Élet és Irodalom, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1971-09-25 / 39. szám - Eörsi István: Úton • vers (12. oldal) - B. Nagy László: Bájoglás • filmkritika • Hahó, Öcsi. Rendező: Palásthy György (12. oldal) - Molnár Gál Péter: Miért szeretem Bálint Lajost? • köszöntő • Bálint Lajos nyolcvanöt éves (12. oldal) - Vadas József: Szobor a kockában? (12. oldal)
EÖRSI ISTVÁN: Úton . Valahonnan Reményligeten át valahova valahonnan Majdcsak hágón keresztül valahova valahonnan mentséguniformisban valahova valahonnan jó lesz csúzdán valahova valahonnan kendőt kétfelé lengetve valahova valahonnan kilökve szökve valahova valahonnan pótpotyajeggyel valahova valahonnan valahol bilincsben hova is 2. (Fel-a-fejjel dal) A híd túloldalán szilárd talajon csempészárumat kirakom. Kirakom néha már enyhén rohadt, a cókmó, a cókmó, a cókmókomat. 3. Az út nem út ha nincsen rajta nyom, nincs híd csupán sok itt és ott között, ki itt nincs, ott se lesz és nyomtalan vonal a ködben, zsebkendőnyi köd. Kinek az út csak átmenet, nem otthon, annak mindegy, akárhol bandukol, mint saját árnya, siklik valahonnan valahova és mindenütt sehol. LET ás!ó irodalom! KOCKÁBAN SZOBOR A A szeszélyes és bonyolult alakzatok után végre egy tiszta és egyszerű forma. Egy szabályos kocka. Életének hossza tizenöt centiméter. Anyaga átlátszó, színtelen plexi. Belsejében tükörfényes bronzszobor csillog. Gulyás Gyula munkája — a 111. Pécsi Országos Kisplasztikai Biennálén — nem tartozik a kiemelkedő és gondolatilag és érett alkotások közé. Mégis figyelmet érdemel. Hibái és erényei az egész kiállításra jellemzőek. Modern stílusa, a műanyag használata az avantgarde törekvések térhódítását jelzik. A plexiben szunnyadó szobor a magzat illuzióját kelt. Azt sugallja, hogy hamarosan új eszközök és új gondolatok lépnek a régiek helyébe. A Biennálét igényes válogatás előzte meg. Így kaptak nyilvánosságot fiatal alkotók is, akik még nem Alap-tagok, s az avantgarde bélyegével a műveiken eddig csak nagyon ritkán és kivételesen nyertek bebocsátást a rangosabb fórumokra. Bocz Gyula, Csiky Tibor, Csutoros Sándor, Gulyás Gyula nevét említhetném. Egyikük sem végzett főiskolát. Jobbára csak szűkkörű kiállításokon lehet találkozni műveikkel. Örvendetes, hogy elküldték munkáikat, hogy bizonyították tehetségüket és helyet kaptak a kiállításon. Az autodidakta művészek szólamát erősítik fel fiatal szobrászaink másik csoportjának múltéi. A főiskoláról kikerült új szobrász-nemzedék tagjai közül a legközvetlenebbül Farkas Ádám kapcsolódik hozzájuk. Absztrakt formanyelve egyszerű szavakból áll. Egyszerű elemek — a gömb, a héj, az oszlop — alkotják művészetét, összetettebb és gazdagabb Asszonyi Tamás, Csikszentmihályi Róbert, Czinder Antal világa, ők sosem szakadnak el a valóság felismerhető elemeitől. A nonfiguratív művészet eredményeit felhasználva fejlesztik tovább a témára és a mimézisre épülő szobrászatat. A korszerűség kap hangsúlyt az idősebb generáció művészetében is, Kiss Nagy András konstruktívan kubisztikus szobrai. Borsos Miklós természeti formákat reveláló munkái, Schaár Erzsébet naturális és elvont elemeidet montírozó művei jóvoltából Az új szemlélet térhódítását és időszerűségét bizonyítja, hogy a festő Fajó János, Korniss Dezső és Schéner Mihály, a grafikus Zala Tibor, a keramikus Schrammel Imre is szerepel műveivel a kiállításon. Úgy látszik, lassacskán felmosódnak a műfajok közötti határok. A festői és a szobrászi műfajok helyébe új — egyetemes — kifejezési forma lép. A változás előjele — előszele —, hogy a seregszemlén az érmeken kívül kisplasztikát alig találunk. A kiállított munkák jelentős része terv — készülő vagy már el is készült monumentális művekhez Ezek sorában kimagasló Melocco Miklós Ady Endre és Varga Imre Partizán című munkája. Vitrinbe, könyvespolcra, asztalra való, a szó szoros értelmében vett kisplasztikát — a Kisplasztikai Binnálén — nem láttam. Legfeljebb olyan szobrot, amelynek szépsége kis méretben is érvényesül. A művek túlnyomó többsége azonban köztereinkre vagy középületeinkbe kívánkozik. Az érmeik zöme szintén társadalmi megrendelésre készült, intézmények, üzemiek, vállalatok, a megbízók. Az enteriőr-szobrok hiányoznak. De annál nagyobb öröm, hogy szobrászaink — és az itt kiállító más művészeti ágak képviselői is — terveikkel a közösség életének legforgalmasabb tereire merészkednek. Nem kis akadályokat kell leküzdeniük. Először is önmagukban, mert a kísérleteket bizonyító művekre kell váltani. Azután a tér természetes ellenállását is le kell győzni. Bányai József példáját említhetném, akinek aktjai az archaikus görög és az etruszk művészeti humánumát idézik. Nem egyszer azzal, is hogy torzót mintáz. A régmúlt korok emlékein a történelem elstett gyógyíthatatlan sebeket, az ő szobrain az önmagát megcsúfító és megcsonkító ember.Ez alkalommal Bocz Gyula — a pécsi Soprana Gépgyár dolgozója — kapta az első díjat, ő már talált magának mecénást. Nemcsak a gyár segíti munkáját, de a helyi kulturális szervektől is megkap minden szükséges támogatást. Szó és hasznos ez. Az első díj azonban korainak látszik. A bemutatott munkák — a virágokat idéző bronzszobrok — stilizált formái bizonytalanok, a szerkezet esetleges. A második díjat a már említett Bányai József nyerte igényes munkáival. A harmadik díjas Csikszentmihályi Róbert romantikus alkat. Festőién kezelt felületeinek minden részlete egyetlen hatalmas — de tüntetően világos — körmondatot alkot. Gulyás Gyula plexiszobra, amelyről bevezetőnkben már szó esett, mintha csak tükör volna, megsokszorozza a benne elrejtett bronzszobrot. Még nem látni pontosan a kísérlet értelmét. Mégsem lenne helyes lebecsülni a vállalkozást. Sem ezt, sem a vele rokon törekvéseket. Máskülönben a plexibe zárt magzat sosem jön a világra. Vadas József -MŰVÉSZET- Miért szeretem Bálint Lajost? E kurta kis köszöntőt menten be is lehet rekeszteni, amint leírtuk azt a tényt, hogy Bálint Lajos szeptember 26-án lesz nyolcvanöt éves. Szeretjük. Köszöntjük. Mit lehet hozzátenni, mivel szaporíthatjuk még ünnepivé a köszöntő szót? Bálint Lajos színházi ember, aki... Aki, ugyebár: „örökfiatal”, „fáradhatatlan tevékenységű”, életkorát tekintve sok fiatal öregemberre rápirít fiatalos öregsége... meg ehhez hasonló hírlapi cifraságok következhetnek itt, unott közhelyek. Meg vonalas közhelyek: a Thália Társaság harcosa, baloldali színházi szakember, satöbbi, satöbbi. Lehetne azon kedélyeskedni, hogy a nálam fél évszázaddal idősebb aprócska úr odajön egy főpróba szünetében és megkérdi: „Aranyoskám, te érted, amit a színpadon beszélnek?” És tagadó válaszomra megkönnyebbülten: — „Már féltem, hogy én süketültem meg.” De ezeknél a kötelező stiláris díszköröknél — ha már mindenáron bővítmény szükséges — eszesebb, ha arról ejtünk szót, hogy mi Bálint Lajos munkásságának, emberi magatartásának ránk is érvényes példája. Miért szereti mindenki Bálint Lajost? A kritikus Bálint Lajost azért, mert nagyon régen nem írt kritikát; a dramaturgot, mert réges-régen nem ad vissza öt felvonásos verses tragédiát, sem háromfelvonásos szaloni csevegést, sem lélekelenve bonyolultat; a színházi szakember nyugalomba vonult: nincs napi tevékenysége, amivel érdekeket-érzékenységeket sérthetne, ma már csak legendája van és bája. Könnyű így szeretni. Bálint Lajos régi bútordarab az antikvitás parázsával, de esze, emlékezete, ismeretei, szaktudása, tapintata, segítőkészsége, tanító - engedélye és elemző tehetsége ma is megbízható. Miért szeretem én Bálint Lajost? Mert az értékes tanulság megtestesítője. Élő recept arra, hogyan őrizhetjük meg idős korban is szellemi frisseségünket, miként kerülhetjük el a szellemi hanyatlást s hogyan juthatunk a „csodaöregség”hírébe. Bálint Lajos bájos bölcsességének a titka: az egyenletes élet. Életrajzában szerepel jónéhány háború, közte két világégés is, szerepel sok rettentő adat, de miközben a szoba vagy a pince falán túl zajlott a történelem, nem változtatta meg önmagát, nem cserélt jelmezt és nem sokat változtatott életmenetén, életelvein sem. Egyenletes érdeklődés, egyenletes kíváncsiság — ez a titok. Mindent lát, mindenről tud, mindent elolvas, mindent megnéz. Ez a folytonos szellemi készenlét tartja szilárdan őt, ez táplálja emberségét. Azt hiszem, mindig hiányzott belőle az irigység: beérte saját magával és mások tehetségének szolgálatával. Miként tud hetven éve egyfolytában színházba járni? Ez nem csupán szónoki kérdés manapság, amikor nem is az a legnagyobb probléma, hogy a közönség szökdösni kezd a színházakból — mert ha kell, majd visszajön magától a néző —, de sokkal nagyobb baj az, hogy maga a színházi céh nem szívesen jár színházat nézni; nemrégiben még egy fiatalember, aligművész is úgy nyilatkozott, hogy hivatásszerűen nem jár előadásokra, nehogy megzavarja hamvas ösztönét a rossz produkció. És Bálint Lajos kitartóan ül a zsölylyében és nézi a jót, nézi a rosszat, nézi az érdekeset és nézi az érdektelent, az újat és a nekünk újat, a földmelegítettet. Bálint Lajos kielégíthetetlenül kíváncsi és szeretne végére járni annak, amibe belekezdett: szeretné megérteni azt a soha ki nem ismerhető kusza és forró valamit, amit olyan jól ismer és amit színháznak nevezünk. E későn kelő ember főpróba-napokon korán kel — ha esik, ha fúj —, és elejétől végéig figyeli a főpróbát. Ha rossz, még figyelmesebb. Hátha most elles egy még nem ismert titkot, fogást, szabályt, belepillanthat egy föl nem fedett törvényszerűségbe. Bálint Lajos, aki nemzedékeknek volt színházi tanára, szakadatlanul tanulja a színházat. A színházat, ami az élet fölnagyított-lekicsinyített mása. A színházat, ami az élete. Molnár Gál Péter BBS B. NAGY LÁSZLÓ: Létezik-e vajon külön művészet — csakis gyermeki használatra? Kétlem. Külön értékrend: semmi esetre. Amit ifjúsági műként tartunk számon, s kiállta az idő próbáját: a felnőtt számára is sajátságos és felfokozott élmény. Non est volentis: a gyermeki világgal kapcsolatot tartani, velük szót érteni: fölbecsülhetetlen adomány, nem is szerencse, de kegyelem dolga. A mű hatósugarának tüneményszerű kiterjedése, nem pedig az ábrázolóeszközök redukálása, az esztétikai szint leszállítása. Tévképzet ugyanis, hogy a művészet nevel. Nem nevel, hanem beavat — szóljon bárkihez, így van már az ősidők, a népmesék óta. Hisz a gyermeki értelem lehet tán korlátozott, ám a fantázia semmivel sem kevésbé bonyolult mint a felnőtté — lélektani közhely, hogy épp fordítva áll, így a gyermekek által kedvelt és elfogadott — a pillanatnyi hatáson túlsugárzó — művészet a látszatra egyszerű szerkezet mögött éppen a bonyolultságával, sőt raffinériájával ragad meg. A példák százszám sorolhatók. Bartók híres sorozata, Weöres Sándor, Kormos István, Nemes Nagy Ágnes „leporelló-lírája”, a Mici-Mackó, Disney kobrás filmjei... — ha ez a fajta művészet mainapság kihalóban van, azért ne a művészi arisztokratizmust hibáztassuk, hanem inkább a tömegtermékek áradatát, mely itt is eltömődéssel fenyegeti azokat a láthatatlan hajszálereket, melyek egykori önmagukkal összekötnek. Annál csüggesztőbb — és pedagógiailag is veszélyesebb— amikor a gyermek eszközzé degradálódik, afféle „cukorfalattá”, a felnőtt világ elbájolására. Az ilyen mű azokra a családi szertartásokra emlékeztet, ahol a barátok és ismerősök előtt produkálják a kicsit, s míg ő engedelmesen — és sokszor nagyon tehetségesen — játssza vagy éli a rá kiosztott szerepet, a vendégseregnek percenként ájulásba kell esni a „csoda Bájolgás gyereken”. Aki még emlékszik a Lakner bácsi gyerekszínházára, vagy a Shirley Temple-filmekre, jól érti, mire gondolok. Nem a beavatásra, hanem a megrontásra. Palásthy Györgynek is sikerült — már előző filmjében, a Varázslóban — fölfedezni egy Shirley Templét, csak épp kisfiúban: Kovács Krisztiánt, aki mit sem törődve a filmfelvétel irreális körülményeivel, sőt, a rendezői utasításokkal se nagyon — éli a maga külön életét. Bájosnak kell lenni? Hogyne tudna, hiszen az. „Rá kell játszania” erre a bájra? Ez sem esik nehezére, hiszen — szerencsére — fogalma sincs még róla, mit tartanak a felnőttek bájosnak. A Varázslóban még azt az előnyt is megkapta, hogy a háttérben maradhatott. Mellékszereplő volt, — ott a „bátyjának” Laluja Fericónak kellett bájoskodnia. A Hahó, öcsiben viszont, mint a cím is mutatja, ő lett az attrakció. Más változás is történt, a Varázslóhoz képest. Ott a Lágymányosi lakótelep egy szép — illetve anzixszerűen túlszépített — része volt a helyszín. A kamera gondosan kerülte e „kulissza” tőszomszédságában elterülő irdatlan bozótot, az ott lakó valódi gyerekek kalandjainak és álmainak fészkét és terepét. Ám ez a megszépített Lágymányos se volt elég szép. A család továbbköltözött — nem nehéz kitalálni, hogy hová. Persze, hogy a Pasarétre. Reggelijük — egy megtévesztő montázs következtében — sajtófogadáshoz illő traktát sejtet. Nincs is semmi baj, csak az apuka indulatos természete. (Koncz Gábor fegyverténye, hogy e mesebelien komfortos miliőben is sejtetni tudja, hogy valaha roszszabb napokat is látott — ő hát a főbűnös.) Mozdulásai azonban alig zavarják az elkövetkező gügyögést és bájolgást. Öcsi kivonul egy őskori piros napernyővel, majd híreket olvas föl egy papírszalvétáról. Bátyuskája történelmet tanul titkos szerelmével. Ah, mily tündének! öcsi, a rosszcsont azonban Film nem nyugszik, illetve nem hagyják nyugodni — folyvást rá kell licitálnia a tulajdon bájára. Hoszszan kitartott premier-plánok — a felvevőgép még ringó popsijára is többízben ráközelít. Végtére az is bájos. De nemcsak az efféle baj a baj. Török Sándor szövegkönyve szerint (a verses dialógusok és a „staccatos” felelgetésök kitűnőek, de megállítják a film képi ritmusát) a fürdőszobába csukott kisfiú álmodozása legalábbis két rétegű: bebarangolja Budapestet, majd átkerül a mesebirodalomba. Palásthy szalon naturalizmusa azonban képtelen követni a képzelet e rétegződését. A városképek olyanok, mintha a kisfiú valóságos élményei volnának. Három díszbeöltözött szemetesember, vagy a vurstli elhúzott képei legföljebb a játék, a szédület érzését nyomatékosítják, de nem visznek át a kisfiú képzeletvilágába. Az utcán váratlanul megjelenő Csizmás Kandúr is megmarad puszta jelmeznek — míg aztán a valódi mesevilág, ahová két törpe (a trükkfölvételek kitűnőek) kalauzolja el a kisfiút, egy gyöngébb gyermekelőadással, s egy, a vurstliból szalajtott hétfejű sárkánnyal szolgál. Inkább volna rosszabb a trükk, de lenne szabadabb, játékosabb — nem a kisfiú, hanem a rendező képzelete. A gyermeki fantáziát nem lehet követni a lineáris logika — és az erre alapuló képi szerkezet — szabályai szerint. A Hahó öcsi művészi fiaskójának azonban van egy ennél súlyosabb — szemléleti — tanulsága is. Paradox igazság, de igazság: az illúziók világa sose nyílik meg előttünk, ha illuzionisták maradunk. Ha a valóságot ábrándosan nézzük — a mesék is rejtvények, vagy haszontalan bohóságok maradnak. Én mindenesetre ebben a mesterkélt illuzionizmusban látom — egye fene, „vizionálom” — a napjaink művészetét és gondolkozását fenyegető hétfejű sárkányt, a neosematizmust. 1971. SZEPTEMBER 25.