Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-24 / 26. szám - (lengyel): Amrit Rat | Gunars Cirulis és Maris Caklais • interjú | Vendégeink | Tájékozódás (6. oldal)

híreink-------------­ MAGYAR FESTŐK MOSZKVÁBAN A külföldi irodalommal és mű­vészettel foglalkozó szovjet fo­lyóirat, az Inosztrannaja Li­­tyeratúra júniusi­ számának szí­nes képanyagát magyar festők művei alkotják. A folyóirat cím­lapját Aba Novák Vilmos Csík­szeredai vásár című képe díszíti. A tavaly a moszkvai Puskin-mú­­zeumban rendezett „A magyar képzőművészet ezer éve” című kiállításáról megemlékezve, Munkácsy Mihály, Perlmutter Izsák, Rippl-Rónai József, Fé­nyes Adolf, Derkovits Gyula, Ziffer Sándor, Paizs Goebel Jenő és Kohán György egy-egy képé­nek színes reprodukcióját közli meg a folyóirat. N. Poljakova cikkében a moszkvai képzőművészeti élet nagy eseményének nevezi a ki­állítást. Részletesen méltatja Munkácsy festészetét, az „alföldi iskola” nép- és természetábrázo­lását, a szocialista festészet ma­gyar úttörőjének, Derkovits Gyu­lának a munkásságát. A cikkíró elismerően nyilatkozik a kiállí­tás gazdag anyagáról. HAGYOMÁNYOK ÉS IRODALMI KAPCSOLATOK Ezzel a címmel jelent meg — a Szlovák Tudományos Akadé­mia kiadójának gondozásában — az 1969. november 17—18-án tar­tott, a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok tárgykörét felölelő konferencia anyaga. Az értekez­leten negyvennégyen jelentek meg, a szlovák és a cseh­ hunga­­risztika legjobb képviselői, a csehszlovákiai magyar tudomá­nyos élet vezető személyiségei, a magyar szlovakisztika művelői, valamint az NDK szlavista kül­dötte. A kötet az elhangzott húsz előadást tartalmazza s az előadá­sokhoz fűződő vitát. Az értekez­let és a kötet jelentősége nem csupán az, hogy az első ebben a nemben, hanem elsősorban az, hogy a bonyolult és a félreérté­sektől s a múlt rossz hagyomá­nyaitól is terhelt kapcsolatokat ob­jektíven, tudományosan vizsgál­ja. A kötet úttörés; ezen az ala­pon már lehet vitatkozni, lehet továbbindulni. A jó kezdeménye­zést az MTA Irodalomtudományi Intézete folytatta, mikor 1971 ok­tóberében Mátrafüreden hasonló konferenciát rendezett. Ez utób­binak az anyagát majd a Helikon című folyóirat közli. KÖNYVFESZTIVÁL NIZZÁBAN A nizzai Nemzetközi Könyv­­fesztivál az idén szerencsés kö­rülmények közt zajlott le, egybe­esett a Nemzetközi Könyvével, s a párizsi nemzetközi könyvkiadói kongresszussal. A programot kiál­lítások, szimpozionok, felolvasá­sok és viták tették változatossá. A fesztiválon részt vettek a főváro­si írók­ és kiadók, s nagy figye­lemmel kísérte a párizsi sajtó és rádió is. Különösen három téma váltott ki nagy érdeklődést. Az Országos Irodalmi Pénztár és a Francia Fordítók Társasága megbeszélést rendezett a műfordítás kérdései­ről, mintegy hatvan résztvevővel; köztük volt Andrej Voznyeszansz­­kij és Guido Piovene. A külföldi írók francia fordítóik kíséretében szólaltak fel, és vizsgálták a mű­fordítás konkrét kérdéseit. A má­sik megbeszélés tárgya az egyre nagyobb méreteket öltő zseb­­könyvkiadás volt, amely a felszó­lalók szerint még mindig nem hódított meg valóban széles új ré­tegeket az olvasásnak. A harma­dik vita az időszerű kérdéseknek szentelt történeti-dokumentációs művek térhódítását vette célba, a legsikeresebb ilyen tárgyú köny­vek írói — javarészt hírlapírók — jelenlétében. KODÁLY ANGLIÁBAN Kodály Zoltán Folk Music of Hungary (A magyar népzene) című könyvének második ki­adása jelent meg nemrég Angliában. Az 1961-es első angol nyelvű kiadás elé maga Kodály írta a bevezetőt. A mostanit is még ő készítette elő, az átdolgo­zások és a kiegészítések egy része tőle származik, más része Var­­gyas Lajostól, aki a kötetet sajtó alá rendezte. Az új kiadás több dallamot közöl, mint az eredeti, s bővebben szól a siratókról és a magyar népi hangszerekről. Nem sokkal Kodály könyve előtt látott napvilágot Breandan Breathnach hasonlóképpen folklór tárgyú kötete, az Irish Folk Mu­sic and Dances (írországi népze­ne és néptánc). A viszonylag rit­kán érintett, fontos témával fog­lalkozó könyvről egyebek közt ezt írja a Times irodalmi melléklete: „Bármennyire üdvös is ez a könyv, mint komoly és megbíz­ható tájékoztatás, a hagyományos ír zene egész területe olyan tudós figyelmére vár, aki egyesíti ma­gában a szerző szaktudását... a XIX. század előtti zene előadói gyakorlatának alapos ismereté­vel, átérzésével, s az olyan szé­les körű zeneértéssel, mint ami­lyen a Kodályé volt.” A SANS-CULOTTE-OK SZÍNHÁZA Ariane Mnouchkine színháza, a Theatre du Soleil a Vincennes-i Tölténygyárban bemutatta leg­újabb produkcióját, az 1793-at. A darab a nemzetközi sikert ara­tott 1789 folytatása. Mnouchkine a nagy francia forradalom szín­házi interpretálására vállalkozott. Míg az 1789 középpontjában a Bastille lerombolása állt, ez az újabb mű az 1792. augusztus 10- től (a királyság bukásától) a Thermidor-ig terjedő időszakot öleli fel. A forradalomnak ezt a korszakát egyesegyedül a sans­­culotte-oknak — a forradalom legradikálisabb híveinek — a szemszögéből ábrázolják. A Töl­ténygyár belseje a Les Halles ne­gyed Mauconseil körzetének ta­nácskozó termévé alakult át: a nézők a körbefutó erkélyeken he­lyezkednek el, de leülhetnek a sans-culotte-ok közé is. A te­remben különleges tetővilágítást alkalmaztak, amely a természetes nappali fény hatását kelti. Eb­ben a darabban a kor — a jako­binus diktatúra — nagy emberei és nagy eseményei nem jelennek meg. Az 1793 azt akarja megmu­tatni, hogyan ébred öntudatra a nép a forradalomban, a háború­ban és az árdrágítókkal folyta­tott harcban. A mindennapi ke­nyér gondja összefonódik a nagy utópista, rousseau-i álmokkal, a politikai küzdelmekkel és a dik­tatúra véres eseményeivel. DIVATOS IZMUSOK NYOMÁN A müncheni Bruckmann kiadó­nál 1971 végén jelent meg Juliane Roch bőségesen illusztrált albuma — 170 kép, ebből 42 színes­ —, amely a jelenkori német művé­szet tendenciáit és sajátos prob­lémáit tekinti át. A fejezetcímek vég nélkül sorolják a divatos iz­musokat, az informel változatait, a Gruppe Spur, a fantasztikus vagy szisztematikus formák művé­szetét, a geometriai játékokat, az ornamentika visszatérését, a kro­matika, a monokrómia és a vib­ráció, az op-art lehetőségeit, a kollázst és dekollázst, az újrealiz­must. A fejezetek elején rövid össze­foglaló bevezetők, a táblák előtt tartalmas egyéni elemzések van­nak. A reprodukciósorokban szí­nes nyomatok és színtelen ötle­tek, érdektelen és fáradt artiszti­­kum, a képek alatt üresjáratú címek. Max Ernst és Vaserely, Mark Rothko és Yves Klein, Stael és Moholy Nagy, Magritte, és Dali, Poliakoff, Tapies és Wagemaker, Buffet és Dubuffet képeihez képest itt csak a felfo­gás brutálisabb kissé, és nőttek a méretek is. Olykor egész szoba­fal idézi a parányi gondolatot, élénk színek a pop-art kolorizmu­­sát. A könyv legfőbb érdeme, hogy a biográfiák és elemzések szabatosak. A felsorolt művészek többsége 1930 és 1945 között szü­letett, ismertebb név alig akad köztük. NÉVTELENÜL AZ UTCÁKON Ezzel a címmel jelent meg James Baldwin, a talán legis­mertebb amerikai néger író új könyve. Emlékeiről, magán- és közéleti kudarcairól vall benne. Baldwin a polgárjogi harcban soha nem csatlakozott semmi­lyen szélsőséghez. Közvetítő volt a faji kérdésben a néger polgár­jogi harcosok és a fehér liberá­lisok között. Gondjai: a közvetí­tő gondjai. Radikális néger veze­tők töbször vádolták azzal, hogy fontosabb számára a maga egyé­ni boldogulása, mint a néger egyenjogúság kivívása. Párizs­ban élt fiatalon, az algériai há­ború éveiben. Bántotta, hogy hiá­ba rokonszenvez a felszabadító háború harcosaival, amerikai út­levele különleges előjogokat biz­tosít számára. Nem tudta össze­egyeztetni, hogy Európában „fe­kete herceg” legyen, amíg az USA-ban „házi nigger”. Bűntu­datot érzett, amiért nincs ott­hon, s nem azt teszi, ami a kö­telessége. Jelenlegi dilemmái kö­zött az első az, hogy a társada­lom, amellyel szembe népe har­cát akarja megvívni, már őt is magába olvasztotta. Baldwin a méregdrága Beverly Hall Hotel egyetlen néger lakója. S amikor „Martin”-ról vagy „Malcolm”-ról ír új könyvében — Martin Luther Kingről, iletve Malcolm X-ről, tiszteletébe irigység is ke­veredik. Mintha egész nagyszerű prózáját a legszívesebben sutba­­dobná, és mártírrá szeretne válni maga is. KÖLTŐ A DÍVÁNYON „Beszédünk könnyed, kapkodó — mérően rándul így — egy­mást figyeljük hangosan, s te milyen mélyre megy?” Így írt százegynéhány évvel ezelőtt egy elképzelt szerelmi légyott­ról Emily Dickinson, és nem sej­tette, hogy verssorai hosszú időn át tápot adnak majd a mély­pszichológiának. Az amerikai költőnő romanti­­kátlan élete — magánya a szi­gorú massachusettsi környezet­,­ben, Charles Wadsworth lelkész iránt egy életen át tartó, re­ménytelen szerelme, bezárkózása a családi házba kiadatlan versei­vel — mindig izgatta a kritiku­sok és a pszichológusok fantáziá­ját. Különösen 1930 óta, amikor — születése centenáriumán — megjelent verseinek első gyűj­teményes kiadása, és kiderült, hogy a furcsa öregkisasszony Észak-Amerika egyik legnagyobb költője volt. Azóta sokan pró­bálták megfejteni Emily „titkát”. Most legutóbb John Cody ameri­kai orvos Nagy kín után című könyvében. Dr. Cody nem az iro­dalomkritika, hanem a pszicho­analízis eszközeivel közelíti meg tárgyát; mintha Emily díványon fekve, behunyt szemmel vallana neki, a pszichiáternek. Az ilyen „pszichográfia” kiindulópontja természetesen az, hogy a nagy költészet szükségképpen találko­zik az őrülettel. A háttér vizs­gálatában dr. Cody mellőzi a társadalmi-kulturális szemponto­kat, annál fontosabbnak tartja a családi-szexuális kérdéseket. Érdekes megfigyelése, hogy Di­ckinson költészetében sokszor fordul elő a szerelem és az enni­való, mint azonos érték; ez, sze­rinte, jelzi a költőnek már gyer­mekkorában kialakult szeretet­­éhségét. Másik megállapítása — misze­rint Emily Dickinson annyira szerette bátyját, hogy annak nő­sülésébe belerokkant, majd mi­kor sógornője teherbe esett, Emily „lélektani terhességgel”, vagyis hirtelen költői termé­kenységgel alkotta meg az asz­­szony sorsának ekvivalensét — nem csak megmosolyogtató, de mutatja a freudista vizsgálódá­sok egyre nyilvánvalóbb korlá­tait is. Emily Dickinson életműve, gondolatainak századunkat meg­idéző modernsége árulkodóbb minden lélekrajznál. Válogatott verseinek magyar kiadása évek óta készül. Lilárdra S1ROPALDINI TÁJÉKOZÓDÁS VENDÉGEINK Amrit Rat Az indiai magyar kulturális cseremegállapodás keretében Ma­gyarországra látogatott Amrit Rat indiai író. Számos regénye, no­vella- és esszékötete jelent meg hindi nyelven. Allahabádban, Nehru városában él. Apja, Prem Csand, a hindi és urdu nyelvű regényirodalom elismert klasszikus mestere. — Hogyan indul Indiában egy írói pálya? — Korán kezdtem. Tizennégy éves koromban már novellát ír­tam, tizenhét évesen publikáltam. Amikor tizenöt éves voltam, apám meghalt, s ez a tény egyszerre brutálisan ébresztett rá a világ realitására. — Nem lehetett könnyű dolog egy nemzeti klasszikusnak számító apa árnyékában írói pályát kezdeni. — Valóban, bár abból, amit ír­tam, ő már nem sokat láthatott. Egy korai novellámat mutattam meg neki. Kegyetlenül írtam ak­kor, történetemnek sok szereplő­jét megöltem. Apám annyit mon­dott csak: „Jó az írás. Nem tud­nád kevesebb halottal megolda­ni?” Egész életemre, munkámra, hatással volt ez az intés, azóta is tudom, hogy az író gyengeségéről beszél, ha a tragédiát csak hősei halálával tudja megteremteni. Nem lehetek elég hálás apának a tanácsért. — Mint szépirót milyen témák, mi­­lyen problémák foglalkoztatják a leginkább? Miről ír egy indiai író ma? — Megpróbálom nagyon röviden elmondani egy kedves novellámat. Nem a novella miatt, hanem mert választ adhat a kérdésre, a mai Indiáról beszél. Egy reggel kopog­nak az ajtómon. Rongyos ember ül a verandámon, hajléktalan, ott aludt az éjjel. Teleszemetelte a verandát gyümölcsmagokkal, s az ajtó elől levette a függönyt, abba takarózott. Megkérdezem: „Mit akar?” „Semmit.” Feldühödöm, szidom a leszedett függöny, a sze­mét miatt, ő nem válaszol, össze­takarítja a gyümö­lcsmagokat, ké­szül elmenni. Engem elfog a két­ség, hátha nem egyszerű munka­kerülő, hanem valóban rászoruló szenvedő. Amikor elmegy, érzem, hogy könnyes lesz a szemem. Örülök is emiatt, hogy nem vál­tam érzéktelenné. Bűntudatom van. Visszahívom, adok neki egy öltöny ruhát, ennivalót, egy rú­piát. Akkor sem szól. Csak el­megy. S ebből — a különben meg­történt esetből — arra a követ­keztetésre jutok, hogy az embe­rek legbensőbb énje valamilyen módon harmóniába kerül egymás­sal: az egyik ember néma szenve­dése is felébreszti a másikban az együttérzést. — A mai Indiáról szól a történet? Sokat változott az ország független­­né válásakor a társadalmi, a kultu­rális helyzet? — A történelmi dátumtól talán függetlenül még nemrég is erős hatása volt nálunk a hanyatló Nyugatnak. Az erőszak kultuszát, a morbid szexualitást közvetítet­ték hozzánk elsősorban a filmek. Az utolsó öt-hét évben szellemi életünk szerencsére el tudott sza­kadni ettől a befolyástól. Másrészt természetesen, nemcsak a rémfil­mek jutnak el hozzánk, eljut Fel­lini, Kurosawa, Wajda is. — Milyen az írói életmód Indiá­ban? Megélhet-e az író írásai­ból? — A legnagyobb, elismert mes­terek sem tudnak pusztán iroda­lomból megélni. Állást vállalnak: szerkesztők, egyetemi tanárok. Szellemi függetlenségüket legin­kább a nagy, monopolista lap, a Times of India fenyegeti. Nem po­litikai ez a fenyegetés, egyszerűen gazdasági kényszer. Ha nem azt írják, amit a piac kívánt, akkor nincs többé szükség rájuk. Nekem különleges szerencsém van­, kiadói tevékenységet folytathatok. Kis kiadóvállalatot alapítottam, ahol csak apám és a magam könyveit adom ki. Szándékosan nem enge­dem a céget növekedni, hogy mi­nél kevésbé vonjon el az írástól. — Mi az új indiai értelmiség, az irodalom legfőbb gondja? — Legnagyobb problémánk nyel­vi jellegű, de sokkal általánosabb érvényű. A hindi és az urdu ma két külön nyelv. A hétköznapi életben azonban a kettőből keve­redett nyelvjárást, a hindusztánit használják a legtöbben. Én úgy vélem, hogy ez a valóságos élő nyelv lehet India egyesítő nemzeti nyelve. Ezen a nyelven is írok. Nehéz azonban kivívni a hindusz­­táni elismerését, leginkább a pu­rista akadémikusokkal szemben. Arról nem is beszélve, hogy az or­szágnak tizennégy elismert egyen­rangú nemzeti nyelve van, ezek mellett most féltucat dialektikus küzd a nemzeti nyelvként való el­ismertetésért. A kérdés tehát nem csak nyelvi, irodalmi vagy akár kulturális, nemzeti létkérdés. — Lesz-e valami nyoma munkájá­ban mostani magyarországi látogatá­sának? — A publicisztikai munkássá­gomban biztosan. A szépíróban — talán. Gunars Cirulis és Maris Caklais A Magyar Írók Szövetsége vendégeként Magyarországon tartóz­kodik a lett írószövetség kétszemélyes küldöttsége. Tagjai: Gunars Cirulis, regényíró, és számos lett filmforgatókönyv szerzője, a lett írószövetség főtitkára, és Maris Caklais költő, műfordító, esszéista. — Mi a közvetlen célja magyaror­szági látogatásuknak? — Közelebbről és közvetlenül ismerkedni az országgal, a ma­gyar néppel és a magyar iroda­lommal. Ez a fogalmazás meglehe­tősen általánosnak tűnhet, mi mégis úgy gondoljuk, hogy nem lehet elégszer elmondani: eljött az ideje annak, hogy a kis népek kultúrái közvetlenül is kapcsolatba kerüljenek egymással.­­ A közvetítésre nyelvi okokból van szükségünk. Nyilvánvaló, hogy a mindkettőnk számára elérhető vi­lágnyelvek közvetítésére van szük­ségünk. A közvetlen kapcsolat felté­tele az volna, hogy olyan fordítóink legyenek, akik lettről magyarra tud­nak szépirodalmat fordítani — és vi­szont. — Nem kis dolog, hogy Lett­országban ma már olyan műfordí­tó is dolgozik, aki közvetítő nyelv nélkül fordít magyarból. Hogy csak néhány példát említsünk, mindenféle rendszerezés nélkül, megjelent a közelmúltban lettül Petőfi, Darvas József, Molnár Gé­za, Sánta Ferenc, Molnár Ferenc, Mesterházi Lajos. Lettországban négy színház játszik jelenleg ma­gyar darabot. A rigai színház nagy sikere Szakonyi Adáshibája. — Tudjuk-e mi, magyarok, viszo­nozni ezt a szolgálatot? — Örömmel láttuk, hogy éppen a legutóbbi időkben megindult a lett irodalom magyar kiadása. Az Európa kiadónál készül A lett iro­dalom kistükre. Most hoztuk ma­gunkkal a nyersfordításokat egy hétezer soros modern költői anto­lógiához, az Európa Modern Könyvtár sorozata számára. Az, hogy regényeket adunk ki egymás nyelvén, két okból is hasz­nos. Egyrészt, természetesen, eljut­tatjuk egymáshoz legjobb irodalmi értékeinket. De van egy másik szempont. A két nép sok hason­ló problémával küzd. Még ha vil­lamoson állva, futólag olvasunk is, mai magyar, illetve önök lett irodalmat, abból is megismerhet­jük egymást, valamelyest közelebb kerülhetünk. S ezen a téren hasz­nos szolgálatot tesz a lektűr­iro­dalom. Azt hiszem, mi, szakma­beliek, ezekben a dolgokban vala­mennyien sznobok vagyunk egy kissé. — Mi az útja Lettországban a könyveknek írótól olvasóig? Meny­nyi egy regény nyomdai átfutási ideje? — Körülbelül három hónap. — A könyvek átlagos példányszá­ma? — A prózai köteteké harminc­ezer, a versesköteteké tizenötezer. Másfélmillió laikosra. A legelső helyen állunk a világstatiszti­kákban. (lengyel) 1972. JÚNIUS 24.

Next