Élet és Irodalom, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-04 / 49. szám - Kovalovszky Miklós: A tizennégyéves Ady verse? • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - Lengyel József: Ár • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - D-y: Mi kerül többe? • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - P. M.: Újítás • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - vi: Szegény Krúdy! • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - B. I.: Kifüstölt osztályvezető • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - Réber László: rajza • kép (9. oldal) - Szabó György: Ülök a fenekemen (9. oldal)

ÜLÖK A FENEKEMEN A cím talán frivol , kissé, de végülis azon ül az ember, amit a természet e cél­ra rendelt neki. S amit, akár tetszik, akár nem, így hívunk magyarul. Nos, hát ezen ülök. Üldögélek. A fejem­re pedig hull a vakolat. Még azt sem mondhatom, hogy szép csöndesen, hiszen minden adagot ágyúdörgéshez hasonló ro­baj előz meg. Mióta új házfelügyelőt kaptunk, s az ragaszkodik az évtizedes szokással ellen­tétben ahhoz, hogy a kapu mindig csukva legyen, a mázsás vas­szerkezetet vágják alattam, rettegve és önfeledten, az arcpi­rító megjegyzésektől félve vagy csak bele­törődésből; vágják, taszítják, nyomják, csapják istenesen. És a szerkentyű, ame­lyet korábban (és nem ok nélkül) ötlete­sen kikötöttek, most újra és újra megló­dul, hiába szereltek késleltető súlyt rá, meglódul és nekivágódik a keretnek. A ház megremeg. Kibírta a második világ­háborút, kibírta az egy évtizede rendsze­resen érkező szakbizottságokat (mindun­talan az általános tatarozásról tárgyalnak), kibírta az Ingatlankezelő elegáns nemtö­rődömségét, mindent kibírt eddig, de ezt már nem. Úgy látszik, megunta, hogy mint népvagyon, még ma is Csáky szalmája le­gyen. Ami történetemben ez után következik, azt csak Fehér Klára tudná igazi lendü­lettel megírni. Jómagam egyszerűen csak közlöm inkább, hogy az első égzengések után persze tiltakozni kezdtem, hogy amikor vasárnap hajnalban a dörrenés szinte kilőtt az ágyból, levélírásba fogtam, hogy annak rendje és módja szerint be­nyújtottam az illetékesnek a panaszomat. Kaptam persze választ is, illő ügyintéző nyelven, hogy legyek türelemmel, megér­tenek, s azóta is, második éve, mindenki megért,­ együttérzéséről biztosít — csak a kapu nem marad nyitva. Közben kerüle­tünk ingatlant kezelő vezérkarának egy ré­szét talán leváltották, vagy elhelyezték, pon­tosan nem tudom; az illetékes tanácsi ügy-­ osztály pedig megállapította a baleseti ve­szélyt. Sőt, elsőül végre tett is valamit: a személyi és vagyonvédelem megóvására felszólította az Ingatlankezelő Vállalatot. Az persze fellebbezett, mert miért ne fel­lebbezett volna a lakbéremért, aztán a fel­lebbezést teljes joggal elutasította a Fő­városi Tanács, védelmünkre újabb dörge­delmet írt... egyszerű és ki tudja, talán tipikus budapesti történet ez, kár a szót vesztegetni rá. Néhány abszurditás azonban különössé teszi. Itt van mindjárt a bajok forrása, a kez­det, hiszen a kaput, időnként kissé eré­lyesen fogalmazó házfelügyelőnőnk és fér­je szerint, kiváltképp télen, a hideg miatt kell csukva tartani. Ha ugyanis nem így tennénk, lakása kihűlne, leányai megfáz­­r­­ak, s ezt, belátom, senki nem kíván­hatja. Csakhogy a kapun a tábla­üveg termé­szetesen már az első dörrenések egyiké­nél kitörött. Fúj is be rajta a szél istene­sen, akár csukjuk, akár nem: jelenlegi helyzetünkben tehát a formalizmus áldo­zatai vagyunk. Mondom én ezt, életemben először fel­kerekedvén végre, mondom a Tanácsban. Kedves mérnöknő fogad, elég csak annyit hebegnem, hogy Naphegy utca harminc­kilenc, máris emeli az iratköteget, s an­gyali türelemmel hallgat végig. Ez az egyetlen hely, ez az osztály, ahol már ed­dig is igazán emberséggel próbáltak segí­teni rajtunk. Mondom hát, az egészet, mondom a formalizmust, meg hogy köz­ismerten jámbor természetű vagyok, csak ülök a fenekemen, fát is lehetne vágni a hátamon, de most­­már mégiscsak jó volna tenni valamit, különös tekintettel a vako­latra, s tapintatát is­ kérem, hiszen sze­mély szerint nehéz helyzetben vagyok. Tisztségeim között ott van a Népfronté is, de hiába találkozom időnként a budapesti elnökségben a főváros vezetőivel, képtelen vagyok saját ügyben szóra nyitni a szá­mat, értsék meg ezt a morális kötöttsé­get, ne vegyék el a bizalmamat a minden állampolgárnak egyaránt kijáró, igazán demokratikus úttól... és akkor belép egy fehér köpenyes férfi. Rámrivall. Kikéri magának ezt a han­got-Először azt hiszem, valami tévedés tör­tént. De nincs tévedés. Hallgatja csak a „cse­vegésemet”, mondja, hallgatja a szomszéd szobából, és mint az osztály vezetője, nem tűrheti, hogy egy több gyerekes család­anya előtt így beszéljek. Hogy képes le­gyek ezt kiejteni: „ülök­ a fenekemen”! Hiába magyarázom, hogy ez a kifejezés csak az én helyzetemet jelöli. Hogy fa­nyar önkritikának szántam. Hogy a ter­mészetes szóhasználat követeli így. Lehet, hogy azt kellett volna mondani: popal Felálltam, elöntött a vér, fuccs neked, megértő ügyosztály. Lehet, hogy a nyelvé­szek nem fognak találni képletes fogal­mazásomban semmi , kivetnivalót; lehet, hogy az Élet és Irodalom, literatúránk he­tilapja, vállalja még címnek is; no de, csakugyan, mit képzelek?! Ülni a feneke­men? La commedia é finita. Kész, nincs to­vább. A „kapu komédiájának” ezennel vé­ge; történetem így kerek, akár az... al­ma. Még tanulsága is van. Lám, hatszáz­­negyvennyolc forintot fizetek havonta a lakásért, amely munkahelyem, dolgozni, pihenni és aludni viszont csak módjával lehet benne, mert mész és homok , hull bűnbánó fejemre, megfelelő és kiszámít­hatatlan dörgés kíséretében, hol éjjel, hat nappal. Ez azonban, mint mondani szokás, nem érdekes. Az sem, hogy az egész her­cehurcát, levelezgetést, hivatalos ügyira­tot, szakértőt, a mennyezetbe fúrt kutató­lyukat, s a gyomorrángást, felriadva, a sötétben, mind el lehetett volna kerülni egyetlenegy röpke utasítással és körülbe­lül húsz centiméternyi madzaggal. Mert mindennél fontosabb, hogy a szent hivatali prüdérián ne essék csorba, ámen. 1971. DECEMBER 4. msm .asm VÉLEMÉNYÜNK SZERINT június 3-án megjelent új élet innen került tehát, ollózással, a Győri Hírlap 1900. évi 125. szá­mába. A vers szerepel a Még egyszer kötetben is, ott Lázban a címe.) Az eset tanulsága: halottal ne csináljunk interjút, mert szelle­me bosszút állhat.­­ Kovalovszky Miklós ÁR Lapjaink ismét dicsekszenek: harminchétféle naptár hatszáz­ezer példányban. Egy másik tudó­sítás szerint még több, 365 ezer közönséges naptár készült és ti­­zennégyféle dísznaptár 290 ezer példányban — ami ugyebár 655 ezer. De egyetlen hír se szól ar­ról, hogy az idén drágábbak let­tek a naptárak. Például az egyik fajta zsebnaptárnak csupán a be­tétje a tavalyi 12 forintról 13,80- ra emelkedett. No de hát naptárt egy évben csak egyszer vesz az ember — ha pedig kicsit is ügyes — ajándékba kap, esetleg éppen dísznaptárt. Nyomtatványokon, tehát nap­tárakon is ellenőrizhető az ár­drágítás. Talán ezért emelkedett sokkal rohamosabban az írópapí­rok ára. Ami kevésbé sújtja azo­kat az­ írókat, akik sokat produ­kálnak, mint azokat, akik gondo­san, több változatban vetik papír­ra elmondandójukat. Drágul a le­vélpapír és boríték — és ez már mindenképpen közügy. Mint egy panaszos levélből megtudhattuk, a Keleti pályaudvaron egy borí­ték már ötven fillérbe kerül. Egy, az oldalán betűmutatóval ellátott füzet is érdekes. Az A- és a B- betűre hat-hat lapot hagytak, a Q-betűre nyolc lapot szántak, ugyanennyit a W-betűre is. Sz­­betű nincs. Á sincs. É sincs. Ö sincs. Import? Tévedés! Gyári fe­lé hazai. Ára nincs feltüntetve. Mint az itt reprodukált cédula és a birtokunkban levő ugyanilyen cédulák mutatják, az ÁPISZ-ban már nem tüntetik fel a fogyasz­tói árat. Supervinit vázlattarts gyártja: UNIPACK KTSZ Fogyasztói ár, Ft. A „kereskedelem” legalább eny­­nyiben tanulékony. Tudja, hogy a nyomdai átfutási idő nem tud lépést tartani az áremeléssel. Az árcédulájában bemutatott Super­­vinil ára tavaly 3,60 volt, leg­utóbb hét forintot kellett érte fi­zetni. 1972-ben mennyi lesz? Lengyel József A TIZENEGYÉVES ADY VERSE? Mégpedig nem is kitépett irka­­lapon, hanem a Győri Hírlap 1889-i évfolyamában? Érthetet­len, hogy semmi visszhangja az irodalomtörténeti szenzációnak, amelyről a Kisalföld szeptember 19-i számában olvashatunk. Köz­ük a verset is, „az eredetiről ké­szített fényképmásolatban”, a fényképész nevével hitelesítve. Érett, felnőtt írás, egy tizenegy­éves kisdiáktól, pedig Ady sem­mi jelét nem adta a csodagyer­meknek. De hogyan került verse a Győri Hírlapba és — most — a Kisalföldbe? Első ámulatomból ocsúdva na­gyon ismerősnek tetszett a vers­hasonmás és az alatta levő szö­veg, amely szerint az eredeti a Győri Hírlap 1889. évi első, szá­mában jelent meg. A kísérő cikk beszélgetést közöl Németh Imre minisztériumi sajtóelőadóval, aki egykor győri újságíró volt. Kis­sé zavart, hogy Németh 1970 jú­niusában elhunyt, de neve eszem­be juttatta egy cikkét: a szélső­­jobboldali Pest 1940. december 24-i számában írt Ady állítóla­gos győri kapcsolatairól, ame­lyek legendának bizonyultak. Elővettem a régi újságot, s ki­derült, hogy nem témabeli ha­sonlóságról, hanem pontos egye­zésről van szó. A Kisalföld mun­katársa gyanútlanul és kényelme­sen, szó szerint lemásolta Németh cikkét, azzal téve eleget az illen­dőségnek, hogy élőként szólaltat­ja meg a­ halottat. A másolást azonban oly ügyetlenül vagy kri­tikátlanul végezte, hogy átvette Németh tévedéseit, sőt a Pestben közölt vers-hasonmás hibás dátu­mát is. Erős a gyanúm, hogy a fénykép sem az eredetiről, ha­nem a Pest cikkéről készült, csak ez magyarázhatja az ismét­lődő hibát. De érthetetlen, hogy sem a szerző, sem a fényképész nem gondolkozott egy pillanatig sem azon, hogyan közölhette 1889-ben a Győri Hírlap az 1877- ben született Ady versét. (Amely egyébként a váradi Szabadság­ban jelent meg először, 1900. má­jus 27-én, Gabriella címmel; mú­zsája Márton Gabriella diáklány volt. Ady azonban elküldte a ver­set a Debreczeni Hírlapnak is — persze más címmel —, hadd ol­vassa titokzatos rajongója, kí­váncsi is, mintha , neki szólna. A MI KERÜL TÖBBE? „Közzétették a BKV egyéves jegyellenőrzési mérlegét. Eszerint a 280 ellenőr 15 700 esetben kez­deményezett pótdíjfizetési eljá­rást. A vállalathoz eddig befolyt pótdíjazás összege meghaladja a háromnegyedmillió forintot.” Vagyis egy ellenőr évente 56 bliccelőt fog e­ Hetenként egyet. Nem sok. Az összes bliccelőktől várható maximális pótdíj összesen más­fél millió. De ennek csak a fele folyik be. Ez se sok. Egy-egy ellenőr illetménye és juttatása, közterhekkel együtt, a legszerényebben számítva is évi 30 000 forint. A teljes ellenőri gárdáé nyolc és fél millió. Ez már nagyon sok. Ennyibe kerül a BKV-nek másfél millió — meg­lehetősen bizonytalan — pótdíj­bevétel. Két eset lehetséges: 1. Megjavultunk, mert napon­ta csak 48 potyautas találtatik a BKV járművein. Ez kétmilliós fővárosunkban annyira jelenték­telen szám, hogy ezért nem ér­demes ilyen költséges ellenőri gárdát fenntartani. 2. Sokkal több a potyautas, de az ellenőrök nem tudják lelep­lezni őket. Ezért megint csak nem érdemes stb___ Persze egy intézmény sem in­tézmény ellenőrök serege nélkül. Szükség is van rájuk, hogy a bliccelők el ne szemtelened­jenek­ De ha a BKV csak 100 olyan el­lenőrt alkalmazna, akik heten­ként két potyautast fognak, egy­­csapásra megtakaríthatna négy­millió forintot. Négymillió el­bliccelt jegy árát. És ez csak­ a BKV-nál van így? D­y ÚJÍTÁS Az OFOTÉRT-nál a szemüve­gem mellé egy cédulát kaptam. A szemüveg elkészítése közben­­ történő esetleges megrongálódá­sokért az OFOTÉRT semmiféle felelősséget nem vállal. A fenti példán felbuzdulva ja­vaslom: a ruhakészítő kátéeszek, ha mondjuk, vasalás közben el­égetnék, vagy egyéb módon el­fuserálnák a náluk készülő és ál­talunk megrendelt öltönyt, köte­lezhessenek bennünket újabb anyag vásárlására. S mi sem len­ ne természetesebb, mint az, hogy minket terheljen mindkét — az újabb és a tönkrement — öltöny elkészítési díja is. Vagy: ha épí­tés közben összedől a ház, feltét­lenül le kellene szurkoltatni a megrendelővel a teljes építési dí­jat a romokért. P. M. SZEGÉNY KRÚDY! Krúdy filmvászonra került. Közkincs lett. Közpréda lett. Ez utóbbi mondatot a Népszava film­­kritikusnőjének finom stíluselem­ző megállapítása váltotta ki. Íme a mondat: „Ugyanis Krúdy mon­datait — olykor banális, érzelmes mondatait — csak hihetetlenül nagy művészi fegyelemmel, tehet­séggel lehet tolmácsolni.” Szegény Krúdy! Mennyi gyen­géd jelzőt pazarolt a nőkre! Fr­ KIFÜSTÖLT OSZTÁLYVEZETŐ Felháborodott beszámoló egyik napilapunkban a szegény beteg osztályvezetőnőről, aki lázasan, tüsszögve, köhögve hívta össze az értekezletet, náthától elfúló han­gon kérte a kartársakat, hogy most az egyszer ne dohányozza­nak. Bezzeg hogy rágyújtottak, még a tizenhét éves gépírónő is! Hol itt az emberség, a szánalom, az együttérzés, a betegnek kijáró tapintat?! Jó, jó, de muszáj influenza­­járvány idején betegen osztály­értekezletet tartani ? Köhögve, tüsszögve szórni a vírusokat, vagy akár csak a közönséges ba­­cilusokat? Némi tapintat kijárna az egészségeseknek is. B. I. Réber László rajza ­

Next