Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-24 / 26. szám - Barta Gábor: Dózsáink • publicisztika (3. oldal) - Károlyi András: Dózsa • kép (3. oldal) - Tornai József: „Választott nép vagy” (3. oldal)

BARTA GÁBOR: DÓZSÁINK Tavaly nyáron felkértek — a Dó­­zsa-emlékév előkészületei kapcsán — a Fekete Nagy Antal levéltáros hagyatékában fennmaradt, 1514-ről írt monográfia átdolgozására. En­nek az igen izgalmas munkának végzése során történt egyszer, hogy Érszegi Géza barátom, aki szintén a Fekete Nagy hagyatékkal bajló­dik, megkérdezte tőlem: — Szerinted hogy végezték ki Dó­zsát? — Némi habozás után — em­lékezetemben gyorsan visszaperget­tem a temesvári rém-jelenet három hiteles forrását: Istvánffy Miklóst, a „Wunderzaichen” címen ismert 1514-i német röplapot, s II. Ulászló egyik oklevelét — elkezdtem mon­dani: — Tüzes szék, tüzes korona, a hajdúk szörnyű lakomája az élő testen... — Egy részlet téves — kaptam a választ. — A szék, amelyre a pa­rasztvezért ültették, nem volt meg­­tüzesítve. Nem hiszed? Nézd meg a forrásokat, önmagamra bosszankodva vettem elő a három említett szöveget, amelyekből azután magam is ha­mar rájöhettem: emlékezetem megcsalt, „tüzes trónusról” egyikük sem beszél. „... A trónra ráültetik Györgyöt, fejébe teszik az izzó ko­ronát, s kezébe az izzó jogart...” így Istvánffy: „Székely Györgyöt ... megfogták... és levetkőztették és egy magas székre ültették. Az­után koronát csináltak neki egy ke­rékabroncsból, azután ezt a koro­nát izzóvá tüzesítették...” — így a Wunderzaichen. „Székely Györ­gyöt először is tüzes vassal megko­ronázták, miután még élve, mezte­lenül ... saját katonái, akiket kö­zönségesen hajdúknak neveznek ... fogaikkal tépték és felfalták húsát” — így a királyi levél. Bosszúságom némi szégyenkezés­sel vegyült, ezt bizony magam, is észrevehettem volna. De miért nem vettem? Be kell vallanom, irodalommal sosem foglalkoztam annyit — még Dózsa kapcsán sem —, hogy az „Izzó vastrónon őt el­­égetétek, de szellemét a tűz nem égeté meg” szuggesztív pátosza olt­hatta volna belém túl mélyen a ha­mis képet Tankönyveimből fel­éledt kósza emlék vezetett volna félre? Azokra már bizony nem na­gyon emlékezem. Vagy talán a te­mesvári „ítélet” filmjének záró­képsorai éltek még mindig emlé­kezetemben? Csak akkor könnyeb­bültem meg, mikor végre észrevet­tem­ a hibás motívum ott olvasha­tó Juhász László egyébként kitűnő Istvánffy-fordításában is: „... a tüzes trónra ráültetik Györgyöt...”. Mivel ezt a fordítást munka köz­ben magam is gyakran hívtam se­gítségül, a régebbi emlék ennek révén erősödhetett meg úgy, hogy végül átsiklottam a latin eredeti és a fordítás közötti, egyébként nyelvtanilag alig észrevehető kü­lönbségen. A tüzes trón a ma élő Dózsa-hagyomány részeként oko­zott zavart mind nálam, mind a feladatát magas szinten ellátó mű­fordítónál. Ezzel a konzekvenciával akkor napirendre is tértem a dolog felett. Részletkérdés volt csupán, s volta­képpen nincs is jelentősége — ez a groteszk kis munka-epizód újab­ban mégis egyre többször eszembe jut. A Dózsa-emlékévből már ele­gendő idő telt el ahhoz, hogy napi­lapjainkban, folyóiratainkban, a rá­dió műsorában, múzeumok és mű­velődési házak rendezvényein egy­re több szó essen az 1514. évi pa­rasztháborúról és annak vezéréről. A kegyeletes vagy ünnepélyes meg­emlékezések sorában egyre na­gyobb számban kezdtek és kezde­nek megjelenni a hajdanvolt pa­rasztvezér életéről és tetteiről szó­ló méltatások, esszék, tanulmá­nyok. A „tüzes trón” furcsa histó­riája emlékeimben ez utóbbiak né­melyikének olvasásakor kelt új életre.• Egyik legolvasottabb folyóira­tunkban minden korok legjellem­zőbb Dózsa-megítéléseinek csokrá­val találkoztam — úgy, ahogy azok a maguk idején napvilágot láttak, minden magyarázat nélkül. Lehet, hogy e felsorolás bizarrsága, ellent­mondásossága csak a „szakmabe­lieknek” tűnik föl? Abban azon­ban bizonyos vagyok, hogy egy má­sik népszerű irodalmi fórumunk Dózsa-cikkére már sokan fölfigyel­tek, első bekezdését érdemes meg­jegyezni. „Három Dózsa György él. Az egyik a történelemé, a másikat az irodalom, a harmadikat pedig a legszélesebb értelemben gondolt folklór teremtette. A mi Dózsánk arca, alakja viseli mind a tudás, mind az írói megérzés és a fölcsa­pó mélytudat jeleit.” (Kiemelés tő­lem — BG.). Ezt a három monda­tot a napjainkban megjelenő ünne­pi megemlékezések egy csoportja mottójaként is alkalmazhatnánk. S ez a néhány sor fejezi ki a legvi­lágosabban azt a jelenséget, ami az általam elkövetett hiba emlé­két újra meg újra feltámasztja bennem. Nem a többféle Dózsa-kép léte­zése jelent problémát. Sőt, én még háromnál is több ilyenről beszél­nék. A történelmi, a maga igazi mivoltában többé már fel nem tá­masztható ember alakját a szak­emberek próbálják legalább részle­teiben megismerni. Valóban léte­zik — bár inkább csak létezett — egyféle Dózsa a népi hagyomá­nyokban is. Az irodalom paraszt­­vezér-ábrázolásait azonban már nem tekinteném egységesnek: Eöt­vös József és Gergely Sándor, vagy Illyés Gyula és Sárközi György, vagy Petőfi és Ady Dózsa­ figurája a sok hasonlóság ellenére sem azonos. De megalkotta a maga Dó­zsáit a képzőművészet is: Mada­rász Viktor társukat a bitóról le­emelő szegénylegény-parasztjai (az áldozat éppen e profán „levétel a keresztről” motívummal kap külö­nös hangsúlyt) egy más világot je­lentenek, mint Derkovits indulat­tól robbanó robusztus figurái, vagy Kádár György és Konecsni György a tömegben szinte felolvadó job­bágy­ vezére. Vagy azonos alak-e Somogyi József és Szervátiusz Ti­bor szobra? S végül: a politikai­­ideológiai hagyomány is igen sok­rétű — még akkor is, ha csak az utolsó évszázadban kialakult hala­dó változatait tekintjük. E sok közül melyik Dózsa előtt tiszteleg most társadalmunk? Úgy hiszem, mind a történelmi sze­mély, mind a népi hagyomány pa­rasztvezére, mind a haladó politi­kai hagyomány Dózsája — s ehhez kapcsolódóan a művészet által megalkotott figurák — méltóak ar­ra, hogy emlékezetünk feléjük for­duljon. A történelmi Dózsa élére állt egy olyan parasztfelkelésnek, amely nagy vonalakban — nem tu­datosan, de ösztönösségében is fi­gyelemre méltó erővel — a magyar társadalom fejlődésében a paraszti árutermelés tendenciájának, tehát az úgynevezett kelet-európai úton belül a később megvalósult robo­­toltató nemesi árutermeléssel szemben egy jobb változatnak az érvényesüléséért küzdött. S ezt a harcot figyelemre méltó katonai ké­pességekkel és szervezőtehetséggel irányította, s végül mártírjává is lett. A folklór a nép olyan réte­geiben tartotta életben Dózsa em­lékét, melyeknek önmaguk kifeje­zésére még sokáig ez volt legsajá­­tabb eszköze. A haladó mozgalmak — az agrárszocialista szervezkedé­sektől a munkásmozgalomig — a parasztvezért és népét saját előfu­táraiknak tekintették, s törekvé­seikben neve jelszóvá vált. A mű­vészet Dózsa-ábrázolásai szinte egytől egyig ezekkel a törekvések­kel álltak kapcsolatban, a jobbágy­felszabadításért agitáló Petőfi ple­bejus radikalizmusától napjaink műalkotásaiig. Közismert dolgok ezek, s az ün­nepi megemlékezések teljes joggal merítenek e sokrétű hagyomány egyes elemeiből, önmagában a méltatásnak ez a módja, éppen komplexitása miatt, örvendetes le­hetne , ha a méltató tanulmá­nyok, esszék mindig a hagyomá­nyok valódi tartalmánál maradná­nak. Sajnos, ez nem minden eset­ben sikerül. Azt én nem merném eldönteni, az irodalomban miért van szükség mind Dózsának, mind korának oly sűrűn előforduló le­egyszerűsítő, fekete-fehér bemuta­tására, árnyalatlan alakok megal­kotására. Azt sem tudom, van-e jogunk közvetlenül hivatkozni a népi hagyományra, hiszen arról lé­tezésének puszta tényén túl, na­gyon keveset tudunk (Dózsa feje Szegeden, a temesvári búcsújárá­sok). Mint történész, azonban talán szabad nehezményeznem, hogy a történelmi eseményeket is el-eltor­­zítják néha. Talán kérhetem, hogy (néhány példát említve a sok kö­zül) ne költsenek soha nem volt alakokat (Gergely deák Me­zőtúrról), ne vegyék komolyan azt az egész Kelet-Európára ér­vényes felhatalmazást, melyet Bakócz a keresztes had megszerve­zésére kapott — s amely a XVI. század elején már és még egyértel­műen és teljesen abszurdum volt, s csak az egyház ideológiájában megkövesült hagyományok szülték. Ne higgyük azt, hogy a hamarjá­ban összegyűlt gyakorlatlan ke­resztesek olyan óriási katonai erőt jelentettek — akkor, mikor a had­viselésben a döntő szerepet a hi­vatásos katonák és a tüzérség ve­szi át mind a keresztény, mind a mohamedán világban. S legfőkép­pen, ha igazat akarunk írni, ne te­gyünk hozzá Dózsa alakjához. Az ismeretlenség homályából üstökösként kirobbanó egykori vég­vári tisztről valóban nagyon kevés konkrétumot tudunk (párbaja, ho­mályos hátterű kinevezése, ceglé­di kiáltványa, harcai és halála), de legalább legyen bátorságunk ezt beismerni, hiszen nem a mi hi­bánk. A parasztvezér történelmi jelentőségéből semmit sem von le, ha — hogy csak egy szűkebb szak­mai problémát említsek — bevall­juk: a „ceglédi beszéd” ránkma­radt változataiból egy sem hiteles, sőt az is kérdéses, egyáltalán el­hangzott-e? Ettől még a beszéd­szövegek mondanivalója megma­radhat jellemző és tanulságos kor­tünetnek, dokumentumnak. • S ezzel vissza is értünk oda, ahonnan elindultunk. Azok a meg­emlékezések, melyekről szólok, nem tudják szétválasztani a Dózsa­hagyomány különböző összetevőit, s a történelmi személyről beszélve az irodalom Dózsáinak vonásait ve­szik kölcsön, az utolsó száz év for­radalmi hagyományait felidézve — képletesen és igazában egyaránt — szobrokat állítanak. Történészek számára különösen lehangoló azt látni, hogy tudományuk fejlődése milyen kevés hatással járhat. Hogy a Márki Sándor óta eltelt fél év­század megannyi eredménye (Má­­lyusz Elemér, Szabó István, Szé­kely György és mások kutatásai) ennyire észrevétlen maradt még e hónapokban is. Hogy úgy szület­nek ítéletek 1514 jelentőségéről, mintha Pach Zsigmond Pál és Var­ga János alapvető művei nem is léteznének. Mégis sokkal inkább egy általánosabb kellemetlen érzés van a háttérben. Van egy többszö­rösen összetett, emlékezetre szinte minden részében nagyon is méltó hagyomány­komplexumunk, mégis, igazi értékeinek méltatása helyett hajlamosak vagyunk egy új, egy­máshoz nem illő részekből össze­álló ideált teremteni magunknak —, hogy azután e saját alkotásunk előtt tisztelegjünk. Nyomatékosan megismétlem: amit itt leírtam, a megemlékezé­sek csak egy csoportjára vonatko­zik, s szükségképpen kicsit éleseb­ben is van fogalmazva. De úgy vé­lem, idejében kell felfigyelnünk e tudatzavarra. Kerüljük el ezt a hi­bát, hagyjuk meg a mi Dózsáinkat azoknak, amik. A temesvári már­tír tüzes trópusát a történelemből ki kell hagynunk — de a hagyo­mányhoz elválaszthatatlanul hoz­zátartozik. Csak arra kell vigyáz­nunk, e két dolgot ne keverjük össze. 8 t­ N 'O o IA '8 ■ö c› ■>*­s»8 „Választott nép vagy” — mondja Dózsa a parasztok szemébe a ceglédi piacon. Saját nagyságukat mondja szemükbe, hatalmu­kat, amiről nem is tudnak, hiába szoron­gatnak kiegyenesített kaszát, kihegyezett karót a markukban. Mit magyaráz bele az eseményekbe, mit nem a humanista tudá­sú, morva származású Taurinus István: „Paraszti háború” c. hőskölteményében, nem érdekel. Dózsa történelmi fölismerését nem találhatta ki, az osztályháború eszmei alapját nem teremthette meg képzelgések­ből. Taurinus tudta vagy tudomásul kellett vennie az átélt, hírül vett eseményekből, hogy a magyar nemesség igazságtalansága és a parasztság igazsága robbantotta ki a forradalmat. A Bakócz Tamás pártfogolta pap ravaszul hízeleg versében a nagyurak­nak, de esze ágában sincs, hogy az igazsá­got, a nép elkeseredettségét, kiszolgálta­tottságát és legfőképpen forradalmi célját elhallgassa. A „választott nép” nem rab­lásra, dühöngésre indult el az Alföldön és Erdélyben. Nem, Taurinus közepes költői erővel megírt eposzának szinte minden so­ra szokatlan világossággal lobog egy tagad­hatatlan ténytől: az ország rendjének meg­fordításáért harcoltak a csaknem ötszáz év­vel ezelőtti paraszti hadak, s a csatlako­zott nemesek és papok. Taurinus szerint Dózsa azzal a gondolattal teszi rá a koro­nát beszédére, hogy a saját fejéről egyúttal levesse: „Szükséges dolog ám: a királyokat letiporjuk és szabadok lettünk. A nemesség semmi lesz Immár, vesszenek új jogaik, hadd vesszen a régi kiváltság! Halljátok szavamat, most halljátok figyelemmel! Osztozom veletek mindig, ha mit ad a szerencse. Nem leszek én uratok, se király, bajtárs maradok csak. Azt teszem én mindig, azai tetszik a népsokaságnak, megteszem én szívesen. Lerakom koronámat elétek s készséggel veszem azt, amiképp ti felőlem ítéltek. Jót hoz az új uralom, mert országlása szelíd lesz”.­ Dózsának és társainak tehát megvolt a politikai elképzelése: a „népsokaság” ural­mát akarták végre létrehozni. A „válasz­tott népét” most először a magyar történe­lemben. A „szelíd országlás” ígérete egy­úttal megvilágítja azt is, miként érti Dózsa (vagyis a humanista Taurinus, akinek la­tin nyelvű hexametereit a lelkes fordító, Geréb László jóvoltából olvashatjuk ma­gyarul­ „a választott nép” kifejezést: a pa­rasztságot tartják annak az erőnek, amely képes a kiváltságokat, az elnyomást, egy­szóval a rendi társadalmat megszüntetni. Fontos ezt tisztázni, mert jónéhány törté­nészünk hajlik arra az utóbbi időben, hogy az európai parasztháborúkat megfossza a haladás szolgálatának dicsfényétől. Pedig a megromlott társadalmi viszonyok nagy­szabású újrarendezése ott volt a paraszt­­forradalmak vezetőinek fejében. Azt már inkább el kell ismernünk, hogy a megvaló­sítás eszközei — sem a gazdasági, sem a katonai, sem a szellemi eszközök — nem álltak még akkor rendelkezésükre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy — amint Taurinus is nyíltan ábrázolja — a magyar forradalmi hadak és vezetőik gondolatai nem jártak messze a rendi uralom meg­roggyant, kátyúba jutott eszméi előtt. Taurinus eposzának két szembenálló tá­bora annyira különbözik egymástól — még­pedig újra és újra Dózsáék javára — hogy efelől semmi kétségünk nem marad. A mű sorról-sorra igazolja az évszázadok során megszilárdult meggyőződést, hogy az 1514- es parasztháború a magyarság első orszá­gos méretű kísérlete az ember teljes sza­badságának kibontására, a népi uralom megteremtésére. Amennyire természetes, hogy ezt ma így ítéljük meg, annyira meg­lepő Taurinus jóslata Dózsa halhatatlansá­gáról — közvetlenül a parasztvezér kín­­szenvedése és halála után: Tűröm, avait hoz a son, Úgyis nagyokat cselekedtem; lm, Magyarországnak főrendest én megaláztam. A haza zsarnokait pusztítottam gyökerestül... ... Egén amíg csillag, míg fű, kacagó, lesz a főidőn, tengerben hullám támad, a erdőn fa növekszik, fennmarad ám a nevem maradékra örökkön örökké, én hannak földjén váltig dicsérik. Az eposzi fönségesség szólt volna csak Taurinusból ezekben a sorokban? Én in­kább azt hiszem, az irodalmár pap jobb történész volt, mint költő: megérezte, hogy Dózsával a magyar történelem megkapta addig legfélelmetesebb, legmesszebb muta­tó forradalmárát, múltat és jövőt egyszer­re. Folyómedret kezdettől a végéig, amely­ben tehát mindennek le kell játszódnia: egy nép megaláztatásának és újjászületésé­nek. Igaz, Dózsa megkínzatását nem követ­te ellenálhatatlan mozgalom, mint Krisz­tusét. Mert Krisztus halhatatlansága, mennybemenetele csak azért igaz, mert ha­lála után létre tudott jönni a keresztény­ség. Dózsa tüzes koronája, kifolyó agyvele­je — amelyet Taurinus olyan modern rész­letességgel — pontossággal fest meg — sok évszázados, reménytelennek látszó el­nyomatás nyitánya. És mégis zászló, mégis kiolthatatlan düh és bizodalom is, mert volt egy vezérünk, akit csak testileg lehe­tett megsemmisíteni. A történelmi szükség­­szerűség, amit egy pillanatra az égre lob­­bantott a fölgyújtott úri kastélyokkal, már nem merülhetett többé feledésbe. Dózsá­val a magyar történelem a huszadik szá­zadig tartó célt kapott, és Taurinus ma is csodálható érdeme, hogy a magyar meg­váltó, a forradalom eljövetelét Székely Dó­zsa György testének négyfelé vágásában és a testrészeknek a négy országrészbe kül­désében megsejtette. 11 „VÁLASZTOTT NÉP VAGY” 1972. JÚNIUS 24. ­ÉLET Ésll jIRODALOM

Next