Élet és Irodalom, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1971-12-04 / 49. szám - Kovalovszky Miklós: A tizennégyéves Ady verse? • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - Lengyel József: Ár • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - D-y: Mi kerül többe? • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - P. M.: Újítás • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - vi: Szegény Krúdy! • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - B. I.: Kifüstölt osztályvezető • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - Réber László: rajza • kép (9. oldal) - Szabó György: Ülök a fenekemen (9. oldal)
ÜLÖK A FENEKEMEN A cím talán frivol , kissé, de végülis azon ül az ember, amit a természet e célra rendelt neki. S amit, akár tetszik, akár nem, így hívunk magyarul. Nos, hát ezen ülök. Üldögélek. A fejemre pedig hull a vakolat. Még azt sem mondhatom, hogy szép csöndesen, hiszen minden adagot ágyúdörgéshez hasonló robaj előz meg. Mióta új házfelügyelőt kaptunk, s az ragaszkodik az évtizedes szokással ellentétben ahhoz, hogy a kapu mindig csukva legyen, a mázsás vasszerkezetet vágják alattam, rettegve és önfeledten, az arcpirító megjegyzésektől félve vagy csak beletörődésből; vágják, taszítják, nyomják, csapják istenesen. És a szerkentyű, amelyet korábban (és nem ok nélkül) ötletesen kikötöttek, most újra és újra meglódul, hiába szereltek késleltető súlyt rá, meglódul és nekivágódik a keretnek. A ház megremeg. Kibírta a második világháborút, kibírta az egy évtizede rendszeresen érkező szakbizottságokat (minduntalan az általános tatarozásról tárgyalnak), kibírta az Ingatlankezelő elegáns nemtörődömségét, mindent kibírt eddig, de ezt már nem. Úgy látszik, megunta, hogy mint népvagyon, még ma is Csáky szalmája legyen. Ami történetemben ez után következik, azt csak Fehér Klára tudná igazi lendülettel megírni. Jómagam egyszerűen csak közlöm inkább, hogy az első égzengések után persze tiltakozni kezdtem, hogy amikor vasárnap hajnalban a dörrenés szinte kilőtt az ágyból, levélírásba fogtam, hogy annak rendje és módja szerint benyújtottam az illetékesnek a panaszomat. Kaptam persze választ is, illő ügyintéző nyelven, hogy legyek türelemmel, megértenek, s azóta is, második éve, mindenki megért, együttérzéséről biztosít — csak a kapu nem marad nyitva. Közben kerületünk ingatlant kezelő vezérkarának egy részét talán leváltották, vagy elhelyezték, pontosan nem tudom; az illetékes tanácsi ügy- osztály pedig megállapította a baleseti veszélyt. Sőt, elsőül végre tett is valamit: a személyi és vagyonvédelem megóvására felszólította az Ingatlankezelő Vállalatot. Az persze fellebbezett, mert miért ne fellebbezett volna a lakbéremért, aztán a fellebbezést teljes joggal elutasította a Fővárosi Tanács, védelmünkre újabb dörgedelmet írt... egyszerű és ki tudja, talán tipikus budapesti történet ez, kár a szót vesztegetni rá. Néhány abszurditás azonban különössé teszi. Itt van mindjárt a bajok forrása, a kezdet, hiszen a kaput, időnként kissé erélyesen fogalmazó házfelügyelőnőnk és férje szerint, kiváltképp télen, a hideg miatt kell csukva tartani. Ha ugyanis nem így tennénk, lakása kihűlne, leányai megfázrak, s ezt, belátom, senki nem kívánhatja. Csakhogy a kapun a táblaüveg természetesen már az első dörrenések egyikénél kitörött. Fúj is be rajta a szél istenesen, akár csukjuk, akár nem: jelenlegi helyzetünkben tehát a formalizmus áldozatai vagyunk. Mondom én ezt, életemben először felkerekedvén végre, mondom a Tanácsban. Kedves mérnöknő fogad, elég csak annyit hebegnem, hogy Naphegy utca harminckilenc, máris emeli az iratköteget, s angyali türelemmel hallgat végig. Ez az egyetlen hely, ez az osztály, ahol már eddig is igazán emberséggel próbáltak segíteni rajtunk. Mondom hát, az egészet, mondom a formalizmust, meg hogy közismerten jámbor természetű vagyok, csak ülök a fenekemen, fát is lehetne vágni a hátamon, de mostmár mégiscsak jó volna tenni valamit, különös tekintettel a vakolatra, s tapintatát is kérem, hiszen személy szerint nehéz helyzetben vagyok. Tisztségeim között ott van a Népfronté is, de hiába találkozom időnként a budapesti elnökségben a főváros vezetőivel, képtelen vagyok saját ügyben szóra nyitni a számat, értsék meg ezt a morális kötöttséget, ne vegyék el a bizalmamat a minden állampolgárnak egyaránt kijáró, igazán demokratikus úttól... és akkor belép egy fehér köpenyes férfi. Rámrivall. Kikéri magának ezt a hangot-Először azt hiszem, valami tévedés történt. De nincs tévedés. Hallgatja csak a „csevegésemet”, mondja, hallgatja a szomszéd szobából, és mint az osztály vezetője, nem tűrheti, hogy egy több gyerekes családanya előtt így beszéljek. Hogy képes legyek ezt kiejteni: „ülök a fenekemen”! Hiába magyarázom, hogy ez a kifejezés csak az én helyzetemet jelöli. Hogy fanyar önkritikának szántam. Hogy a természetes szóhasználat követeli így. Lehet, hogy azt kellett volna mondani: popal Felálltam, elöntött a vér, fuccs neked, megértő ügyosztály. Lehet, hogy a nyelvészek nem fognak találni képletes fogalmazásomban semmi , kivetnivalót; lehet, hogy az Élet és Irodalom, literatúránk hetilapja, vállalja még címnek is; no de, csakugyan, mit képzelek?! Ülni a fenekemen? La commedia é finita. Kész, nincs tovább. A „kapu komédiájának” ezennel vége; történetem így kerek, akár az... alma. Még tanulsága is van. Lám, hatszáznegyvennyolc forintot fizetek havonta a lakásért, amely munkahelyem, dolgozni, pihenni és aludni viszont csak módjával lehet benne, mert mész és homok , hull bűnbánó fejemre, megfelelő és kiszámíthatatlan dörgés kíséretében, hol éjjel, hat nappal. Ez azonban, mint mondani szokás, nem érdekes. Az sem, hogy az egész hercehurcát, levelezgetést, hivatalos ügyiratot, szakértőt, a mennyezetbe fúrt kutatólyukat, s a gyomorrángást, felriadva, a sötétben, mind el lehetett volna kerülni egyetlenegy röpke utasítással és körülbelül húsz centiméternyi madzaggal. Mert mindennél fontosabb, hogy a szent hivatali prüdérián ne essék csorba, ámen. 1971. DECEMBER 4. msm .asm VÉLEMÉNYÜNK SZERINT június 3-án megjelent új élet innen került tehát, ollózással, a Győri Hírlap 1900. évi 125. számába. A vers szerepel a Még egyszer kötetben is, ott Lázban a címe.) Az eset tanulsága: halottal ne csináljunk interjút, mert szelleme bosszút állhat. Kovalovszky Miklós ÁR Lapjaink ismét dicsekszenek: harminchétféle naptár hatszázezer példányban. Egy másik tudósítás szerint még több, 365 ezer közönséges naptár készült és tizennégyféle dísznaptár 290 ezer példányban — ami ugyebár 655 ezer. De egyetlen hír se szól arról, hogy az idén drágábbak lettek a naptárak. Például az egyik fajta zsebnaptárnak csupán a betétje a tavalyi 12 forintról 13,80- ra emelkedett. No de hát naptárt egy évben csak egyszer vesz az ember — ha pedig kicsit is ügyes — ajándékba kap, esetleg éppen dísznaptárt. Nyomtatványokon, tehát naptárakon is ellenőrizhető az árdrágítás. Talán ezért emelkedett sokkal rohamosabban az írópapírok ára. Ami kevésbé sújtja azokat az írókat, akik sokat produkálnak, mint azokat, akik gondosan, több változatban vetik papírra elmondandójukat. Drágul a levélpapír és boríték — és ez már mindenképpen közügy. Mint egy panaszos levélből megtudhattuk, a Keleti pályaudvaron egy boríték már ötven fillérbe kerül. Egy, az oldalán betűmutatóval ellátott füzet is érdekes. Az A- és a B- betűre hat-hat lapot hagytak, a Q-betűre nyolc lapot szántak, ugyanennyit a W-betűre is. Szbetű nincs. Á sincs. É sincs. Ö sincs. Import? Tévedés! Gyári felé hazai. Ára nincs feltüntetve. Mint az itt reprodukált cédula és a birtokunkban levő ugyanilyen cédulák mutatják, az ÁPISZ-ban már nem tüntetik fel a fogyasztói árat. Supervinit vázlattarts gyártja: UNIPACK KTSZ Fogyasztói ár, Ft. A „kereskedelem” legalább enynyiben tanulékony. Tudja, hogy a nyomdai átfutási idő nem tud lépést tartani az áremeléssel. Az árcédulájában bemutatott Supervinil ára tavaly 3,60 volt, legutóbb hét forintot kellett érte fizetni. 1972-ben mennyi lesz? Lengyel József A TIZENEGYÉVES ADY VERSE? Mégpedig nem is kitépett irkalapon, hanem a Győri Hírlap 1889-i évfolyamában? Érthetetlen, hogy semmi visszhangja az irodalomtörténeti szenzációnak, amelyről a Kisalföld szeptember 19-i számában olvashatunk. Közük a verset is, „az eredetiről készített fényképmásolatban”, a fényképész nevével hitelesítve. Érett, felnőtt írás, egy tizenegyéves kisdiáktól, pedig Ady semmi jelét nem adta a csodagyermeknek. De hogyan került verse a Győri Hírlapba és — most — a Kisalföldbe? Első ámulatomból ocsúdva nagyon ismerősnek tetszett a vershasonmás és az alatta levő szöveg, amely szerint az eredeti a Győri Hírlap 1889. évi első, számában jelent meg. A kísérő cikk beszélgetést közöl Németh Imre minisztériumi sajtóelőadóval, aki egykor győri újságíró volt. Kissé zavart, hogy Németh 1970 júniusában elhunyt, de neve eszembe juttatta egy cikkét: a szélsőjobboldali Pest 1940. december 24-i számában írt Ady állítólagos győri kapcsolatairól, amelyek legendának bizonyultak. Elővettem a régi újságot, s kiderült, hogy nem témabeli hasonlóságról, hanem pontos egyezésről van szó. A Kisalföld munkatársa gyanútlanul és kényelmesen, szó szerint lemásolta Németh cikkét, azzal téve eleget az illendőségnek, hogy élőként szólaltatja meg a halottat. A másolást azonban oly ügyetlenül vagy kritikátlanul végezte, hogy átvette Németh tévedéseit, sőt a Pestben közölt vers-hasonmás hibás dátumát is. Erős a gyanúm, hogy a fénykép sem az eredetiről, hanem a Pest cikkéről készült, csak ez magyarázhatja az ismétlődő hibát. De érthetetlen, hogy sem a szerző, sem a fényképész nem gondolkozott egy pillanatig sem azon, hogyan közölhette 1889-ben a Győri Hírlap az 1877- ben született Ady versét. (Amely egyébként a váradi Szabadságban jelent meg először, 1900. május 27-én, Gabriella címmel; múzsája Márton Gabriella diáklány volt. Ady azonban elküldte a verset a Debreczeni Hírlapnak is — persze más címmel —, hadd olvassa titokzatos rajongója, kíváncsi is, mintha , neki szólna. A MI KERÜL TÖBBE? „Közzétették a BKV egyéves jegyellenőrzési mérlegét. Eszerint a 280 ellenőr 15 700 esetben kezdeményezett pótdíjfizetési eljárást. A vállalathoz eddig befolyt pótdíjazás összege meghaladja a háromnegyedmillió forintot.” Vagyis egy ellenőr évente 56 bliccelőt fog e Hetenként egyet. Nem sok. Az összes bliccelőktől várható maximális pótdíj összesen másfél millió. De ennek csak a fele folyik be. Ez se sok. Egy-egy ellenőr illetménye és juttatása, közterhekkel együtt, a legszerényebben számítva is évi 30 000 forint. A teljes ellenőri gárdáé nyolc és fél millió. Ez már nagyon sok. Ennyibe kerül a BKV-nek másfél millió — meglehetősen bizonytalan — pótdíjbevétel. Két eset lehetséges: 1. Megjavultunk, mert naponta csak 48 potyautas találtatik a BKV járművein. Ez kétmilliós fővárosunkban annyira jelentéktelen szám, hogy ezért nem érdemes ilyen költséges ellenőri gárdát fenntartani. 2. Sokkal több a potyautas, de az ellenőrök nem tudják leleplezni őket. Ezért megint csak nem érdemes stb___ Persze egy intézmény sem intézmény ellenőrök serege nélkül. Szükség is van rájuk, hogy a bliccelők el ne szemtelenedjenek De ha a BKV csak 100 olyan ellenőrt alkalmazna, akik hetenként két potyautast fognak, egycsapásra megtakaríthatna négymillió forintot. Négymillió elbliccelt jegy árát. És ez csak a BKV-nál van így? Dy ÚJÍTÁS Az OFOTÉRT-nál a szemüvegem mellé egy cédulát kaptam. A szemüveg elkészítése közben történő esetleges megrongálódásokért az OFOTÉRT semmiféle felelősséget nem vállal. A fenti példán felbuzdulva javaslom: a ruhakészítő kátéeszek, ha mondjuk, vasalás közben elégetnék, vagy egyéb módon elfuserálnák a náluk készülő és általunk megrendelt öltönyt, kötelezhessenek bennünket újabb anyag vásárlására. S mi sem len ne természetesebb, mint az, hogy minket terheljen mindkét — az újabb és a tönkrement — öltöny elkészítési díja is. Vagy: ha építés közben összedől a ház, feltétlenül le kellene szurkoltatni a megrendelővel a teljes építési díjat a romokért. P. M. SZEGÉNY KRÚDY! Krúdy filmvászonra került. Közkincs lett. Közpréda lett. Ez utóbbi mondatot a Népszava filmkritikusnőjének finom stíluselemző megállapítása váltotta ki. Íme a mondat: „Ugyanis Krúdy mondatait — olykor banális, érzelmes mondatait — csak hihetetlenül nagy művészi fegyelemmel, tehetséggel lehet tolmácsolni.” Szegény Krúdy! Mennyi gyengéd jelzőt pazarolt a nőkre! Fr KIFÜSTÖLT OSZTÁLYVEZETŐ Felháborodott beszámoló egyik napilapunkban a szegény beteg osztályvezetőnőről, aki lázasan, tüsszögve, köhögve hívta össze az értekezletet, náthától elfúló hangon kérte a kartársakat, hogy most az egyszer ne dohányozzanak. Bezzeg hogy rágyújtottak, még a tizenhét éves gépírónő is! Hol itt az emberség, a szánalom, az együttérzés, a betegnek kijáró tapintat?! Jó, jó, de muszáj influenzajárvány idején betegen osztályértekezletet tartani ? Köhögve, tüsszögve szórni a vírusokat, vagy akár csak a közönséges bacilusokat? Némi tapintat kijárna az egészségeseknek is. B. I. Réber László rajza