Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-24 / 26. szám - A. J.: Az „átkozott költő” • évforduló • Kilencven éve született Somlyó Zoltán (7. oldal) - Szekrényesy JÚlia: A Francia Intézetben • interjú | Kulturális kapcsolatok (7. oldal) - Szovjet-magyar irodalmi tanácskozás • tudósítás (7. oldal) - Havas Eszter: Virágok • kép (7. oldal)

Az „átkozott költő" Kilencven évvel ezelőtt, 1882. június 22-én született Somlyó Zoltán, a Nyugat első nemzedéké­nek költője. Már húszévesen meg­jelentetett egy kötetnyi verset, de a vidéki városokban újságírós­­kodó poéta számára csak az 1910- ben megjelent kötet, a Dél­ban hozott sikert: Karinthy Frigyes a Nyugatban méltatta elismerőn. A költő ettől fogva Budapesten élt, s noha sosem sikerült igazán az irodalmi élet középpontjába kerülnie, barátja volt Karinthy, Kosztolányi, Füst Milán, s a for­radalmak bukásáig csaknem évente megjelent egy-egy kötete. Füst Milán humorral és szere­tettel írja le az aranyifjú szere­pében tetszelgő vidéki költő érke­zését a fővárosi íróvilágba: „Íme most megjelent köztünk a vidéki költő. Málnaszínű, mélyen kivá­gott mellény volt rajta, kemény ingmell s egy spárga­ vékonyságú nyakkendő... Azt állította, hogy jött meghódítani Pestet”. S így mutatkozott be Füst Milánnak: „Elhódítom tőled az összes szere­tődet. Lefogadjuk? — mondta, és kezét nyújtotta igen kedvesen”. Somlyó Zoltán egész életén át hadilábon állt a sikerrel és a megélhetéssel; az ellenforradalom korában közrejátszott ebben a forradalmak iránti lelkesedése is; a Tanácsköztársaság idején in­dulóként vált közismertté egyik költeménye, s a szegényekkel vál­lalt eredendő sorsközösség meg­éneklése később is lírája egyik legjellemzőbb attitűdje maradt. Pénzgondjai gyakran arra ra­gadtatták, hogy a versek meg­formálásában föladja Nyugatos­­hoz illő igényességét; nemcsak az élet, hanem az irodalom dolgai­ban is hiányzott belőle az arisz­tokratizmus. Azt azonban kivív­ta, hogy a köztudatban — 1911- ben megjelent kötete címe nyo­mán — „Az átkozott költő” epi­­teton­ománszával váljon ismert­té neve; „átkozottsága” tudatát részint a bohém életformával já­ró, szorongó érzés táplálta, ré­szint magányossága, a vidéki jö­vevény elveszettsége a főváros forgatagában — s nem utolsósor­ban elszántsága, mely a nincste­lenek magányos anarchizmusával ösztönözte lázadozásra. Hangvé­­tele talán közelebb áll az Új ver­sek előtti Adyhoz, mint a Nyugat élgárdájának Ady vezérletével ki­bontakozó poéziséhez; mégis út­törő volt, egyike az elsőknek, akik a külvárost költészetük tár­gyává tették, s a modern élet kegyetlen törvényeit szinte Szabó Lőrinc és József Attila előlegezé­sével ismerték föl: „Délelőtt pén­zért szalad s délután pardon­t énekel” az ő lírai hőse; közszem­lére állította a polgári hétközna­pok áldozatát: a költőt, az „át­kozott költőt”, s vele magát az embert. A. J 1972. JÚNIUS 24. ■■■ KULTURÁLIS KAPCSOLATOK A FRANCIA INTÉZETBEN A francia—magyar kulturális kapcsolatok több évszázadosak. A Tractatus de Amore tanúsága sze­rint III. Béla király csúnyaságáról és nagy lábáról beszélgettek a művészetkedvelő Marie de Cham­pagne grófnő udvarában, amikor a király feleségül vette Marguerite de France-ot. Feltehető, hogy — éppen e királynénk jóvoltából — a középkori udvari költő, Chrétien de Troyes neve nem volt ismeret­len Esztergomban. A Sorbonne-on magyar diákok tanultak, Francia­­országból trubadúrok, szerzetesek és építőmesterek jöttek hozzánk. Ezeket a régi találkozásokat később újabbak követték. Irodalmunkban és művészetünkben szinte megsza­kítás nélkül jelen van a francia kultúra hatása. Ma a kapcsolatok ápolásának egyik színhelye Budapesten a Szeg­fű utcai Francia Intézet, amelynek munkájáról André Padou kulturá­lis tanácsossal, az intézet igazgató­jával beszélgettünk. — Melyek az intézet legfontosabb feladatai? — Feladatunk a francia kultúra megismertetése Magyarországon. Az 1966-ban megkötött francia— magyar kulturális csereegyezmény kulturális, tudományos, technikai intézmények, szervezetek egész so­rát érinti. A két intézet munkája — a Magyar Intézeté Párizsban és a Francia Intézeté Budapesten — ebbe az átfogó tervbe tartozik.­ — Nyelvtanfolyamaik a legismer­tebbek és a legnépszerűbbek. Milyen fokú nyelvtudást lehet elérni az in­tézet tanfolyamain? — Gyakorlati franciát tanítunk: a mindennapi élet nyelvét. Mód­szerünk közvetlen. Ez azt jelenti, hogy legtöbb oktatónk francia szü­letésű, tehát az órákon egyetlen magyar szó sem hangzik el. Né­hány éve a laboratóriumi nyelvok­tatást is bevezettük. Tanfolya­maink háromévesek. Általában ke­vesen járják végig mind a három évet. Mindig a kezdők vannak leg­többen, összesen körülbelül kétez­ren tanulnak nálunk. Ezen kívül más intézményeket is segítünk a francia nyelvoktatásban. Pedagó­giai szakkönyveket, nyelvkönyve­ket bocsátunk rendelkezésükre, magnetofonszalagokat adunk köl­csön. — Milyen egyéb kulturális mun­kát végez az intézet azon kívül, hogy nyelvtanfolyamokat szervez? — Előadásokat, filmvetítéseket és hangversenyeket rendezünk. A Magyarországra látogató francia írók, tudósok hozzánk is eljönnek. Így tartott előadást az intézetben Vercors és Guillevic. De van más­féle műsorunk is. Magyar írók be­szélnek francia írókról, majd pedig szemelvények hangzanak el az ere­deti művekből franciául. Így volt vendégünk többek között Lator László, Mészöly Miklós, Pilinszky János, Rába György, Somlyó György, Vas István. Ők mutatták be a közönségnek Claudel, Bonne­­foy, Emmanuel, Jouve, Desnos, Eluard és mások művészetét. — Filmműsoraik miben különböz­nek a mozik francia filmműsoraitól? — A filmeket eredeti változat­ban, tehát felirat vagy szinkronizá­lás nélkül mutatjuk be. Mai játék­filmeket csak ritkán tűzünk mű­sorra. Inkább a filmtörténet klasz­­szikusait játsszuk, ezen kívül do­kumentumfilmeket és olykor Fran­ciaországról szóló turisztikai filme­ket. — Könyvtár és folyóirattár is van az intézetben. Milyen könyveket, il­letve folyóiratokat olvashatnak itt? — Tizennyolcezer kötetünk van. Elsősorban szépirodalom, kisebb mértékben irodalomtörténet. A szépirodalmat csak a reneszánsz­tól kezdve gyűjtjük. Figyelmünket főként a modern irodalomra össz­pontosítjuk. Könyvtárunkban ol­vashatók a Franciaországra vonat­kozó történelmi, földrajzi, szocio­lógiai művek és a Magyarországra, elsősorban a magyar történelemre vonatkozó kötetek is. Csak eredeti francia műveket tartunk, fordításo­kat nem. Kivételt jelentenek a magyar művek francia fordításai. És természetesen mindent gyűj­tünk, ami Magyarországon Fran­ciaországról megjelenik. Az intézet könyvtára nem általános könyvtár, de szakkönyvtárnak sem mondha­tó. Gyűjteményünkben nincsenek tudományos és technikai könyvek. Tehát tudományos kutatásra ez a gyűjtemény nem alkalmas. Könyv­tárunkat — amely olvasó és köl­csönző könyvtár — a művelt nagy­­közönségnek szánjuk. Azoknak, akik francia irodalmat akarnak ol­vasni, vagy akik Franciaországot óhajtják megismerni. Egyik fő tö­rekvésünk, hogy ezekben a téma­körökben beszerezzük az újdonsá­gokat. Minden héten figyeljük a frissen megjelent szépirodalmi és ismeretterjesztő műveket, s ha ta­lálunk valami érdekeset, azonnal megrendeljük. Folyóirattárunkban természetesen kizárólag kulturális érdekű folyóiratokat tartunk. A fo­lyóirattár nem tájékoztatási köz­pont. A franciául olvasó közönség kulturális érdeklődését kívánja ki­elégíteni. — Hangversenyeim is ezt a célt szolgál,já­k. Van-e az intézet zenei életében olyan sajátosság, amely a francia és a magyar kultúra kap­csolatára utal? — Zenei életü­­kben fontos he­lyet foglal el az intézet kórusa. Tagjai magyarok, főként diákok. A kórus évente kétszer ad koncertet magyar és francia szerzők művei­ből. Legutóbbi hangversenyüket múlt év decemberében tartották. Műsorukat Kodály Zoltán művei­ből állították össze. Szentvényesy Júlia Június 20-án és 21-én szovjet és magyar prózaírók és kritikusok kétnapos tanácskozásra ültek ösz­­sze az írószövetségben. A tanács­kozás témája: a nép ábrázolása a szovjet és magyar prózában. Az alkotói találkozóra érkezett szovjet vendégek: Alekszandr Ov­­csarenko kritikus, irodalomtörté­nész, Igor Bondarenko, a Don cí­mű folyóirat felelős szerkesztője, Maris Caklais lett költő, Gunars Cirulis lett prózaíró, Ivan Szalimon műfordító, a Szovjet Írószövetség Külügyi Osztályának magyar refe­rense, Georgij Szemjonov prózaíró és Arvo Válton észt költő és no­vellista. Cseres Tibor megnyitó szavai után Dobozy Imre, a Magyar Írók Szövetségének főtitkára tartott be­vezetőt. A téma — mondotta — nem könnyű. A nép sokarcú és bonyolult hőssé vált, nem lehet többé egysíkúan ábrázolni. Napja­ink irodalma, témaválasztását te­kintve, mintha egy kicsit az intel­lektuálisan „érdekes” hősök irá­nyába tolódott volna el. Már­pe­dig — idézte Illyés Gyulát — az irodalomból meg kell tudnunk, mi történik az országban. A vitaindító előadást magyar részről Czine Mihály irodalomtör­ténész tartotta. Előadását történel­mi áttekintéssel kezdte. Orszá­gunkban — mondta —, ahol a nép­ből kellett nemzetet teremteni, rég­óta nagy becsülete van az iroda­lomban a népnek. Petőfi ismerte fel, hogy ha a nép a költészetben uralkodó lesz, azzá válik a politi­kában is. Mindenek előtt fel kel­lett fedezni a népet. Másodszor: a nemzeti élet szenvedő és cselekvő részeként ábrázolni. Ezt az utat járta végig következetesen Móricz, Ady, Bartók, nagy művekkel je­lezve: a nép elég érett, hogy a maga ura legyen. Utánuk Veres Péter, Tamási Áron, Szabó Pál, a maguk sorsán keresztül, belülről rajzolták meg paraszt-portréikat. Kassák Lajos és József Attila pe­dig minden emberi mű értelmét mutatta fel a munkásság világá­ban. Ezek voltak az előzményei és mintái a felszabadulás utáni nép­ábrázolásnak. A feladat bonyo­­lu­ltabbá is vált: az elnyomott osz­tályok a nemzet vezető osztályaivá lettek. Az új eredmények nehe­zebben, több kitérővel születtek, a jószándékot néha rossz irányba terelték a kritikai és irodalompo­litikai elképzelések. Akkoriban próbáltak az írók a szociográfia műfajában adni hírt a jelenről. Csák Gyula, Csoóri Sándor, Fejes Endre, Sánta Ferenc szociográfiai írásai azt mutatják, hogy a natu­ralista ábrázolásból fel lehet törni az egyetemes érvényű mondaniva­lóig. Ezt bizonyítandó, Czine a lí­rából vett példát: Benjámin László, Juhász Ferenc, Nagy László, Si­mon István, Váci Mihály és a Ki­­lencek a szülőföld szűkebb világá­hoz kapcsolják a tágabb világot és a népi eszményt. A csehszlovákiai Dobos László és a romániai Sütő András is ezeket a törekvéseket valósítja meg. Ezután Alekszandr Ovcsarenko tartotta meg előadását. Az orosz klasszikusok örökségének mércéjét vetette össze József Attiláéval, aki „a mindenséggel” mérte magát. A nagy orosz írók szintén az embert állították a világegyetem közép­pontjába. Ezt a mércét örökölte a szovjet irodalom. Gorkij — folytatta az előadó — azzal lepte meg a világot, hogy el­esett emberei ugyanolyan problé­mákkal küzdöttek, mint például Tolsztoj nemesi hősei. Solohov egy­szerű kozák parasztasszonya, Ak­­szinya, éppolyan bonyolult érzés­­világú, mint Anna Karenina. A je­lenkor legjobb írói ezeket a hagyo­mányokat folytatják. A népábrá­zolás új tendenciája, hogy az írók a lelki és intellektuális folyamato­kat elébe helyezik a cselekmény érdekességének. Egyetlen kor sem szolgált olyan Shakespeare tollára való drámai helyzetekkel, mint a XX. század. Sajnálattal kell megállapítani, hogy ezeket a lehetőségeket nem ak­názták ki eléggé a kortárs­ írók. örvendetes­­ jelenség azonban­­­­kí­sérletező kedv, új műfajok, nyelvi eszközök alkalmazása. Ezek terem­tik majd meg az igazán újszerű emberábrázolást. Makai Imre hozzászólásában a szovjet és a magyar irodalom kér­déseit kötötte össze műfordítói mű­helytémájával: a népi nyelv, az archaikus nyelv és az utca nyelve fordításának kényes feladatát és többféle megoldását elemezte. A tanácskozás másnapján to­vábbi hozzászólások összegezték, illetve egészítették ki az előadók szavait. Fekete Gyula megnyitója után Molnár Géza sorakoztatta fel Kassák mellé például Nagy Lajost, Kosztolányi Édes Annáját. Gunars Cirulis a lett könyvkiadás példány­számairól beszélt. Utána Barabás Tibor szólt a vitához nemzedéke nevében. Szenvedélyes kiegészítő szavai Nagy Lajos, Tersánszky, Barta Lajos, Gábor Andor, Lukács György, Radnóti, Illés Béla, Ger­gely Sándor, Gelléri Andor Endre és Pap Károly nevét hiányolták Czine Mihály felsorolásából, osz­­tályszempontú elfogultsággal vá­dolva az előadót. Igor Bondaren­ko a Don-menti irodalom új útjá­ról beszélt, majd Major Ottó bírál­ta élesen Czine Mihályt, hiányos felsorolását paraszti szektásságnak nevezve. Arvo Valton észt költő és novellista népe kultúrájának múlt­járól vázolt érdekes képet, s a folklór modern vonásaival illuszt­rálta. Kiss Ferenc irodalomtörté­nész a túlságosan általánossá vált témát visszaterelte az eredetihez, a népábrázoláshoz, amelyről megál­lapította, hogy önmagában még nem érték, nem világnézeti kate­gória, hanem jelleg kérdése, és aki a listából kimaradt, még lehet nagy író. Georgij Szemjonov a hagyo­mányos népábrázolás próbára te­vő eszközeiről beszélt. Alekszandr Ovcsarenko, összegező hozzászólá­sában, a vita hasznosságáról ejtett szót és kifejtette, hogy a vita oka: a nép nem könnyen meghatároz­ható, egyre változó fogalma. Czine Mihály válaszolt végül vi­tatársainak, akik a tanácskozás cél­jától és értelmétől független jelen­ségeket hiányoltak. A vita — mondta — túlságosan eltért az ere­e­deti témától, ezért kerülhetett olyan sok név a hiánylistára. Cseres Tibor, a vitát összegezve megállapította, hogy a téma ösz­­szetett volt, ehhez képest derekas munkát végzett a tanácskozás, amely mindenképpen az ismeret­gazdagodás jelentős eseménye. Szovjet—magyar irodalmi tanácskozás TÁJÉKOZÓDÁS

Next