Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-24 / 26. szám - (lengyel): Amrit Rat | Gunars Cirulis és Maris Caklais • interjú | Vendégeink | Tájékozódás (6. oldal)
híreink------------- MAGYAR FESTŐK MOSZKVÁBAN A külföldi irodalommal és művészettel foglalkozó szovjet folyóirat, az Inosztrannaja Lityeratúra júniusi számának színes képanyagát magyar festők művei alkotják. A folyóirat címlapját Aba Novák Vilmos Csíkszeredai vásár című képe díszíti. A tavaly a moszkvai Puskin-múzeumban rendezett „A magyar képzőművészet ezer éve” című kiállításáról megemlékezve, Munkácsy Mihály, Perlmutter Izsák, Rippl-Rónai József, Fényes Adolf, Derkovits Gyula, Ziffer Sándor, Paizs Goebel Jenő és Kohán György egy-egy képének színes reprodukcióját közli meg a folyóirat. N. Poljakova cikkében a moszkvai képzőművészeti élet nagy eseményének nevezi a kiállítást. Részletesen méltatja Munkácsy festészetét, az „alföldi iskola” nép- és természetábrázolását, a szocialista festészet magyar úttörőjének, Derkovits Gyulának a munkásságát. A cikkíró elismerően nyilatkozik a kiállítás gazdag anyagáról. HAGYOMÁNYOK ÉS IRODALMI KAPCSOLATOK Ezzel a címmel jelent meg — a Szlovák Tudományos Akadémia kiadójának gondozásában — az 1969. november 17—18-án tartott, a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok tárgykörét felölelő konferencia anyaga. Az értekezleten negyvennégyen jelentek meg, a szlovák és a cseh hungarisztika legjobb képviselői, a csehszlovákiai magyar tudományos élet vezető személyiségei, a magyar szlovakisztika művelői, valamint az NDK szlavista küldötte. A kötet az elhangzott húsz előadást tartalmazza s az előadásokhoz fűződő vitát. Az értekezlet és a kötet jelentősége nem csupán az, hogy az első ebben a nemben, hanem elsősorban az, hogy a bonyolult és a félreértésektől s a múlt rossz hagyományaitól is terhelt kapcsolatokat objektíven, tudományosan vizsgálja. A kötet úttörés; ezen az alapon már lehet vitatkozni, lehet továbbindulni. A jó kezdeményezést az MTA Irodalomtudományi Intézete folytatta, mikor 1971 októberében Mátrafüreden hasonló konferenciát rendezett. Ez utóbbinak az anyagát majd a Helikon című folyóirat közli. KÖNYVFESZTIVÁL NIZZÁBAN A nizzai Nemzetközi Könyvfesztivál az idén szerencsés körülmények közt zajlott le, egybeesett a Nemzetközi Könyvével, s a párizsi nemzetközi könyvkiadói kongresszussal. A programot kiállítások, szimpozionok, felolvasások és viták tették változatossá. A fesztiválon részt vettek a fővárosi írók és kiadók, s nagy figyelemmel kísérte a párizsi sajtó és rádió is. Különösen három téma váltott ki nagy érdeklődést. Az Országos Irodalmi Pénztár és a Francia Fordítók Társasága megbeszélést rendezett a műfordítás kérdéseiről, mintegy hatvan résztvevővel; köztük volt Andrej Voznyeszanszkij és Guido Piovene. A külföldi írók francia fordítóik kíséretében szólaltak fel, és vizsgálták a műfordítás konkrét kérdéseit. A másik megbeszélés tárgya az egyre nagyobb méreteket öltő zsebkönyvkiadás volt, amely a felszólalók szerint még mindig nem hódított meg valóban széles új rétegeket az olvasásnak. A harmadik vita az időszerű kérdéseknek szentelt történeti-dokumentációs művek térhódítását vette célba, a legsikeresebb ilyen tárgyú könyvek írói — javarészt hírlapírók — jelenlétében. KODÁLY ANGLIÁBAN Kodály Zoltán Folk Music of Hungary (A magyar népzene) című könyvének második kiadása jelent meg nemrég Angliában. Az 1961-es első angol nyelvű kiadás elé maga Kodály írta a bevezetőt. A mostanit is még ő készítette elő, az átdolgozások és a kiegészítések egy része tőle származik, más része Vargyas Lajostól, aki a kötetet sajtó alá rendezte. Az új kiadás több dallamot közöl, mint az eredeti, s bővebben szól a siratókról és a magyar népi hangszerekről. Nem sokkal Kodály könyve előtt látott napvilágot Breandan Breathnach hasonlóképpen folklór tárgyú kötete, az Irish Folk Music and Dances (írországi népzene és néptánc). A viszonylag ritkán érintett, fontos témával foglalkozó könyvről egyebek közt ezt írja a Times irodalmi melléklete: „Bármennyire üdvös is ez a könyv, mint komoly és megbízható tájékoztatás, a hagyományos ír zene egész területe olyan tudós figyelmére vár, aki egyesíti magában a szerző szaktudását... a XIX. század előtti zene előadói gyakorlatának alapos ismeretével, átérzésével, s az olyan széles körű zeneértéssel, mint amilyen a Kodályé volt.” A SANS-CULOTTE-OK SZÍNHÁZA Ariane Mnouchkine színháza, a Theatre du Soleil a Vincennes-i Tölténygyárban bemutatta legújabb produkcióját, az 1793-at. A darab a nemzetközi sikert aratott 1789 folytatása. Mnouchkine a nagy francia forradalom színházi interpretálására vállalkozott. Míg az 1789 középpontjában a Bastille lerombolása állt, ez az újabb mű az 1792. augusztus 10- től (a királyság bukásától) a Thermidor-ig terjedő időszakot öleli fel. A forradalomnak ezt a korszakát egyesegyedül a sansculotte-oknak — a forradalom legradikálisabb híveinek — a szemszögéből ábrázolják. A Tölténygyár belseje a Les Halles negyed Mauconseil körzetének tanácskozó termévé alakult át: a nézők a körbefutó erkélyeken helyezkednek el, de leülhetnek a sans-culotte-ok közé is. A teremben különleges tetővilágítást alkalmaztak, amely a természetes nappali fény hatását kelti. Ebben a darabban a kor — a jakobinus diktatúra — nagy emberei és nagy eseményei nem jelennek meg. Az 1793 azt akarja megmutatni, hogyan ébred öntudatra a nép a forradalomban, a háborúban és az árdrágítókkal folytatott harcban. A mindennapi kenyér gondja összefonódik a nagy utópista, rousseau-i álmokkal, a politikai küzdelmekkel és a diktatúra véres eseményeivel. DIVATOS IZMUSOK NYOMÁN A müncheni Bruckmann kiadónál 1971 végén jelent meg Juliane Roch bőségesen illusztrált albuma — 170 kép, ebből 42 színes —, amely a jelenkori német művészet tendenciáit és sajátos problémáit tekinti át. A fejezetcímek vég nélkül sorolják a divatos izmusokat, az informel változatait, a Gruppe Spur, a fantasztikus vagy szisztematikus formák művészetét, a geometriai játékokat, az ornamentika visszatérését, a kromatika, a monokrómia és a vibráció, az op-art lehetőségeit, a kollázst és dekollázst, az újrealizmust. A fejezetek elején rövid összefoglaló bevezetők, a táblák előtt tartalmas egyéni elemzések vannak. A reprodukciósorokban színes nyomatok és színtelen ötletek, érdektelen és fáradt artisztikum, a képek alatt üresjáratú címek. Max Ernst és Vaserely, Mark Rothko és Yves Klein, Stael és Moholy Nagy, Magritte, és Dali, Poliakoff, Tapies és Wagemaker, Buffet és Dubuffet képeihez képest itt csak a felfogás brutálisabb kissé, és nőttek a méretek is. Olykor egész szobafal idézi a parányi gondolatot, élénk színek a pop-art kolorizmusát. A könyv legfőbb érdeme, hogy a biográfiák és elemzések szabatosak. A felsorolt művészek többsége 1930 és 1945 között született, ismertebb név alig akad köztük. NÉVTELENÜL AZ UTCÁKON Ezzel a címmel jelent meg James Baldwin, a talán legismertebb amerikai néger író új könyve. Emlékeiről, magán- és közéleti kudarcairól vall benne. Baldwin a polgárjogi harcban soha nem csatlakozott semmilyen szélsőséghez. Közvetítő volt a faji kérdésben a néger polgárjogi harcosok és a fehér liberálisok között. Gondjai: a közvetítő gondjai. Radikális néger vezetők töbször vádolták azzal, hogy fontosabb számára a maga egyéni boldogulása, mint a néger egyenjogúság kivívása. Párizsban élt fiatalon, az algériai háború éveiben. Bántotta, hogy hiába rokonszenvez a felszabadító háború harcosaival, amerikai útlevele különleges előjogokat biztosít számára. Nem tudta összeegyeztetni, hogy Európában „fekete herceg” legyen, amíg az USA-ban „házi nigger”. Bűntudatot érzett, amiért nincs otthon, s nem azt teszi, ami a kötelessége. Jelenlegi dilemmái között az első az, hogy a társadalom, amellyel szembe népe harcát akarja megvívni, már őt is magába olvasztotta. Baldwin a méregdrága Beverly Hall Hotel egyetlen néger lakója. S amikor „Martin”-ról vagy „Malcolm”-ról ír új könyvében — Martin Luther Kingről, iletve Malcolm X-ről, tiszteletébe irigység is keveredik. Mintha egész nagyszerű prózáját a legszívesebben sutbadobná, és mártírrá szeretne válni maga is. KÖLTŐ A DÍVÁNYON „Beszédünk könnyed, kapkodó — mérően rándul így — egymást figyeljük hangosan, s te milyen mélyre megy?” Így írt százegynéhány évvel ezelőtt egy elképzelt szerelmi légyottról Emily Dickinson, és nem sejtette, hogy verssorai hosszú időn át tápot adnak majd a mélypszichológiának. Az amerikai költőnő romantikátlan élete — magánya a szigorú massachusettsi környezet,ben, Charles Wadsworth lelkész iránt egy életen át tartó, reménytelen szerelme, bezárkózása a családi házba kiadatlan verseivel — mindig izgatta a kritikusok és a pszichológusok fantáziáját. Különösen 1930 óta, amikor — születése centenáriumán — megjelent verseinek első gyűjteményes kiadása, és kiderült, hogy a furcsa öregkisasszony Észak-Amerika egyik legnagyobb költője volt. Azóta sokan próbálták megfejteni Emily „titkát”. Most legutóbb John Cody amerikai orvos Nagy kín után című könyvében. Dr. Cody nem az irodalomkritika, hanem a pszichoanalízis eszközeivel közelíti meg tárgyát; mintha Emily díványon fekve, behunyt szemmel vallana neki, a pszichiáternek. Az ilyen „pszichográfia” kiindulópontja természetesen az, hogy a nagy költészet szükségképpen találkozik az őrülettel. A háttér vizsgálatában dr. Cody mellőzi a társadalmi-kulturális szempontokat, annál fontosabbnak tartja a családi-szexuális kérdéseket. Érdekes megfigyelése, hogy Dickinson költészetében sokszor fordul elő a szerelem és az ennivaló, mint azonos érték; ez, szerinte, jelzi a költőnek már gyermekkorában kialakult szeretetéhségét. Másik megállapítása — miszerint Emily Dickinson annyira szerette bátyját, hogy annak nősülésébe belerokkant, majd mikor sógornője teherbe esett, Emily „lélektani terhességgel”, vagyis hirtelen költői termékenységgel alkotta meg az aszszony sorsának ekvivalensét — nem csak megmosolyogtató, de mutatja a freudista vizsgálódások egyre nyilvánvalóbb korlátait is. Emily Dickinson életműve, gondolatainak századunkat megidéző modernsége árulkodóbb minden lélekrajznál. Válogatott verseinek magyar kiadása évek óta készül. Lilárdra S1ROPALDINI TÁJÉKOZÓDÁS VENDÉGEINK Amrit Rat Az indiai magyar kulturális cseremegállapodás keretében Magyarországra látogatott Amrit Rat indiai író. Számos regénye, novella- és esszékötete jelent meg hindi nyelven. Allahabádban, Nehru városában él. Apja, Prem Csand, a hindi és urdu nyelvű regényirodalom elismert klasszikus mestere. — Hogyan indul Indiában egy írói pálya? — Korán kezdtem. Tizennégy éves koromban már novellát írtam, tizenhét évesen publikáltam. Amikor tizenöt éves voltam, apám meghalt, s ez a tény egyszerre brutálisan ébresztett rá a világ realitására. — Nem lehetett könnyű dolog egy nemzeti klasszikusnak számító apa árnyékában írói pályát kezdeni. — Valóban, bár abból, amit írtam, ő már nem sokat láthatott. Egy korai novellámat mutattam meg neki. Kegyetlenül írtam akkor, történetemnek sok szereplőjét megöltem. Apám annyit mondott csak: „Jó az írás. Nem tudnád kevesebb halottal megoldani?” Egész életemre, munkámra, hatással volt ez az intés, azóta is tudom, hogy az író gyengeségéről beszél, ha a tragédiát csak hősei halálával tudja megteremteni. Nem lehetek elég hálás apának a tanácsért. — Mint szépirót milyen témák, milyen problémák foglalkoztatják a leginkább? Miről ír egy indiai író ma? — Megpróbálom nagyon röviden elmondani egy kedves novellámat. Nem a novella miatt, hanem mert választ adhat a kérdésre, a mai Indiáról beszél. Egy reggel kopognak az ajtómon. Rongyos ember ül a verandámon, hajléktalan, ott aludt az éjjel. Teleszemetelte a verandát gyümölcsmagokkal, s az ajtó elől levette a függönyt, abba takarózott. Megkérdezem: „Mit akar?” „Semmit.” Feldühödöm, szidom a leszedett függöny, a szemét miatt, ő nem válaszol, összetakarítja a gyümölcsmagokat, készül elmenni. Engem elfog a kétség, hátha nem egyszerű munkakerülő, hanem valóban rászoruló szenvedő. Amikor elmegy, érzem, hogy könnyes lesz a szemem. Örülök is emiatt, hogy nem váltam érzéktelenné. Bűntudatom van. Visszahívom, adok neki egy öltöny ruhát, ennivalót, egy rúpiát. Akkor sem szól. Csak elmegy. S ebből — a különben megtörtént esetből — arra a következtetésre jutok, hogy az emberek legbensőbb énje valamilyen módon harmóniába kerül egymással: az egyik ember néma szenvedése is felébreszti a másikban az együttérzést. — A mai Indiáról szól a történet? Sokat változott az ország függetlenné válásakor a társadalmi, a kulturális helyzet? — A történelmi dátumtól talán függetlenül még nemrég is erős hatása volt nálunk a hanyatló Nyugatnak. Az erőszak kultuszát, a morbid szexualitást közvetítették hozzánk elsősorban a filmek. Az utolsó öt-hét évben szellemi életünk szerencsére el tudott szakadni ettől a befolyástól. Másrészt természetesen, nemcsak a rémfilmek jutnak el hozzánk, eljut Fellini, Kurosawa, Wajda is. — Milyen az írói életmód Indiában? Megélhet-e az író írásaiból? — A legnagyobb, elismert mesterek sem tudnak pusztán irodalomból megélni. Állást vállalnak: szerkesztők, egyetemi tanárok. Szellemi függetlenségüket leginkább a nagy, monopolista lap, a Times of India fenyegeti. Nem politikai ez a fenyegetés, egyszerűen gazdasági kényszer. Ha nem azt írják, amit a piac kívánt, akkor nincs többé szükség rájuk. Nekem különleges szerencsém van, kiadói tevékenységet folytathatok. Kis kiadóvállalatot alapítottam, ahol csak apám és a magam könyveit adom ki. Szándékosan nem engedem a céget növekedni, hogy minél kevésbé vonjon el az írástól. — Mi az új indiai értelmiség, az irodalom legfőbb gondja? — Legnagyobb problémánk nyelvi jellegű, de sokkal általánosabb érvényű. A hindi és az urdu ma két külön nyelv. A hétköznapi életben azonban a kettőből keveredett nyelvjárást, a hindusztánit használják a legtöbben. Én úgy vélem, hogy ez a valóságos élő nyelv lehet India egyesítő nemzeti nyelve. Ezen a nyelven is írok. Nehéz azonban kivívni a hindusztáni elismerését, leginkább a purista akadémikusokkal szemben. Arról nem is beszélve, hogy az országnak tizennégy elismert egyenrangú nemzeti nyelve van, ezek mellett most féltucat dialektikus küzd a nemzeti nyelvként való elismertetésért. A kérdés tehát nem csak nyelvi, irodalmi vagy akár kulturális, nemzeti létkérdés. — Lesz-e valami nyoma munkájában mostani magyarországi látogatásának? — A publicisztikai munkásságomban biztosan. A szépíróban — talán. Gunars Cirulis és Maris Caklais A Magyar Írók Szövetsége vendégeként Magyarországon tartózkodik a lett írószövetség kétszemélyes küldöttsége. Tagjai: Gunars Cirulis, regényíró, és számos lett filmforgatókönyv szerzője, a lett írószövetség főtitkára, és Maris Caklais költő, műfordító, esszéista. — Mi a közvetlen célja magyarországi látogatásuknak? — Közelebbről és közvetlenül ismerkedni az országgal, a magyar néppel és a magyar irodalommal. Ez a fogalmazás meglehetősen általánosnak tűnhet, mi mégis úgy gondoljuk, hogy nem lehet elégszer elmondani: eljött az ideje annak, hogy a kis népek kultúrái közvetlenül is kapcsolatba kerüljenek egymással. A közvetítésre nyelvi okokból van szükségünk. Nyilvánvaló, hogy a mindkettőnk számára elérhető világnyelvek közvetítésére van szükségünk. A közvetlen kapcsolat feltétele az volna, hogy olyan fordítóink legyenek, akik lettről magyarra tudnak szépirodalmat fordítani — és viszont. — Nem kis dolog, hogy Lettországban ma már olyan műfordító is dolgozik, aki közvetítő nyelv nélkül fordít magyarból. Hogy csak néhány példát említsünk, mindenféle rendszerezés nélkül, megjelent a közelmúltban lettül Petőfi, Darvas József, Molnár Géza, Sánta Ferenc, Molnár Ferenc, Mesterházi Lajos. Lettországban négy színház játszik jelenleg magyar darabot. A rigai színház nagy sikere Szakonyi Adáshibája. — Tudjuk-e mi, magyarok, viszonozni ezt a szolgálatot? — Örömmel láttuk, hogy éppen a legutóbbi időkben megindult a lett irodalom magyar kiadása. Az Európa kiadónál készül A lett irodalom kistükre. Most hoztuk magunkkal a nyersfordításokat egy hétezer soros modern költői antológiához, az Európa Modern Könyvtár sorozata számára. Az, hogy regényeket adunk ki egymás nyelvén, két okból is hasznos. Egyrészt, természetesen, eljuttatjuk egymáshoz legjobb irodalmi értékeinket. De van egy másik szempont. A két nép sok hasonló problémával küzd. Még ha villamoson állva, futólag olvasunk is, mai magyar, illetve önök lett irodalmat, abból is megismerhetjük egymást, valamelyest közelebb kerülhetünk. S ezen a téren hasznos szolgálatot tesz a lektűrirodalom. Azt hiszem, mi, szakmabeliek, ezekben a dolgokban valamennyien sznobok vagyunk egy kissé. — Mi az útja Lettországban a könyveknek írótól olvasóig? Menynyi egy regény nyomdai átfutási ideje? — Körülbelül három hónap. — A könyvek átlagos példányszáma? — A prózai köteteké harmincezer, a versesköteteké tizenötezer. Másfélmillió laikosra. A legelső helyen állunk a világstatisztikákban. (lengyel) 1972. JÚNIUS 24.