Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-01-15 / 3. szám - Létay Vera: A jó áruló • színikritika • Páskándi Géza: Vendégség. Pesti Színház. Rendező: Várkonyi Zoltán (13. oldal) - Feuer Mária: Gulyás Györgynél • interjú (13. oldal)

LÉTAY VERA: Kétértelmű dicséret — pedig nem szánom annak —, hogy Pás­­kándi Géza romániai magyar író Vendégség című darabja igazán csak többszöri olvasás után mu­tatta meg kivételes drámai érté­keit, csak lassanként fedte fel a kényes gondolati szerkezet bonyo­lult működését. Könyv-dráma te­hát? Korántsem. Vérbeli színpadi mű, ha egyszeri hallásra nem könnyen feldolgozható is. A Vendégség hiteles történelmi szituáción alapul, szereplői, egyet­len kivételtől eltekintve, valósá­gos történelmi alakok. 1578-ban Báthory Kristóf erdélyi fejedelem Blandrata György teológus-orvos tanácsára meghívja Erdélybe Lo­­cini Fausto olasz származású uni­táriust (Laelius Locinus, a híres hittudós unokaöccsét), s beszállá­solja Dávid Ferenc házába, hogy megfigyelje az öreg püspököt. Dá­vid Ferenc, az erdélyi reformáció nagy alakja, nemcsak vallási ta­nításaiban, de társadalmi vonat­kozásban is a legradikálisabb né­zeteket képviselte, érthető hát, hogy személye szálkát jelent a katolikusokkal kiegyező, feudá­lis fejedelmi politika szemében. Börtönbe hurcolják, ahol rövide­sen elpusztul. Páskándi darabjá­val — mint írja — a humanista Dávid Ferencnek, a zseniális hit­vallónak akart emléket állítani. A dráma valódi hőse azonban nem az agg püspök, hanem a „rá­állított” besúgó. A Vendégség tulajdonképpen egy politikai besúgás története. A hiteles történelmi háttér, a hiteles ok-okozati összefüggések, akarati indítékok valódi közegében a színpadi cselekmény, a helyszín, a dráma lefolyása nyilvánvalóan erősen stilizált. A püspök házá­nak szobája, ahol hárman élnek összezárva: börtöncella. A besú­gót is besúgó, primitív cselédlány: börtönőr. Az árulások történeteinek rend­szerint az kölcsönzi a feszültséget, hogy milyen sokára, milyen kö­rülmények között lepleződik le az áruló. Páskándi pokoli humorral fejtetőre állítja a szokványos helyzetet. Dávid Ferenc és Socino olyan meghitt egyetértéssel beszé­lik meg az árulás legkisebb rész­letét is, mintha valami közös ün­nepi ebéd étrendjét állítanák ösz­­sze. A besúgó rajongó tisztelettel néz fel áldozatára, s — akár a féltékeny szerelmes, aki nem győ­zi elégszer hallani, hogy viszont­szeretik — ismételgetteti: ugye az ő értelmes árulását választja in­kább és nem a tudatlan, durva lelkű másikét. Socino jó áruló. Naivságból, gyávaságból, konfor­mizmusból saját magával is elhi­teti, helyesen cselekszik, amikor elárulja eszményképét. Sőt, ma­gasztos hivatást teljesít, hiszen ami nem derül ki a történelem­ből, majd kiderül a jelentéseiből. Socino drámája az önbecsapás, a kétségbeesett önigazolás­ vágy er­kölcsi megsemmisülése. Mert a Vendégség drámai konf­liktusa nem a cselekedetek való­ságos következményeinek szférá­jában, hanem pszhichológiai, er- A jó áruló bölcsi és­­politikai közegben ját­szódik, ezért elvontabb, ezért ne­hezebben befogadható. A követ­kezményeket — hittudományi ál­lásfoglalásoktól függetlenül — a hatalmi viszonyok réges-régen el­döntötték már. Dávid Ferenc sor­sa eleve meg van pecsételve. A besúgó jelentései csak azt a célt szolgálják, hogy a procedúrát a törvényesség látszatával ruházzák fel, hogy minden igazságtalanság egyfajta igazságon belül történ­jék, hogy az egyazon hitűek sá­­rozzák be egymást. Ha Socino ne­talán nem írná meg jelentéseit, a püspököt ez sem mentené meg. És mégis... Páskándi az egyes ember cse­lekvési lehetőségét szkepticizmus­sal szemléli, morálisan azonban nem hajlandó semmiféle enged­ményt elismerni. Dávid Ferenc megérti, szereti, szánja árulóját, de amikor Socino csengve várja magatartására a felmentést, az igenlő választ, hogy helyében a püspök ugyanezt tette volna, kö­nyörtelen nem a felelet. Szegény Locino morálisan akarta igazolni magát, s éppen a morál kardjával döfik le. „Gyilkos vagy! Rabló vagy! —■ kiáltja megszégyenítőjé­nek — Megloptál! Mert én hittem neked, mert én hittem, hogy te hiszed, hogy én jót akartam.” De szabad-e rosszul akarni a jót? Le­het-e jó az árulás? Az ítélkezés gyilkossága Páskándi darabjában éppoly drámai végkifejlet, mint más színművekben a kézzelfogha­tó hulla a színpadon. Dávid Fe­renc némi nagylelkű teológiai eretnekséggel megvigasztalja áru­lóját. A vigasz azonban nem iga­zi vigasz. A vigasz lealázóbb a büntetésnél. Azért időztem hosszabban az áruló és elárult viszonyánál, mert többen szemére vetették a Ven­dégségnek, hogy dráma helyett hitvita, tézisek összeütközése csu­pán. A Vendégség kettős értelmű cím. Egyrészt utal Socino „vendé­geskedésére” a püspök házában, de méginkább jelenti a vendégsé­get egymás tudatában. Éppen ezért a mű keresztül-kasul van szőve erkölcsi, politikai, történel­mi fejtegetéssel — hiszen a témá­ból adódóan két nagytudású teo­lógus tapogatja egymás eszmei hovatartozását —, de a darab erős vetőszálait mégis a két férfi külö­nös és bonyolult drámai kapcso­lata alkotja. Páskándi műve első­sorban emberi dráma, ha nem is a drámaiasság konvencionális ér­telmezésében. A Vendégség a konkrét XVI. századi valóság gazdag anyagára épül, az elemzés önmagában, sa­ját törvényeinek engedelmesked­ve megállja helyét, de általánosít­ható és általánosítjuk is. Páskán­di az erdélyi reformáció belső harcaiban a ma nyugtalanító kér­déseire keres feleletet. Az áthal­lások néhol túlságosan is hango­sak. Az Erdélyben győzelmet ara­tott unitárius vallás három ki­emelkedő alakjának harca, az egy eszmén belüli három magatartás harca: Blandratát — Dávid Fe­renc egykori küzdőtársát — a sze­mélyes hatalom elvesztésétől való félelem mozgatja, Socino a hit jelszavaival takarózó megalkuvás, Dávid Ferenc az állandó megúju­lásra kész, szilárd elvi meggyőző­dés képviselője. Blandrata és So­cino is unitárius. „Én akkor is unitárius vagyok” — mondja Dá­vid Ferenc. Ez a Vendégség alap­eszméje. Páskándi nyelvét kere­settség nélküli, ízes és tömör mondatait öröm hallgatni, érde­mes ízlelgetni, mint a nemes bort. A novemberi békéscsabai ősbe­mutató után most a Pesti Színház tűzte műsorára a Vendégséget, a vállalkozás jelentőségének azzal is nyomatékot adva, hogy a szín­ház igazgató-főrendezője állította színre a darabot, az együttes ki­emelkedő színészegyéniségeire bízva rá a szerepeket. Várkonyi Zoltán, annyi nagyszerű vígjáték­rendezés után, most mintha külön hangsúlyozni akarta volna, hogy komoly drámai anyagot tart ke­zében, s a szép szövegtől szinte megilletődve, a kelleténél teátrá­­lisabbra, emelkedettebbre hang­szerelte az előadást. Híres intel­lektuális humorérzéke nem merte észrevennni Páskándi drámájá­nak abszurd humorát. Mert nem a logika keserű, groteszk képte­lensége-e a furcsa „szeretlek, de elárultak” viszony, vagy ahogyan például Dávid Ferenc gondoskodó szeretettel érdeklődik Socinotól, megírta-e aznapi feljelentését, mintha csak az apa kérdezné kis­fiát, megitta-e a reggeli tejes­kávét és elég meleg volt-e. Básti Lajos az öreg püspök sze­repében halk, visszafogott, átszel­lemült, rég láttunk ilyen szép ala­kítását. Dávid Ferenc bölcs, nyu­godt, illuziótlanul is hívő. Darvas Iván Socinoja külsőségesebb, s amit nem szoktunk meg tőle: pa­­tetikus. A mondatokat játssza, nem az összetett, ellentmondásos jellemet. Bárdy György zord te­kintetű színpadi intrikust formál a rafinált hitt­udós-politikus he­lyett. Blandratája inkább roman­­­tikus mesejátékban lenne helyén­való. Szegedi Erika erőteljes az őrmester-cselédlány szerepében, de néhol, különösen az első felvo­násban eltúlozza a gyengeelméjű állatiság ábrázolását. Páskándi Géza Vendégsége okos, emberséges, elkötelezett mű. A dialektikusan gondolkodó, szi­lárd meggyőződésű, humánus emberideált állítja eszményképül a néző elé. A kényelmetlen em­bereket. Ahogy Dávid Ferenc mondja: „Azok kényelmetlenek az emberek számára, akiktől nem azt a választ kapják, amit ők sze­retnének, amit ők már lelkükben jó előre eldöntöttek, azok kényel­metlenek az emberek számára, akik nem adnak nyugalmat, nem nyújtanak pihenőt a lelkiismeret­nek, akik mindig kérdeznek, még akkor is, amidőn mindenki min­den választ mindenre már meg­adott.” És minél több lesz a kényelmet­len emberek száma, annál tága­sabbá, kényelmesebbé válhat a világ. „Megmondom én, testvérek, mi kellene! A város közepén, hogy mindenkinek közel legyen, épít­sünk egy nagy faházat, akkorát, hogy mindnyájan beleférjünk, ve­gyün­k egy nagy asztalt a közepé­be, az asztalra egy nagy szamo­várt, iddogáljunk, úgy beszélges­sünk festészetről, művészetről! Ez kellene, de ti csak a szót szapo­rítjátok.” És elment. Attól fogva — rá­adásul egy róla rajzolt karikatú­rától is mélyen megsértődve —, örökre elkerülte festőtársait. To­vább rángatták tekergős csavar­góútjai, és ismeretlen helyen halt meg, magányosan, 1918-ban. Önarcképe, úgy tudom, nem maradt Hacsak a szelíd plüssmackók, baljóslatú, szikár felhők, szenve­­dő­ ember­szemű szarvasok közé nem festette magát, vagy az oly sok képén bakacsin-rongyokként libegő, éhes, fekete, hazátlan ma­darak közé. Rab Zsuzsa 1972. JANUÁR 15. MŰVÉSZET Színház Gulyás Györgynél A Zeneművészeti Főiskola deb­receni tanárképző tagozatának igazgatója, a debreceni Kodály Zoltán kórus vezetője, Liszt-dí­jas karnagy, érdemes művész. Az ő javaslatára, az ő elképzelése szerint létesült 1946-ban Békés­­tarhoson Magyarország első ének­zene tagozata általános iskolája és zenelíceuma — zenegimnáziu­ma ■— Tarhos köré valóságos legen­dák szövődtek, sokan ma is úgy gondolnak rá vissza, mint egy ro­mantikus álom teljesülésére, úgy emlékeznek rá, mint a kodályi át­fogó zenei nevelési koncepció első megvalósult kísérletére. Gondolom, Gulyás György mai sokféle munká­ja közepett is erről beszélne a leg­szívesebben ... — Tardos nemcsak azért kedves mindannyiunknak, akik kapcsolat­ban álltunk vele: tanárok, növen­dékek, mert az első volt a zenei általános iskolák sorában, mert önnön erőnkből építettük fel, ha­nem azért is, mert távol a váro­soktól önálló közösséget alakított Szinte szerencsénk volt, hogy nem egy jól felszerelt iskolát kaptunk készen, így vele nőttünk mi is. A fejlődés, a gyarapodás egyformán vonatkozott az épületre, az anya­giakra, a felszerelésre, a tanítási eredményekre — s mindez együtt óriásit mutatott. A közösség élet­formáját éltük, és a haladásért küzdöttünk. S azt hiszem, ez a szellem alakította ki a tarkoldak­­ban azt a bizonyos legendás össze­tartó erőt. Azt kérdezi, hogyan mi­lyen keretek között működhettünk így, mindentől elszakadva? Tardos a régi kollégiumi hagyományokat elevenítette fel, s ily módon sajá­tos kapcsolatot alakított ki az or­szág városaival. A kollégiumi ne­velési központ megújulást és erőt kapott a vidéktől, a vidék pedig magával vitte onnan az alakuló újat. A kollégiumi rendszer szinte magától értődően kínálta az önkor­mányzati elv kialakulását, a közös­ségi szellem erősödését, s akár utat, zongoraházat, zenepavilont építet­tünk, akár egy-egy új énekkari ss mű megfogalmazásán dolgoztunk, t­ vágy, hangversenyre készültünk, e­közben mindig önmagunkat is for­máltuk. Lassan aztán mindenkinek mindenhez köze lett. Azt hiszem, ezt soha senki sem felejtheti el — Tardos a felszabadulást követő esztendőkben jött létre. Akkor, ami­kor még társadalmunkban is minden forrongóban volt, s még attól is messze voltunk, hogy Kodály szisz­­tematikus nevelési programja meg­valósuljon. Milyennek tervezték és ki támogatta az intézményt? — Eredetileg „énekiskolát” kép­zeltünk el, valamiféle sajátos, ma­gyar tanyasi Sängerknaben-alakító intézetet, olyan pedagógiai létesít­ményt, amely énekkart nevel, s mellette a zenei és az általános képzésről is gondoskodik. Az intéz­ményt elsősorban munkás- és pa­rasztgyerekek zenei továbbtanulá­sára terveztük. Azoknak, akik tá­vol estek mindenféle zeneok­tatási központtól, s így a zenetanulás le­hetőségétől is, a szociális hátrá­nyokat akartuk megszüntetni, eny­híteni ezen a területen. A létesítő rendelet Keresztury Dezsőnek kö­szönhető, s „országos állami ének­és zenei lúzeum és tanítóképző, va­lamint a vele kapcsolatos gyakorló általános iskola” megszervezéséről szólt A tar hősi nevelőmunka 1954- ben megszűnt, s a félbeszakadt fo­lyamatot teljességében nem is le­het értékelni. Bizonyára sok érde­kes tapasztalatot szerezhettünk volna, ha végigjárhatjuk a kodályi utat. — A közösségi szellem kialakítá­sán túl, milyen zenepedagógiai ered­ményekkel büszkélkedhet Tarhos? — Azt hiszem, szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy az elsők között valósítottuk meg Kodály Zoltán elképzelését: olyan iskolát szerveztünk, amely énekes alapra támaszkodott, s ebből kiindulva te­remtette meg tradícióit. Tarhoson akkoriban mi az „énekes alapon” magát az éneklést értettük. A szol­­mizáció bevezetése is abban az idő­ben indult nagyobb méretekben, s egyáltalán: az úgynevezett Kodály­­szisztémáról akkor még nem be­széltünk. Egyszerűen elfogadtuk útravalóul azt, hogy minden zené­lés alapja az éneklés, és hittünk abban, hogy hangszert is csak az vegyen kezébe, aki énekelni tud. A zenei környezet, a magyar zenei nyelv tudatosítása a zenei művelő­dés alapjait rakta le, s egyszers­mind a gyakorlatban igazolta a Kodály­ megálmodta új iskolatípus lehetőségeit. Ma már természetes­nek tartjuk iskolai eredményein­ket, s ha vitatkozunk is a tovább­fejlődés módjáról, ha igyekszünk is javítani a torzulásokon, mégis kezdjük elfelejteni azokat az idő­ket, amikor Magyarországon alig volt énekoktatásra alkalmas tanerő és tananyag. A felszabadulás után mindez megváltozott, tág tere nyílt az éneklési mozgalmaknak, a ma kikristályosodott módszer azonban még alakulóban volt. Sőt a nagy­szerű módszeres Kodály-énekgya­­korlatok sem kínálta­k még olyan bő választékot, mint azt az utolsó évtized szolfézs- vagy énektanára gondolná. Mégis azt gondolom, hogy a tanítás, a rendelkezés­re álló Kodály-gyakorlatok mód­szeres fokozása, az egymásra épülő modellek, az iskola szelleme éppen azt eredményezte, ami a zenei ne­velés célja: művelt, fogékony, fej­lett erkölcsű, etikájú, mélyen érző és gondolkozó, zeneszerető embere­ket bocsátott útnak. Máig is utol­­érheteleni előnye sajátos helyi kö­rülményekből fakad: kezdetben né­hány megyéből, később az egész ország területéről kerültek oda te­hetséges növendékek. Nagy részük­nek lakóhelye miatt nem volt le­hetősége rá, hogy zenét tanuljon, s ezt az alkalmat a tarhosi kollégium teremtette meg. Volt valami nagy­szerű ezekben a gyerekekben: majdnem mindegyik énektanár akart lenni, s a saját falujába akart visszakerülni! Kell-e mondanom: milyen baj, hogy mai énektanár­képzésünk nem ilyen, hogy a vidék zenei életének gondjai is ezzel a hiányossággal függenek össze? — Debrecen közép-, illetve felső­fokú zenei oktatási intézményeiben mit tud megvalósítani a „hőskor­szak” ideáljaiból, hogyan folytatja a­­„tanyasi Sängerknaben” álmát? —­ A helyi adottságok itt termé­szetesen mást eredményeznek. S bár eleinte Debrecenben is kísér­leteztem a kollégiumi rendszerrel, mégis számolnom kellett azzal, a ténnyel, hogy nagyvárosban, más körülmények között kell dolgoz­nunk. Most már bekapcsolódhat­tunk az országos nevelői program­ba, a tanárképző főiskolán szak­embereket, szakmuzsikusokat ne­velünk, hogy segítségükkel is kö­zeledjünk az „Éneklő Magyaror­szág” ideáljához, a zenei analfabé­tizmus felszámolásához, és siettes­sük az egész nép zenei műveltsé­gének fejlődését. Úgy vélem, fel­adatunkat akkor teljesíthetjük iga­zán, ha nem csupán sza­ktanárokat, hanem zenei népművelőket is ne­velünk. A régi álmok pedig immár hivatássá vált énekkarunkban él­nek tovább. A Debreceni Kodály Kórus nevéhez sok hazai és nem­zetközi siker fűződik, de ennél fon­tosabbnak tartjuk az új magyar művek tolmácsolását és bemutatá­sát. Ez a munka — a debreceni tradíciók rejtelmes szabályai sze­rint, a helyi vezetők megértésével — lehetővé tette egy másik álom beteljesülését is: a debreceni nem­zetközi kórusversenyek rendszerét. A függetlenítés természetesen erő­síti presztizsünket, még inkább jelzi azonban a zenei élet decent­ralizál­ódását, és segíti a vidéki önálló hangversenyélet kibontako­zását Feuer Mária Zene mélet és I­­iRODALOM

Next