Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-24 / 26. szám - Serfőző Simon: Otthontalan munkások • riport (8. oldal)

SERFŐZŐ SIMON RIPORTJA: Otthontala­n munkások 1. Hajnali fél háromra kellett men­ni a vonathoz. Ez volt az „első vonat”. Így hívtuk otthon, mert ez indult Pestre a legkorábban. Lámpa kint égett csak a nyári­konyhában. — Mit viszel még — kérdezte anyám. A hátizsákban szalonna, lekvár, méz, papírban só, kenyeret meg majd veszek. Kivittem a csomagot az ajtón, le­tettem a kéve szárízik mellé. A ke­mence befűtéséhez volt odakészítve. Horkolt rajta a kutya. A veréb biztosan nem aludt tőle egész éj­szaka az ereszlyukban. Mi is jár­káltunk ki s be. Csapkodtuk a nyi­­vákolós ajtót. A harisnyám például a nagyházban került elő az ágy aló. Anyám piszkavassal húzta ki. Sapkát is kellett már tenni. De­cember volt. De hol a sapka? — Az ültetőn hagytam tegnap — mondtam. — Én behoztam — idegeskedett anyám. Apám már etetett odakint. Vitte a kosár szénát a teheneknek. — Haj, fel, te! — kiabált. A tető fölött teli volt a sötétség fölriasztott galambokkal. Neki vá­gódtak a gallyaknak, a félre fésült hajú ól mögött a magas szárkúpok­nak. A szántásokról kievickélve a vas­­útparton mentem kifelé az állomás­ra. Fürödtek a tócsák az árkokban. A falusiak, akiket öt-hat kilomé­terről hozott ki a busz, már ott to­porogtak a salakos pangeton, a fá­­zósabbak meg a petrólámpa-világí­­tású váróterembe húzódtak be. Próbáltam ismerőst keresni, aki útba igazítana majd a Keletiben. A cím, ahová felvettek dolgozni, fölírva egy papírra: Egyenáramú Gépgyár, Újpest, Megyeri út. Már a vonat is jött, állt a jelző. Egy ember ott aludt el a kalapja alá lehúzódva a sarokban. Mintha egér fészkelt volna oda. Valaki úgy lök­te le róla a kalapot, hogy „hé, itt a vonat”. Krikogtak a csirkék fönt a ko­csiban. Piacozó asszonyokkal volt tele a kocsi. Györgye után már a padok közt is álltak az emberek. Egy kisebbfajta gyerek nyűgöskö­­dött az ajtónál, hogy ő hová ül­jön le? — Köpj egy nagyot, s arra! — kiabált rá az anyja. Pirol Imre biztatott: — Majd találsz albérletet. Őt is söprögetni vették föl vala­melyik gyárba, meg rakodómun­kásnak. Két éve, hogy eljár dol­gozni. Hétfőn megy, szombaton jön. Hétköznap néha benéz a Nyugati pályaudvar közelében levő Tavasz­bárba. — A nők, komám, dögivel. Ér­ted? — mondta. Kőbányán hárman is az ablakon mentek ki, mert képtelenség volt a kocsiból máshogy kijutni. A villamoson a kalauz lármázni kezdett, hogy mi van itt? Még eny­­nyi csomagot hozni! Ennyi paraszt mit akar itt? Jó, hogy még a disz­nóórát is nem hozzák a hátukon. Még az hiányzik! Jönnek, mint a csürhe. Csak a bolhát eregetik. Múlt hétfőn is hármat fogott a nadrágban. Jönnek, mint akiknek nincs meg a megélhetésük. Otthon meg teli van az istálló tehénnel. Palotát építenek, mint a nagyurak. És még panaszuk van. Pest kell nekik, mert mindig éhen akarnak veszni. A lányukat is képesek el­küldeni, itt züllik el mind. — Menjenek ott beljebb a kocsi­ba! — veszekedett a kalauz. * Éreztem, ahogy összehúzódzkod­­tunk, hogy a kabátomból az otthoni házunk parasztszaga csapja meg az orrom. 2. A városi építkezésekre, üzemekbe országos átlagban több mint fél­millió ember utazik a tanyákról, falvakból, s utazik naponként­ he­­tenként, kéthetenként vissza. Hogy élnek ezek az emberek a városokban? Milyen körülmények között? Saját sorsomból is tudom. D.-ben pedig az egyik munkáskerület nép­művelési felügyelőjeként néhány évig alkalmam volt — hivatalból meg kötelességem —, hogy alapo­san tájékozódjam. — A naponként utazókkal, vagy­is az ingázókkal nincs különösebb gondunk — mondták az egyik üzemben. — Azok elmennek, ké­rem, s amikorra kell, itt vannak. Nincs baj. Ha csak azt nem szá­moljuk, hogy ezek az emberek ál­landóan fáradtak. Itt is vannak, akik négy-öt órát utaznak naponta. Panaszkodnak is, hogy sokszor állva teszik meg az utat, mert nincs hely a vonatban. Mi arról nem tehe­tünk. 3. Az üzem egyik munkásszálló te­lepe a salakdombok mögött volt. Az épületek, mint a kutyagunya­hók. Majdnem jól mondta valaki: — Oda csak hajóval lehet eljutni Az úton állt mindenütt a víz. Dagadhatott tavaszig a sár. A fe­kete, füstös, horpadt oldalú koló­niasor mögött próbáltam megköze­líteni. Közvetlen utánam dömper kereke darálta­ a latyakot. A gondnok fönt volt a munkás­­szállás tetején. Ez volt az E-épület. — Le akar dűlni a kéménye — mondta. Lejött a létrán, hogy odabent is nézzek széjjel. Az ágyak közt krá­­kogtak az emberek. Füstölt a vas­kályha, sehogyan se bírtak vele. — El akar ez indulni — mondta valaki. Az ajtó fölött vezetékes rádió re­csegett. — Öt éve ígérik, hogy felszámol­ják a telepet — mondta a gond­nok. — Mikor elkészült az új, négyemeletes szállás, akik albérlet­ben laktak addig, azok kerültek bele. Mi csak az A-épületet tudtuk felszámolni. Látja, mi van itt? Be­szél ez magától. Ne azt nézze, mi­lyen kulturális munka folyik itt, mert itt semmilyen se folyik, ha­nem intézkedjen, hogy járda le­gyen, meszeljék ki a falakat, a tető ne ázzon be. Ilyenkor már szinte a szánkon folyik befelé a sár. Az emberek szanaszéjjel laknak ezek­ben az össze-vissza épületekben. Ki tudja ellenőrizni őket? A dömper jött visszafelé a sa­lakdombokról. Ahogy kanyarodott, spriccelte, szórta a sarat a falakra, a deszka­ajtókra. Az egyik női munkásszállásnál — kerítéssel volt körülvéve — már a kaput bontották széjjel a kutyák. Nagysokára a takarítónő nézett ki az udvarra. — Mit koslat itt? Menjen a dol­gára! —­ mondta aztán odabent, miután beengedett, hogy mi van itt éjszaka: — Azt a fütyörészést, füttyögést, ha hallaná! Érti? Hogy menjenek ki a­­lányok. Falkában kajtatnak itt a férfiak, leselked­nek, jönnek a kocsmákból a része­gek, másznának befelé a kerítésen. Nem is tudom, mi történne, ha ku­tyák nem lennének. A lányok jóré­sze is olyan, mint a vaklégy. Hogy miket tudnék én mondani! Magá­nak az esze biztos megállna. A három fehérre meszelt, hosszú­kás épület egymás mellett volt. Ketten-hárman lehettek bennük. Az éjszakai műszakosok közül. Macs­kát hoztak valahonnan, s feltették az egyik karóra. Dél óta ott nyal­­vogott, mert nem mert lejönni a kutyáktól — Ilyeneket csinálnak! — mond­ta a takarítónő. — Most is, hallja a viháncolást? Meg vannak ezek veszve. Én hónaponként elvinném őket az orvoshoz, megnézetni min­det, hogy állnak. Minden évben le­­babázik kettő-három. Kikapta a seprűt a sarokból. — Tudja, kiket sajnálok? — né­zett rám hirtelen. — Azokat, akik házasok. A feleség itt van, a férje meg valamelyik másik munkásszál­láson. Többen is vannak ilyenek. Semmilyennek tartom az ilyen éle­tet. Ahogy mondom. A kerítés felől fütyülést hallot­tunk. — Elmegy innen, te! Jó madár vagy. Ismerlek! — A fal mellől szólt valakinek oda. Az árkon keresztül láttuk besom­polyogni a bozótba. 4. Tapasztalataimról minden hónap­ban jelentést kellett készítenem a tanács művelődési osztályának. Később új ember került a nép­művelési csoporthoz, aki elolvasta, ellátta iktatószámmal, s ezzel a maga részéről elintézettnek tekin­tette ezeket a helyzetjelentéseket. Debrecenben végzett friss diplo­másként jött a városba, s azért még „csipkedte is magát”. — Nem megy a kerületedben a népművelés — mondta. Mindjárt a cigarettáért kellett nyúlnom a kabátomba. Tévé volt nagyjából a munkás­­szállásokon. Újság is járt. Ahol nem volt klubszoba, ott hol legyen a TIT-előadás? Az ágyak közt? Ki­mentek az emberek és leültek a küszöbre. Vagy fölmentek a salak­dombra kártyázni. Költészet nap­jára színészeket hívott ki az egyik munkásszállás gondnoka. Részeg ember kiabált bele a szavalatba: danoljunk egyet, koma! Meg­csap­kodták az ajtót. Nem tudtam a közelbe odateremteni magamtól egy kultúrotthont. Némelyik szálláson öltözőszekrényt se lehetett betenni a zsúfolt szobába, nemhogy még könyvszekrényt. Nem nagyon tetszhetett, ahogy mindezt elmondtam, mert a mun­kámat hamarosan megköszönték. 5. Apám ingázik naponta. Tegnap éjfélre ért haza. A vasút­­parton olyankor már minden követ fölriaszt az ember, beléjük rúg, mert nem lát a sötétben. Valamelyik éjszaka a kalapjától köszönt e. Fújt a dombok közül a szél, s csak lehajította a fejéről. — Isten áldjon, kalap! Másnap öt órakor már talpon voltunk. — Itt jön a nap már a kert mel­lett, a kakas ott kukorékol rajta! Kelj már fel! — beszélt befelé az ajtón apám. Lapát volt a kezében, rajta két döglött csirke. Vitte a krumplibok­rok közé elásni. Visszafelé a répa­verem felől tolta befelé a taligát, ha kijövök az ágyból, hordjam el vele a szétbontott kemence romját. Ne csúnyálkodjon ott a fal mel­lett. Mentem segíteni, visszanyomni a dűlőtérben levő boglyát. Később a borjúnak kellett vinni szárat, alája meg szalmát. Apám a kötelet rövi­­debbre kötötte a borjú nyakán, mert beleállt a jászolba, táncolt otttan, mintha bálban mulatott volna. Panaszkodott apám, hogy jófor­mán semmire sincs ideje ebben a kétlaki világban. — Minden csak halogatódik, hogy majd megcsinálom. Mindig késik minden a portán. Tél óta teli a padlás patkányokkal. Kukorica van ott. Azok meg odamennek, ahol enni lehet. Én is odamennék, nyil­ván. A házat széttormászolják már. Akkor pedig jól nézünk ki. Rakni kellene nekik állandóan a csapdát, mérget. Az lesz a vége, hogy bele­­fekszenek az ágyba. Elszakadt tehénláncot akasztott le a lábán alig álló kerítéskaróról. — Ezzel is nem tudom, mit csi­nálok? A csutkakúpból veréb szállt ki, ahogy arra mentem. A kéményből láttam a füstöt menni befelé a dűlőn a szomszéd tanyába. Közben kiabálni kellett, a vércsét hajtot­tam el, mert rászokna a csirkékre. A szárízik-kötözést befejezve a kútnál keverjük a permetlevet. — A krumplit legalább megszen­teled — mondja apám. — Csupa kolorádóbogár-fészek az egész. Már az órát is kell nézni. Tizen­egykor megy a vonat. — S ahhoz még oda is kell érni! — mondja apám. A lavórból kiöntöm a piszkos vizet, hogy mosakodhasson. Szalon­nát vágok a kamrában, teszem a kenyeret befelé a táskájába. Itt fütyül már a harmadik falu­ban a vonat. A téglalépcsőről a kacsát lerúgja apám. — Ez is mit látja itt ilyenkor a száját! Nem sok idő van. Sietni kell. Hatvanéves ember szalad a vete­­ményföldeken. rüHSD ÍRODAÜDmI HALÁL VELENCÉBEN SZÍNES, szélesvásznú olasz film THOMAS MANN NOVELLÁJÁBÓL RENDEZTE: LUCHINO VISCONTI FŐSZEREPLŐ: DIRK BOGARDE OPERATOR: PASQUALE DE SANTIS ZENE: GUSTAV MAHLER 3. ÉS 5. SZIMFÓNIÁJA „Ámulattal vette észre Aschenbach, hogy a fiú tökéletes szépség. Arca sápadt volt és finoman zárkózott, mézszín haj csigázta kö­rül, s az egyenest lesikló orral, a kecses szájjal, a kifejezés szen­de, isteni komolyságával a legnemesebb korszak görög szobraira emlékeztetett, és rajta a forma legtisztább tökélye egyesült oly páratlanul egyéni bájjal, hogy a szemlélődő úgy vélte, sem a ter­mészetben, sem a képzőművészetben ily mértékben sikerült va­lamire még nem akadt.” (Thomas Mann: Halál Velencében) „Nagyvonalú, szenvedélyes, erőteljes film, amelyben a szépség az emberi gyengeség látható jelévé válik." (Le Nouvel Observateur, 1971. május 31.) „Visconti alighanem speciális közönségnek szánta filmjét, de megragadó gazdagsága és eleganciája már az ősbemutatón átütő sikert aratott, és alighanem minden gondolkodó nézőhöz eljuttatja majd a filmet.” (Variety, 1971. ápr. 17.) 14 éven aluliaknak nem ajánljuk. Bemutató: július 6. 1972. JÚNIUS 24.

Next