Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-24 / 26. szám - Serfőző Simon: Otthontalan munkások • riport (8. oldal)
SERFŐZŐ SIMON RIPORTJA: Otthontalan munkások 1. Hajnali fél háromra kellett menni a vonathoz. Ez volt az „első vonat”. Így hívtuk otthon, mert ez indult Pestre a legkorábban. Lámpa kint égett csak a nyárikonyhában. — Mit viszel még — kérdezte anyám. A hátizsákban szalonna, lekvár, méz, papírban só, kenyeret meg majd veszek. Kivittem a csomagot az ajtón, letettem a kéve szárízik mellé. A kemence befűtéséhez volt odakészítve. Horkolt rajta a kutya. A veréb biztosan nem aludt tőle egész éjszaka az ereszlyukban. Mi is járkáltunk ki s be. Csapkodtuk a nyivákolós ajtót. A harisnyám például a nagyházban került elő az ágy aló. Anyám piszkavassal húzta ki. Sapkát is kellett már tenni. December volt. De hol a sapka? — Az ültetőn hagytam tegnap — mondtam. — Én behoztam — idegeskedett anyám. Apám már etetett odakint. Vitte a kosár szénát a teheneknek. — Haj, fel, te! — kiabált. A tető fölött teli volt a sötétség fölriasztott galambokkal. Neki vágódtak a gallyaknak, a félre fésült hajú ól mögött a magas szárkúpoknak. A szántásokról kievickélve a vasútparton mentem kifelé az állomásra. Fürödtek a tócsák az árkokban. A falusiak, akiket öt-hat kilométerről hozott ki a busz, már ott toporogtak a salakos pangeton, a fázósabbak meg a petrólámpa-világítású váróterembe húzódtak be. Próbáltam ismerőst keresni, aki útba igazítana majd a Keletiben. A cím, ahová felvettek dolgozni, fölírva egy papírra: Egyenáramú Gépgyár, Újpest, Megyeri út. Már a vonat is jött, állt a jelző. Egy ember ott aludt el a kalapja alá lehúzódva a sarokban. Mintha egér fészkelt volna oda. Valaki úgy lökte le róla a kalapot, hogy „hé, itt a vonat”. Krikogtak a csirkék fönt a kocsiban. Piacozó asszonyokkal volt tele a kocsi. Györgye után már a padok közt is álltak az emberek. Egy kisebbfajta gyerek nyűgösködött az ajtónál, hogy ő hová üljön le? — Köpj egy nagyot, s arra! — kiabált rá az anyja. Pirol Imre biztatott: — Majd találsz albérletet. Őt is söprögetni vették föl valamelyik gyárba, meg rakodómunkásnak. Két éve, hogy eljár dolgozni. Hétfőn megy, szombaton jön. Hétköznap néha benéz a Nyugati pályaudvar közelében levő Tavaszbárba. — A nők, komám, dögivel. Érted? — mondta. Kőbányán hárman is az ablakon mentek ki, mert képtelenség volt a kocsiból máshogy kijutni. A villamoson a kalauz lármázni kezdett, hogy mi van itt? Még enynyi csomagot hozni! Ennyi paraszt mit akar itt? Jó, hogy még a disznóórát is nem hozzák a hátukon. Még az hiányzik! Jönnek, mint a csürhe. Csak a bolhát eregetik. Múlt hétfőn is hármat fogott a nadrágban. Jönnek, mint akiknek nincs meg a megélhetésük. Otthon meg teli van az istálló tehénnel. Palotát építenek, mint a nagyurak. És még panaszuk van. Pest kell nekik, mert mindig éhen akarnak veszni. A lányukat is képesek elküldeni, itt züllik el mind. — Menjenek ott beljebb a kocsiba! — veszekedett a kalauz. * Éreztem, ahogy összehúzódzkodtunk, hogy a kabátomból az otthoni házunk parasztszaga csapja meg az orrom. 2. A városi építkezésekre, üzemekbe országos átlagban több mint félmillió ember utazik a tanyákról, falvakból, s utazik naponként hetenként, kéthetenként vissza. Hogy élnek ezek az emberek a városokban? Milyen körülmények között? Saját sorsomból is tudom. D.-ben pedig az egyik munkáskerület népművelési felügyelőjeként néhány évig alkalmam volt — hivatalból meg kötelességem —, hogy alaposan tájékozódjam. — A naponként utazókkal, vagyis az ingázókkal nincs különösebb gondunk — mondták az egyik üzemben. — Azok elmennek, kérem, s amikorra kell, itt vannak. Nincs baj. Ha csak azt nem számoljuk, hogy ezek az emberek állandóan fáradtak. Itt is vannak, akik négy-öt órát utaznak naponta. Panaszkodnak is, hogy sokszor állva teszik meg az utat, mert nincs hely a vonatban. Mi arról nem tehetünk. 3. Az üzem egyik munkásszálló telepe a salakdombok mögött volt. Az épületek, mint a kutyagunyahók. Majdnem jól mondta valaki: — Oda csak hajóval lehet eljutni Az úton állt mindenütt a víz. Dagadhatott tavaszig a sár. A fekete, füstös, horpadt oldalú kolóniasor mögött próbáltam megközelíteni. Közvetlen utánam dömper kereke darálta a latyakot. A gondnok fönt volt a munkásszállás tetején. Ez volt az E-épület. — Le akar dűlni a kéménye — mondta. Lejött a létrán, hogy odabent is nézzek széjjel. Az ágyak közt krákogtak az emberek. Füstölt a vaskályha, sehogyan se bírtak vele. — El akar ez indulni — mondta valaki. Az ajtó fölött vezetékes rádió recsegett. — Öt éve ígérik, hogy felszámolják a telepet — mondta a gondnok. — Mikor elkészült az új, négyemeletes szállás, akik albérletben laktak addig, azok kerültek bele. Mi csak az A-épületet tudtuk felszámolni. Látja, mi van itt? Beszél ez magától. Ne azt nézze, milyen kulturális munka folyik itt, mert itt semmilyen se folyik, hanem intézkedjen, hogy járda legyen, meszeljék ki a falakat, a tető ne ázzon be. Ilyenkor már szinte a szánkon folyik befelé a sár. Az emberek szanaszéjjel laknak ezekben az össze-vissza épületekben. Ki tudja ellenőrizni őket? A dömper jött visszafelé a salakdombokról. Ahogy kanyarodott, spriccelte, szórta a sarat a falakra, a deszkaajtókra. Az egyik női munkásszállásnál — kerítéssel volt körülvéve — már a kaput bontották széjjel a kutyák. Nagysokára a takarítónő nézett ki az udvarra. — Mit koslat itt? Menjen a dolgára! — mondta aztán odabent, miután beengedett, hogy mi van itt éjszaka: — Azt a fütyörészést, füttyögést, ha hallaná! Érti? Hogy menjenek ki alányok. Falkában kajtatnak itt a férfiak, leselkednek, jönnek a kocsmákból a részegek, másznának befelé a kerítésen. Nem is tudom, mi történne, ha kutyák nem lennének. A lányok jórésze is olyan, mint a vaklégy. Hogy miket tudnék én mondani! Magának az esze biztos megállna. A három fehérre meszelt, hosszúkás épület egymás mellett volt. Ketten-hárman lehettek bennük. Az éjszakai műszakosok közül. Macskát hoztak valahonnan, s feltették az egyik karóra. Dél óta ott nyalvogott, mert nem mert lejönni a kutyáktól — Ilyeneket csinálnak! — mondta a takarítónő. — Most is, hallja a viháncolást? Meg vannak ezek veszve. Én hónaponként elvinném őket az orvoshoz, megnézetni mindet, hogy állnak. Minden évben lebabázik kettő-három. Kikapta a seprűt a sarokból. — Tudja, kiket sajnálok? — nézett rám hirtelen. — Azokat, akik házasok. A feleség itt van, a férje meg valamelyik másik munkásszálláson. Többen is vannak ilyenek. Semmilyennek tartom az ilyen életet. Ahogy mondom. A kerítés felől fütyülést hallottunk. — Elmegy innen, te! Jó madár vagy. Ismerlek! — A fal mellől szólt valakinek oda. Az árkon keresztül láttuk besompolyogni a bozótba. 4. Tapasztalataimról minden hónapban jelentést kellett készítenem a tanács művelődési osztályának. Később új ember került a népművelési csoporthoz, aki elolvasta, ellátta iktatószámmal, s ezzel a maga részéről elintézettnek tekintette ezeket a helyzetjelentéseket. Debrecenben végzett friss diplomásként jött a városba, s azért még „csipkedte is magát”. — Nem megy a kerületedben a népművelés — mondta. Mindjárt a cigarettáért kellett nyúlnom a kabátomba. Tévé volt nagyjából a munkásszállásokon. Újság is járt. Ahol nem volt klubszoba, ott hol legyen a TIT-előadás? Az ágyak közt? Kimentek az emberek és leültek a küszöbre. Vagy fölmentek a salakdombra kártyázni. Költészet napjára színészeket hívott ki az egyik munkásszállás gondnoka. Részeg ember kiabált bele a szavalatba: danoljunk egyet, koma! Megcsapkodták az ajtót. Nem tudtam a közelbe odateremteni magamtól egy kultúrotthont. Némelyik szálláson öltözőszekrényt se lehetett betenni a zsúfolt szobába, nemhogy még könyvszekrényt. Nem nagyon tetszhetett, ahogy mindezt elmondtam, mert a munkámat hamarosan megköszönték. 5. Apám ingázik naponta. Tegnap éjfélre ért haza. A vasútparton olyankor már minden követ fölriaszt az ember, beléjük rúg, mert nem lát a sötétben. Valamelyik éjszaka a kalapjától köszönt e. Fújt a dombok közül a szél, s csak lehajította a fejéről. — Isten áldjon, kalap! Másnap öt órakor már talpon voltunk. — Itt jön a nap már a kert mellett, a kakas ott kukorékol rajta! Kelj már fel! — beszélt befelé az ajtón apám. Lapát volt a kezében, rajta két döglött csirke. Vitte a krumplibokrok közé elásni. Visszafelé a répaverem felől tolta befelé a taligát, ha kijövök az ágyból, hordjam el vele a szétbontott kemence romját. Ne csúnyálkodjon ott a fal mellett. Mentem segíteni, visszanyomni a dűlőtérben levő boglyát. Később a borjúnak kellett vinni szárat, alája meg szalmát. Apám a kötelet rövidebbre kötötte a borjú nyakán, mert beleállt a jászolba, táncolt otttan, mintha bálban mulatott volna. Panaszkodott apám, hogy jóformán semmire sincs ideje ebben a kétlaki világban. — Minden csak halogatódik, hogy majd megcsinálom. Mindig késik minden a portán. Tél óta teli a padlás patkányokkal. Kukorica van ott. Azok meg odamennek, ahol enni lehet. Én is odamennék, nyilván. A házat széttormászolják már. Akkor pedig jól nézünk ki. Rakni kellene nekik állandóan a csapdát, mérget. Az lesz a vége, hogy belefekszenek az ágyba. Elszakadt tehénláncot akasztott le a lábán alig álló kerítéskaróról. — Ezzel is nem tudom, mit csinálok? A csutkakúpból veréb szállt ki, ahogy arra mentem. A kéményből láttam a füstöt menni befelé a dűlőn a szomszéd tanyába. Közben kiabálni kellett, a vércsét hajtottam el, mert rászokna a csirkékre. A szárízik-kötözést befejezve a kútnál keverjük a permetlevet. — A krumplit legalább megszenteled — mondja apám. — Csupa kolorádóbogár-fészek az egész. Már az órát is kell nézni. Tizenegykor megy a vonat. — S ahhoz még oda is kell érni! — mondja apám. A lavórból kiöntöm a piszkos vizet, hogy mosakodhasson. Szalonnát vágok a kamrában, teszem a kenyeret befelé a táskájába. Itt fütyül már a harmadik faluban a vonat. A téglalépcsőről a kacsát lerúgja apám. — Ez is mit látja itt ilyenkor a száját! Nem sok idő van. Sietni kell. Hatvanéves ember szalad a veteményföldeken. rüHSD ÍRODAÜDmI HALÁL VELENCÉBEN SZÍNES, szélesvásznú olasz film THOMAS MANN NOVELLÁJÁBÓL RENDEZTE: LUCHINO VISCONTI FŐSZEREPLŐ: DIRK BOGARDE OPERATOR: PASQUALE DE SANTIS ZENE: GUSTAV MAHLER 3. ÉS 5. SZIMFÓNIÁJA „Ámulattal vette észre Aschenbach, hogy a fiú tökéletes szépség. Arca sápadt volt és finoman zárkózott, mézszín haj csigázta körül, s az egyenest lesikló orral, a kecses szájjal, a kifejezés szende, isteni komolyságával a legnemesebb korszak görög szobraira emlékeztetett, és rajta a forma legtisztább tökélye egyesült oly páratlanul egyéni bájjal, hogy a szemlélődő úgy vélte, sem a természetben, sem a képzőművészetben ily mértékben sikerült valamire még nem akadt.” (Thomas Mann: Halál Velencében) „Nagyvonalú, szenvedélyes, erőteljes film, amelyben a szépség az emberi gyengeség látható jelévé válik." (Le Nouvel Observateur, 1971. május 31.) „Visconti alighanem speciális közönségnek szánta filmjét, de megragadó gazdagsága és eleganciája már az ősbemutatón átütő sikert aratott, és alighanem minden gondolkodó nézőhöz eljuttatja majd a filmet.” (Variety, 1971. ápr. 17.) 14 éven aluliaknak nem ajánljuk. Bemutató: július 6. 1972. JÚNIUS 24.