Élet és Irodalom, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-02 / 1. szám - Koroknai Zsuzsa: Egy nagyszerű humanista gondolatai • Szent-Györgyi Albert (5. oldal) - Lator László: Az édenkerti virradat | Irgalom • vers (5. oldal) - Papp Gábor: Kecske (5. oldal)
KOROKNAI ZSUZSA:Egy nagyszerű humanista gondolatai tudomány által megteremtett világ teljesen új. Az ember nem él többé a világegyetem középpontjában, hanem az egymástól fokozódó — a fénysebességet megközelítő — sebességgel eltávolodó több millió csillagrendszer egyikében levő millió csillag közül az egyik jelentéktelen planétán. Ez a kiterjedő világegyetem rideg és magányos hely, amelyet egy szerető apa helyett merev kvantumtörvények irányítanak. Nem tudjuk magunkat teljesen otthon érezni ebben a világegyetemben, és nincs hozzá merszünk, hogy a régi világot félredobjuk ... Pontosan a közepében vagyunk annak a nagy változásnak az emberi gondolkozásban, amely a legalapvetőbb változás, amit csak történelem ismert. Számomra ennek a zűrzavarnak az a kolosszális és gyönyörű Krisztus-szobor a jelképe, amely Spanyolországban, egy dombtetőn állva karjait az emberiség felé terjeszti. Fején hatalmas villámhárítót visel, hogy megvédje abban az esetben, ha Mindenható Atyja vilámmal sújtaná. Elegyítjük az istenséget és az elektromos potenciálokat. S hogy eltűrjük ezeket az ellentmondásokat, megtanulunk , hazudni magunknak, azaz eltűrni olyan gondolatokat, amelyek nem állják meg a legegyszerűbb logika próbáját sem.” Az idézet Szent-Györgyi Albert egyik előadásából származik, és abból a gyűjteményből való, amely Egy biológus gondolatai címmel nemrég jelent meg a Gondolat kiadónál, Straub F. Bruno válogatásában. Két okból idéztem ilyen hosszan. Egyrészt, mert akárhogy igyekeznék sem tudnám ennél jobban, frappánsabban vázolni azt a gondolatkört, amellyel a könyvben olvasható filozófikus-világértelmező tanulmányok, előadások foglalkoznak. Másrészt, hogy kedvet csináljak a könyv elolvasásához. Attól tartok ugyanis, hogy a kötetnek mintegy fele terjedelmét elfoglaló biológiai és biokémiai szemelvények sok olvasónak kedvét szegik. (Megértésükhöz sajnálatosan kevésnek bizonyulnak a tegnapi-tegnapelőtti középiskolában szerzett ismeretek halvány emlékei.) Pedig ezt a könyvet igazán érdemes elolvasni. Érzésem szerint a legjobb, a legszínvonalasabb mindazok közt, amiket a modern világ egyik legizgalmasabb jelenségéről, a tudományos-technikai forradalomról humanista szemszögből elmondtak, leírtak. Kicsit félve használom a humanista szót Hiszen ez is azok közé a — nem is olyan csekély számú — fogalmak közé tartozik, amelyeken majdnem mindenki mást ért Ezért aztán jelzőkkel szoktuk pontosabbá tenni. De milyen jelzővel jellemezzem Szent-Györgyi humanizmusát? Gondolatai számos ponton találkoznak a marxisták gondolataival, de legalább ugyanolyan lényeges területeken el is térnek tőlük. Polgári humanista lenne? Ha Thomas Mannra, Romain Rolland-ra, Babits Mihályra és a hozzájuk hasonlókra gondolok, úgy érzem, némi joggal használhatnám ezt a jelzőt Csakhogy: azok a problémák, amelyeken ők töprengtek, s azok, amelyekkel Szent- Györgyi szembenéz, oly mértékben különböznek egymástól, hogy legfeljebb szellemükben, de tartalmukban semmiképp sem lehet szemléletüket közös nevezőre hozni. Szent-Györgyi humanizmusát legszívesebben’ felvilágosult humanizmusnak nevezném (ez progreszszív mivoltát is, természettudományos megalapozottságát is kellően kifejezné), ha ez a meghatározás nem kötődnék oly erősen a XVIII. századhoz. Márpedig amiről Szent- Györgyi gondolkozik, az a leghuszadikabb huszadik század. A század második fele. A kor, amelyben élünk. Napjaink... De talán nem is olyan lényegesek a meghatározások. Sokkal fontosabbak a gondolatok. „Ha az ember el akar jutni valahová, első dolga megtudni, hogy hol van” — mondta Szent-Györgyi egyik beszédében. Ez a hol időben, a hatvanas évek, az úgynevezett atomkor, a maga sajátságos reményeivel és fenyegetettségeivel (a legújabb, angolul is csak pár hónapja megjelent s nagy feltűnést keltett írás, Az őrült majom természetesen még nem szerepel a mostani magyar kötetben); térben pedig a Föld, a technikai vívmányok következtében parányivá zsugorodott bolygó, ahol a távolságok elvileg szinte megszűntek, s ahol az emberiség csak úgy tud fennmaradni, ha megérti: egyetlen, összetartozó családdá lett, olyan szorosan összezárva, mint az ősemberi család a maga barlangjában. Ezt az új helyzetet — sem mint egyének, sem mint emberiség — egyelőre nem tudjuk teljes mélységében megérteni. Az ember agya, évmilliókkal ezelőtt, szerszámként — a gondolkozás szerszámaként — alakult ki. Az állatok bundát, karmokat növesztettek a létért való küzdelemben, az ember agyat fejlesztett ki — írja Szent-Györgyi. S az ember csak arra reagál igazán érzékenyen, ami vele vagy közvetlen környezetével történik. A tízezer kilométeres távolságok, a tízmillió fokos, kozmikus erejű lángok, a százmilliós embertömegek sorskérdései egyszerűen kívül esnek érzékelőképességünk határain. Az ember elég ügyes már ahhoz, hogy olyan eszközöket gyártson, amelyekkel elpusztíthatja önmagát, de még nem elég ügyes arra, hogy élni tudjon a tudomány vívmányaival, melyek önmagukban áldást és átkot egyaránt jelenthetnek. Üzleti érdek, hatalomvágy, nacionalizmus és presztízsféltés teszi őket veszedelmessé. Két világ határán állunk — véli Szent-Györgyi, a tudomány előtti kor, s a tudományos kor határán. Egyik lábbal még a régiben, a másikkal az újban. A hit megingott, a tudományosság nem vált általánossá. „Mindez nem számítana — írja —, ha lenne időnk arra, hogy alkalmazkodjunk az új helyzethez, ha a tudomány nem állította volna elő a legrettenetesebb eszközöket, amelyek az élet kioltásával fenyegetnek bennünket. Lehetetlen halálos veszély nélkül összekeverni a két világot, a tudomány előttit és a tudományost; rendelkezni a tudomány által előállított megatonnás bombákkal és azokat idejétmúlt, tizennyolcadik századbeli, szentimentális, önző politikai gondolkodással igazgatni.” Merre a kivezető út? Szent-Györgyinek, bármilyen alaposan ismeri a modern világ különös veszélyeit, egy pillanatra sem jut eszébe, hogy vissza kellene fordulni. A történelem egyirányú utca — írja. — Csak előre haladhatunk. A tudásvágy az ember egyik alapvető tulajdonsága és nem lehet kioltani. És az emberek már nem hajlandók a régi módon élni — nem hisznek többé abban, hogy a földi élet a siralom völgye. Új remények ébredtek bennük és vágyak a valóban emberi élet iránt... „A tudomány a létezés és a méltóság magasabb szintjére emel bennünket ... — olvassuk a New York-i Orvosi Körben tartott beszédében — ... Míg a tudományost megelőző gondolkodás arra késztette az embert, hogy mesternek, és végső bírának érezze magát, valójában csak a természeti erők játékszere volt. A tudomány saját maga mesterévé teszi... A tudományos előtti világban a terjeszkedés egyetlen lehetősége a rablásban és szomszédaink leigázásában rejlett. A tudomány korlátlan, új terjeszkedés számára nyitotta meg az utat és amennyiben valamenynyien egymásba tudjuk fonni kezeinket és értelmünket, olyan jövőt tárhatunk fel, amelynek a nagyszerűségét, magasztosságát és szépségét ma a legmerészebb képzelet sem képes elénk idézni.” Szent-Györgyi sokat töpreng hatalmi viszonyokon, üzleti szellemen, közgondolkozáson, , mint mindennek akadályain. Az Egyesült Államok polgára, húsz éve szinte állandóan ott él. Ennek az országnak a viszonyait ismeri legjobban, közvetlen közelről Felelősséget érez iránta és kritikával szemlén. De eléggé európai és ráadásul nagy tudós is ahhoz, hogy akarjon és tudjon világméretekben gondolkozni. Írásainak legfőbb — általánosan elfogadható — tanulsága, hogy a modern világ, így, ahogy van, nyitott probléma. S ha egyszer az: bánjunk vele problémához illően. Gyűjtsünk róla adatokat, elemezzük, vizsgáljuk őket — tárgyilagosan, tudományos alapossággal, elfogultságoktól előítéletektől mentesen. Papp Gábor: Kecske B ura Ds irodalom. LATOR LÁSZLÓ két új verse: Az édenkerti virradat Az édenkerti virradat gyöngyzáporában ázva tajtékosan szakad a réti a sárga vízmosásba. Egy remegő felhőgomoly világos árnya rászáll, meghajlik s máris visszaáll helyére egy virágszál. Megérzi álma homorú fészkén a könnyű térség növekvő lázát, nyugtalan madárszárny-verdesését, ' ' ' ' magánya gyöngén lüktető hártyáját átszakítja, kitántorul a kába szív a lángsörényű síkra, és megrohanja hirtelen tündöklő léte, földi sorsa, mint csonthéját a mag, hézagtalan betölti. Irgalom Egy rég elapadt virradat szikes medrébe visszaárad, bársonyos orrlikű lovak szügyig égő bozótban állnak. Imént a fülledt lombú fák fészkében pelyhes szél viháncolt, s most kőhomlokú nagy bikák rázzák a karámban a láncot. Lobog a hangtalan vihar a hirtelen homorú égen, csillámló szöszgolyó nyilait magasra forgó gyönyörében. A tömör ezüst jegenyék, sebzetten már csak azok állják a mediterrán nyár hevét, perzselő monomániáját. S a zendülő fehér torony! A szív vörhenyes éjjeléig mily meg nem szolgált irgalom aranykoronás napja fénylik, ----, tanyákkal hömpölygő terek lapján az ébrenlét s az álom keskeny mezsgyéjén mily jelek kápráznak át a kék homályon, hogy a reszkető láthatár mozdulatlan tüzéig érve a hontalan szív rátalál elfeledett nevére? « \ 1971. JANUÁR 2.31