Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-01-01 / 1. szám - Beney Zsuzsa: Hó és virág között (3. oldal) - Nagy László: Föltámadt piros csizma • vers (3. oldal) - Márkus István: Legyen időnk! (3. oldal) - Bertalan Tivadar: Heverő tehenek • kép (3. oldal)

BENEY ZSUZSA: A múlt és a jövő: távlat. Van azonban néhány olyan pillanat, mindenki életében, amikor a kettő összetalálkozik, hirtelen felizzik, és a kettő kapcsolódása valósággá lesz. Konkrétummá. A pillanat kiszakad az időből, örökérvényűen átcsúszik a lét egyegy másik dimenziójába. Nem csak az ember életének vannak ilyen pillanatai, és nem csak a népek történetének. A művészetekének is. Az irodalomnak egy ilyen örökérvényű pillanata kísért ezekben a téli napokban. Hó és virág között Eliot „Négy quartet”-je jár az eszemben, a Little Gidding csodálatos téli képe: „Mikor a kurta nappal a legragyogóbb, faggyal és lánggal / A rövid nappal fellobbantja a jeget, a tavacskák, árkok tetején” — és az East Coker második tétele: „Késő rózsában korahó” — Vas István szép fordításában. Ezekkel a különösen villódzó, kemény, konkrét képekkel a valószínűtlenségről, a nem-értem bizonytalanságáról szól a költő. Tél és virág , valóság és valószínűtlenség lebegéséből úszik elém két verssor, amely régesrégtől kísér: Mint tiszta hó a téli rózsaszálon: Lengett fölötte a fehér halál. A költői kép, amelynél szebbet alig olvastam, egyszerre klasszikusan régies és modern. Az irodalomnak összesűrűsödött, felizzó pillanata érezhető benne. A romantikából előbukkan a szürrealizmus. A sorokat az akkor huszonegy éves Petőfi Sándor írta; a „Cipruslombok Etelke sírjáról” egyik Utolsó versét zárja vele. Hogy megértsük benne az évszázaddal előremutatót, álljon itt az egész költemény: Ha életében nem szerettem volna A szőke fürtök kedves gyermekét, Övé leendett életem, szerelmem, Midőn halotti ágyon feküvök. Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon? Mint hajnalban, ha fényes hattyú száll, Mint tiszta kő a téli rózsaszálon. Lengett fölötte a fehér halál. Élet és halál, a halálban kibomló szépség — sőt: a halál hideg tüzén fellobbanó élet hihetően és valószínűtlenül fonódik össze a vers szivárványosan tökéletes és szivárványosan idegen világában. Lényeges az utolsó három sor — a többi csak ezeknek a soroknak a nagyon is szükséges bevezetője. Ez a három sor bizonytalanságba, irrealitásba utaló kettős hasonlat — az, amire utal, maga is jelkép. Majd látni fogjuk, hogy a jelképnél is lengébb, távolibb, szimbólumnak látszik — valójában csak kép. A halott sohasem ágyban — mindig csak ágyon fekszik, mindig kívül, mindig valami felett — egyedül a holttest a földben. „Midőn halotti ágyon feküvök” — írja Petőfi —, „Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon”. Ez a kívül, felül — ez tükröződik az utolsó sor valószínűtlen képében. Mint a hó lebegése, e fehér, csupa fehér képben, a biztosan fehér rózsa felett az illat, a halál nem sorsa e lánynak, hanem aurája, s nem a lánynak, hanem a képnek, vagy képnek, egy káprázatnak csupán. „A fehér halál” — vajon vezette-e Petőfi képzeletét Etelke téli halála? A vers színei éppolyan tökéletesek, mint amenynyire hangzása. „Hajnalban, ha fényes hattyú száll” — a színtelen halvány égen a világító tollak, mint egy kialvó csillag pályája: fehér, fehéren, hó a rózsán, a halvány leányarc felett a most először kimondott „fehér” halál. Azóta is megismételhetetlen tünemény a leány fölött lengő halál szürrealista képe. Emily Dickinsonnak vannak hasonló, idegenül és bizarrul villódzó képei ; ez a költemény azonban, borzongató újszerűsége ellenére is ismerős és meghitt. Az abszurd kép, melyet csak hajszálnyi távolság választ el attól, hogy merő dekorativitás legyen, a „Tündérálom”-ból ismerős — a lassú lejtés, az „i”, a „h” hangok lágy suhogása is azt idézi. „Fölötte a fehér halál” — nem a sors, hanem a sors felett lebegő, abból felszálló költészet — árulója annak, hogy a versfakasztó ihlet is felszállt tükörképe egy érzés káprázatának. Ahogyan a második versszak hasonlata csak képre, szimbólumon túli szimbólumra utal, az érzés is érzésfeletti ábrándra — egy érzés képzete, költészete csupán. A huszonegy éves fiatalember tudta ezt, ha nem is gondolattal: a nagy költők alvajáró biztonságával. „Ha életében nem szerettem volna” — a halottba szeretés itt nem dekadens-morbid gondolat — egy különös, elvarázsolt élmény leírása. Pontos leírás: az első négy sort realistának is mondhatnók. Ez a bámulatos „átlátás”, az érzelmeknek ilyen átvilágítottsága köti meg a második versszak képeit, és ez is szárnyaltatja fel. Ez teszi az irrealitás érzését valóságossá, a szürrealista kép itt száll fel a reálisból, a modern, absztrakt költészet itt válik ki a hagyományos közlés, a kijelentés közvetlenségéből. Az élet nagy élményeit a nagy találkozások adják; az élet a születés pillanatában a legteljesebb. A modern magyar költészet itt, ebben a versben — ha nem is csak ebben — született meg. Százhuszonhat évvel ezelőtt. Hó és virág között MÁRKUS ISTVÁN: LEGYEN IDŐNK! A címben foglalt alhaj kettős értelmű. Az egyik ez: legyen időnk —szabad időnk, erre szabad időnk — művelődni, egyáltalán. Mindnyájunknak. Bármilyen szakmában, szinten, tanultsággal dolgozunk. Legyen időnk iskolába járni. Középfokú, felsőfokú és annál is magasabb iskolákba, hazai és külföldi egyetemekre és posztgraduális (egyetem utáni, továbbképző) intézményekbe, tanfolyamokra. Tanulmányutakra, agytágító hazai és nemzetközi eszmecserékre, a szervezett és szervezetlen önképzés mindenféle szabályos és szabálytalan kurzusaira. És ha bárhol, bármit tanulhatunk, legyen időnk odafigyelni, elmélyedni, a még többet tudás útját-módját kifürkészni. Legyen ideje a tizennégy-tizenöt éves korosztálynak, előbb vagy utóbb minden fiúnak és minden lánynak, hogy az azonnali pénzkeresés, a hamaros pályaválasztás helyett elvégezhesse a majd csak általánossá-kötelezővé váló középiskolát. Legyen ideje a tizennyolchuszonhárom esztendősök zömének, hogy főiskolát, egyetemet is végezzen; utána arra is, hogy továbbképezze magát, munkája mellett is. Legyen időnk, hogy meg-megszakítva olykor a mindennapi munkát, mindenki, aki erre képes és érdemes, több hónapos, akár több éves továbbtanulási szakaszokat illeszthessen életébe. Ne csak, akiket tudományos pályára segített jótehetségük vagy jószerencséjük, ne egyedül az a maroknyi aspiráns, kandidátus. Mindenkinek joga, módja legyen, hogy — teljesítménye alapján annak valószínű reményében — egy-egy időre abbahagyhassa, amiből éppen ék Beülhessen magasabb iskolák padjába, elkerülhessen ösztöndíjadként az országon belül és határainkon túl oda, ahol a képességeihez illő pályán a következő szintre felkészülhet. A traktoros is, akiből univerzális mechanikus lehet. A szakmunkás, akiből technikus, a tanító, akiből a pedagógiai pszichológia ismerője, vagy képzett helytörténész válhat, az agronómus, aki a következő évtized öntözési eljárásait sajátíthatja el, vagy a zöldségtermelés gépesítését tanulmányozhatná valahol... Az egyetemi tanár is, akiből még jobb profeszszor, az elismert művész is, akiből még jobb festő, író vagy muzsikus válhat Más szóval: senki tanulása ne záruljon le szükségképpen —ahogy ma százezer esetben — az általános iskolai bizonyítvánnyal vagy a szakmunkás-oklevéllel, a főiskolás diplomával vagy a tudományok doktorának magas címével, az egyszer már elfoglalt munkakörrel, a bármilyen jól betöltött pozícióval. Kaphasson mindenki — kapjunk mindnyájan — teret és biztatást, hogy tudásunkat, látókörünket szélesítsük, hogy újra és újra elmélyedjünk hivatásunkban, ösztönzést és alkalmat, hogy kiszakadva — kiemelkedve — a munkamegosztás szervezetének egy-egy szintjén betöltött kicsiny körünk rutinjából, üzemek, vállalatok, hivatalok, szerkesztőségek napi teendőiből és megszokott hierarchiájából, képesek legyünk szabadabban körültekinteni, jobban odafigyelni arra is, amit tudunk, arra is, amit tudnunk kellene, végül — amihez már hetek, hónapok nyugalma és izgalma kell — új irányban és új fokon koncentrálhassunk. Hogy aztán, szerencsés esetben, kit-kit elfoghasson a megismerés, a kitágulás, a magunknak is váratlan szellemi gyarapodás öröme, gyökeret verhessen az új érdeklődés, vele a magasabb teljesítmény előre érzett reménysége. Az elkötelezettség a továbblépésben. Legyen időnk! Könnyű kívánni. De ez az idő — tizenöt-hatvan esztendős, munkaképes férfiak és nők ideje — pénzt ér és pénzbe kerül kétszeres pénzbe, mert aki tanul vagy ösztöndíjasként elutazik, ez idő alatt nem termel; másrészt pénzbe kerül a tanítás, az ahhoz elengedhetetlen apparátus és technika is. Az óhajt, hogy idő legyen tömeges, majdhogynem általános továbbképződésre, azért terjeszthetjük mégis elő, mert nemcsak hiszszük, tudjuk is, hogy a pénz, amibe ez kerülne, megtérül. Máris sokba került ennek az országnak az oktatásügyi, művelődésügyi takarékoskodás, a ma elfogadhatóinak vélt, valójában elfogadhatatlan, elmaradott és folyamatosan méginkább elmaradó iskolarendszer, a szakképzettség, a tanárképzés, a tudósképzés és tudásfoglalkoztatás mai hazai színvonala. Milliárdokba, amelyeket a szakmai igénytelenség — és létező szaktudás hiánycikk ára — von ki a népgazdaság bukszájából. A ma és holnap már lehetséges többlet-teljesítmény statisztikailag ki sem mutatható hiánya: ez az, ami miliárdokba kerül. És itt lép be a „Legyen időnk!” óhajtás másik értelme: A történelem is engedjen időt. Mi ez? Egyebek közt, de nem utolsósorban — szívünk szerint, elsősorban—, hogy végre a közművelődés terrénumán is utolérhessük önmagunkat. Ehhez először is béke kell. A szó legszorosabb értelmében: háború nélküli és háborús veszély nélküli élet; a békegazdaság folytatásának és fejlesztésének, a békére tervezésnek tartós lehetősége. Béke — nevezzük így: békesség — más értelemben is. Hogy elkerülhessük kiélezett külső és belső helyzetek szorongattatásait is. Hogy ne keveredjünk, ne kényszerüljünk — magunkat se ostorozzuk — hajszába, amelynek feszültsége több energiát emészt el, mint amennyit termel, amelynek zavarodó sodrában számolatlan merülhet el a tehetség, alkotókészség, pusztulhat a sérülékeny érték, elsodródik és elmerül, mert a pillanat teendőire alkalmatlannak tűnik, a küzdők csatarendjébe nem sorolódik be, vagy egyszerűen nincs mód odafigyelni rá. Időnk legyen: az egyszerű élíd, a munka, a teljesítmény-érlelődés, a tehetségérés nyugalma. A nagy lélegzetvétel, az összeszedődés, a koncentráció ideje. Amelynek feszültsége belülről, a tevékenység természetéből ered. Időnk legyen a történelemtől, az általunk alig befolyásolható, de most éppen biztató világtörténelmi szituációtól, hogy azután időnk lehessen a szó egyszerű, mindennapi értelmében is. Időnk, hogy végtére — ahogy fogalmaztuk — utolérhessük önmagunkat: gyorsan gyarapodó tudással, a legszélesebb tömegek, az utánunk jövő egész nemzedék megnövekvő szakértelmével. S ami ehhez kell: a mainál jobb oktatási, közművelődési intézményrendszerrel. Több tudománnyal, több és jobb művészettel, a világ és önmagunk jobb ismeretével, elmélyedő, tevékeny megismerésével, mindig okosabb, egyre tudatosabb társadalmi cselekvéssel. Bertalan Tivadar: Heverő tehenek 1972. JANUÁR 1. NAGY LÁSZLÓ: Föltámadt piros csizma Petőfi Sándor születésnapjára Lélekzendítő asszonylábon sólyomideg-varrottasan föltámadt piros csizma kísért megostorozott délibáb orra vasának újhold a minta szögeinek csillagmező úgy szikrázik egyetemes télben hogy tébolyog itt legalul ahol mi fekszünk behavazva sebzetten, csonkán, éktelenül üres a bölcső, a harctér teljes, balsors-csinálta babákkal néma s föltámadt piros csizma a síkon szívünk dombjának dúvadja már végzet-igézte agyunkon táncol sarkantyúzza a dögöket is mit akar, mit akar, azt akarja szeresse ez a nagy havú ország kövesse holt és eleven föltámadt piros csizma kísért aki hordja, ki az a barna? könyökölj fel a hóban és látod nem Júlia a síkon, de más a Géniusz keresi Sándort, sarka rúgja a tölgyet, dől róla a dér s ahol a dárdák és lángok állnak medvebundás győzők kezében világos vérrel meging a pohár föltámadt piros csizma a síkon eszelős látomás volna csak? hát nem szebb az újjászületés hó alatti kárhozatunknál? lélekzem a télben, fohászkodom föltámadt piros csizma, csak zaklass te irgalmatlan édes, te fényes csikorogd széjjel a szívünk havát! ELET ESZ» irodalom!