Élet és Irodalom, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-25 / 39. szám - Eörsi István: Úton • vers (12. oldal) - B. Nagy László: Bájoglás • filmkritika • Hahó, Öcsi. Rendező: Palásthy György (12. oldal) - Molnár Gál Péter: Miért szeretem Bálint Lajost? • köszöntő • Bálint Lajos nyolcvanöt éves (12. oldal) - Vadas József: Szobor a kockában? (12. oldal)

EÖRSI ISTVÁN: Úton . Valahonnan Reményligeten át valahova valahonnan Majdcsak hágón keresztül valahova valahonnan mentséguniformisban valahova valahonnan jó lesz csúzdán valahova valahonnan kendőt kétfelé lengetve valahova valahonnan kilökve szökve valahova valahonnan pótpotyajeggyel valahova valahonnan valahol bilincsben hova is 2. (Fel-a-fejjel dal) A híd túloldalán szilárd talajon csempészárumat kirakom. Kirakom néha már enyhén rohadt, a cókmó, a cókmó, a cókmókomat. 3. Az út nem út ha nincsen rajta nyom, nincs híd csupán sok itt és ott között, ki itt nincs, ott se lesz és nyomtalan vonal a ködben, zsebkendőnyi köd. Kinek az út csak átmenet, nem otthon, annak mindegy, akárhol bandukol, mint saját árnya, siklik valahonnan valahova és mindenütt sehol. ­­LET ás!ó irodalom! KOCKÁBAN SZOBOR A A szeszélyes és bonyolult alak­zatok­ után végre egy tiszta és egyszerű forma. Egy szabályos kocka. Életének hossza tizenöt centiméter. Anyaga átlátszó, színtelen plexi. Belsejében tü­körfényes bronzszobor csillog. Gulyás Gyula munkája — a 111. Pécsi Országos Kis­plasztikai Biennálén — nem tar­tozik a kiemelkedő és gondolati­lag és érett alkotások közé. Még­is figyelmet érdemel. Hibái és erényei az egész kiállításra jel­lemzőek. Modern stílusa, a mű­anyag használata az avantgarde törekvések térhódítását jelzik. A plexiben szunnyadó szobor a magzat illuz­ióját kelt. Azt sugallja, hogy hamarosan új esz­közök és új gondolatok lépnek a régiek helyébe. A Biennálét igényes válogatás előzte meg. Így kaptak nyilvá­nosságot fiatal alkotók is, akik még nem Alap-tagok, s az avant­garde bélyegével a műveiken eddig csak nagyon ritkán és ki­vételesen nyertek bebocsátást a rangosabb fórumokra. Bocz Gyula, Csiky Tibor, Csutoros Sándor, Gu­lyás Gyula nevét említhet­ném. Egyikük sem végzett főis­kolát. Jobbára csak szűkkörű ki­állításokon lehet találkozni mű­veikkel. Örvendetes, hogy el­küldték munkáikat, hogy bizo­nyították tehetségüket és helyet kaptak a kiállításon. Az au­todidakta művészek szó­lamát erősítik fel fiatal szobrá­szaink másik csoportjának mú­ltéi. A főiskoláról kikerült új szobrá­sz-nemzedék tagjai közül a legközvetlenebbül Farkas Ád­ám kapcsolódik hozzájuk. Absztrakt formanyelve egyszerű szavakból áll. Egyszerű elemek — a gömb, a héj, az oszlop — alkotják művészetét, összetettebb és gazdagabb Asszonyi Ta­más, Csikszentmihályi Rób­ert, Czinder Antal világa, ők sosem szakadnak el a valóság felismerhető elemeitől. A nonfiguratív művészet ered­ményeit felhasználva fejlesztik tovább a témára és a mimézisre épülő szobrászatat. A korszerű­ség kap hangsúlyt az idősebb generáció művészetében is, K­is­s Nagy András konstruktívan kubisztikus szobrai. Borsos Miklós természeti formákat reveláló munkái, S­chaár Er­zsébet naturális és elvont ele­meidet montírozó művei jóvoltá­ból Az új szemlélet térhódítását és időszerűségét bizonyítja, hogy a festő F­aj­ó János, K­or­ni­ss Dezső és S­chéner Mihály, a grafikus Zala Tibor, a keramikus Schram­mel Imre is szerepel műveivel a kiállításon. Úgy látszik, lassacskán fel­mosódnak a műfajok közötti ha­tárok. A festői és a szobrászi műfajok helyébe új — egyete­mes — kifejezési forma lép. A­ változás előjele — elő­szele —, hogy a seregszemlén az érmeken kívül kisplasztikát alig találunk. A kiállított munkák jelentős része terv — készülő vagy már el is készült monu­mentális művekhez Ezek sorá­ban kimagasló M­elocco Miklós Ady Endre és Varga Imre Partizán cí­mű munkája. Vitrinbe, köny­vespolcra, asztalra való, a szó szoros értelmében vett kisplasztikát — a Kisplasz­tikai Binnálén — nem lát­tam. Legfeljebb olyan szobrot, amelynek szépsége kis méretben is érvényesül. A művek túlnyo­mó többsége azonban köztere­inkre vagy középületeinkbe kí­vánkozik. Az érmeik zöme szin­tén társadalmi megrendelésre készült, intézmények, üzemiek, vállalatok, a megbízók. Az en­teriőr-szobrok hiányoznak. De annál nagyobb öröm, hogy szob­rászaink — és az itt kiállító más művészeti ágak képviselői is — terveikkel a közösség életének legforgalmasabb tereire merész­kednek. Nem kis akadályokat kell le­küzdeniük. Először is önmaguk­ban, mert a kísérleteket­­ bi­zonyító művekre kell váltani. Azután a tér természetes ellen­állását is le kell győzni. B­á­­nyai József példáját említ­hetném, akinek aktjai az archai­kus görög és az etruszk művé­szeti humánumát idézik. Nem egyszer azzal, is hogy torzót mintáz. A régmúlt korok emlé­kein a történelem elstett gyó­gyíthatatlan sebeket, az ő szob­rain az önmagát megcsúfító és megcsonkító ember.­­Ez alkalommal Bocz Gyu­la — a pécsi Soprana Gépgyár dolgozója — kapta az első díjat, ő már talált magának mecénást. Nemcsak a gyár segíti munkáját, de a helyi kulturális szervektől is megkap minden szükséges tá­mogatást. Szó­ és hasznos ez. Az első díj azonban korainak látszik. A bemutatott munkák — a virágokat idéző bronzszobrok — stilizált formái bizonytalanok, a szerkezet esetleges. A második díjat a már említett Bányai J­ózs­e­f nyerte igényes munkái­val. A harmadik díjas C­sik­­szentmihályi Róbert ro­mantikus alkat. Festőién kezelt felületeinek minden részlete egyetlen hatalmas — de tünte­tően világos — körmondatot al­kot. Gulyás Gyula plexi­szobra, amelyről bevezetőnkben már szó esett, mintha csak tükör volna, megsokszorozza a benne elrejtett bronzszobrot. Még nem látni pontosan a kísérlet értel­mét. Mégsem lenne helyes lebe­csülni a vállalkozást. Sem ezt, sem a vele rokon törekvéseket. Máskülönben a plexibe zárt magzat sosem jön a világra. Vadas József -MŰVÉSZET- Miért szeretem Bálint Lajost? E kurta kis köszöntőt menten be is lehet rekeszteni, amint leírtuk azt a tényt, hogy Bálint Lajos szeptember 26-án lesz nyolc­vanöt éves. Szeretjük. Köszöntjük. Mit le­het hozzátenni, mivel szaporíthatjuk még ünnepivé a köszöntő szót? Bálint Lajos színházi ember, aki... Aki, ugyebár: „örökfiatal”, „fáradhatat­lan tevékenységű”, életkorát tekintve sok fiatal öregemberre rápirít fiatalos öregsé­ge... meg ehhez hasonló hírlapi cifrasá­gok következhetnek itt, unott közhelyek. Meg vonalas közhelyek: a Thália Társaság harcosa, baloldali színházi szakember, sa­többi, satöbbi. Lehetne azon kedélyeskedni, hogy a ná­lam fél évszázaddal idősebb aprócska úr odajön egy főpróba szünetében és meg­kérdi: „Aranyoskám, te érted, amit a szín­padon beszélnek?” És tagadó válaszomra megkönnyebbülten: — „Már féltem, hogy én süketültem meg.” De ezeknél a kötelező stiláris díszkörök­nél — ha már mindenáron bővítmény szükséges — eszesebb, ha arról ejtünk szót, hogy mi Bálint Lajos munkásságának, em­beri magatartásának ránk is érvényes pél­dája. Miért szereti mindenki Bálint Lajost? A kritikus Bálint Lajost azért, mert na­gyon régen nem írt kritikát; a dramatur­got, mert réges-régen nem ad vissza öt fel­­vonásos verses tragédiát, sem háromfelvo­­násos szaloni csevegést, sem lélekelenve bonyolultat; a színházi szakember nyuga­lomba vonult: nincs napi tevékenysége, amivel érdekeket-érzékenységeket sérthet­ne, ma már csak legendája van és bája. Könnyű így szeretni. Bálint Lajos régi bú­tordarab az antikvitás parázsával, de esze, emlékezete, ismeretei, szaktudása, tapinta­ta, segítőkészsége, tanító - engedélye és elemző tehetsége ma is megbízható. Miért szeretem én Bálint Lajost? Mert az értékes tanulság megtestesítője. Élő recept arra, hogyan őrizhetjük meg idős korban is szellemi frisseségünket, mi­ként kerülhetjük el a szellemi hanyatlást s hogyan juthatunk a „csodaöregség”­híré­­be. Bálint Lajos bájos bölcsességének a titka: az egyenletes élet. Életrajzában sze­repel jónéhány háború, közte két világégés is, szerepel sok rettentő adat, de miköz­ben a szoba vagy a pince falán túl zajlott a történelem, nem változtatta meg önma­gát, nem cserélt jelmezt és nem sokat vál­toztatott életmenetén, életelvein sem. Egyenletes érdeklődés, egyenletes kíváncsi­ság — ez a titok. Mindent lát, mindenről tud, mindent elolvas, mindent megnéz. Ez a folytonos szellemi készenlét tartja szilár­dan őt, ez táplálja emberségét. Azt hiszem, mindig hiányzott belőle az irigység: beér­te saját magával és mások tehetségének szolgálatával. Miként tud hetven éve egyfolytában színházba járni? Ez nem csupán szónoki kérdés manapság, amikor nem is az a leg­nagyobb probléma, hogy a közönség szök­­dösni kezd a színházakból — mert ha kell, majd visszajön magától a néző —, de sok­kal nagyobb baj az, hogy maga a színházi céh nem szívesen jár színházat nézni; nemrégiben még egy fiatalember, alig­­művész is úgy nyilatkozott, hogy hivatás­szerűen nem jár előadásokra, nehogy meg­zavarja hamvas ösztönét a rossz produk­ció. És Bálint Lajos kitartóan ül a zsöly­­lyében és nézi a jót, nézi a rosszat, nézi az érdekeset és nézi az érdektelent, az újat és a nekünk újat, a földmelegítettet. Bálint Lajos kielégíthetetlenül kíváncsi és szeret­ne végére járni annak, amibe belekezdett: szeretné megérteni azt a soha ki nem is­merhető kusza és forró valamit, amit olyan jól ismer és amit színháznak nevezünk. E későn kelő ember főpróba-napokon ko­rán kel — ha esik, ha fúj —, és elejétől végéig figyeli a főpróbát. Ha rossz, még figyelmesebb. Hátha most elles egy még nem ismert titkot, fogást, szabályt, bele­pillanthat egy föl nem fedett törvénysze­rűségbe. Bálint Lajos, aki nemzedékeknek volt színházi tanára, szakadatlanul tanulja a színházat. A színházat, ami az élet fölna­­gyított-lekicsinyített mása. A színházat, ami az élete. Molnár Gál Péter BBS B. NAGY LÁSZLÓ: Létezik-e vajon külön művészet — csakis gyermeki használatra? Kétlem. Külön értékrend: semmi esetre. Amit ifjúsági műként tar­tunk számon, s kiállta az idő pró­báját: a felnőtt számára is saját­ságos és felfokozott élmény. Non est volentis: a gyermeki világgal kapcsolatot tartani, velük szót ér­teni: fölbecsülhetetlen adomány, nem is szerencse, de kegyelem dolga. A mű hatósugarának tüne­ményszerű kiterjedése, nem pedig az ábrázolóeszközök redukálása, az esztétikai szint leszállítása. Tév­­képzet ugyanis, hogy a művészet nevel. Nem nevel, hanem beavat — szóljon bárkihez, így van már az ősidők, a népmesék óta. Hisz a gyermeki értelem lehet tán korlá­tozott, ám a fantázia semmivel sem kevésbé bonyolult mint a fel­nőtté — lélektani közhely, hogy épp fordítva áll, így a gyermekek által kedvelt és elfogadott — a pillanatnyi hatáson túlsugárzó — művészet a látszatra egyszerű szerkezet mögött éppen a bonyo­lultságával, sőt raffinériájával ra­gad meg. A példák százszám so­rolhatók. Bartók híres sorozata, Weöres Sándor, Kormos István, Nemes Nagy Ágnes „leporelló-lí­rája”, a Mici-Mackó, Disney kob­rás filmjei... — ha ez a fajta mű­vészet mainapság kihalóban van, azért ne a művészi arisztokratiz­must hibáztassuk, hanem inkább a tömegtermékek áradatát, mely itt is eltömődéssel fenyegeti azo­kat a láthatatlan hajszálereket, melyek­­ egykori önmagukkal összekötnek. Annál csüggesztőbb — és peda­gógiailag is veszélyesebb­­— ami­kor a gyermek eszközzé degradáló­dik, afféle „cukorfalattá”, a fel­nőtt világ elbájolására. Az ilyen mű azokra a családi szertartások­ra emlékeztet, ahol a barátok és ismerősök előtt produkálják a kicsit, s míg ő engedelmesen — és sokszor nagyon tehetségesen — játssza vagy éli a rá kiosztott sze­repet, a vendégseregnek percen­ként ájulásba kell esni a „csoda­ Bájolgás gyereken”. Aki még emlékszik a Lakner bácsi gyerekszínházára, vagy a Shirley Temple-filmekre, jól érti, mire gondolok. Nem a beavatásra, hanem a megrontásra. Palásthy Györgynek is sikerült — már előző filmjében, a Varázs­lóban — fölfedezni egy Shirley Templét, csak épp kisfiúban: Ko­vács Krisztiánt, aki mit sem tö­rődve a filmfelvétel irreális kö­rülményeivel, sőt, a rendezői uta­sításokkal se nagyon — éli a ma­ga külön életét. Bájosnak kell lenni? Hogyne tudna, hiszen az. „Rá kell játszania” erre a bájra? Ez sem esik nehezére, hiszen — szerencsére — fogalma sincs még róla, mit tartanak a felnőttek bá­josnak. A Varázslóban még azt az előnyt is megkapta, hogy a háttér­ben maradhatott. Mellékszereplő volt, — ott a „bátyjának” Laluja Fericónak kellett bájoskodnia. A Hahó, öcsiben viszont, mint a cím is mutatja, ő lett az attrakció. Más változás is történt, a Varázs­lóhoz képest. Ott a Lágymányosi lakótelep egy szép — illetve anzix­­szerűen túlszépített — része volt a helyszín. A kamera gondosan ke­rülte e „kulissza” tőszomszédságá­ban elterülő irdatlan bozótot, az ott lakó valódi gyerekek kaland­jainak és álmainak fészkét és tere­pét. Ám ez a megszépített Lágy­mányos se volt elég szép. A csa­lád továbbköltözött — nem nehéz kitalálni, hogy hová. Persze, hogy a Pasarétre. Reggelijük — egy megtévesztő montázs következté­ben — sajtófogadáshoz illő traktát sejtet. Nincs is semmi baj, csak az­ apuka indulatos természete. (Koncz Gábor fegyverténye, hogy e mesebelien komfortos miliőben is sejtetni tudja, hogy valaha rosz­­szabb napokat is látott — ő hát a főbűnös.) Mozdulásai azonban alig zavarják az elkövetkező gügyögést és bájolgást. Öcsi kivonul egy ős­kori piros napernyővel, majd híre­ket olvas föl egy papírszalvétá­ról. Bátyuskája történelmet tanul titkos szerelmével. Ah, mily tün­dének! öcsi, a rosszcsont azonban Film nem nyugszik, illetve nem hagy­ják nyugodni — folyvást rá kell licitálnia a tulajdon bájára. Hosz­­szan kitartott premier-plánok — a felvevőgép még ringó popsijára is többízben ráközelít. Végtére az is bájos. De nemcsak az efféle baj a baj. Török Sándor szövegkönyve szerint (a verses dialógusok és a „stacca­tos” felelgetésök kitűnőek, de megállítják a film képi ritmusát) a fürdőszobába csukott kisfiú ál­modozása legalábbis két rétegű: bebarangolja Budapestet, majd át­kerül a mese­birodalomba. Pa­lásthy szalon­ naturalizmusa azon­ban képtelen követni a képzelet e rétegződését. A városképek olya­nok, mintha a kisfiú valóságos élményei volnának. Három díszbe­öltözött szemetesember, vagy a vurstli elhúzott képei legföljebb a játék, a szédület érzését nyomaté­­kosítják, de nem visznek át a kis­fiú képzeletvilágába. Az utcán vá­ratlanul megjelenő Csizmás Kan­dúr is megmarad puszta jelmez­nek — míg aztán a valódi mese­világ, ahová két törpe (a trükk­­fölvételek kitűnőek) kalauzolja el a kisfiút, egy gyöngébb gyermek­előadással, s egy, a vurstliból sza­­lajtott hétfejű sárkánnyal szolgál. Inkább volna rosszabb a trükk, de lenne szabadabb, játékosabb — nem a kisfiú, hanem a rendező képzelete. A gyermeki fantáziát nem lehet követni a lineáris logika — és az erre alapuló képi szerkezet — sza­bályai szerint. A Hahó öcsi mű­vészi fiaskójának azonban van egy ennél súlyosabb — szemléleti — tanulsága is. Paradox igazság, de igazság: az illúziók világa sose nyílik meg előttünk, ha illuzionis­ták maradunk. Ha a valóságot áb­rándosan nézzük — a mesék is rejtvények, vagy haszontalan bo­hóságok maradnak. Én minden­esetre ebben a mesterkélt illuzio­­nizmusban látom — egye fene, „vizionálom” — a napjaink mű­vészetét és gondolkozását fenyege­tő hétfejű sárkányt, a neosema­­tizmust. 1971. SZEPTEMBER 25.

Next