Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-01-29 / 5. szám - Balázs István: Cigányházak • riport (8. oldal)

I­HLETÉSI­ IRODALOM BALÁZS ISTVÁN RIPORTJA: CIGÁNYHÁZAK Nagyon aprók ezek a sárosdi há­zak. És hiába akaródznak sorba igazodni, nem állnak össze utcává. Nem köti össze kerítés, és túlsá­gosan szembetűnő a sok toldozás­­toldozás, a nagyszülőknek­­odave­tett vályogviskó. A teleptől ötven méterre, a köz­ség szélén áll „a példamutató haj­lék”. Szemben, mellette magyarok házai. A villanyvezeték is a faluhoz köti. Kerítése még nincs. Deszka­hulladékból összeszegelt ajtón ko­pogtatunk a tágas konyhába, in­nen az egyetlen, de jókora szobába lépünk be. A sárosdi cigányosztály tanító­nője írja össze a cigánylakosság analfabétáit. — Írni, olvasni hányan tudnak a családban? — Csak a legidősebb lányom. Az már nincs a háznál. Megszökött egy telepivel! Visszament a piszokba. — De én azóta nem ismerem. Ezt most vettük — mutat a televízióra. — Mégis, legyen egy kis szórako­zásunk. Tavasszal majd kerül ren­des ajtó, meg elkelne egy mosógép is, amíg itt ez a sok kicsi. A fér­jem? Kubikos az agárdi vízépítők­nél. Rendes ember, hazaadja a pén­zét. Egész gyerekhad szegődik kísé­rőnkül. Belépünk az első telepi házba. A kamrányi helyiségben fal­tól falig ér a rongyokkal borított hatalmas fekvőhely, alig van helye a tűzhelynek. Az ablak vályogba ragasztott üvegcserép. Az asszony csecsemőt dajkál. — Nézze meg a tanító néni, mit csinált velem ez a vadállat! — bök a férje felé. — Berúg, aztán össze­­karmolássza a nyakamat. Kilenc gyereket szültem neki, aztán ezt teszi velem! A férfi a tüzet élesztgeti. — El­hallgass már! — néz föl. — Nem ezért jöttek. — Mennyit keres, amikor dolgo­zik? — Háromezer-ötöt. Most beteg­­állományban vagyok a szívemmel. A cigányhitelről kérdezzük. — Lenne ingyen telek, építőanyag, maguknak ötezer forintot kellene fizetni. — Nem hallottunk róla... ötezer forintot? ... á, nagy pénz az! — de miért tudtak Battyánban ingyen építeni a cigányoknak? Az asszony kikísér minket. — Köszönjük a lá­togatást. Voltak sárosdi házak — két-há­­rom gyerekes családoké —, ahol üdítő rend és tisztaság fogadott. Jutott pénz ágyra, asztalra, szek­rényre, és jutott hely is a búto­roknak a tágasabb, szentképekkel, családi fotókkal lakályossá tett szo­bákban. — Ötezer forintot? Nem hallot­tunk róla. Össze tudnánk rakni, persze! — Mindegyikük kell hogy tudjon erről a lehetőségről — mondta a tanácselnök. — Nem adnak telket, hatvanezer forintot kérnek — pa­naszolták a cigányok. — Minden családnak többször is elmagyaráz­tuk a házépítési akció lényegét. Sárosdon évente két-három ci­gánycsalád juthatna egészséges ott­honhoz. Több kellene? De hiszen mind ez ideig egyetlenegy építés­hez sem kezdtek hozzá. Azaz egy­hez majdnem. — Ott álltak már a vályogtégla­rakások az ingyentelken, kezdőd­hetett volna a munka, de a ház leendő gazdája egy nap eladta az építőanyagot, és egy fillérig elitta az árát — mondja a tanácselnök. — Ha látnánk, hogy komoly az elha­tározás, bármelyiküket hozzásegíte­nénk rendes házhoz. De nem tud­nak a pénzzel bánni, fizetéskor fo­lyik a dinom-dánom, és isznak mértéktelenül. — Az alkohol, a dohányzás, az elképesztő higiéniás viszonyok, az elégtelen táplálkozás miatt negy­venéves korukban már majd vala­mennyien betegek: krónikus vese­gyulladás, ízületi bántalmak, máj­­elégtelenség, érelmeszesedés, tüdő­tágulás — sorolja a falu orvosa. — Fogamzásgátlás ? Ismeretterjesztés ? — ugyan! — Sárosd felvilágosult község, mégsem lehet megszervez­ni a nemi felvilágosítást a magyar fiatalok között sem. Fellázadnának a szülők, most azért, mert fiatal vagyok, ha öreg lennék, azt kifogá­solnák. Mit akar a vén kujon? Mit várjak akkor a cigányoktól? Kubikosok, erdészeti dolgozók családjaival beszélgetünk. A leg­jobban keresők három-háromezer­ötszáz forintos jövedelme, a magas családi pótlék tíz-tizenkét ember megélhetését kell hogy fedezze. Csekély összeg ez akkor is, ha nem számítjuk le a fizetésnapi tékoz­lásokat. Az asszonyok nem dolgoz­hatnak, hiszen otthon a sok gyerek. „... a battyániak ingyen házakat kaptak” — hallom mindenütt. Az első, aki kezet nyújt: — „Ba­bai vagyok.” A szoba, épp hogy el­férünk. A levegő fojtogató. Az öreg rózsaszín huzatú párnán nyugtatja a lábát. Pizsmanadrágja szárát fel­húzva mutatja: — Nézzék, csont és bőr vagyok. — Három hétig kór­házban voltam idegkimerültséggel. Ha nem vagyok táppénzes, akkor is csak ezerkétszáz forintot kere­sek mint éjjeliőr, mert már­ csak ezt tudom végezni. Én nem vagyok cigány, tudom, lehetne másképp is, de hát mit csináljak? Öreg vagyok, beteg, és öt gyereket kell nevel­nem, mert a szüleik itthagyták sze­gényeket. Hogy állami gondozásba a gyerekeket? Jaj, nem engedi a nagymama, dehogy engedné el az egyiket is! A nagymama a konyhában főz. Mellette sárgára, pirosra, kékre fes­tett járóka. Benne pufók csöppség lökdösi a rúdra fűzött színes golyó­kat. Odalépek a gyerekhez, gügyö­gök valamit. De az öreg nyomban visszaparancsol: — Maga azért jött, hogy a gyerekkel játsszon? — Egy zavart „hallgatom én”-nel lépek vissza az ágy mellé. Kiapadhatat­­lannak tetszik az öreg panaszára­data. — A Babai? Látom, magukat is felültette — mondja a tanácselnök. — Azért tartja azt a sok gyereket, mert számít a családi pótlékra. Va­lamikor itt lakott a kastélybeli szo­ciális otthonban. Ki-kiszökött a ci­gánytelepre, aztán egyszer csak ott­ragadt. Egy időben gyakran bejárt ide a tanácsra. Katonásan jelentke­zett, ahogy a börtönben tanulta — mackós volt az öreg —, aztán elő­adta az arra a napra esedékes ké­relmét. Most már olyan állapotban van, hogy bármikor kiírja az orvos. Az öreg egyik neveltje, Iván, sző­ke, örökké mosolygó fiú, a sárosdi cigányosztály jeles tanulója. Kiper­dül a tábla elé, meghajol, és han­gosan szavalja: „De szeretnék gaz­dag lenni...” Ivánon kék iskolakö­peny. A gyerekek a községi tanács­tól kapták a köpenyeket, az iskola­szereket, a tankönyveket, miután hosszas vitában döntés született, lesz cigányosztály­ összevont első és második osztályt tanít a tanító néni. A füzetekben négyesek­ ötö­­sök, a gyerekek szívesen szerepel­nek. Jut bőven a sikerélményből. Most ősszel kerültek először tanu­lók a cigányosztály közösségéből a „normál” harmadik osztályba. Félő, hogy sokuk számára leküzdhetet­len akadályt jelent majd ez az év a kétesztendei rendszeres korrepe­tálás, megkülönböztetett bánásmód után. Egyetlen nyolc általánost végzett cigánysori fiatalja sincs a falunak. — Volt a battyáni cigányoknak egy ősanyja, az Ida. A kék szemet is ő hagyta örökül sok mostanira. A fiai hoztak maguknak asszonyt, ma lehetnek itt úgy negyvenegy­­néhányan — meséli Helga néni. Ő a battyáni gyógyszerész, a helyi Vöröskereszt-szervezet vezetője. Jól ismeri az összes battyáni ci­gányt. — ... szóval, járnak ide naponta. Aláírni a receptet, azt egyik sem tudja. Némelyik bűzlik az ápolat­­lanságtól, de a körmét kilakkozta. — Egyszer-kétszer kiküldtem őket: édes lányom, most hazamégy, meg­mosdasz, megfésülködsz, aztán úgy jössz vissza. Van itt is tízgyerekes család. Látom, az asszonynak már megint nagy a hasa, mondom neki. — Mire szülöd ezt a gyereket? — Nevet: „Igaza van, kedves.” — El­magyaráztam már, de hányuknak, hogy mit tehetnek. — Jaj, úgy nevetünk itt bent, amikor halljuk, hogy az anyu a pa­tikában magyaráz! — Mikor megkapták az új háza­kat, a Vöröskereszt minden család­nak adott vödröt, lavórt és seprőt. Ruhákat is gyűjtöttünk. Nem ron­gyokat! Másnap ment minden az ócskapiacra. Ilyenkor azért dühös lesz az ember. A battyáni új tanácsháza üveg­ajtós, impozáns épület. Az elnöki irodában szkájfotelek, a falon há­ziszőttes. — Kétségtelen: meglehetősen gyorsította a régi cigánytelep fel­számolását, hogy ott éktelenetlen a balatoni út mellett. A külföldiek leálltak fényképezni. Aztán, hogy a megye is szorgalmazta a dolgot, megcsináltuk. Valóban, a cigányok nem fizettek egy fillért sem a há­zakért. Eredetileg úgy terveztük, hogy egy hosszú, több szobás házat veszünk meg itt a központban, de a környékbeliek tiltakoztak, vissza­koznunk kellett, így aztán felépí­tettük a kinti házakat. Most már villanyt is kérnek, úgy tervezzük, őszre bevezetjük. — A férfiak dol­goznak rendesen, kocsmába nem járnak. . ..Kultúrcigányoknak” le­het az ittenieket mondani. Kifelé a központból két csatornát hidal át a balatoni út. A második partja mentén áll a négy sárgára festett ház. Tőlük kissé távolabb egy ötödik, valamivel nagyobb épü­let. Bori néni az egyetlen battyáni cigányasszony, aki pénzt keres. Há­zakhoz jár dolgozni. De kell is dol­goznia. A férje első felesége meg­halt, attól van öt gyerek, s aztán most a Bori is szült neki ötöt. A férfit találom otthon. — Jónás va­gyok — nyújt kezet. Hát, tessék, csak körülnézni! Igaz. Nem fizet­tünk mi semmit. Felépítették a há­zakat, aztán átjöttünk. Ott voltunk a csatorna túlsó partján. A konyha: kényelmesen dolgoz­hat benne a háziasszony. A tűzhely mellől kamra nyílik. — Üljön le nálunk! Rendetlen most a szoba, de ennyi gyerekkel... Itt, az isten sem tartana rendet. Az ágyon az ablakkeret kontúr­jai. Az ágy előtti asztalon három darab kétkilós kenyér. — Nézzék, az asszony már fel­akasztotta a búrát, hogy legalább a látszatra meglegyen ... Nagyon várjuk már, hogy idehozzák a vil­lanyt. — Talán tévét is vennénk. — Maga hol dolgozik? — Fehérváron, a karbantartók­nál. — Itt, helyben, nem lenne mun­ka? — Hol, tessék már mondani? — A téeszben nem lehetne? — Á, kérem ... beteg ember va­gyok. — Leleteket mutat. A fiók­ból marokszám önti a gyógyszeres üvegeket az ágytakaróra. Szívbeteg. — Most, ahol dolgozom, ha mondjuk, két kőművest kell kiszol­gálnom, és látják, hogy nem bírom egyedül, egyikük besegít maltert hordani. — Itt a téesznél tönkre­mennék pár nap alatt, annyi a rrjunka. — Írni, olvasni hányan tudnak a családban? (Amott, Sárosdon a fel­nőtt cigánylakosságból majd min­denki analfabéta.) — Az asszony nem járt iskolába, én végeztem három osztályt, dehát azóta nem gyakoroltam magam. A harmadikból kivett az apám, mert tizenhatan voltunk, nem volt pénz iskolára, dolgoznom kellett. Akkor nem ilyen könnyű világ járta, hogy az ember csak fogja magát, aztán dolgozik. A pallér sorba állított minket, felhúzatta velünk a nad­rágunk szárát. Amelyikünknek nem volt szőr a lábán, azt felvette. A többit hazazavarta. Mert aki szor­galmas volt a vályogvetésnél, an­nak a sár nem hagyott szőrt a lá­bán. — A gyerekek járnak-e iskolá­ba? — Az a kettő kimaradt, nem bír­tam velük. De a két kisebbnek el kell végeznie. A Kati, az nagyon jó tanuló. A bizonyítványa csupa négyes, ötös. Csak az írás nem megy neki, abból kettest kapott. — Melyik tantárgyat szereted a legjobban? — kérdem a kislánytól. — A számtant. — Mit akarsz lenni, ha nagy le­szel? — Nem válaszol. — Jaj, mond ez aztán olyan dol­gokat! — szól közbe az apja. — Na, mondd meg — biztatja. Kati hall­gat. — Te, ne makacskodj nekem, mert agyonütlek. A kislány áttör a küszöbön álló gyerekhadon és eltűnik. — Néha felidegesítik az embert... Szeretnénk, ha elvégezné a nyolc osztályt, aztán lehetne valami bol­tos. Mesélek a sárosdi cigányosztály­ról, milyen szépen tanulnak ott a gyerekek. — Nem kell a cigányosztály — mondja a férfi. — Amelyik akar tanulni, az úgyis tanul, amelyik meg csavargó természetű, azzal úgysem lehet mit kezdeni. — Tud­ja, mit kéne csinálni? Télen hét­kor, nyáron meg öt órakor, amikor felébrednek, értük jönnének, aztán még mielőtt kikelnek az ágyból, összeszednék őket, és vinnék mind az iskolába. Az segítene! A férfi legidősebb lánya lép a szobába. Törékeny alkatú, porce­lánfogú, mint a kishúga. Patyolat­fehér rugdalódzóba bújtatott csöpp­séget dajkál: az első gyerek. Elbú­csúzunk a szülőktől. Megyek az anyósok háza felé, ahol a Jónás lány is lakik. — Tessék csak körülnézni! — fo­gadnak. — Maguk segítettek az építke­zésnél? — Nem, senki. Nem hívtak min­ket. — De azért csak jobb ezekben a házakban ? — Persze. Köszönjük is mi na­gyon a tanácsnak. Mégis jobban lehet mosakodni, főzni, tisztaságot tartani. Vettünk konyhakredencet. — És ha nem épít a tanács, ho­gyan lett volna? — Csak kezdtünk volna valami­hez. Vetettünk volna egy kis vá­lyogot, aztán építettünk volna. Csak nem ilyen magas házat. Na­gyon nehéz ám ezeket télen befű­teni. Az anyóssal beszélgetek. — Nem akart ideköltözni a környékbeli ro­konság, amikor meghallották, hogy új házakat kaptak? — Isten őrizzen attól, még csak az hiányzik! Hanem én szeretném idehozni Sárosdról az anyámat. Ta­lán ismeri. Bottal jár, nyomorék szegény. Voltam a tanácsnál, de nem egyeztek bele, hogy ideköl­tözzön. — Igen, én is sárosdi va­gyok. Majdnem minden asszony odavalósi. — A gyerekek? — Tanulnia kell mind a kettő­nek! — mondja az anyjuk. A lány talán boltos lehetne, a fiúnak is akarunk valami szakmát. — Könyvtárba szoktál-e járni? — kérdem a lánytól. — Igen. — Mit olvastál utoljára? — Az Elvarázsolt egérkisasz­­szonyt. — És moziba jártok? — Csak ritkán — felel helyette az anyja. — Ezek nem olyanok, mint a sárosdiak. Neki is itthon a helye! — mutat a lány felé. — Meg kell hogy mondjam, eb­ben a cigányházépítésben volt egy kis csalás — kezdi a battyáni téesz­­elnök az építkezés történetét. — Szemet szúrt már a megyének is az út menti telep, de kezdetben nem volt vállalkozó. Aztán mi egy tanácsülésen elvállaltuk. Ha idead­ják a betervezett kétszázezer forin­tot, az építőbrigádunk felhúzza a négy házat. Csináltunk szerződést, amely szerint a megye megveszi tő­lünk a házakat, a területet pedig mi adjuk. Mielőtt a házak elkészül­tek volna, a vétel megtörtént, a pénzből meg elkezdtük az építést. A cigányok nem segítettek, hiszen mindegyik dolgozott egész nap. Si­került olcsó bontási anyagot szerez­­­ni. Egy papírra lerajzoltam, mi­lyen lesz és mekkora a konyha, a kamra, a szoba. Kimentem, kijelöl­tem, hogy a ház itt lesz, az meg ott... Minden házhoz építettünk egy-egy árnyékszéket. Aztán jöt­tek, hogy kút is kellene. Végül úgy ötezer forintot fizethettünk rá. — Szívesen segítettem. Állami gazdaságból jöttem Battyánba. Ott sok cigány munkás dolgozott a ke­zem alatt. Mondhatom, én mind­egyikkel meg voltam elégedve. Egy házba belesegített a családfő mun­kaadója, abba a távolesőbe, ahol most az a tanult cigánygyerek la­kik. Az öreg az Ikarusnál volt por­tás. Az anyagot, a fuvart a gyár adta. Egyébként nekem az volt a véleményem, hogy nem szabad mindjárt komfortos házat adni a cigányoknak. Kezdetnek jobb a szo­ba-konyha. A szoba földes legyen, hogy nyugodtan akár fát is haso­gathassanak rajta. Aztán később, ahogy fejlődnek-nevelődnek, talán majd maguk építenek jobbat.. Az ittenieknél is észrevehető ez, taka­rékoskodnak, gyarapodnak, szépül­nek a házak kívül-belül. A sárosdi népművelési gyakorlatról készített jelentésemben — kissé hivatalos stílusban — ezt írtam: „Nem szabad a cigánykérdés megoldásához úgy közelítenünk, hogy kizárólag a most felnövő és a majdan őket követő generációtól várjuk a beilleszkedést, mondván, a szülők, a nagyszülők már nevelhetetlenek. Nem lehet a felnövő generáció emberibb sorában bízni anélkül, hogy ne ten­nénk meg mindent mostani családi körülményeik megváltoz­tatásáért. Ebbe beletartozik az életvitelükben már valóban nehezeb­ben befolyásolható szülők, a cigánygyerekek otthoni nevelőinek nevelése.” Most, hogy egy battyáni „jelentést” is készítettem, valami hoz­zákívánkozik a summázó szavakhoz. Az a felismerés, hogy a „ne­velés” összetett hatások eredménye, amelyben egyaránt fontos sze­repet játszik a tanító, a tanácselnök, a téeszvezetőség, a munkabri­gád, a bank, az orvos, a gyógyszerész, a szomszédság, azaz mindenki, aki bármit tehet vagy elmulaszthat. 50-100 előadás SZÓKRATÉSZ VÉDŐBESZÉDE 25- 50 előadás TOLL­O IGAZTALAN HALÁLA FÉNYES SZELEK Előadások­­ csütörtök, péntek, szombat, vasárnap­­ este 8-kor JEGYEK KAPHATÓK: A Nemzeti Színház Szervezési Osztályán: VI., Nagymező u. 19. Telefon: 116-618, 12-től délután 6-ig a Színházak Központi Jegyirodájában: VI., Népköztársaság útja 18. Telefon: 120-000 és a Huszonötödik Színház pénztáránál: VI., Népköztársaság útja 101. Telefon: 225-229, játéknapokon délután 6-tól 8-ig, a többi napon délután 4-től 6-ig. Hétfőn pénztári szünnap. 1972. JANUÁR 29.

Next