Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-24 / 26. szám - Vámos Miklós: Boldog novi • széppróza | elbeszélés (14. oldal) - Fekete Tamás: Akt • kép (14. oldal) - Várnai Zseni: E zajló korban • vers (14. oldal)
VÁRNAI ZSENI: E zajló korban Mily sors vár arra, akit az istenek magukhoz hívni elfelejtenek, és lesz belőle valami ősöreg, ki fölött elvonult a förgeteg. Háborúk dúlták, de ő megmaradt, hogy megvívja a forradalmakat, vagy tán azért, hogy legyen valaki az élő múltról verset vallani... hogy legyen, aki időn és téren át a titkot rejtő holnapokba lát. Vagy úgy lehet mindez csak képzelet... vad szél sodorja most az életet s ha milliókat sújt a Pillanat és épp te voltál aki megmaradt... Talán a sorsnak célja volt veled, hogy eldalold a végső éneket. onnan HL ■IRODALOM 10 Alábbi egyáltalán nem irodalmi mfs. Házi használatra készült, csakis Jutka kedvéért. Ez azonban nem csökkenti fontosságát Sőt. Odáig még nincs az egészben semmi különleges, hogy neki megmutatom. Ez nálunk bevett szokás. Odaülök az íróasztalhoz, kezembe veszem a papírokat, és felolvasom, amit rájuk írtam. Jutka összekulcsolt lábbal ül az ágyon. Figyel. (Mint egy mókus.) Amikor bevégzem, kicsit hallgat, utána elmondja a véleményét Ez már a dolgok rendes menete. Egyszer azonban — a fölolvasás kellős közepén — váratlanul odajött, mellém ült . Mi baj? Nem válaszolt, kis ideig kutatva nézett az arcomba. — Olvasd tovább, majd a végén megmondom. Olvastam tovább. A novella (Jutka szóhasználata szerint: növi) arról szólt: van egy férj és feleség. Akik nagyon szerették egymást valaha. De közbejött valami, ők maguk nem is igen értik, hogy micsoda, elhidegültek egymástól. Mégse akarnak, nem tudnak változtatni, a megszokottság alázatos szolgáivá lettek. Jutka az utolsó szó levegőbe kerülése után jóval hosszabb ideig tartotta a csendet, mint szokásosan. — Mi is ilyenek leszünk? — bökte ki végül. — Szóval ez a baj! — Ez. — Nem szeretsz? — De. — Akikor miért kérdezed? — Hiszen ők is szerették egymást, aztán valami váratlanul közbejött, észrevétlenül megváltozott. Hátha egyszer csak nálunk is így lesz! — Nálunk nem — kicsit már mérges voltam. — Biztos? — Biztos. — Mennyire? — Nagyon! Jutka erre felhúzta az orrát, mondván: ne kiabáljak. Amiben tulajdonképpen igaza volt. Miután kibékítettem, még mindig nem tudott napirendre térni az ügy fölött. — De ugye, megígéred, szólni fogsz, ha valami elromlik közöttünk? Ha csak egészen pirinyót, már akkor is! — Jól van, na! — végighúztam az ujjam az arcán. — Különben is — folytatta rendületlenül — mindig olyan szomorúakat írsz. Múltkor arról a faházról, amit egy bánatos férfinak le kell bontania, előtte az öreg néniről, aki teljesen egyedül marad, mert a gyerekei nem törődnek vele. Mikor írsz már valami vidámat? — Ez nem irodalmi szempont! — mondtam erre, de magam is éreztem: válaszom aligha kielégítő. Jutka ütötte tovább a vasat. — Aki elolvassa, azt hiszi: búskomor, rigorózus, mindenben csalódott vénember vagy! — Az író személye mellékes. Mintha meg se hallotta volna. — Biztos nem is szeretsz! Ha valóban olyan boldog volnál mellettem, mint ahogy mondod, akkor nem írnál folyton-folyvást boldogtalanokról! — Nade Nyuszi.. — Nincs nade! Ebben az egyben nem volt igaza. Tapasztalatból tudom, hogy mindig van nade. Nade a lényeg az, hogy ezen kicsit veszekedtünk. Amolyan látszatdühösködés volt, ne emeld fel a hangod — mondta ő —, nem emelem — mondtam én —. Egy darabig így ment, aztán abbahagytuk. — Mikor írsz már egy boldog novit? — a nyakamba csimpaszkodott. — Tessék írni egy boldog novit! Nem hagyott békén. Előhozta az Új Magyar Lexikon megfelelő kötetét, kikereste: — A realizmus irodalmi, művészeti törekvés a valóság minél hűbb ábrázolására. Tessék! Márpedig te realista akarsz lenni, ha nem tévedek! Követelem a boldog nevit! Miféle dolog az, szerepeltetsz az írásaidban, Jutka néven, körben pedig az soha nem én vagyok. Megpróbáltam válaszolni, sikertelenül. Nagy sokára kaptam szót: — A realizmus azt jelenti, a típusokat ábrázolni. És gondolom elismered, a novellámbeli férj-feleség a jellemző. Gondolj csak Janiékra, Pityu—Verára, a Volf családra ... Jutkát nem lehetett kizökkenteni. — Ott van a Jutka írása. A fiú katona, egyre kevesebb levelet kap a menyasszonyától. Nem igaz, én végig mindennap írtam neked! így volt? — Így, de... — Az Idegen Házban pedig ellenszenves pedagógusnő vagyok. Miközben sose voltam pedagógus, utálom a tanárokat! És nincs is gépészmérnök ismerősünk. — Ezek részletkérdések. — Nem bánom, kérem a boldog nevit! Tessék megígérni! — Jutka kedves, így nem lehet írni, megrendelésre! Hogy csak úgy megadod a témát! — Hát azon a pályázaton? Ott is adott téma volt, mégis megírtad! — Az más. — Miért lenne más? Kérem a boldog nevit, ígérd meg. A lyuk, amit a hasamba beszélt, egyre nőtt. Már a szívemig ért, az is csak egy nagy lyuk lett. Beadtam a derekamat. (Mert közben odáig tágult.) — Esküdj! Esküdtem. Mindenesetre kikunyeráltam három hét határidőt. (Jutka csak egyet akart adni, amilyen keményszívű.) Elvégre, a jó munkához idő kell. Különben is, éppen egy jó kis novella közepén tartottam. Előbb azt kell befejezni. VÁMOS MIKLÓS ELBESZÉLÉSE: Boldog novi — Miért? Írd meg a boldog novit, majd aztán folytatod, ahol abbahagytad. — Azt nem lehet .— Miért nem? — Mert ez egy fontos novella. — Fontos? — Igen. Mert nagyon lényeges problémákat vet fel, így aztán — szilárdan kitartottam álláspontom mellett — mégiscsak a félkész novellát folytattam. A boldog névi pedig felkerült a listára. A lista egy hosszú papírcsík. Amire megírni tervezett novelláim címeit szoktam felírni. Megszámozva, erősorrendben. Általában tíz-húsz cím szerepel rajta. Ha valamelyik végérvényesen elkészül, már kihúzom, így a sorrend is felborul. De azt egyébként állandóan változtatom, öszszetépem a papírt, újat írok. A rangsorolás fő szempontja, melyik eljövendő novella ígérkezik fontosabbnak. Ahogy minden, úgy ebbeli véleményem is állandóan változik, s e mozgást hűen követik az újabb és újabb listák, idegesít, ha nem naprakész. (No meg aztán, új ötletek keletkeznek, ez is mindig módosítja.) Úgyhogy fentiek értelmében az éppen aktuális lista elavult, újat írtam, belevéve a boldog nevit. Hosszas fontolgatás után a negyedik helyre került. Megelőzte a félkész írás, majd egy riport a vendéglátó iparról, és egy elbeszélés, hogy az emberek lassanként a tárgyak rabjaivá lesznek. Mind a hármat szívügyemnek tekintettem. Utánuk jött volna a boldog növi. Eltelt egy hét Megírtam a félkész novellát és a riportot. Így a boldog növi előrerukkolhatott másodiknak. — Még mindig nem ő a soros! — húzta el a száját Jutka. — Biztos nem is akarod igazán. Plakátot készített vízfestékkel, kiakasztotta a falilámpára, ezentúl állandóan ott villogott felettem: BOLDOG NOVIT AKAR A NÉP! Hogy folyton nyaggatott, érthetően lassan haladtam az emberek tárgyiasodásával. Nehezen ment, többször újrakezdtem. Az idő is sürgetett, már csak egy hetem maradt a kijelölt határnapig. Egyik éjszaka aztán dühödten összetéptem az addig telerótt papírokat, és az egészet kivágtam az ablakon. Ejtőzve hullott alá a sötétben. Visszaültem az íróasztalhoz, elővettem az éppen hatályos listát , amelyik már sokadik volt a fentebb említett után. A boldog nevi lett közben ötödik, második, harmadik, megint második, majd pillanatnyilag éppen első. Jutka felébredt a zajra, amellyel az ablak becsukódott. — Hogy állsz? — Sehogy, összetéptem. — Most megint előről? — Nem. Ezt egyáltalán nem írom meg. Elment tőle a kedvem. — Hurrá! Akkor most jön a boldog névi! Éljen! — ugrándozott az ágyban. Aztán hirtelen — ahogyan fölébredt —, elaludt. Nekiültem az üres papírnak. Néztük egymást egy darabig. A tiszta ív jóval értelmesebb arcot vágott mint én. Akkor a listát bámultam, néhány pillanat múltán azt is összeszaggattam, újat írtam. Hosszú habozással állt össze a sorrend. A boldog névi — ha csupán fej hosszal — visszaesett a második helyre. Mert eszembe jutott egy sokkal jobb, egy ragyogó novellatéma, az a lényege, hogy ... de különben nem is mondom el, majd elolvassák. Abba fogtam bele. Reggel Jutka ébredt előbb. Amikor kinyitottam a szememet, ő már az íróasztalon matatott: — Hát ez meg micsoda? — kérdően, nézett rám. — Egy novella eleje. — Nem a boldog névi — kijelentés volt. — Nem. Fancsali képet vágott: — Mit ígértél? — Jól van, majd megírom! — De mikor? Már csak három napod van! Nem válaszoltam. Befordultam a fal felé. — Hagyj aludni. — Ez nem válasz! Feleletképpen elaludtam. Dél tájban újabb lista született ahol *— magam is megrökönyödtem — a boldog névi megintegy hellyel hátrébb szorult. Most már igazán benne voltam a pácban. Mit tegyek? Biztonság kedvéért elmentem ebédelni. A vendéglőben találkoztam régi, jó barátommal. — Mondd — kérdeztem két falat között —, voltál te már úgy, hogy valamit sürgősen meg kellett volna írnod, de nem maradt rá idő? — Igen. — És mit csináltál? — Egyszerű. Határidő-hosszabbítást kértem a kiadótól. Hm. Ez nem is rossz. Este odahívtam Jutkát. — Leveled jött! — átnyújtottam neki. — Honnan? — csodálkozott. — Tőlem. Kibontotta, átfutotta. — Tudtam, hogy ez lesz belőle! *— Ne haragudj, — mondtam roppant komolyan, — még a legszigorúbb kiadók is adnak haladékot! A kérvény szabályos, a kézbesítés mintaszerű. Kérjük szíves beleegyezését tíz nap határidő-hosszabbításba. Hódolattal a szerző. — Te gazember! — húzta meg a fülemet. Láttam rajta, hogy nem haragszik, és ez a fő. Jó tipp volt, majd megköszönöm a barátomnak. Így hát egy darabig minden rendben ment. A novella (amibe belekezdtem) lassanként kisregénnyé terebélyesedett. Egyszer azon vettem észre magam, hogy már megint csak három napom van. Ráadásul a boldog névi — hogy, hogy nem — az ötödik helyre került, és ott napok óta tartósan vesztegelt. Most mi lesz? Kötve hiszem, hogy sikerül újabb haladékot kapnom. Jutka balhézni fog. De legalább is zsörtölődni. Jól nézünk ki! Pedig a kisregényhez még legalább egy hét kell. Este megpróbáltam okosan beszélni vele. — Nézd, érts meg, így nem tudok! — Biztos nem is akarsz! Mert te nem szeretsz úgy, mint én téged! Sose fogod megírni. — De igenis, meg fogom írni! — Mikor? Későig alkudoztunk. Végül is a hónap végére ígértem a boldog nevit. Meg kell mondanom őszintén, ezt a határidőt se tartottam be. Sőt, az utána kiszabottat sem. Közbejött egy novella, egy szociográfia, egy rövidke rádiójáték. (Utóbbit később kidobtam). Jutka onnantól minden felolvasás végén megjegyezte: — Nem igaz! Ez sem igaz! A nyomorról írsz, pedig nem nyomorgunk, a munkások keserűségéről, pedig sose voltál munkás. Te, te híres realista! Jöjjön a boldog névi! Hiába magyaráztam neki, hogy nem feltétlen az az igazi probléma, ami engem személyesen érint, meg hogy az író társadalmi méretekben gondolkozik. Oda se figyelt. " Nem hagyott nyugton. Kijelentette, még egy utolsó, éjszakányi haladékot kapok, perccel se többet. Ha reggelre nincsen kész, akkor megnézhetem magam! Amíg oda nem került a pont a boldog névi végére, szóba se áll velem. Továbbá, hogy ez válóok. Válaszolni akartam, de elvágta egy kézmozdulattal: — Végeztem! — fejére húzta a paplant. Nagyon rövid volt az az éjszaka, hamar jött a reggel. Eredménytelenül. Hogy a dolgok idáig fajultak, rágyújtottam. A lámpa fénykörébe fújtam a füstkarikát. Végül oda írtam a címet ezen sorok legelsője fölé. Azután letettem a tollat az asztalra, és elszántan vártam, hogy Jutka felébredjen.★ Nem volt túl elégedett. Azt mondta: ebben őt egy bugyuta némbernek tüntetem föl, aki ráadásul kukkot nem ért az irodalomhoz. Úgyhogy ez se igaz. Beláttam. De most már mit csináljunk. A valódi boldog névi egyébként jelenleg tizenharmadik a listán. 1972. JÚNIUS 24.