Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-24 / 26. szám - Vujicsics D. Sztoján - Käfer István - Domokos Sámuel: Dózsa György a szomszéd népek irodalmában (4. oldal) - Csoóri Sándor: Megevettek királya (4. oldal) - Cs. Kovács László: Dózsa halála (szobor-terv) • kép (4. oldal)
Dózsa György a szomszéd népek irodalmában Horvát Werbőczy hírhedt Tripartituma 1514-től egészen 1848-ig tartotta fönn a jobbágyság teljes jogfosztottságát. 1573-ban, hatvan esztendővel később, Matija Gubec horvát parasztfelkelésének megtorlásakor, a horvát főurak emlékezetében felötlött Dózsa sorsa is: február 15-én a zágrábi Várban izzó koronával koronázták meg a „parasztkirályt”, végighurcolták a város utcáin, s tüzes fogakkal csípték, végül lefejezték és felnégyelték. Könyörtelen törvényt ültek, s a horvát jobbágyok ajkáról még századokon át távoli reményként, csak félve röppent a felkelődal: Testvér, emeld a lobogót, Amit a vérünk áztatott. Köszörülj kaszát, balaskát, Dalold a fölkelők dalát. Keservesidő keserít, De Gubec Máté megsegít. Mint a hajnal a nap előtt, Mátó, te járj a had előtt! (Nagy László fordítása) S akárcsak Dózsa fölkelését követően, késedelem nélkül köszöntött be a horvátoknál is a Tripartitum: alig egy esztendő múltán, 1574-ben, a muraközi Nedelisceben, Csáktornya szomszédságában horvát dialektusban kinyomatják Werbőczy jelképességében is visszariasztó, „örökös szolgaságra” kárhoztató törvénykönyvét. Mert Werbőczy Hármaskönyve a horvát feudális rendek törvénykönyve is volt! E horvát kiadásból napjainkra mindössze öt példány maradt fönn: egy Zágrábban, négy nálunk, Budapesten. Werbőczy neve a horvát nép történetében is a parasztfelkelés vérbefojtásához és a népelnyomás évszázadaihoz kötődött Mert a jog — a jogfosztottság — egy volt itt, magyarnak s horvátnak. Dózsa Györgyöt ebekként jobbágyok tépték szét... Magyarázzák meg ezt nekünk: ez volt az emberség? Krleza 1936-ban féllegálisan, Ljubljanában kiadott kötetében, a Petrica Kerempuh balladáiban olvassuk e sorokat. A költő a 16. század véres-valóságos horvát— magyar sorsközösségén meditál keservesen-fanyarul. S lidércként merül föl e közös sorsból Werbőczy képe: Algyak, sasok, a szél zászlónk lengeti, buzogányok, lovagkesztyűk ezrei, hungarus jog oroszláni körmei, nagyurunk Werbőczy Igyen írta Hármaskönyvét... Hóhérral, artikulussal, bitóval és baksisokkal, bődön nagy hólyaggal, jóllakott, gömbölyded farral, jeruzsálemi Szeretetre kacsingatva fenekarral... Bárói ravaszdi! Ez bandita alatt hetven és hét ezer jobbágy betört fejjel, bírói talp alatt baromként ott maradt... Petrica Kerempuh — a horvát Till Eulenspiegel — szól az olvasóhoz e modern balladáskönyv lapjairól. Kerempuh alakja 1834-ben, a Till Eulenspiegel egy népies átdolgozása nyomán merült föl a horvát irodalomban, de maradandó vendéggé Krleza könyve után lett, jelképpé magasodva. Kerempuha átvitt értelemben ravasz, ügyes, szemfüles, huncut, tréfacsináló, kópé, borissza, torkos embert jelent, vagyis Nagybélű, Nagybendőfű, Potrohos, esetleg Gézengúz vagy Garabonciás. Mint fogalom — közhasználatúvá vált, de Dózsa és Gubec véres századának vásári rigmusfaragójaként se szűnt meg incselkedni és fintorogni, Werbőczyt figurázva. Mint kolbászt a mészárszékben ez a Nagyúr szentelt vízzel, boszorkányt és jobbágyokat hintett tűzzel, forró vízzel, perzselt olajjal és kénnel. Azok álltak vérző füllel, a szentek meg hahotáztak fönn az égben... Nagyságos, hatalmas Werbőczy uraság! Az királyi udvar nagy tárnokmestere, Nemes-Miatyánkot tőled tanult jobbágyok ezére. Azt, hogy a Káptalant isten teremtette, Tőle való Konvent, Országgyűlés, Privilégium, Klauzula és Dekrétum ... Az, ki nem igy hiszi, pusztíttassék kénnel, irtassék szurokkal, máglyáknak tüzével, hamuba hamvadjon, s szelek szórják széjjel... (Csuka Zoltán fordítása) E Kerempuh-balladák legalább annyira gyökereznek a magyar valóságban is, mint a horvátban vagy tágabban: a délszlávban. S ez az „áthallás” helyenként valósággal meghökkent. „Táborban a sípos sátra alatt fújja, köd a grófi szérűt piros lángra gyújtja” írja Krleza e kötet Tábori dalában. De a Kerempuh-balladák minden egyes sorából sorsközösségünk döbbenetes valósága időződik s hallik át, Dózsától mindmáig. Vujicsics D. Sztoján séget, fejletlenséget, s így a Csanádi ütközet utáni Dózsa-terv, a demokratikus köztársaság kikiáltása és a rendiség felszámolása eleve kudarcra volt ítélve. A két előbb említett szlovák Dózsa-dráma soha nem került színre, és így a szlovák közönség számára sem tartozik a közismert művek közé. E szlovák Dózsa-ábrázolások felidézése azonban jó alkalom és eszköz lehetne a pozitív magyar— szlovák kapcsolatok feltárására és ébren tartására. Käfer István Bümn Szlovák Sokszor emlegetjük. Szinte közhely, mégis le kell írni és hangsúlyozni. A Kárpátmedencében élő népek nemzeti irodalmai természetesen merítettek a közös történelmi múltból az irodalmak kezdeteitől napjainkig, és a Kárpát-medencei népdalrokonság az irodalmak rokonságával is párosul. A szlovák Dózsahagyomány is a maga népköltészeti elemeivel, majd érdekes szépirodalmi feldolgozásaival szervesen illeszkedik északi szomszédaink nemzeti-irodalmi fejlődésébe. Jónás Záborsky és Viliam Pauliny-Tóth is a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben Dózsa-drámával keres választ a kor kérdéseire, akárcsak kortársaik a török elleni harcok, a kuruc világ, a szegénylegény-mondák vagy akár a régi szláv múlt emlékeinek feldolgozásával. Jónás Záborsky nem véletlenül nyúlt közös történelmünk egyik legradikálisabb, forradalmi hagyományához. Szembehelyezkedett mind saját nemzete hivatalos szlovák irodalmi felfogásával, mind az uralkodó magyar szemlélettel, s ily módon számos kortársnál mélyebbre juthatott el a nép társadalomformáló erejének felismerésében. 1870-ben napvilágot látott Dózsa című drámájában a fő gondolat a népelnyomók elleni harc bemutatása, a szegénység és a polgárság összefogásának hirdetése. Ez az öszszefogás, amit bátran nevezhetünk 1848 egységfrontjának, megtörhetné a hűbérurak hatalmát. A nép szabadságáért vállalt tudatos harc a Dózsa szájába adott szavak, magányos író szavai, aki az ország egyik legszegényebb, legelmaradottabb zugában lelkészkedett egy kis Sáros megyei faluban. De ez a vidék szinte valamennyi népmozgalom bölcsője volt, ahol Záborsky a szegények papjaként joggal vonzódhatott szellemi és hivatásbeli őséhez, Mészáros Lőrinchez. Viliam Pauliny-Tóth, az Emberi komédia című Dózsa-dráma szerzője már a szlovák nemzeti-irodalmi-kulturális vérkeringés központi alakja. Az ő nemzeti romantikából táplálkozó íróegyénisége is — bár a parasztháború konfliktusát abból indítja, hogy Mefisztó lázítja fel Mészáros Lőrincet, majd a vonakodó papot megöli és maga veszi fel alakját — világosan látja a népmozgalmak történelmi láncolatának jelentőségét, hiszen hangsúlyozottan von párhuzamot a radikális huszita tanítás és a hegyekben bujdosó Dózsa-lázadók között. A vezér eszményi hős, nem kér kegyelmet, emberi nagyságát, jellemét a győzők is elismerik. Pauliny-Tóth darabjának levegője nemzetibb, szlovákabb, mint Záborskyé, de mindketten keresik a nacionalizmustól eltérő utat, a magyarsággal való megegyezés lehetőségét. Ez a megegyezés azonban két nacionalizmus között ugyancsak nehéz volt, s már az igyekezet is méltó az utódok fokozott megbecsülésére, akár a történész-esszéista Jalius Botto-é, a magyar irodalom egyik korai művészi tolmácsolójáé. Az ő Dózsa-képe már a századforduló nagy változásokat sejtető levegőjében született. A parasztháború bukását avval magyarázza, hogy a vezér nem vette figyelembe a gazdasági-erkölcsi felkészületlen Román A mai román költészetben az idősebb nemzedéket képviselő Mihai Beniuc, s a fiatalokat reprezentáló Nicolae Labit írt Dózsa Györgyről. Dózsa alakja közel áll a románokhoz, mert parasztvezérük szerepe és tragikus sorsa elsősorban Horiát idézi fel; őt az erdélyi románok fellázításáért a császári önkény másik társával, Cloșcával együtt kerékbe törette Gyulafehérvárt, 1785-ben. Mihai Beniuc, a nálunk is ismert költő és József Attila fordító Szülőhazám című költeményében együtt idézi fel Dózsa szellemét a Hanáéval s 1848 tragikus sorsú forradalmi vezérével, Avram láncáéval. A vers 1949-ben jelent meg, Szemlér Ferenc fordította magyarra. Ha tudni vágyod, hogy ki voltam én, a történelmet tanuld meg, öcsém, s majd megtudod, hogy Dózsa földje szült, a vaskorona hol még ki se hült, s parazsa most is ott villog talán a forradalmár roppant homlokán. Azon a földön törették kerékbe Horiát, mert lángot vetett a népbe, hogy emeljék fel már az éhezők fejük a bitang nemesség előtt. Visszhang kíséri ott a sűrű rombok közt Jancu sípját, a szegény bolondot, kit hitegetett s végül becsapott az osztrák császár, a bécsi hazug. A forradalmár paraszthősökre való hivatkozás, szellemük felidézése, mint költői téma Beniucnál Adytól ered, akinek hatását maga is megvallotta. Az azelőtti román lírában nem találunk erre példát, az erdélyi román költők esetében is csak olyannál, mint például Goga, aki fordításai révén került kapcsolatba Ady költészetével; ennek nyoma a Dózsa György unokája című költemény visszhangja: Goga A kaszás című verse. A Dózsát felidéző másik román költő a nagyon tehetséges, fiatalon (1956-ban) elhunyt, moldvai származású Nicolae Labin; rá bizonyára nem Adyn, hanem Beniucon keresztül hatott a Dózsa szelleme. „Koronája kínjától feketülten ragyog le ránk a falról: Dózsa” — írja Lakodalmi köszöntő című versében Labi? —, amelyet Kányádi Sándor fordított magyarra. Kancsek szájában villog a fényes holdsugár. Telt tálak gőzölögnek, mint áprilisi földek. Áll a lagzi, második napja már, hogy csak a tálak s kancsók cserélődnek. Kipödrött, kondorbajuszú, jókedvű székelyek ülnek együtt a fénylő, ünneplős románokkal, s miközben a kiszikkadt kupákba töltenek, felcsendül egy-egy domna, egy-egy vidám magyar dal. Majd fölveti a jókedv, úgy ujjong, úgy dalol ez a patkóba húzott asztalú fényes csárda. Nemrég külön asztaltól s vont szemöldök alól, ellenségesen néztek egymásra. Rézkupák repültek, asztalt, székeket dobáltak, törtek-zúztak, és vágta, ki hol érte. Az urak s a pálinka gyújtotta gyűlölet tépett sebeket egymás húsába és lelkébe. De a patkóba húzott asztal csárda nem látott még jókedvet olyant, milyet ma lát: székelyek és románok kucsmáik földhöz vágva, ölelkeznek és isszák a barátság borát. Dózsa itt tehát nem a lázadás, hanem a különböző nemzetiségű parasztok békés együttélésének a jelképe, híven a parasztvezér seregében megvalósult összetartozás és egyetértés szelleméhez. Domonkos Sámuel CSOÓRI SÁNDOR: A MEGEVETTEK KIRÁLYA Szervátiusz Tibor ezt a szobrát nem mintázta, nem faragta, hanem építette. Mint ahogy hidat, székesegyházat, eiffel-tornyot, mindenség-zörejeket kihallgató műszereket épít az ember. Műtermében három esztendőn át a mennyezetről csigák és láncok lógtak lefelé s hegesztőpisztoly kékes és erőszakos lángja lobbant föl időről-időre, hogy az összezsugorított teret ennek az új Dózsa-szobornak a léte töltse ki. Az elmúlt három esztendőben többször is láttam a fémvázak szövevénye alatt. Kuszának, fenyegetőnek láttam, amit fölfoghattam belőle. Sőt, romszerűnek, harctéri drótakadálynak, vas-züllésnek, réz-dzsungelnek, őszintén szólva, áthatolhatatlannak. A keresztbe-kasba hegesztett rudak, lemezek, sodronypálcák, fémvesszők úgy szúrtak bele a semmibe, és egymáson is úgy hatoltak át, mintha a halál oldalbarúgott mértanát akarták volna elképzeltetni velünk. És lehetséges, hogy ez a kezdeti benyomás nem is járt túl messze az igazságtól. Mert utólag ma is .Azt gondolom, hogy a fiatal Szervátiusz azért választotta a lenyűgöző kuszaság csapdáit, a pusztulásra emlékeztető vas-réz-lánig-egyveleget, hogy Dózsa szobrát ne ideológiákból, ne történelem-magyarázatokból és ne hős-elképzelésekből indítsa, hanem a halálból. A saját idegrendszerében fölhalmozódott halálból: lássuk, mire megyünk, ha már semmi sincs, ha a bordarácsok közé beesik az eső, benéz a csillag. A szobor tehát a kíméletlen üresség fölé épült, hogy uralkodjék. Aki először járja körül a torzónak látszó, de a század szobrászatéban is jelentős művet, talán így nevezi el magában: az elégetett Dózsa. Az elszenesedett Dózsa. A csontig lefosztott húsú Dózsa. A megevettek királya. S mikor már azt hihetné, hogy közel férkőzött a szoborhoz, hogy érti, hogy már el is raktározta legkülönösebb képzetei közé — a mű ekkor kezd váratlanul megéledni. Hatalmát ekkor mutatja meg igazán. A szinte naturalistának tekinthető formái: az ágyékcsontok, a térdkalácsok, a szemüregek, a vállgödrök, a csigolyatürkék követhető alakváltozás közben mondanak le saját és egyszeri jelentésükről. A rögeszmés tárgyiasságnak ezen a fokán önmaguk fölé lendüliek, fölizzanak. Gyere, tapints meg — mondja a pusztulás fölé kilógó lábcsonk. Gyere, nézz belém — mondja a világtalan száj. Gyere, mert úgyis idevalósi vagy sötétségem és keménységem alá — mondja az állkapocs. Költözz belém — mondja a körülkerített koponya, a mellkas, az egész teremtmény. Egy szobrász nézegeti, tapogatja tekintetével a Nemzeti Múzeum kupolás termében a szobrot. A szakmabeliek csöndes homlokráncolásával ólálkodik körülötte. Közelebb lép, majd hátrál, talál egy olyan pontot, ahonnét bele lehet látni a szemüregekbe. Most derül ki, hogy a lakatlannak látszó üregek, mint valami mágikus szobor szemei, elháríthatatlanul látnak. Hosszan kitartott hallgatás után ezt kérdezi a szobrász: vajon, hova tervezte Szervátiusz ezt a művet? Térre? házak, falak közé? Vagy ki, valahova a szabadba, dombtetőre, folyótorkolat fölé égháttérrel, mint Henry Moore a Királyt és Királynőt? Nem tudom. lRODAlOM 1972. JÚNIUS 24.