Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-29 / 5. szám - Balázs István: Cigányházak • riport (8. oldal)
IHLETÉSI IRODALOM BALÁZS ISTVÁN RIPORTJA: CIGÁNYHÁZAK Nagyon aprók ezek a sárosdi házak. És hiába akaródznak sorba igazodni, nem állnak össze utcává. Nem köti össze kerítés, és túlságosan szembetűnő a sok toldozástoldozás, a nagyszülőknekodavetett vályogviskó. A teleptől ötven méterre, a község szélén áll „a példamutató hajlék”. Szemben, mellette magyarok házai. A villanyvezeték is a faluhoz köti. Kerítése még nincs. Deszkahulladékból összeszegelt ajtón kopogtatunk a tágas konyhába, innen az egyetlen, de jókora szobába lépünk be. A sárosdi cigányosztály tanítónője írja össze a cigánylakosság analfabétáit. — Írni, olvasni hányan tudnak a családban? — Csak a legidősebb lányom. Az már nincs a háznál. Megszökött egy telepivel! Visszament a piszokba. — De én azóta nem ismerem. Ezt most vettük — mutat a televízióra. — Mégis, legyen egy kis szórakozásunk. Tavasszal majd kerül rendes ajtó, meg elkelne egy mosógép is, amíg itt ez a sok kicsi. A férjem? Kubikos az agárdi vízépítőknél. Rendes ember, hazaadja a pénzét. Egész gyerekhad szegődik kísérőnkül. Belépünk az első telepi házba. A kamrányi helyiségben faltól falig ér a rongyokkal borított hatalmas fekvőhely, alig van helye a tűzhelynek. Az ablak vályogba ragasztott üvegcserép. Az asszony csecsemőt dajkál. — Nézze meg a tanító néni, mit csinált velem ez a vadállat! — bök a férje felé. — Berúg, aztán összekarmolássza a nyakamat. Kilenc gyereket szültem neki, aztán ezt teszi velem! A férfi a tüzet élesztgeti. — Elhallgass már! — néz föl. — Nem ezért jöttek. — Mennyit keres, amikor dolgozik? — Háromezer-ötöt. Most betegállományban vagyok a szívemmel. A cigányhitelről kérdezzük. — Lenne ingyen telek, építőanyag, maguknak ötezer forintot kellene fizetni. — Nem hallottunk róla... ötezer forintot? ... á, nagy pénz az! — de miért tudtak Battyánban ingyen építeni a cigányoknak? Az asszony kikísér minket. — Köszönjük a látogatást. Voltak sárosdi házak — két-három gyerekes családoké —, ahol üdítő rend és tisztaság fogadott. Jutott pénz ágyra, asztalra, szekrényre, és jutott hely is a bútoroknak a tágasabb, szentképekkel, családi fotókkal lakályossá tett szobákban. — Ötezer forintot? Nem hallottunk róla. Össze tudnánk rakni, persze! — Mindegyikük kell hogy tudjon erről a lehetőségről — mondta a tanácselnök. — Nem adnak telket, hatvanezer forintot kérnek — panaszolták a cigányok. — Minden családnak többször is elmagyaráztuk a házépítési akció lényegét. Sárosdon évente két-három cigánycsalád juthatna egészséges otthonhoz. Több kellene? De hiszen mind ez ideig egyetlenegy építéshez sem kezdtek hozzá. Azaz egyhez majdnem. — Ott álltak már a vályogtéglarakások az ingyentelken, kezdődhetett volna a munka, de a ház leendő gazdája egy nap eladta az építőanyagot, és egy fillérig elitta az árát — mondja a tanácselnök. — Ha látnánk, hogy komoly az elhatározás, bármelyiküket hozzásegítenénk rendes házhoz. De nem tudnak a pénzzel bánni, fizetéskor folyik a dinom-dánom, és isznak mértéktelenül. — Az alkohol, a dohányzás, az elképesztő higiéniás viszonyok, az elégtelen táplálkozás miatt negyvenéves korukban már majd valamennyien betegek: krónikus vesegyulladás, ízületi bántalmak, májelégtelenség, érelmeszesedés, tüdőtágulás — sorolja a falu orvosa. — Fogamzásgátlás ? Ismeretterjesztés ? — ugyan! — Sárosd felvilágosult község, mégsem lehet megszervezni a nemi felvilágosítást a magyar fiatalok között sem. Fellázadnának a szülők, most azért, mert fiatal vagyok, ha öreg lennék, azt kifogásolnák. Mit akar a vén kujon? Mit várjak akkor a cigányoktól? Kubikosok, erdészeti dolgozók családjaival beszélgetünk. A legjobban keresők három-háromezerötszáz forintos jövedelme, a magas családi pótlék tíz-tizenkét ember megélhetését kell hogy fedezze. Csekély összeg ez akkor is, ha nem számítjuk le a fizetésnapi tékozlásokat. Az asszonyok nem dolgozhatnak, hiszen otthon a sok gyerek. „... a battyániak ingyen házakat kaptak” — hallom mindenütt. Az első, aki kezet nyújt: — „Babai vagyok.” A szoba, épp hogy elférünk. A levegő fojtogató. Az öreg rózsaszín huzatú párnán nyugtatja a lábát. Pizsmanadrágja szárát felhúzva mutatja: — Nézzék, csont és bőr vagyok. — Három hétig kórházban voltam idegkimerültséggel. Ha nem vagyok táppénzes, akkor is csak ezerkétszáz forintot keresek mint éjjeliőr, mert már csak ezt tudom végezni. Én nem vagyok cigány, tudom, lehetne másképp is, de hát mit csináljak? Öreg vagyok, beteg, és öt gyereket kell nevelnem, mert a szüleik itthagyták szegényeket. Hogy állami gondozásba a gyerekeket? Jaj, nem engedi a nagymama, dehogy engedné el az egyiket is! A nagymama a konyhában főz. Mellette sárgára, pirosra, kékre festett járóka. Benne pufók csöppség lökdösi a rúdra fűzött színes golyókat. Odalépek a gyerekhez, gügyögök valamit. De az öreg nyomban visszaparancsol: — Maga azért jött, hogy a gyerekkel játsszon? — Egy zavart „hallgatom én”-nel lépek vissza az ágy mellé. Kiapadhatatlannak tetszik az öreg panaszáradata. — A Babai? Látom, magukat is felültette — mondja a tanácselnök. — Azért tartja azt a sok gyereket, mert számít a családi pótlékra. Valamikor itt lakott a kastélybeli szociális otthonban. Ki-kiszökött a cigánytelepre, aztán egyszer csak ottragadt. Egy időben gyakran bejárt ide a tanácsra. Katonásan jelentkezett, ahogy a börtönben tanulta — mackós volt az öreg —, aztán előadta az arra a napra esedékes kérelmét. Most már olyan állapotban van, hogy bármikor kiírja az orvos. Az öreg egyik neveltje, Iván, szőke, örökké mosolygó fiú, a sárosdi cigányosztály jeles tanulója. Kiperdül a tábla elé, meghajol, és hangosan szavalja: „De szeretnék gazdag lenni...” Ivánon kék iskolaköpeny. A gyerekek a községi tanácstól kapták a köpenyeket, az iskolaszereket, a tankönyveket, miután hosszas vitában döntés született, lesz cigányosztály összevont első és második osztályt tanít a tanító néni. A füzetekben négyesek ötösök, a gyerekek szívesen szerepelnek. Jut bőven a sikerélményből. Most ősszel kerültek először tanulók a cigányosztály közösségéből a „normál” harmadik osztályba. Félő, hogy sokuk számára leküzdhetetlen akadályt jelent majd ez az év a kétesztendei rendszeres korrepetálás, megkülönböztetett bánásmód után. Egyetlen nyolc általánost végzett cigánysori fiatalja sincs a falunak. — Volt a battyáni cigányoknak egy ősanyja, az Ida. A kék szemet is ő hagyta örökül sok mostanira. A fiai hoztak maguknak asszonyt, ma lehetnek itt úgy negyvenegynéhányan — meséli Helga néni. Ő a battyáni gyógyszerész, a helyi Vöröskereszt-szervezet vezetője. Jól ismeri az összes battyáni cigányt. — ... szóval, járnak ide naponta. Aláírni a receptet, azt egyik sem tudja. Némelyik bűzlik az ápolatlanságtól, de a körmét kilakkozta. — Egyszer-kétszer kiküldtem őket: édes lányom, most hazamégy, megmosdasz, megfésülködsz, aztán úgy jössz vissza. Van itt is tízgyerekes család. Látom, az asszonynak már megint nagy a hasa, mondom neki. — Mire szülöd ezt a gyereket? — Nevet: „Igaza van, kedves.” — Elmagyaráztam már, de hányuknak, hogy mit tehetnek. — Jaj, úgy nevetünk itt bent, amikor halljuk, hogy az anyu a patikában magyaráz! — Mikor megkapták az új házakat, a Vöröskereszt minden családnak adott vödröt, lavórt és seprőt. Ruhákat is gyűjtöttünk. Nem rongyokat! Másnap ment minden az ócskapiacra. Ilyenkor azért dühös lesz az ember. A battyáni új tanácsháza üvegajtós, impozáns épület. Az elnöki irodában szkájfotelek, a falon háziszőttes. — Kétségtelen: meglehetősen gyorsította a régi cigánytelep felszámolását, hogy ott éktelenetlen a balatoni út mellett. A külföldiek leálltak fényképezni. Aztán, hogy a megye is szorgalmazta a dolgot, megcsináltuk. Valóban, a cigányok nem fizettek egy fillért sem a házakért. Eredetileg úgy terveztük, hogy egy hosszú, több szobás házat veszünk meg itt a központban, de a környékbeliek tiltakoztak, visszakoznunk kellett, így aztán felépítettük a kinti házakat. Most már villanyt is kérnek, úgy tervezzük, őszre bevezetjük. — A férfiak dolgoznak rendesen, kocsmába nem járnak. . ..Kultúrcigányoknak” lehet az ittenieket mondani. Kifelé a központból két csatornát hidal át a balatoni út. A második partja mentén áll a négy sárgára festett ház. Tőlük kissé távolabb egy ötödik, valamivel nagyobb épület. Bori néni az egyetlen battyáni cigányasszony, aki pénzt keres. Házakhoz jár dolgozni. De kell is dolgoznia. A férje első felesége meghalt, attól van öt gyerek, s aztán most a Bori is szült neki ötöt. A férfit találom otthon. — Jónás vagyok — nyújt kezet. Hát, tessék, csak körülnézni! Igaz. Nem fizettünk mi semmit. Felépítették a házakat, aztán átjöttünk. Ott voltunk a csatorna túlsó partján. A konyha: kényelmesen dolgozhat benne a háziasszony. A tűzhely mellől kamra nyílik. — Üljön le nálunk! Rendetlen most a szoba, de ennyi gyerekkel... Itt, az isten sem tartana rendet. Az ágyon az ablakkeret kontúrjai. Az ágy előtti asztalon három darab kétkilós kenyér. — Nézzék, az asszony már felakasztotta a búrát, hogy legalább a látszatra meglegyen ... Nagyon várjuk már, hogy idehozzák a villanyt. — Talán tévét is vennénk. — Maga hol dolgozik? — Fehérváron, a karbantartóknál. — Itt, helyben, nem lenne munka? — Hol, tessék már mondani? — A téeszben nem lehetne? — Á, kérem ... beteg ember vagyok. — Leleteket mutat. A fiókból marokszám önti a gyógyszeres üvegeket az ágytakaróra. Szívbeteg. — Most, ahol dolgozom, ha mondjuk, két kőművest kell kiszolgálnom, és látják, hogy nem bírom egyedül, egyikük besegít maltert hordani. — Itt a téesznél tönkremennék pár nap alatt, annyi a rrjunka. — Írni, olvasni hányan tudnak a családban? (Amott, Sárosdon a felnőtt cigánylakosságból majd mindenki analfabéta.) — Az asszony nem járt iskolába, én végeztem három osztályt, dehát azóta nem gyakoroltam magam. A harmadikból kivett az apám, mert tizenhatan voltunk, nem volt pénz iskolára, dolgoznom kellett. Akkor nem ilyen könnyű világ járta, hogy az ember csak fogja magát, aztán dolgozik. A pallér sorba állított minket, felhúzatta velünk a nadrágunk szárát. Amelyikünknek nem volt szőr a lábán, azt felvette. A többit hazazavarta. Mert aki szorgalmas volt a vályogvetésnél, annak a sár nem hagyott szőrt a lábán. — A gyerekek járnak-e iskolába? — Az a kettő kimaradt, nem bírtam velük. De a két kisebbnek el kell végeznie. A Kati, az nagyon jó tanuló. A bizonyítványa csupa négyes, ötös. Csak az írás nem megy neki, abból kettest kapott. — Melyik tantárgyat szereted a legjobban? — kérdem a kislánytól. — A számtant. — Mit akarsz lenni, ha nagy leszel? — Nem válaszol. — Jaj, mond ez aztán olyan dolgokat! — szól közbe az apja. — Na, mondd meg — biztatja. Kati hallgat. — Te, ne makacskodj nekem, mert agyonütlek. A kislány áttör a küszöbön álló gyerekhadon és eltűnik. — Néha felidegesítik az embert... Szeretnénk, ha elvégezné a nyolc osztályt, aztán lehetne valami boltos. Mesélek a sárosdi cigányosztályról, milyen szépen tanulnak ott a gyerekek. — Nem kell a cigányosztály — mondja a férfi. — Amelyik akar tanulni, az úgyis tanul, amelyik meg csavargó természetű, azzal úgysem lehet mit kezdeni. — Tudja, mit kéne csinálni? Télen hétkor, nyáron meg öt órakor, amikor felébrednek, értük jönnének, aztán még mielőtt kikelnek az ágyból, összeszednék őket, és vinnék mind az iskolába. Az segítene! A férfi legidősebb lánya lép a szobába. Törékeny alkatú, porcelánfogú, mint a kishúga. Patyolatfehér rugdalódzóba bújtatott csöppséget dajkál: az első gyerek. Elbúcsúzunk a szülőktől. Megyek az anyósok háza felé, ahol a Jónás lány is lakik. — Tessék csak körülnézni! — fogadnak. — Maguk segítettek az építkezésnél? — Nem, senki. Nem hívtak minket. — De azért csak jobb ezekben a házakban ? — Persze. Köszönjük is mi nagyon a tanácsnak. Mégis jobban lehet mosakodni, főzni, tisztaságot tartani. Vettünk konyhakredencet. — És ha nem épít a tanács, hogyan lett volna? — Csak kezdtünk volna valamihez. Vetettünk volna egy kis vályogot, aztán építettünk volna. Csak nem ilyen magas házat. Nagyon nehéz ám ezeket télen befűteni. Az anyóssal beszélgetek. — Nem akart ideköltözni a környékbeli rokonság, amikor meghallották, hogy új házakat kaptak? — Isten őrizzen attól, még csak az hiányzik! Hanem én szeretném idehozni Sárosdról az anyámat. Talán ismeri. Bottal jár, nyomorék szegény. Voltam a tanácsnál, de nem egyeztek bele, hogy ideköltözzön. — Igen, én is sárosdi vagyok. Majdnem minden asszony odavalósi. — A gyerekek? — Tanulnia kell mind a kettőnek! — mondja az anyjuk. A lány talán boltos lehetne, a fiúnak is akarunk valami szakmát. — Könyvtárba szoktál-e járni? — kérdem a lánytól. — Igen. — Mit olvastál utoljára? — Az Elvarázsolt egérkisaszszonyt. — És moziba jártok? — Csak ritkán — felel helyette az anyja. — Ezek nem olyanok, mint a sárosdiak. Neki is itthon a helye! — mutat a lány felé. — Meg kell hogy mondjam, ebben a cigányházépítésben volt egy kis csalás — kezdi a battyáni téeszelnök az építkezés történetét. — Szemet szúrt már a megyének is az út menti telep, de kezdetben nem volt vállalkozó. Aztán mi egy tanácsülésen elvállaltuk. Ha ideadják a betervezett kétszázezer forintot, az építőbrigádunk felhúzza a négy házat. Csináltunk szerződést, amely szerint a megye megveszi tőlünk a házakat, a területet pedig mi adjuk. Mielőtt a házak elkészültek volna, a vétel megtörtént, a pénzből meg elkezdtük az építést. A cigányok nem segítettek, hiszen mindegyik dolgozott egész nap. Sikerült olcsó bontási anyagot szerezni. Egy papírra lerajzoltam, milyen lesz és mekkora a konyha, a kamra, a szoba. Kimentem, kijelöltem, hogy a ház itt lesz, az meg ott... Minden házhoz építettünk egy-egy árnyékszéket. Aztán jöttek, hogy kút is kellene. Végül úgy ötezer forintot fizethettünk rá. — Szívesen segítettem. Állami gazdaságból jöttem Battyánba. Ott sok cigány munkás dolgozott a kezem alatt. Mondhatom, én mindegyikkel meg voltam elégedve. Egy házba belesegített a családfő munkaadója, abba a távolesőbe, ahol most az a tanult cigánygyerek lakik. Az öreg az Ikarusnál volt portás. Az anyagot, a fuvart a gyár adta. Egyébként nekem az volt a véleményem, hogy nem szabad mindjárt komfortos házat adni a cigányoknak. Kezdetnek jobb a szoba-konyha. A szoba földes legyen, hogy nyugodtan akár fát is hasogathassanak rajta. Aztán később, ahogy fejlődnek-nevelődnek, talán majd maguk építenek jobbat.. Az ittenieknél is észrevehető ez, takarékoskodnak, gyarapodnak, szépülnek a házak kívül-belül. A sárosdi népművelési gyakorlatról készített jelentésemben — kissé hivatalos stílusban — ezt írtam: „Nem szabad a cigánykérdés megoldásához úgy közelítenünk, hogy kizárólag a most felnövő és a majdan őket követő generációtól várjuk a beilleszkedést, mondván, a szülők, a nagyszülők már nevelhetetlenek. Nem lehet a felnövő generáció emberibb sorában bízni anélkül, hogy ne tennénk meg mindent mostani családi körülményeik megváltoztatásáért. Ebbe beletartozik az életvitelükben már valóban nehezebben befolyásolható szülők, a cigánygyerekek otthoni nevelőinek nevelése.” Most, hogy egy battyáni „jelentést” is készítettem, valami hozzákívánkozik a summázó szavakhoz. Az a felismerés, hogy a „nevelés” összetett hatások eredménye, amelyben egyaránt fontos szerepet játszik a tanító, a tanácselnök, a téeszvezetőség, a munkabrigád, a bank, az orvos, a gyógyszerész, a szomszédság, azaz mindenki, aki bármit tehet vagy elmulaszthat. 50-100 előadás SZÓKRATÉSZ VÉDŐBESZÉDE 25- 50 előadás TOLLO IGAZTALAN HALÁLA FÉNYES SZELEK Előadások csütörtök, péntek, szombat, vasárnap este 8-kor JEGYEK KAPHATÓK: A Nemzeti Színház Szervezési Osztályán: VI., Nagymező u. 19. Telefon: 116-618, 12-től délután 6-ig a Színházak Központi Jegyirodájában: VI., Népköztársaság útja 18. Telefon: 120-000 és a Huszonötödik Színház pénztáránál: VI., Népköztársaság útja 101. Telefon: 225-229, játéknapokon délután 6-tól 8-ig, a többi napon délután 4-től 6-ig. Hétfőn pénztári szünnap. 1972. JANUÁR 29.