Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-24 / 26. szám - Kelemen János: Az orléans-i szűz regénye • könyvkritika • Anatole France: Jeanne d'Arc élete (Gondolat) (10. oldal) - Marx József: Orpheus második élete • könyvkritika • Szentkuthy Miklós: II. Szilveszter második élete (Magvető) (10. oldal) - Kántor Péter: ZÓJA-madár • vers (10. oldal) - Vezér Erzsébet: „Hitem a teljesség maga” • könyvkritika • Füssy László válogatott versei (Vox Humana, Szeged) (10. oldal)
Anatole France: Jeanne d’Arc élete (GONDOLAT) Füssy László: Válogatott versei (VOX HUMANA, SZEGED) Hidas Antal: Hold iromlott, napsütött (SZÉPIRODALMI) Minerva Nagy Képes Enciklopédia A gyógyító értelem (KÖZGAZDASÁGI ÉS JOGI) Szentkuthy Miklós: II. Szilveszter második élete (MAGVETŐ) Amikor — 1908-ban — Anatole France Jeanne d’Arc életrajza megjelent, France irodalomban játszott szerepe már végképpen kialakultnak látszott: a múlt ironikus, szkeptikus felidézőjét s a közélet kíméletlen bírálóját látták benne barátok és ellenfelek egyaránt. Az új mű már formájával is meghökkentette az olvasókat: tudományos igényű történelmi monográfia volt. S hiába csillant föl a műben France minden művészi erénye, példátlan szerkesztőkészsége, megejtő hangja, sohasem vált igazán népszerűvé. Nálunk sem vették észre, pedig itt egy időben igen termékenyítő France-kultusz uralkodott. Még France magyar monográfusa, Murányi-Kovács Endre is zavarba jön, amikor a Jeanne-t kell méltatnia. Most végre magyarul is kiadták France e nagy művét, a Jeanne d’Arc életét. Öröm forgatni ezt a fényűzően szép kötetet, a magyar könyvművészet e friss termékét (a Franklin Nyomda remeklése). A külső kiállítás oly megejtően vonzó, hogy csak többszöri belelapozás után merünk végül is hozzálátni az olvasásához. A Jeanne-t France egészen más anyagból gyúrta, mint egyéb műveit. A francia történelem egyik válságos, rettenetes, zűrzavaros korszakát, a százéves háborúk befejező szakaszát akarta felidézni és — magyarázni. A munka kápráztató látomás, tragikus és felemelő. Eredendő művészi erényeit — és korlátait — France ebben a műben sem tagadja meg. a részletek, a mozaikok művésze ebben a szigorúan komponált munkában is. A sokfelé ágazó gazdag epikumot az események fordulópontjain mozaikokra, csillogó képekre tördeli. Egy-két ragyogó portréval, néhány kiszámítottan naiv történetkével érzékelteti a kor áhítattal, csodavárással és szorongással teli légkörét. Kifejezett szándéka szerint tudományos monográfiát írt, de művét ma úgy olvassuk, mint Froissart krónikáját. A tiszteletre méltó tudományos szándék s a megvalósulás közt feszülő ellentét biztosítja e nagy mű báját, üdeségét, egyszersmind meg is magyarázza e minden történelmi mozzanatra kiterjedő monográfia sajátos csonkaságát. Mert hiába kutatott fel és épített bele művébe minden hiteles adatot, hiába ábrázolta rengeteg részletében a kor társadalmi ellentmondásait, a történelem áramának sodrásait és örvényeit nem látja, nem mutatja meg. Ő, aki elméleti írásaiban, vitacikkeiben oly helyesen világította meg a tömegek, a nép történelemformáló szerepét, egyetlen művében sem s a Jeanne-ban meg éppenséggel nem képes ábrázolni a népet, a tömeget. A tömegek a néma, tehetetlen statisztéria szerepét játsszák s az egyének nem alakítói, csupán eszközei vak erőknek. Megint csak Froissart jut eszünkbe. A történelmi események fölidézése sikerült, a kommentár fogyatékos. France történelmi szemléletének ellentmondásaira Makkai László mutat rá tanulságos utószavában. És sajátos módon epizódalak maga az orléans-i szűz is. S itt lepleződik le France világának szűkössége. Szép, gyönyörű jelenetekben, képsorozatokban írja le a Szűz cselekedeteit, s azt is hangsúlyozza, hogy hősnője szavaiban a nép egészséges, józan észjárása nyilatkozott meg, mégis bábnak, eszköznek ábrázolja. Ismeretlen egyházi személyekről beszél, akik „a látnok parasztlányt irányították, igyekezvén őt minél alkalmasabbá formálni Franciaország és az Egyház ügyének szolgálatára*’. France még regényeiben is — az egy Vörös liliomot kivéve — gyönge pszichológus. Nem volt emberteremtő művész. Alakjai logikai képletek, egy intellektuális kísérletezőkedv s egy játékos kedély marionettjei. A Szűz alakja pedig ellenállt minden aktivista jellegű kísérletezésnek. De a könyv így, éppen hiányosságai révén, hitelesen szép. France ismerte képességei természetét s elkerülte a lélektani anakronizmus veszélyeit. Az „utolsó klasszikus”, ahogy Gyergyai Albert nevezi, soha nem ismételte önmagát, a nagy kísérletező nem kísérletezett természetétől idegen műformákkal. Ha van műfordítás, amelyet az olvasó is tisztelettel teli irigykedéssel bámul, úgy a Görög Lívia fordítása az. France-ról mindenki tudja, hogy ragyogó stiliszta volt, világos, logikus, csillogóan tiszta. Fordításban az ilyen stílus gyakran lapossá színtelenül. Görög Lívia fordítása azonban a maga harmonikus zengésében tolmácsolja a Voltaire-n nevelkedett s Renan romantikusabb tónusától megihletett france-i stílust. Ez az egyetlen France-fordításunk, amely nemcsak közöl, hanem érzékeltet is. Ritmusa és dallama is van, mint az eredetinek, szegezi. És keressen az olvasó kényelmesülő alkalmatosságot, s engedje tekintetét a fülszövegre tévedni, melyen Vas István lelkesült szavai föltüzelik a várakozást a különleges élvezetekkel kecsegtető olvasmány iránt. Folytatódik most A Szent Orpheus Breviáriuma... (Egy ellenvetés) A józan olvasó azonban még most fölkaphatja fejét, és szelíden-szúrósan megkérdezheti: mit jelent az, hogy „folytatódik”?. S bizonytalansága-mérge csak növekszik, ha — első nekifutásként — elolvassa a könyv elhalálozott. Szilveszter pápájának „con allegrezza múmia-plasztikáját” (!) A „szöveg”, a „mű-struktúra” olyannyira más, mint amit megszokott, hogy a kérdést keményebben is megfogalmazhatja: ki ez a „félfilozófus, félpolitikus, félköltő”, szerző? Nem állíthatjuk, hogy jogtalan az ellenvetés a „használati utasítás” szeretet kérőkövetelő soraira. De erről nem Szentkuthy Miklós tehet; pontosan harminc év telt el, hogy A Szent Orpheus Breviáriumának utolsó kötete megjelent. Nem is egy olvasói nemzedék nőtt fel anélkül, hogy az Orpheus-füzetek sűrű szedésű oldalait látta volna. Csak a „Szentkuthy-szekta” és néhány csonttollú irodalomtörténész tudott az 1939- ben megkezdett izgalmas szellemi kalandról, s arról, hogy a mű korántsincs bevégezve, s az alkotó nem pihen. (Szent Anakronizmus) Kénytelen-kelletlen távolról kell közelednünk a könyvhöz: a II. Szilveszter második élete azonban aligha érthető meg az egész Orpheus szándékának ismerete nélkül hiszen a II. Szilveszter-regény már csak annyiban is logikusan következik az előző Orpheus-füzetekből, hogy az 1941-es Cynthia néhány oldalas III. Ottó-epizódja tekinthető a mostani mű magjának. (Úgy hírlik, ezeket a füzeteket is rövidesen kiadják újra.) Szerencsére a szerző maga siet a tanácstalan olvasó segítségére. 1942-ben, az addig megjelent Orpheus-kötetekhez készült tartalmi mutató bevezetőjében írta le vállalkozása indítékait: „Az Orpheus célja: megtalálni azt az embereszményt és azt a legelfogadhatóbb életformát, melyet a lehető legszélesebb körű történelmi, a legegyetemesebben vallási, legmélyrehatóbb természettudományi tapasztalatok után a gondolkodó agyvelő és boldogságkereső érzés megkíván.” Majd hozzátette: az Orpheus.....tulajdonképpen a régi »Bildungsroman- műfajához tartozik, a két modern vezető műfajt, az esszét és az önéletrajzot közös nagy keretben egyesítve”. Az Orpheus leginkább szembeötlő vonása: az anakronizmusok villódzása, az esszé, önéletrajz és a játékosság háromságából fakad. Az anakronizmus logikája — az azonosságok különbözősége és a különbözőségek azonossága — teremti meg a századok, szerepek és emberek sohasem egyforma, sohasem unalmas arabeszkjeit. A hatalmas művelődéstörténeti anyag és a személyes élet csipkelődő, kettős tükrében sem halványul el az alapkérés: vajon a történelemből mi hasznosítható az egyéni életben, s ez utóbbi mivel járult hozzá a történelem táncainak sajátos koreográfiájához? (Ki kicsoda?) A II. Szilveszterregény „fölött” lebegve könnyen leírhatjuk a „cselekményt”. II. Szilveszter (a magyarok jó ismerőse) elhalálozik; egy arab tanítványa föltámasztja, s utóéletében Eszter névű apródjával, akit I. István küldött a pápához, ellátogat II. Romanos bizánci udvarába, ahol védtelenül és véletlenül egy politikai krimi áldozataivá válnak mindketten. A „cselekménynél” azonban az már jóval szövevényesebb, hogy milyen események idéződnek föl az egyes szereplők tudatában. A leggyakoribb a „viszsza”-emlékezés és az „előre”emlékezés váltogatása: Szilveszter például II. Romanos udvarában („igazi” születése előtt néhány évvel) egyrészt az „Ottók” világbirodalmi aspirációiról (értsd: fasizmusról) elmélkedik, másrészt lepergeti szeme előtt azt az 1323-as eseményt, amikor „Anjou Róbert király, fia, Károly számára akarta megkéretni, képviselője által, a francia király lányát”. Ilyen fölöttébb játékos „előre”-emlékezés Theodóra, a császárnő elbeszélése — II. Szilveszter jelenlétében — a később fellépő s általa nagyon is lenézően kezelt II. Szilveszterről. De ennél is összetettebb az arab tanítvány „Zsuzsanna és a Vének” apokrifja, mely a Holt-tengeri mai fürdőző lányokról szól: „hogy a régiben láttassa meg az újat, az újban emlékeztesen a régire, hiszen én is minden idők és minden térségek főpásztora vagyok” — mint az apokrifhoz „előszót” szerző II. Szilveszter önmagáról írja. Ne menjünk tovább azonban az áttételek illusztrálásában, hiszen a tudatképek mégoly pontos vagy tudálékos osztályozása sem közelíti meg az igazi szerkezetet, amelyet — összhangban az imént idézett hitvallással —, az idősíkok, néha egy mondaton belül is megnyilvánuló, de többnyire nagyobb egységekre kiterjeszkedő egymásrajátszása ad meg. Az író II. Szilveszter álarcát öltötte magára, aki jól körüljárható történelmi figura is, de elsősorban mai, modern — etikai, politikai és egzisztenciális kétségek és félelmek közt hánykolódó — ember. S a többiek? Egy-egy gondolatrendszer vagy „jellem-katalógus” kimerevített bábjai, melyek csak II. Szilveszterrel összefüggésben kelnek életre. Vagy: az önéletrajz oly titkos-nyilvános szereplői, mint például Eszter,áld fiúruhában — Vince néven — érkezett Rómába, de az 1969-ben megjelent ÉS-interjúban még maszkírozás nélkül bukkant elő: „Szeretem Heidegger körmönfont bölcsességeit — mondta a szerző —, de ha Vince Eszter, volt takarítónőm leveleit olvasom, esetleg jobban meghatódom tőle.” (Az irónia hintajátéka) Szentkuthy Miklós első műve, az 1934-es Prae óta a magyar irodalom „nagy társtalanja”. A hivatalos és a nem hivatalos, de annál tekintélyesebb Babits- kritika jórészt csak tiltakozni tudott —Vas István rendkívül találó metaforájával — a „Madách-karakterű” tehetség ellen. Mégis, kik lehetnének az író társai a társtalanságban ? Oly sokszor ragasztották már rá Proustvagy Joyce-epigonság címkéjét, hogy még a cáfolgatás is érdektelen. „Az irónia hintajátéka” — írta Lukács György Thomas Mann „Bildungsroman”-járól, a Krullregényről, s ha rokonságot keresünk Szentkuthy Miklósnak, talán nem teljes képtelenség, ha karakterizáló példaként Thomas Mannra gondolunk. A II. Szilveszter szerzője — esszéistaként — így vetíti rá a Krull-regényre saját alkotómódszerét: „A könyv egyik fenségesen humoros és jelentőségteljesen játékos alapvonása az (pontosan Thomas Mann szellemében jártunk el, mikor ilyen jelzőpárosításokat alkalmaztunk), hogy a legsúlyosabb hittani, lélektani és történelmi problémák, melyektől vallások és tudományok a meddőn nehézkes szakkönyvek ezreit gyártották, ezek a problémák itt egy ártatlannak látszó jelzőbe, egy első pillanatra jelentéktelennek tűnő gesztusba — vagy csak úgy, egészen mellékesen odavetett megjegyzésbe vannak sűrítve.” Előzzük meg az újabb ellenvetést, s gyorsan átnyújtjuk az olvasónak a hiánylistát. Nos, tény: Szentkuthy Miklós rövidre zárja az egyén és a történelem kapcsolatát, s kiiktatni látszik a konkrét társadalmi környezetet, amelyben ez a kapcsolat valóban létrejön. Továbbá, a kapcsolat ábrázolásában egyoldalú is, hiszen csak azt ábrázolja, hogy a szubjektum hogyan hatol be a történelembe, és miként csinál nagytakarítást sok poros eszme között. Ezt a vádat azután odáig lehet feszíteni, hogy Szentkuthy Miklós művészete nem magyar, hiszen viaskodása a Lét Titkaival megkerüli — ellentétben nagy kortársaival — a Magyar Lét Titkaival való szembenézést. S az ellenvetés csattanójaként meg lehet ismételni, amit éppen ő ad ellenzői szájára: „félfilozófus, félpolitikus, félköltő”. Ráadásul mindezt semmiféle szofisztika nem fordíthatja ellenkezőjére, csak a mű lefegyverző érettsége, amely a Tudás és a Képzelet keresztezett gyümölcseként kerül az olvasó asztalára. MARX JÓZSEF: Orpheus második élete (Használati utasítás) Kérjük az olvasót, hogy féltő-óvó szeretettel vegye kezébe a kötetet. Csodálja meg a borító aranyos erotikájú szobrát, amely csillogó szeméremmel az Asztronómiát jelképezi: nézze meg jól — akár el is tűnődhet néhány pillanatra ezen —, hogy a pompás akt, ha fél kezével félénken az ég felé mutat is, tekintetét mindenképpen a földre KELEMEN JÁNOS: Az orléans-i szűz regénye KÁNTOR PÉTER: ZOJA-madár Valahányszor álmaimban mással látlak hosszúlábú Zója, arany napom százágú szarv nő a homlokomon kidobott kincsemet megsiratlak. Ablakon kidobott kincsem voltál ajtón bekacsintó napom voltál ajtón bekacsintó arany napom kizártalak, el is feledtelek. Más ajtóhoz szálltál, Zója-madár ablakba ültettek, dédelgettek aranyos szemeid csókolgatták hosszú lábaidat simogatták. Valahányszor álmaimban mással látlak hosszúlábú Zója, arany napom százágú szarv nő a homlokomon kidobott kincsemet megsiratlak. Élet és irodalom KÖNYVEK „Hitem a teljesség maga A lokálpatriotizmust valahogy mindig rokonszenvesnek éreztem. A konkrét tájon, az ismerős embereken, a legintimebb helyi hagyományokon kívül van benne valami bölcs megbékélés a sorssal, az „innen jöttem és ide térek” nyugalma. A szegediek lokálpatriotizmusa most ismét jó dolgot mívelt: egy verseskötettel méltó emléket állított Büssy Lászlónak, a tragikus sorsú szegedi költőnek. A szűkszavú életrajzi bevezető szerint nem mindennapi pályát zárt le 1969-ben, a költő hetven éves korában a halál. Ez a halkszavú poéta igen kemény helytállású ember volt. A Horthy-korszakban többet volt börtönben és rendőri felügyelet alatt, mint szabadlábon. Mert a Tanácsköztársaság alatt olyan hatékony oltást kapott, hogy betegen és nélkülözések árán is élete fogytáig hű marad meggyőződéséhez. Füssy László számára a költészet csak egyik formája volt az önkifejezésnek, életét a felismert igazság gyakorlati megvalósítására kötelezte el; gyönge testalkatát azonban hamar megtörte a nélkülözés, a kínzás. Így a vers, a szépség maradt számára az életbekapaszkodás egyetlen lehetősége, a megmaradásért folytatott küzdelem egyetlen fegyvere. Mérem a jajt s most görcsös ujjal Vívok naponta órát, évet. Rémült inam ha megrohadna: Elvesznék! — Jöjj hát harci ének! Fogj ritmusodba, fogj erősen. Erdélyben született, mégis a szegedi táj, a sajátosan szegedi hangulatok költője lett. Nemcsak hagyományos kifejezési eszközei, szelíd melankóliája avatja Juhász Gyula testvérévé, de a rokon sors, a testi betegségbe száműzött ember szorongatott életérzése is a nagy példaképhez közelíti, nem egy versében közvetlenül is őt idézi. Felszabadulás előtti verseiben még felcsendül egy-egy erőteljesebb akkord, keresi, próbálja egyéni hangját, időnként még áttételek nélkül szólal meg az elkötelezett költő. Később márcsak testi szenvedésein keresztül gyötrődik a lét nagy kérdéseivel, de fájó nosztalgiával gondol ekkor is a cselekvő életre. A harcról, a tettről való kényszerű lemondás keserűsége mindig ott kísért verseiben De mit tehetnék, túl a tetten. Amelyben porig levezettem? A felszabadulás meghozhatta volna neki az alkotás nyugalmát, eredeti költői tehetsége, mely egy-egy meghökkentő jelzőben, egyéni képben kétségtelenül megnyilvánult, kibontakozhatott volna. Füssy László tragédiája, hogy ez nem következett be. A megtört testből felszárnyalt ugyan a gondolat, de nem tudott már kibontakozni a konvencionális verselés béklyójából, egyre fáradtabb, visszahúzódóbb, csüggedtebb lett, az áhított teljességet már nem érhette el. Hiába volt! A vesztes én maradtam, S az ég vidék most új harcot visel. A most megjelent kötet igaz nyereség, mert jól kirajzolódik belőle egy mélyen etikus emberiköltői életút tragikus szépsége. Vezér Erzsébe 1972. JÚNIUS 24.