Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-15 / 3. szám - Létay Vera: A jó áruló • színikritika • Páskándi Géza: Vendégség. Pesti Színház. Rendező: Várkonyi Zoltán (13. oldal) - Feuer Mária: Gulyás Györgynél • interjú (13. oldal)
LÉTAY VERA: Kétértelmű dicséret — pedig nem szánom annak —, hogy Páskándi Géza romániai magyar író Vendégség című darabja igazán csak többszöri olvasás után mutatta meg kivételes drámai értékeit, csak lassanként fedte fel a kényes gondolati szerkezet bonyolult működését. Könyv-dráma tehát? Korántsem. Vérbeli színpadi mű, ha egyszeri hallásra nem könnyen feldolgozható is. A Vendégség hiteles történelmi szituáción alapul, szereplői, egyetlen kivételtől eltekintve, valóságos történelmi alakok. 1578-ban Báthory Kristóf erdélyi fejedelem Blandrata György teológus-orvos tanácsára meghívja Erdélybe Locini Fausto olasz származású unitáriust (Laelius Locinus, a híres hittudós unokaöccsét), s beszállásolja Dávid Ferenc házába, hogy megfigyelje az öreg püspököt. Dávid Ferenc, az erdélyi reformáció nagy alakja, nemcsak vallási tanításaiban, de társadalmi vonatkozásban is a legradikálisabb nézeteket képviselte, érthető hát, hogy személye szálkát jelent a katolikusokkal kiegyező, feudális fejedelmi politika szemében. Börtönbe hurcolják, ahol rövidesen elpusztul. Páskándi darabjával — mint írja — a humanista Dávid Ferencnek, a zseniális hitvallónak akart emléket állítani. A dráma valódi hőse azonban nem az agg püspök, hanem a „ráállított” besúgó. A Vendégség tulajdonképpen egy politikai besúgás története. A hiteles történelmi háttér, a hiteles ok-okozati összefüggések, akarati indítékok valódi közegében a színpadi cselekmény, a helyszín, a dráma lefolyása nyilvánvalóan erősen stilizált. A püspök házának szobája, ahol hárman élnek összezárva: börtöncella. A besúgót is besúgó, primitív cselédlány: börtönőr. Az árulások történeteinek rendszerint az kölcsönzi a feszültséget, hogy milyen sokára, milyen körülmények között lepleződik le az áruló. Páskándi pokoli humorral fejtetőre állítja a szokványos helyzetet. Dávid Ferenc és Socino olyan meghitt egyetértéssel beszélik meg az árulás legkisebb részletét is, mintha valami közös ünnepi ebéd étrendjét állítanák öszsze. A besúgó rajongó tisztelettel néz fel áldozatára, s — akár a féltékeny szerelmes, aki nem győzi elégszer hallani, hogy viszontszeretik — ismételgetteti: ugye az ő értelmes árulását választja inkább és nem a tudatlan, durva lelkű másikét. Socino jó áruló. Naivságból, gyávaságból, konformizmusból saját magával is elhiteti, helyesen cselekszik, amikor elárulja eszményképét. Sőt, magasztos hivatást teljesít, hiszen ami nem derül ki a történelemből, majd kiderül a jelentéseiből. Socino drámája az önbecsapás, a kétségbeesett önigazolás vágy erkölcsi megsemmisülése. Mert a Vendégség drámai konfliktusa nem a cselekedetek valóságos következményeinek szférájában, hanem pszhichológiai, er- A jó áruló bölcsi éspolitikai közegben játszódik, ezért elvontabb, ezért nehezebben befogadható. A következményeket — hittudományi állásfoglalásoktól függetlenül — a hatalmi viszonyok réges-régen eldöntötték már. Dávid Ferenc sorsa eleve meg van pecsételve. A besúgó jelentései csak azt a célt szolgálják, hogy a procedúrát a törvényesség látszatával ruházzák fel, hogy minden igazságtalanság egyfajta igazságon belül történjék, hogy az egyazon hitűek sározzák be egymást. Ha Socino netalán nem írná meg jelentéseit, a püspököt ez sem mentené meg. És mégis... Páskándi az egyes ember cselekvési lehetőségét szkepticizmussal szemléli, morálisan azonban nem hajlandó semmiféle engedményt elismerni. Dávid Ferenc megérti, szereti, szánja árulóját, de amikor Socino csengve várja magatartására a felmentést, az igenlő választ, hogy helyében a püspök ugyanezt tette volna, könyörtelen nem a felelet. Szegény Locino morálisan akarta igazolni magát, s éppen a morál kardjával döfik le. „Gyilkos vagy! Rabló vagy! —■ kiáltja megszégyenítőjének — Megloptál! Mert én hittem neked, mert én hittem, hogy te hiszed, hogy én jót akartam.” De szabad-e rosszul akarni a jót? Lehet-e jó az árulás? Az ítélkezés gyilkossága Páskándi darabjában éppoly drámai végkifejlet, mint más színművekben a kézzelfogható hulla a színpadon. Dávid Ferenc némi nagylelkű teológiai eretnekséggel megvigasztalja árulóját. A vigasz azonban nem igazi vigasz. A vigasz lealázóbb a büntetésnél. Azért időztem hosszabban az áruló és elárult viszonyánál, mert többen szemére vetették a Vendégségnek, hogy dráma helyett hitvita, tézisek összeütközése csupán. A Vendégség kettős értelmű cím. Egyrészt utal Socino „vendégeskedésére” a püspök házában, de méginkább jelenti a vendégséget egymás tudatában. Éppen ezért a mű keresztül-kasul van szőve erkölcsi, politikai, történelmi fejtegetéssel — hiszen a témából adódóan két nagytudású teológus tapogatja egymás eszmei hovatartozását —, de a darab erős vetőszálait mégis a két férfi különös és bonyolult drámai kapcsolata alkotja. Páskándi műve elsősorban emberi dráma, ha nem is a drámaiasság konvencionális értelmezésében. A Vendégség a konkrét XVI. századi valóság gazdag anyagára épül, az elemzés önmagában, saját törvényeinek engedelmeskedve megállja helyét, de általánosítható és általánosítjuk is. Páskándi az erdélyi reformáció belső harcaiban a ma nyugtalanító kérdéseire keres feleletet. Az áthallások néhol túlságosan is hangosak. Az Erdélyben győzelmet aratott unitárius vallás három kiemelkedő alakjának harca, az egy eszmén belüli három magatartás harca: Blandratát — Dávid Ferenc egykori küzdőtársát — a személyes hatalom elvesztésétől való félelem mozgatja, Socino a hit jelszavaival takarózó megalkuvás, Dávid Ferenc az állandó megújulásra kész, szilárd elvi meggyőződés képviselője. Blandrata és Socino is unitárius. „Én akkor is unitárius vagyok” — mondja Dávid Ferenc. Ez a Vendégség alapeszméje. Páskándi nyelvét keresettség nélküli, ízes és tömör mondatait öröm hallgatni, érdemes ízlelgetni, mint a nemes bort. A novemberi békéscsabai ősbemutató után most a Pesti Színház tűzte műsorára a Vendégséget, a vállalkozás jelentőségének azzal is nyomatékot adva, hogy a színház igazgató-főrendezője állította színre a darabot, az együttes kiemelkedő színészegyéniségeire bízva rá a szerepeket. Várkonyi Zoltán, annyi nagyszerű vígjátékrendezés után, most mintha külön hangsúlyozni akarta volna, hogy komoly drámai anyagot tart kezében, s a szép szövegtől szinte megilletődve, a kelleténél teátrálisabbra, emelkedettebbre hangszerelte az előadást. Híres intellektuális humorérzéke nem merte észrevennni Páskándi drámájának abszurd humorát. Mert nem a logika keserű, groteszk képtelensége-e a furcsa „szeretlek, de elárultak” viszony, vagy ahogyan például Dávid Ferenc gondoskodó szeretettel érdeklődik Socinotól, megírta-e aznapi feljelentését, mintha csak az apa kérdezné kisfiát, megitta-e a reggeli tejeskávét és elég meleg volt-e. Básti Lajos az öreg püspök szerepében halk, visszafogott, átszellemült, rég láttunk ilyen szép alakítását. Dávid Ferenc bölcs, nyugodt, illuziótlanul is hívő. Darvas Iván Socinoja külsőségesebb, s amit nem szoktunk meg tőle: patetikus. A mondatokat játssza, nem az összetett, ellentmondásos jellemet. Bárdy György zord tekintetű színpadi intrikust formál a rafinált hittudós-politikus helyett. Blandratája inkább romantikus mesejátékban lenne helyénvaló. Szegedi Erika erőteljes az őrmester-cselédlány szerepében, de néhol, különösen az első felvonásban eltúlozza a gyengeelméjű állatiság ábrázolását. Páskándi Géza Vendégsége okos, emberséges, elkötelezett mű. A dialektikusan gondolkodó, szilárd meggyőződésű, humánus emberideált állítja eszményképül a néző elé. A kényelmetlen embereket. Ahogy Dávid Ferenc mondja: „Azok kényelmetlenek az emberek számára, akiktől nem azt a választ kapják, amit ők szeretnének, amit ők már lelkükben jó előre eldöntöttek, azok kényelmetlenek az emberek számára, akik nem adnak nyugalmat, nem nyújtanak pihenőt a lelkiismeretnek, akik mindig kérdeznek, még akkor is, amidőn mindenki minden választ mindenre már megadott.” És minél több lesz a kényelmetlen emberek száma, annál tágasabbá, kényelmesebbé válhat a világ. „Megmondom én, testvérek, mi kellene! A város közepén, hogy mindenkinek közel legyen, építsünk egy nagy faházat, akkorát, hogy mindnyájan beleférjünk, vegyünk egy nagy asztalt a közepébe, az asztalra egy nagy szamovárt, iddogáljunk, úgy beszélgessünk festészetről, művészetről! Ez kellene, de ti csak a szót szaporítjátok.” És elment. Attól fogva — ráadásul egy róla rajzolt karikatúrától is mélyen megsértődve —, örökre elkerülte festőtársait. Tovább rángatták tekergős csavargóútjai, és ismeretlen helyen halt meg, magányosan, 1918-ban. Önarcképe, úgy tudom, nem maradt Hacsak a szelíd plüssmackók, baljóslatú, szikár felhők, szenvedő emberszemű szarvasok közé nem festette magát, vagy az oly sok képén bakacsin-rongyokként libegő, éhes, fekete, hazátlan madarak közé. Rab Zsuzsa 1972. JANUÁR 15. MŰVÉSZET Színház Gulyás Györgynél A Zeneművészeti Főiskola debreceni tanárképző tagozatának igazgatója, a debreceni Kodály Zoltán kórus vezetője, Liszt-díjas karnagy, érdemes művész. Az ő javaslatára, az ő elképzelése szerint létesült 1946-ban Békéstarhoson Magyarország első énekzene tagozata általános iskolája és zenelíceuma — zenegimnáziuma ■— Tarhos köré valóságos legendák szövődtek, sokan ma is úgy gondolnak rá vissza, mint egy romantikus álom teljesülésére, úgy emlékeznek rá, mint a kodályi átfogó zenei nevelési koncepció első megvalósult kísérletére. Gondolom, Gulyás György mai sokféle munkája közepett is erről beszélne a legszívesebben ... — Tardos nemcsak azért kedves mindannyiunknak, akik kapcsolatban álltunk vele: tanárok, növendékek, mert az első volt a zenei általános iskolák sorában, mert önnön erőnkből építettük fel, hanem azért is, mert távol a városoktól önálló közösséget alakított Szinte szerencsénk volt, hogy nem egy jól felszerelt iskolát kaptunk készen, így vele nőttünk mi is. A fejlődés, a gyarapodás egyformán vonatkozott az épületre, az anyagiakra, a felszerelésre, a tanítási eredményekre — s mindez együtt óriásit mutatott. A közösség életformáját éltük, és a haladásért küzdöttünk. S azt hiszem, ez a szellem alakította ki a tarkoldakban azt a bizonyos legendás összetartó erőt. Azt kérdezi, hogyan milyen keretek között működhettünk így, mindentől elszakadva? Tardos a régi kollégiumi hagyományokat elevenítette fel, s ily módon sajátos kapcsolatot alakított ki az ország városaival. A kollégiumi nevelési központ megújulást és erőt kapott a vidéktől, a vidék pedig magával vitte onnan az alakuló újat. A kollégiumi rendszer szinte magától értődően kínálta az önkormányzati elv kialakulását, a közösségi szellem erősödését, s akár utat, zongoraházat, zenepavilont építettünk, akár egy-egy új énekkari ss mű megfogalmazásán dolgoztunk, t vágy, hangversenyre készültünk, eközben mindig önmagunkat is formáltuk. Lassan aztán mindenkinek mindenhez köze lett. Azt hiszem, ezt soha senki sem felejtheti el — Tardos a felszabadulást követő esztendőkben jött létre. Akkor, amikor még társadalmunkban is minden forrongóban volt, s még attól is messze voltunk, hogy Kodály szisztematikus nevelési programja megvalósuljon. Milyennek tervezték és ki támogatta az intézményt? — Eredetileg „énekiskolát” képzeltünk el, valamiféle sajátos, magyar tanyasi Sängerknaben-alakító intézetet, olyan pedagógiai létesítményt, amely énekkart nevel, s mellette a zenei és az általános képzésről is gondoskodik. Az intézményt elsősorban munkás- és parasztgyerekek zenei továbbtanulására terveztük. Azoknak, akik távol estek mindenféle zeneoktatási központtól, s így a zenetanulás lehetőségétől is, a szociális hátrányokat akartuk megszüntetni, enyhíteni ezen a területen. A létesítő rendelet Keresztury Dezsőnek köszönhető, s „országos állami énekés zenei lúzeum és tanítóképző, valamint a vele kapcsolatos gyakorló általános iskola” megszervezéséről szólt A tar hősi nevelőmunka 1954- ben megszűnt, s a félbeszakadt folyamatot teljességében nem is lehet értékelni. Bizonyára sok érdekes tapasztalatot szerezhettünk volna, ha végigjárhatjuk a kodályi utat. — A közösségi szellem kialakításán túl, milyen zenepedagógiai eredményekkel büszkélkedhet Tarhos? — Azt hiszem, szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy az elsők között valósítottuk meg Kodály Zoltán elképzelését: olyan iskolát szerveztünk, amely énekes alapra támaszkodott, s ebből kiindulva teremtette meg tradícióit. Tarhoson akkoriban mi az „énekes alapon” magát az éneklést értettük. A szolmizáció bevezetése is abban az időben indult nagyobb méretekben, s egyáltalán: az úgynevezett Kodályszisztémáról akkor még nem beszéltünk. Egyszerűen elfogadtuk útravalóul azt, hogy minden zenélés alapja az éneklés, és hittünk abban, hogy hangszert is csak az vegyen kezébe, aki énekelni tud. A zenei környezet, a magyar zenei nyelv tudatosítása a zenei művelődés alapjait rakta le, s egyszersmind a gyakorlatban igazolta a Kodály megálmodta új iskolatípus lehetőségeit. Ma már természetesnek tartjuk iskolai eredményeinket, s ha vitatkozunk is a továbbfejlődés módjáról, ha igyekszünk is javítani a torzulásokon, mégis kezdjük elfelejteni azokat az időket, amikor Magyarországon alig volt énekoktatásra alkalmas tanerő és tananyag. A felszabadulás után mindez megváltozott, tág tere nyílt az éneklési mozgalmaknak, a ma kikristályosodott módszer azonban még alakulóban volt. Sőt a nagyszerű módszeres Kodály-énekgyakorlatok sem kínáltak még olyan bő választékot, mint azt az utolsó évtized szolfézs- vagy énektanára gondolná. Mégis azt gondolom, hogy a tanítás, a rendelkezésre álló Kodály-gyakorlatok módszeres fokozása, az egymásra épülő modellek, az iskola szelleme éppen azt eredményezte, ami a zenei nevelés célja: művelt, fogékony, fejlett erkölcsű, etikájú, mélyen érző és gondolkozó, zeneszerető embereket bocsátott útnak. Máig is utolérheteleni előnye sajátos helyi körülményekből fakad: kezdetben néhány megyéből, később az egész ország területéről kerültek oda tehetséges növendékek. Nagy részüknek lakóhelye miatt nem volt lehetősége rá, hogy zenét tanuljon, s ezt az alkalmat a tarhosi kollégium teremtette meg. Volt valami nagyszerű ezekben a gyerekekben: majdnem mindegyik énektanár akart lenni, s a saját falujába akart visszakerülni! Kell-e mondanom: milyen baj, hogy mai énektanárképzésünk nem ilyen, hogy a vidék zenei életének gondjai is ezzel a hiányossággal függenek össze? — Debrecen közép-, illetve felsőfokú zenei oktatási intézményeiben mit tud megvalósítani a „hőskorszak” ideáljaiból, hogyan folytatja a„tanyasi Sängerknaben” álmát? — A helyi adottságok itt természetesen mást eredményeznek. S bár eleinte Debrecenben is kísérleteztem a kollégiumi rendszerrel, mégis számolnom kellett azzal, a ténnyel, hogy nagyvárosban, más körülmények között kell dolgoznunk. Most már bekapcsolódhattunk az országos nevelői programba, a tanárképző főiskolán szakembereket, szakmuzsikusokat nevelünk, hogy segítségükkel is közeledjünk az „Éneklő Magyarország” ideáljához, a zenei analfabétizmus felszámolásához, és siettessük az egész nép zenei műveltségének fejlődését. Úgy vélem, feladatunkat akkor teljesíthetjük igazán, ha nem csupán szaktanárokat, hanem zenei népművelőket is nevelünk. A régi álmok pedig immár hivatássá vált énekkarunkban élnek tovább. A Debreceni Kodály Kórus nevéhez sok hazai és nemzetközi siker fűződik, de ennél fontosabbnak tartjuk az új magyar művek tolmácsolását és bemutatását. Ez a munka — a debreceni tradíciók rejtelmes szabályai szerint, a helyi vezetők megértésével — lehetővé tette egy másik álom beteljesülését is: a debreceni nemzetközi kórusversenyek rendszerét. A függetlenítés természetesen erősíti presztizsünket, még inkább jelzi azonban a zenei élet decentralizálódását, és segíti a vidéki önálló hangversenyélet kibontakozását Feuer Mária Zene mélet és IiRODALOM