Élet és Irodalom, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-03 / 14. szám - Goda Gábor: A falu bikája • széppróza | elbeszélés (14. oldal) - Simor András: A Banque de France kormányzója mondja 1871. május 30-án • vers (14. oldal) - Turcsányi Antal: Arató • kép (14. oldal)

Ma reggel igen tanulságos cikket olvas­tam a heroizálás indokoltságáról és a dehe­­roizálás veszedelméről, mert mostanában sok, hihetetlenül fontos dologról írnak cik­ket. Mondom, érdekes olvasmány vo­l­t, mert sok mindent tanultam meg belőle, légió­ként azt, hogy a bátorság a kiváltságosok erénye, és e téren hazánk sok tekintetben joggal jeleskedhet. Ha ezt el tű­­zom, akkor állítólag heroizálom a népet, ha tagadom, deheroizálom. Isten látja lelkem, föltéve, hogy van is­ten és éppen az én lelkemet figyeli, egyik sincs szándékomban, hiszen tudom, hogy a kis és nagy népek egyaránt gazdagok bát­rakban és gyávákban, és azt is tudom, hogy a gyávák nem mindig gyávák és a bátrak nem mindig bátrak. Így hát a legbölcsebb, ha ezt az egész tárgykört átengedem azoknak a kiváltságo­soknak, akik ennek az országnak heroiz­­musát és deheroizmusát kvantitatív és kva­litatív alapon képesek megítélni, de min­dig azzal a céllal, hogy másoka­t buzdítsa­nak a bátorságra. Ismervén a történelmet, sok olyat tudnék mondani, ami az embert általában deheroi­­zálja, anélkül, hogy az emberi normából ki­vetkőzne. Aztán ismerek olyan deheroizált tulajdonságokat, amelyek számomra egye­nesen az emberi norma határain belül van­nak, rokonszenvesek, és amire csak azt mondhatom, amit Marx is mondott, Teren­­tiust idézve, azaz, hogy semmi sem áll tő­lem távol, ami emberi. Aztán vannak a világon koszos jelle­­műek, akiknek „heroizmusa” gyerekek, asszonyok és védtelen férfiak legyilkolásá­­ban nyilvánul meg, és egész úgynevezett bátorságuk a lefegyverzettek elleni alávaló­­ságban tündököl. Ezekről az a véleményem, hogy sajátos bátorságuk és korlátoltságuk csodálatos arányban áll egymással, mert nem számol­nak az elnyomottak, a fegyvertelenek, a védtelenek szervező képességeinek folytonos növekedésével, ami végül is ezek teljes győzelmét biztosítja, ha nem is mindig azonnal, de előbb vagy utóbb. Egyszóval, a reggeli olvasmány látszólag elvont kérdései mögül elővillant az ideoló­gia mindig gyakorlati vetülete, és ismét ar­ról győzött meg, hogy az elmélet-ellenesség az embert Ikaroszhoz teszi hasonlóvá, aki­ről csak egy szarvasmarha hiheti, hogy azért, mert a repüléssel próbálkozott, elsza­kadt a földtől. Senki sem áll közelebb a földi valósághoz, mint az olyan ember, aki az égbolt meghódítására törekszik. Erről az olvasmányomról sem adtam volna ilyen elmélkedőn számot, ha a mai nap történelmi eseményekben bővelkedő műsora közé nem állt volna módomban egy olyan személyes eseményt iktatnom, amely engem mélyen megrendített, vagy ami en­nél is több: elgondolkoztatott. N. faluban, ahol a nyarat töltöttem, bizo­nyos átmeneti állathiány mutatkozik, de úgy gondolom, előbb-utóbb annyi állat lesz mégis a magyarok földjén, ami előbb a köz­gazdászokat, utóbb a népet is kielégíti. Így hát a kérdés nemzetgazdasági vonat­kozásai nem tartoznak rám, legfeljebb annyit tartok honpolgári kötelességemnek közölni e tárgyban, hogy a bikák és tehe­nek szekszuális kapcsolatának állami nö­velése igen kívánatos, kivált a társadalmi együttélésnek olyan periódusában, amikor a heréit ökrök funkcióit már majdnem egé­szében átvették a traktorok, és e nemes ál­latok már nem tartoznak nemzeti sajátos­ságaink vagy költészetünk tárgykörébe. Hi­szem, hogy száz esztendőbe sem telik és már csak Petőfiből tájékozódhatunk arról, hogy a szekérrel „a négy ökör lassacskán balla­gott”. Annyi bizonyos azonban, hogy suttyom­ban kifejezett szociográfiai kíváncsiskodá­­saim során megtudtam, hogy N. faluban mindössze néhány tehén és egy bika van. A termelőszövetkezet csak most épít szarvas­­marhák számára istállót. Az építkezés elég lassan halad, de mint hírlik, minden jel ar­ra vall, hogy a Duna-parti modern istálló­sorba betelepítik majd a szükséges marhá­kat is. Ennek sokféle szempontból örülök, mert szeretem a marhahúst és hiányolom, hogy pillanatnyilag csak orvosi rendelvényre kaphatok kicsinyke borjúhúst, bifszteket pedig még akkor sem, ha mészároslegények­kel különös borravalói szinten tartott em­beri kapcsolataim lennének. Társadalmunk fejlődése során azonban egyre több az ön­tudatos mészáros és ezért egyre kevesebb a bifsztek, amelyet vastagra vágva szeretek, félig sütve, tehát úgy, hogyha késemmel a közepén megnyomom, afféle vizes-vér-Lé tócsásodjék a hús oromzatán. Puha is le­gyen, hogy a vendéglői tompa kések is könnyedén megbirkózzanak vele, tetejébe tegyen a jó szakács egy kis vasacskát, ami ugyan nem magyar, hanem francia szokás, de a két állam közötti kulturális kapcsola­tok elmélyülése feltehetően ilyen eredmé­nyeket is hoz majd. Valamint éles, csípős mustár is legyen az asztalon, ami oroszhon­ra emlékeztet engem, és ne tagadják meg tőlem a Worcestert és Ketchupot sem, mert e sokféle nemzet felől jövő ízek a vöröses húsú marhát igazán kellemes állattá teszik. Mindez, amit eddig leírtam, nagyon is tuda­tos bevezetése annak a piramidális ese­ménynek, amelynek nemcsak én, de N. falu lakosságának fele is tanúja volt. Ha magam nem is láttam, de mondták, hogy N. köz­ségnek van szarvasmarhája, méghozzá egy bikája és néhány tehene. Információim sze­rint marha­ feletti dolgokat vártak ettől a bikától, a potenciálnak oly fokát, amely N. község szarvasmarha-állományának soha nem látott fejlődését hivatott megindítani. Nem tudom, hogy ez a bika a magán-, a a szövetkezeti vagy az állami szektor tulaj­dona-e, de azt hiszem, ezt csak mi ketten nem tudtuk, azaz a bika és én. Mármost mi történt? Ezt egész pontosan szintén nem tudtam kinyomozni, mert nem voltam jelen e mar­ha indulatainak kirobbanásánál, és így azt sem tudom, hogy jogos vagy jogtalan indu­latok feszítették-e orrlyukait és egész reme­gő, rohanó testét. Lehet, hogy a Duna-parti kedvezőtlen legelőkön dühbe gurult. Dühbe gurult, mert többnyire csak kurtafüvű juh­­legelőkön kényszerült kérődzeni, ami figye­­lembe véve fogberendezését, csakugyan bosz­­szantó. Semmivel sem kevésbé, mint ami­kor a vendéglőben hosszas várakozás után ehetetlenül kemény húst hoznak ki, s elfeledik melléje tenni a kést és a villát. Talán azon mérgelődött, hogy szutyakos felsőajka alatt csak nyolc metszőfoga van, ezek is mind az állkapocsban, s ezért nem képes a legelésző szarvasmarha a füvet le­harapni, hanem fejének rántása által­­sza­kítja le, de ezt is csak a hosszabb füvű le­gelőn tudja megtenni, míg a juhlege­lőn egyenesen éhezni kénytelen. Ezek persze csak feltételezések, inkább csak oknyomozások e bikás szarvasmarha mérgességének oka felől. Annyi azonban bizonyos, hogy nagyon mérges volt, de ta­gadhatatlan, hogy lángoló dühében hatal­masnak és férfiasnak bizonyult. Ezt a bikát jó okkal heroizálom. Nem lehet azt egyszerűen ezzel elintézni, hogy „magányos” szarvasmarha N. faluban. Éppen ebben a magányában, ebben a szarvasmarhai btkaságában volt valami megrendítően férfias, fájdalmas, elszánt és bátor. Talán lágyakon rúgták és ez már több volt, mint amit eltűrhet az ember oly köz­ségben, amelyben e nemes szerv valóban párját ritkítja. Egyébként teljesen úgy vágtatott az or­szágúton, zihálva, fújtatva, szarvait lenget­ve, dülledőn tüzesedő tekintettel, mint ahogyan én azt hazánk számos jeles írójá­nál olvasni kényszerültem. Eszembe jutott például, hogy akad-e II. községben egy modern Toldi Miklós, aki elibe áll, felka­paszkodik a vágtató állat szarvára és lefé­kezi. Nem, kérem. Meg kell őszintén és becsü­letesen mondanom, hogy a Toldi Miklósok hazájában, itt, N. községben speciel nem akadt egy ilyen aranyjánosi ember-bika. A lakosok előbb a járdára nyomakodtak s aki csak tehette, beugrott b­íletbe, udvarba, ház­ba. Magam is menekülésre gondoltam, am­i­re időm is lett volna, hiszen vagy kétszáz méter választott el a dühöngő marhától. Egy kézikocsit már feldöntött. Egy bi­ciklin és egy motoroson áttaposott. A szem­bejövő autók félrehúzódtak, mert a közleke­dési szabályoknak megfelelően, megvadult állat előtt kötelesek megállni. A bika az út közepén rohant és egy Esztergom felé ha­ladó autóbusz sárhányóját is megrongálta szarvával. A rendőr a kocsmából nézte a jelenetet, miközben folyvást úgy tett, mintha revol­vere után nyúlna, de nyilván lebeszélték az efféle adminisztratív intézkedésekről, már csak arra való tekintettel is, hogy a bikás szarvasmarha és állomány szaporító eszkö­zei oly ritkák, hogy legjobb, ha a rendőri közbenjárás nem szab gátat a nemzet me­zőgazdasági fejlődésének. Az asszonyok sikoltoztak, kosaraikat eldo­bálták. Az öregekről kiderült, hogy fiata­los bakugrásokkal védik azt az életet, amelyről minden nap többször is elmond­ták: az ilyen öregnek már legjobb volna odakint a temetőben. Egy-két pelyhedző álló legényke felberregtette motorját, hogy a bika után iramodjék. A parasztok leintet­ték őket, mondván, hogy a motorberregés még dühödtebbé teheti. Éppen úgy, mint az a kerge traktoros, aki rettentő masinájá­val képes lett volna birokra kelni a fene­vaddá szárnyalt háziállattal, ha idejében nem inti le a termelőszövetkezet elnöke és nem óvja meg az efféle embertelenségektől azt az elmarhult csacsit, akinek sejtelme sem volt a bika népfenntartó, társadalmi erejéről. Annyi bizonyos, hogy a helyzet bonyolult­nak volt mondható, mint általában annyi minden, keskeny e hazában. Mondom, bennem is élt a menekülés vá­gya, mégha a kíváncsiság marasztalt is. Nem mintha nem láttam volna az életben már számtalan megvadult marhát, vagy ta­gadnám az efféle indulatok szörnyű vesze­delmeit. Valami azonban megdöbbentett. Előre is szánom-bánom, hogy N. község lakosainak hősiességét deheroizálni vagyok kénytelen, mert még a hatalmas termetű mészáros is, az óriás asztalos, a nagyszájú legények, akiket esténként pofozkodni lát­tam a kocsma előtt, mind-mind megszep­pentek, e vadság látták. Úgy látszik, hogy az emberi bőrbe bújt­ falú bikái Szepegő bá­ránnyá változnak a náluk bikább, valódi bikánál. Az is lehet, hogy abban bíztak: a vágtató állat átrohan a falun, meg sem áll a következő faluig, és majd csak akad a fő­városig valaki vagy valami, ami ezt az esze­veszett vadságot meglágyítja. Röstellkedve mondom, hogy jómagam a félénk természetű emberek közé tartozom, mert az élet már annyira megedzett, hogy nem elszánt, hanem fáradt lettem a sok edzéstől. Oly nyilvánosan deheroizáltam magam, hogy ebben már-már heroizmust lehetett gyanítani. Nem szégyenkezve féltem, ha­nem nyíltan. Nem röstellkedve szorongtam, hanem egy ország nyilvánossága előtt Ha villámlik, behúzom a nyakam, és any­­nyi bátorság sincs bennem, amennyire szük­sége volna az embernek ahhoz, hogy egy kilométert ússzon a nyílt tengeren, az ab­szolút boldogság szigetéig. Én erről az ab­szolút boldogságról az egykilométeres út veszélyei miatt feltétlenül lemondanék. Cá­pák, érgörcs, szufla... egye fene az ab­szolút boldogságot. De valahol, talán abban a tudat­alattiban, amelyet annyi együgyű ember tagad a tudat­ fölöttijében, mégiscsak van valami heroizmus. Mindazt tudni, amit tudok, és nem felkötni magam egy póznára! Azt a Jézus kiscsizmáját! Ehhez mégiscsak kell valami heroizmus! Én, aki úgy félek a haláltól, mint minden más ember, aki nem valja be magának vagy teljesen bele­­sántult szellemileg az elfogadhatatlan dolgok elfogadásába, egész életemben olyasmit csi­náltam, ami nem más, mint kihívó szembe­­köpése a halálnak, amellyel már a hatodik évtizede farkasszemet nézek, és ha vala­melyikünké, nem az én, az ő pillája rez­­dült meg, nem az én kaszám vágta a ren­det, hanem az övé pusztított el a természet rendjével történt átkozott visszaélései foly­tán annyi emberi életet. Szóval, nem akad senki, aki szembeszáll a megdühödött bikával! Senkit sem vetek meg ezért. Tisztelem az erőszak gyávaságát. A józanság dicsérete sohasem deheroizálás. Az ostobák bátorsága, látszólagos heroizmusa, az az igazi dehe­roizálás. Senki nem kap fel egy vasrudat, hogy fejbe vágja a bikát. Még a pap is a pártházba menekül, a párttitkár meg a templomban ücsörög. A traktorost sem engedik be a ter­melőszövetkezet udvarának óriás fakapuján, hátha utána üget a bika. A falusi állatszak­értők az udvarokban magyarázzák a szarvas­­marhák alkalmi dúltságának okait. Nagy ég! Már csak ketten vagyunk az utcán: a bika, meg én. Most már nem tágíthatok. Ha ezt a csatát megnyerem, N. község áldani fogja a nevem. Azt fogják mondani: hiába, akinek szilárd világnézete van, az a vadállattól sem fél. Lám! Felböfög bennem az igazi heroizmus. Ó, milyen nemes ember vagyok, milyen igaz ember! Nem magamért állok itt, hanem azért az egész világért, amelyet eszméim képviselnek. Én nem tá­gíthatok. A községben bölcsnek, nagynak tartanak. Régen azt mondták az antiszemi­ták egy-egy zsidóra: Hja, ha minden zsidó ilyen volna! Hadd mondhassák most: Hja, ha minden szocialista ilyen volna! Nem, nem is remegek. Inkább hetyke és büszke vagyok. Szívesen megemelném magam előtt finom panama kalapom. Panama kalap... valami átvillan az agyamon és újra azt mondom magamban: panama kalap. Micsoda delikatesz lehet egy panama kalap egy megvadult bika számá­ra, aki nem tudja a füvet leharapni és a juh­legelő kurta füvén éhezni kénytelen. Hátha ízlik neki ez a finomszalmájú pana­ma! Hátha dühében is észreveszi, hogy van még valami a világon, ami ízes falat, amiért érdemes megszelídülni, érdemes visszaved­­leni háziállattá! A parasztok a bika mögött újra összese­­reglenek az utcán és jószándékúan integet­nek felém, ne legyek őrült, ne torreádor­­kodjam pika nélkül. Engem most mindez nem érdekel. Itt a nagy alkalom. Bebizonyítani N. köz­ségben, N. országban, N. földrészen, N. boly­gón, hogy gyilkos szerszámok nélkül, pusz­ta ésszel és egy panama kalap finom szal­májával mire képes az igazi hérosz. Vagy ötven méter választ el a bikától. Eb­be állok. Úgy helyezkedem el, hogyha a szarvával döfni is készülne, csak a kalapot döfje át. Hátha sikerül,­­ ... Jön, vágtatva, prüszkölve, fújtatva, cso­rog a nyála, nem áll meg előttem, elszalad mellettem, és szarván megakad a kalapom. Megrázza magát. A szalmakalap a földre hut. S úgy tűnik, mintha tovább akarna vágtatni, de valami szag érhette az orrát Egy varázslatos, egy végzetes, egy bénító, bikamorfiumos vagy lidokainos érzéstelení­tő, egy szenvedélytelenítő aroma, mert megáll, körbe néz, keresi a kalapot, amely szarváról lehuzott Aztán megfordul és nyolc metszőfogával, valamint huszonnégy zápfogával könnyedén rágcsálni kezdi. Hosszú farkát oldalra csapja, ami jó feh Vérbe borult szeme már nem a dühöt, ha­nem azt a mámort tükrözi, amit az enyém is tükrözne a fentebb említett Worcesterbe, Ketchupbe s éles mustárba mártott bifsztek láttán. Nem eszi meg olyan gyorsan, mint hinné az ember. Hosszan billegtetve a fejét, csámcsog és a nyálát csorgatja. Időnként hálásan néz rám, a szemén látom, hogy is­mét hisz az emberiségben, a maga háziál­lati mivoltában, a jövőben. Röstellem elmondani, milyen nagyra nőt­tem N. község lakói szemében. Ha megdü­hödnék és magányos bika módján futnék végig az országúton, vajon akadna-e nekem is olyan jótevőm, áld dorong helyett étellel hűtené szenvedélyeim tüzét? GODA GÁBOR ELBESZÉLÉSE: A falu bikája SIMOR ANDRÁS: A Banque de France kormányzója mondja 1871. május 30-án Ha Vartin idejön és pisztolyt fog rám, odaadtam volna mind a 2 milliárd és 180 milliót a páncélszekrényekből, csakhogy a polgártársak ugyan idejöttek pisztollyal a kézben, de a jogról vitáztak velem, így történt, hogy a Kommün veszteséget alig okozott, mondhatni, pénzügyileg semmibe se került Franciaországnak. 9104V :­D­uv fAupsdini ÉLET ÉS IZ­ IRODALOM 1­971. ÁPRILIS 3

Next