Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-24 / 26. szám - Szervátiusz Tibor: Dózsa (szobor, részlet) • kép (5. oldal) - Cseres Tibor: A hadvezér (5. oldal)

Szerintem sehova. Ha igen , bizonyára tudnám. A szobrász hitetlenül csóválja a fejét: ilyen nincs. Egy nagy méretű szobrot nem lehet és nem is lehetett soha csak úgy nagyvonalúan, tékozlóan, céltalanul beleálmodni a vakvilágba. Egy komoly művész még a teret is megtervezi a műve köré. Nézem a jónevű szobrász tagadó, kiábrándult, férfias arcát. Rokonszenves kortársi arc. És már határozottan tudom, hogy Szervátiusz nem tervezett előre semmiféle teret a szobra köré. Nem számított ki semmiféle esélyt. Csinálta, mint a többit. Csinálta reménytelenül és reménnyel, mint ahogy az életet éli az ember. Ugyan ki bízta meg az elmúlt húsz esztendő alatt, hogy Dózsát többször is megmintázza? Kezdetben még színpadiasan és barokkosan. Ül Dózsa a tüzes székben rendíthetetlenül és szentségesen, miközben saját emberei a karjából és a vállából harapnak. Ez még a történelemkönyvek Dózsája. Arca van, tete van, elmondható pillanatai vannak! Tekintete: korbácsütés vörös nyoma a történelmünkön. Aztán néhány év múlva elmaradnak a kellékek, a részletek, a végigmondható történet fordulatai, csupán egy fej zuhan közénk. Egy tuskó-fej. De mintha nem is tuskó volna, hanem meteorkő. Krisztus a szörnyű halál után három nap múlva mennybe mehetett. Ez a fej azonban még embermagasságból is ide zuhant a lábunk elé. Ide, a nyomorúságos földre. Holott Dózsa történetéhez képest micsoda fennkölt mítosz a Krisztusé! A kínhalált 6 egy eleve megnyert küzdelem kettős reményében szenvedte el: a megváltáséban és a föltámadáséban. Dózsa viszont a teljes legyőzetés állapotában, az elkárhozás hite alatt. Vége mindennek: életnek, bosszúnak, igazságosató hitnek. Még csak függőben se marad semmi. Se jövő, se harc, se a nagyság reménye. A vért, a vigaszt, a halál jutalmát gyökerestül tépik ki zápolyás kezek. De a közénk eső meteorfej jutalmazás nélkül és sereg nélkül is ellenáll. A történelemtől így jutott el Szervátiusz Tibor a mítoszig. Történelmi portrék helyett —az ő kifejezését használva — létportrékig. A mostanit megelőző égetett, fekete, kettős Dózsaiéiról ipár nemcsak az jut eszünkbe, ami ezerötszáztizennégyben történt, és ami történhetett volna, hanem minden dózsai pillanat, dózsai kényszer, dózsai döntés kiterjedése. Élet és halál érvei együtt fölzaklató feszültségben. A kikerülhetetlen sors úgyis, hogy „jiaj, ha egy népnek Dózsákra van szüksége és jaj, ha nero jönnek új Dózsák”. Ez a mostani fémszobor minden eddigi Dózsa-értelmezést ravagába foglal, összesűrít, átlényegít és nyitottá tesz. Nem egy test anatómiáját idézi föl, hanem egy szellemét. Egy mindenétől megfosztott király ül előttünk ismerősen és ismeretlenül; egy király, ki az összeránduló gyomorban és idegekben uralkodik. Az anyag zsúfolt és tolakodó léte ellenére ritkán látni ennyire anyagtalan szobrot! A bordák, a nyakívek, a nyakinak, a lapockák pillanatok alatt erőterekké s erővonalakká állnak össze. A megkoronázott fej még Dózsáé. De a korona vasai már egy tankcsapda vasai is lehetnének. A kiégetett test már egy háborúban kiégett ország teste is lehetne, lelógó hídroncsaival, lelógó csonkjaival együtt De az egészet mégis valami görcsös, életen és halálon túli akaraterő tartja össze. Nem is a csakazértis, elmúló heve, valami más, valami egyetemesebb ellenállás. Az ölbe esett kézfejből hihetetlen hittel tíz ujj ágaskodik fölfeléd o NM •O O V) N *0 o oki -QO NM SiO JQ •—9 h-NM ^2 •5‚ka 0¡ N ‰/ο Legrövidebben és minden későbbi kétely magvát is közlésébe fűszerezve Verancsics Antal fogalmazza meg Dózsa Györgynek már emlékezet-távolban is hunyorogva-homályos, vázlatszerű, csaknem arc nélküli személyét. „Ugyanez esztendőben fasangban Székely György megvéva Fejérvárnál, az császár halmánál, Érded béggel és az szablyás kézit elvágá neki, futtantatá is ötét, kiért az László király ez Székely Györgyet felhivatá Budára, hogy ötét látná, és megajándékozná. Kinek László király az több ajándék között hagyá, hogy adnának neki négy száz arany forintot. Kiket nem adának neki. Ezen való búsúltában Székely György felvivé a keresztet.” Nemeskürty István mostan kelt krónikájában ugyan nem idézi szó szerint Verancsics szövegét, de minden kételynek, feltételezésnek töprengve, az ő szellemében jár utána. Nem szándékom az új Dózsakrónika szerzőjét végigkísérni Dózsa elhatározásainak, katonai intézkedéseinek, hadi menetének útján, szándékosan Budán maradok, s a Pest alatti mocsaras réten — kételyeimmel és Dózsaképemmel. „Hogyan és miként került sor Dózsa György kinevezésére, nem tudjuk. Mi vezethette e szokatlan lépés megtételekor a hetvenkét esztendős, ravasz és tapasztalt érseket? Ezt sem tudjuk” — írja Nemeskürty. Korabeli történetírók és krónikások próbáltak pallót rakni a hanyag emlékezet szakadékai fölé. Egy fontos, a kezdetet illetően talán leglényegesebb mozzanat a négyszáz (vagy kétszáz) arany dolga. „Adnának neki?” Kik? Csáki Miklós püspök! Hiszen a királyi kincstár, mint legtöbbször, üres volt. De a püspök nem adott pénzt, inkább megszidta a vitézt. Kihez kell már most fordulnia? A püspök főnökéhez, az esztergomi érsekhez. Panasszal, íme, naiv logikával máris kiköveztük Dózsa útját a keresztes hadak szervezésének pápai legátusához, Bakócz bíboroshoz. Verancsics morzsánként informálódó, a maga írásbeli, történetírói munkáját hétről -hétre, évről évre odázó, valószínűleg lusta ember volt. Csak gyűjtött nagy művéhez, de soha nem bírt hozzá ülni, hogy meg is írja, vagy nem mert belefogni. S bizonyos, hogy sokkal több adatot hordott, forgatott fejében a gyermeksége idején történt dolgokról — Dózsa esztendejéről és Mohács évéről, meg a következőkről —, mint amennyit papírra vetett. Amit az imént idézett sorokban Dózsáról ír, az is mutatja, éppen tömörsége által, hogy sokkal többet tud erről az epizódról is. Majd valamikor bővebben ki is fejti. Gondolta, és hitte, amint az ilyen gyűjtögető értelmiségiekkel történni szokott, és magával vitt minden leíratlan értesülést a sírba. • De mit tudhatott volna Dózsáról személy szerint, hacsak lélekelemző faggatásnak alá nem veti, mit mondhatott volna többet annál, amit mondott? Hogy erős férfi, és bátor is, vállalkozó kedvű és szegény természetesen, mert nemcsak a dicsőség érdekli, hanem a hőstett jutalma is. És erős akaratú, szívós, nem hagyja annyiban, amit elkezdett. Arcra és termetre is férfiasan tetszetősnek kellett lennie, parancsolni és parancsot vállalni tudó. Ilyen ember, ilyen katona tucatszámra szóródott szét, akár évente is, akár a székely falvakból is a végekre. A rendszeres katonai képzésről s még inkább a tisztsarjadék neveléséről elég világos fogalmai lehetnek azoknak, akik e nevelés-képzés maradványait még a két világháború között élvezhették. Dózsa kezdettől fogva tisztjelölt lehetett, s magának kellett felismernie, hogyan viselkedjék, ha a bajvívásban, lovaglásban s a katonai öttusa egyéb akkori számaiban már járatos volt. A viselkedésmódot valószínűleg nem tanították, legfeljebb a külsőségeit. Voltak-e stratégiai, harcászati ismeretei? Hogyne: várvédelem, várvívás, ütközet nyílt terepen — balszárny, jobbszárny, közép, s a lovasság elhelyezésének tudománya. Aligha több ennél. De mindezt jól tudni — éppen elég a csapatvezetéshez. Ki volt az a tíz vitéz, akinek mellére Dózsával egyidőben varrták fel a vörös keresztet? Hiába találgatnék. Ugyanolyan rátermett katonák lehettek, mint ő maga, a vezér. Ugyanolyan képességekkel. Ezért bíztak bennük fenn (Bakóczék) s valószínű volt, hogy lent a pesti mezőn a gyülekező nép s megnyomorított jobbágyok is bízni fognak bennük. Éppen középhelyzetük, miatt, és jóvoltából. Alkalmasak voltak hát egy cél eszközeiül. A tapasztalt és ravasz érsek egy pillantással felmérte, megmérte őket, átlátott rajtuk, Dózsán is. És mégis volt valami, amit őrajta éppen nem vehetett észre szemmel a bíboros, csak hosszas, elemző, barátkozó beszélgetéssel ébredhetett rá, hogy Dózsa nem felel meg az ő szándékainak, mert meg fogja hallgatni a mások, a nála okosabbak véleményét. Ezt a képességét maga György sem ismerte még abban az órában, amikor az iszonyú felelősség terhe vállára zuhant. Csak másnap s a következő időben derült ki, hogy a köréje sereglő mindenféle emberek közül, viselkedésük és szavuk okossága által ki tudja választani a maga számára alkalmas munkatársakat, tanácsadókat. Amíg a tanácsadók esze és lobogása jelentette az erőt, a hömpölygésszerű hadvonulás átadása előbb-utóbb mindig medret talált magának. A részgyőzelmek is mindig azzal a választott okossággal és lélekből fakadó lángolással sikerültek. Az utolsó csatában azonban ez már nem volt elég. Túlságosan bízott akkor már mindenki a hadvezérben, aki szerfölött egyszerű hibát követett el, olyan mulasztást, amely az alacsony beosztású csapattiszt gyakorlatában nem fordulhat elő — a stratégiai felderítés elhanyagolását. Addig a napig azonban, noha képességei nem növekedtek számottevően — Dózsa a sors által, s a lelkére háramló sokezer szenvedő sorsának terhe és végzete miatt, már nemcsak Bakócz érsek markából csúszott és magasodott ki, hanem a mi képzeletünk abroncsába sem szorítható be többé. A hadvezér 1972. JÚNIUS 24.