen a jó szakács egy kis vasacskát, ami ugyan nem magyar, hanem francia szokás, de a két állam közötti kulturális kapcsolatok elmélyülése feltehetően ilyen eredményeket is hoz majd. Valamint éles, csípős mustár is legyen az asztalon, ami oroszhonra emlékeztet engem, és ne tagadják meg tőlem a Worcestert és Ketchupot sem, mert e sokféle nemzet felől jövő ízek a vöröses húsú marhát igazán kellemes állattá teszik. Mindez, amit eddig leírtam, nagyon is tudatos bevezetése annak a piramidális eseménynek, amelynek nemcsak én, de N. falu lakosságának fele is tanúja volt. Ha magam nem is láttam, de mondták, hogy N. községnek van szarvasmarhája, méghozzá egy bikája és néhány tehene. Információim szerint marha feletti dolgokat vártak ettől a bikától, a potenciálnak oly fokát, amely N. község szarvasmarha-állományának soha nem látott fejlődését hivatott megindítani. Nem tudom, hogy ez a bika a magán-, a a szövetkezeti vagy az állami szektor tulajdona-e, de azt hiszem, ezt csak mi ketten nem tudtuk, azaz a bika és én. Mármost mi történt? Ezt egész pontosan szintén nem tudtam kinyomozni, mert nem voltam jelen e marha indulatainak kirobbanásánál, és így azt sem tudom, hogy jogos vagy jogtalan indulatok feszítették-e orrlyukait és egész remegő, rohanó testét. Lehet, hogy a Duna-parti kedvezőtlen legelőkön dühbe gurult. Dühbe gurult, mert többnyire csak kurtafüvű juhlegelőkön kényszerült kérődzeni, ami figyelembe véve fogberendezését, csakugyan boszszantó. Semmivel sem kevésbé, mint amikor a vendéglőben hosszas várakozás után ehetetlenül kemény húst hoznak ki, s elfeledik melléje tenni a kést és a villát. Talán azon mérgelődött, hogy szutyakos felsőajka alatt csak nyolc metszőfoga van, ezek is mind az állkapocsban, s ezért nem képes a legelésző szarvasmarha a füvet leharapni, hanem fejének rántása általszakítja le, de ezt is csak a hosszabb füvű legelőn tudja megtenni, míg a juhlegelőn egyenesen éhezni kénytelen. Ezek persze csak feltételezések, inkább csak oknyomozások e bikás szarvasmarha mérgességének oka felől. Annyi azonban bizonyos, hogy nagyon mérges volt, de tagadhatatlan, hogy lángoló dühében hatalmasnak és férfiasnak bizonyult. Ezt a bikát jó okkal heroizálom. Nem lehet azt egyszerűen ezzel elintézni, hogy „magányos” szarvasmarha N. faluban. Éppen ebben a magányában, ebben a szarvasmarhai btkaságában volt valami megrendítően férfias, fájdalmas, elszánt és bátor. Talán lágyakon rúgták és ez már több volt, mint amit eltűrhet az ember oly községben, amelyben e nemes szerv valóban párját ritkítja. Egyébként teljesen úgy vágtatott az országúton, zihálva, fújtatva, szarvait lengetve, dülledőn tüzesedő tekintettel, mint ahogyan én azt hazánk számos jeles írójánál olvasni kényszerültem. Eszembe jutott például, hogy akad-e II. községben egy modern Toldi Miklós, aki elibe áll, felkapaszkodik a vágtató állat szarvára és lefékezi. Nem, kérem. Meg kell őszintén és becsületesen mondanom, hogy a Toldi Miklósok hazájában, itt, N. községben speciel nem akadt egy ilyen aranyjánosi ember-bika. A lakosok előbb a járdára nyomakodtak s aki csak tehette, beugrott bíletbe, udvarba, házba. Magam is menekülésre gondoltam, amire időm is lett volna, hiszen vagy kétszáz méter választott el a dühöngő marhától. Egy kézikocsit már feldöntött. Egy biciklin és egy motoroson áttaposott. A szembejövő autók félrehúzódtak, mert a közlekedési szabályoknak megfelelően, megvadult állat előtt kötelesek megállni. A bika az út közepén rohant és egy Esztergom felé haladó autóbusz sárhányóját is megrongálta szarvával. A rendőr a kocsmából nézte a jelenetet, miközben folyvást úgy tett, mintha revolvere után nyúlna, de nyilván lebeszélték az efféle adminisztratív intézkedésekről, már csak arra való tekintettel is, hogy a bikás szarvasmarha és állomány szaporító eszközei oly ritkák, hogy legjobb, ha a rendőri közbenjárás nem szab gátat a nemzet mezőgazdasági fejlődésének. Az asszonyok sikoltoztak, kosaraikat eldobálták. Az öregekről kiderült, hogy fiatalos bakugrásokkal védik azt az életet, amelyről minden nap többször is elmondták: az ilyen öregnek már legjobb volna odakint a temetőben. Egy-két pelyhedző álló legényke felberregtette motorját, hogy a bika után iramodjék. A parasztok leintették őket, mondván, hogy a motorberregés még dühödtebbé teheti. Éppen úgy, mint az a kerge traktoros, aki rettentő masinájával képes lett volna birokra kelni a fenevaddá szárnyalt háziállattal, ha idejében nem inti le a termelőszövetkezet elnöke és nem óvja meg az efféle embertelenségektől azt az elmarhult csacsit, akinek sejtelme sem volt a bika népfenntartó, társadalmi erejéről. Annyi bizonyos, hogy a helyzet bonyolultnak volt mondható, mint általában annyi minden, keskeny e hazában. Mondom, bennem is élt a menekülés vágya, mégha a kíváncsiság marasztalt is. Nem mintha nem láttam volna az életben már számtalan megvadult marhát, vagy tagadnám az efféle indulatok szörnyű veszedelmeit. Valami azonban megdöbbentett. Előre is szánom-bánom, hogy N. község lakosainak hősiességét deheroizálni vagyok kénytelen, mert még a hatalmas termetű mészáros is, az óriás asztalos, a nagyszájú legények, akiket esténként pofozkodni láttam a kocsma előtt, mind-mind megszeppentek, e vadság látták. Úgy látszik, hogy az emberi bőrbe bújt falú bikái Szepegő báránnyá változnak a náluk bikább, valódi bikánál. Az is lehet, hogy abban bíztak: a vágtató állat átrohan a falun, meg sem áll a következő faluig, és majd csak akad a fővárosig valaki vagy valami, ami ezt az eszeveszett vadságot meglágyítja. Röstellkedve mondom, hogy jómagam a félénk természetű emberek közé tartozom, mert az élet már annyira megedzett, hogy nem elszánt, hanem fáradt lettem a sok edzéstől. Oly nyilvánosan deheroizáltam magam, hogy ebben már-már heroizmust lehetett gyanítani. Nem szégyenkezve féltem, hanem nyíltan. Nem röstellkedve szorongtam, hanem egy ország nyilvánossága előtt Ha villámlik, behúzom a nyakam, és anynyi bátorság sincs bennem, amennyire szüksége volna az embernek ahhoz, hogy egy kilométert ússzon a nyílt tengeren, az abszolút boldogság szigetéig. Én erről az abszolút boldogságról az egykilométeres út veszélyei miatt feltétlenül lemondanék. Cápák, érgörcs, szufla... egye fene az abszolút boldogságot. De valahol, talán abban a tudatalattiban, amelyet annyi együgyű ember tagad a tudat fölöttijében, mégiscsak van valami heroizmus. Mindazt tudni, amit tudok, és nem felkötni magam egy póznára! Azt a Jézus kiscsizmáját! Ehhez mégiscsak kell valami heroizmus! Én, aki úgy félek a haláltól, mint minden más ember, aki nem valja be magának vagy teljesen belesántult szellemileg az elfogadhatatlan dolgok elfogadásába, egész életemben olyasmit csináltam, ami nem más, mint kihívó szembeköpése a halálnak, amellyel már a hatodik évtizede farkasszemet nézek, és ha valamelyikünké, nem az én, az ő pillája rezdült meg, nem az én kaszám vágta a rendet, hanem az övé pusztított el a természet rendjével történt átkozott visszaélései folytán annyi emberi életet. Szóval, nem akad senki, aki szembeszáll a megdühödött bikával! Senkit sem vetek meg ezért. Tisztelem az erőszak gyávaságát. A józanság dicsérete sohasem deheroizálás. Az ostobák bátorsága, látszólagos heroizmusa, az az igazi deheroizálás. Senki nem kap fel egy vasrudat, hogy fejbe vágja a bikát. Még a pap is a pártházba menekül, a párttitkár meg a templomban ücsörög. A traktorost sem engedik be a termelőszövetkezet udvarának óriás fakapuján, hátha utána üget a bika. A falusi állatszakértők az udvarokban magyarázzák a szarvasmarhák alkalmi dúltságának okait. Nagy ég! Már csak ketten vagyunk az utcán: a bika, meg én. Most már nem tágíthatok. Ha ezt a csatát megnyerem, N. község áldani fogja a nevem. Azt fogják mondani: hiába, akinek szilárd világnézete van, az a vadállattól sem fél. Lám! Felböfög bennem az igazi heroizmus. Ó, milyen nemes ember vagyok, milyen igaz ember! Nem magamért állok itt, hanem azért az egész világért, amelyet eszméim képviselnek. Én nem tágíthatok. A községben bölcsnek, nagynak tartanak. Régen azt mondták az antiszemiták egy-egy zsidóra: Hja, ha minden zsidó ilyen volna! Hadd mondhassák most: Hja, ha minden szocialista ilyen volna! Nem, nem is remegek. Inkább hetyke és büszke vagyok. Szívesen megemelném magam előtt finom panama kalapom. Panama kalap... valami átvillan az agyamon és újra azt mondom magamban: panama kalap. Micsoda delikatesz lehet egy panama kalap egy megvadult bika számára, aki nem tudja a füvet leharapni és a juhlegelő kurta füvén éhezni kénytelen. Hátha ízlik neki ez a finomszalmájú panama! Hátha dühében is észreveszi, hogy van még valami a világon, ami ízes falat, amiért érdemes megszelídülni, érdemes visszavedleni háziállattá! A parasztok a bika mögött újra összesereglenek az utcán és jószándékúan integetnek felém, ne legyek őrült, ne torreádorkodjam pika nélkül. Engem most mindez nem érdekel. Itt a nagy alkalom. Bebizonyítani N. községben, N. országban, N. földrészen, N. bolygón, hogy gyilkos szerszámok nélkül, puszta ésszel és egy panama kalap finom szalmájával mire képes az igazi hérosz. Vagy ötven méter választ el a bikától. Ebbe állok. Úgy helyezkedem el, hogyha a szarvával döfni is készülne, csak a kalapot döfje át. Hátha sikerül, ... Jön, vágtatva, prüszkölve, fújtatva, csorog a nyála, nem áll meg előttem, elszalad mellettem, és szarván megakad a kalapom. Megrázza magát. A szalmakalap a földre hut. S úgy tűnik, mintha tovább akarna vágtatni, de valami szag érhette az orrát Egy varázslatos, egy végzetes, egy bénító, bikamorfiumos vagy lidokainos érzéstelenítő, egy szenvedélytelenítő aroma, mert megáll, körbe néz, keresi a kalapot, amely szarváról lehuzott Aztán megfordul és nyolc metszőfogával, valamint huszonnégy zápfogával könnyedén rágcsálni kezdi. Hosszú farkát oldalra csapja, ami jó feh Vérbe borult szeme már nem a dühöt, hanem azt a mámort tükrözi, amit az enyém is tükrözne a fentebb említett Worcesterbe, Ketchupbe s éles mustárba mártott bifsztek láttán. Nem eszi meg olyan gyorsan, mint hinné az ember. Hosszan billegtetve a fejét, csámcsog és a nyálát csorgatja. Időnként hálásan néz rám, a szemén látom, hogy ismét hisz az emberiségben, a maga háziállati mivoltában, a jövőben. Röstellem elmondani, milyen nagyra nőttem N. község lakói szemében. Ha megdühödnék és magányos bika módján futnék végig az országúton, vajon akadna-e nekem is olyan jótevőm, áld dorong helyett étellel hűtené szenvedélyeim tüzét? GODA GÁBOR ELBESZÉLÉSE: A falu bikája SIMOR ANDRÁS: A Banque de France kormányzója mondja 1871. május 30-án Ha Vartin idejön és pisztolyt fog rám, odaadtam volna mind a 2 milliárd és 180 milliót a páncélszekrényekből, csakhogy a polgártársak ugyan idejöttek pisztollyal a kézben, de a jogról vitáztak velem, így történt, hogy a Kommün veszteséget alig okozott, mondhatni, pénzügyileg semmibe se került Franciaországnak. 9104V :Duv fAupsdini ÉLET ÉS IZ IRODALOM 1971. ÁPRILIS 3