Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-24 / 26. szám - Kelemen János: Az orléans-i szűz regénye • könyvkritika • Anatole France: Jeanne d'Arc élete (Gondolat) (10. oldal) - Marx József: Orpheus második élete • könyvkritika • Szentkuthy Miklós: II. Szilveszter második élete (Magvető) (10. oldal) - Kántor Péter: ZÓJA-madár • vers (10. oldal) - Vezér Erzsébet: „Hitem a teljesség maga” • könyvkritika • Füssy László válogatott versei (Vox Humana, Szeged) (10. oldal)

Anatole France: Jeanne d’Arc élete (GONDOLAT) Füssy László: Válogatott versei (VOX HUMANA, SZEGED) Hidas Antal: Hold iromlott, nap­sütött (SZÉPIRODALMI) Minerva Nagy Képes Enciklopédia A gyógyító értelem (KÖZGAZDASÁGI ÉS JOGI) Szentkuthy Miklós: II. Szilveszter második élete (MAGVETŐ) Amikor — 1908-ban — Anatole France Jeanne d’Arc életrajza megjelent, France irodalomban ját­szott szerepe már végképpen ki­alakultnak látszott: a múlt ironi­­­kus, szkeptikus felidézőjét s a közélet kíméletlen bírálóját látták benne barátok és ellenfelek egy­aránt. Az új mű már formájával is meghökkentette az olvasókat: tudományos igényű történelmi mo­nográfia volt. S hiába csillant föl a műben France minden művészi erénye, példátlan szerkesztőkészsé­ge, megejtő hangja, sohasem vált igazán népszerűvé. Nálunk sem vették észre, pedig itt egy időben igen termékenyítő France-kultusz uralkodott. Még France magyar monográfusa, Murányi-Kovács End­re is zavarba jön, amikor a Jeanne-t kell méltatnia. Most végre magyarul is kiadták France e nagy művét, a Jeanne d’Arc életét. Öröm forgatni ezt a fényűzően szép kötetet, a magyar könyvművészet e friss termékét (a Franklin Nyomda remeklése). A külső kiállítás oly megejtően von­zó, hogy csak többszöri belelapo­­zás után merünk végül is hozzá­látni az olvasásához. A Jeanne-t France egészen más anyagból gyúrta,­ mint egyéb mű­veit. A francia történelem egyik válságos, rettenetes, zűrzavaros kor­szakát, a százéves háborúk befejező szakaszát akarta felidézni és — magyarázni. A munka kápráztató látomás, tragikus és felemelő. Ere­dendő művészi erényeit — és kor­látait — France ebben a műben sem tagadja meg.­­ a részletek, a mozaikok művésze ebben a szigo­rúan komponált munkában is. A sokfelé ágazó gazdag epikumot az események fordulópontjain mozai­kokra, csillogó képekre tördeli. Egy-két ragyogó portréval, néhány kiszámítottan naiv történetkével érzékelteti a kor áhítattal, csoda­várással és szorongással teli lég­körét. Kifejezett szándéka szerint tudományos monográfiát írt, de művét ma úgy olvassuk, mint Froissart krónikáját. A tiszteletre méltó tudományos szándék s a megvalósulás közt feszülő ellentét biztosítja e nagy mű báját, üdesé­­gét, egyszersmind meg is magya­rázza e minden történelmi mozza­natra kiterjedő monográfia sajátos csonkaságát. Mert hiába kutatott fel és épí­tett bele művébe minden hiteles adatot, hiába ábrázolta rengeteg részletében a kor társadalmi el­lentmondásait, a történelem ára­mának sodrásait és örvényeit nem látja, nem mutatja meg. Ő, aki el­méleti írásaiban, vitacikkeiben oly helyesen világította meg a töme­gek, a nép történelemformáló sze­repét, egyetlen művében sem s a Jeanne-ban meg éppenséggel nem képes ábrázolni a népet, a töme­get. A tömegek a néma, tehetetlen statisztéria szerepét játsszák s az egyének nem alakítói, csupán esz­közei vak erőknek. Megint csak Froissart jut eszünkbe. A történel­mi események fölidézése sikerült, a kommentár fogyatékos. France történelmi szemléletének ellent­mondásaira Makkai László mutat rá tanulságos utószavában. És sajátos módon epizódalak maga az orléans-i szűz is. S itt lepleződik le France világának szű­kössége. Szép, gyönyörű jelenetek­ben, képsorozatokban írja le a Szűz cselekedeteit, s azt is hangsú­lyozza, hogy hősnője szavaiban a nép egészséges, józan észjárása nyilatkozott meg, mégis bábnak, eszköznek ábrázolja. Ismeretlen egyházi személyekről beszél, akik „a látnok parasztlányt irányították, igyekezvén őt minél alkalmasabbá formálni Franciaország és az Egy­ház ügyének szolgálatára*’. France még regényeiben is — az egy Vö­rös liliomot kivéve — gyönge pszi­chológus. Nem volt emberteremtő művész. Alakjai logikai képletek, egy intellektuális kísérletezőkedv s egy játékos kedély marionettjei. A Szűz alakja pedig ellenállt min­den aktivista jellegű kísérletezés­nek. De a könyv így, éppen hiányos­ságai révén, hitelesen szép. France ismerte képességei természetét s elkerülte a lélektani anakronizmus veszélyeit. Az „utolsó klasszikus”, ahogy Gyergyai Albert nevezi, soha nem ismételte önmagát, a nagy kísérletező nem kísérletezett ter­mészetétől idegen műformákkal. Ha van műfordítás, amelyet az olvasó is tisztelettel teli irigyke­déssel bámul, úgy a Görög Lívia fordítása az. France-ról mindenki tudja, hogy ragyogó stiliszta volt, világos, logikus, csillogóan tiszta. Fordításban az ilyen stílus gyak­ran lapossá színtelenül. Görög Lí­via fordítása azonban a maga har­monikus zengésében tolmácsolja a Voltaire-n nevelkedett s Renan ro­mantikusabb tónusától megihletett france-i stílust. Ez az egyetlen France-fordításunk, amely nemcsak közöl, hanem érzékeltet is. Ritmu­sa és dallama is van, mint az eredetinek, szegezi. És keressen az olvasó ké­nyelmes­ülő alkalmatosságot, s en­gedje tekintetét a fülszövegre té­vedni, melyen Vas István lelkesült szavai föltüzelik a várakozást a különleges élvezetekkel kecsegtető olvasmány iránt. Folytatódik most A Szent Orpheus Breviáriuma... (Egy ellenvetés) A józan olvasó azonban még most fölkaphatja fe­jét, és szelíden-szúrósan megkér­dezheti: mit jelent az, hogy „foly­tatódik”?. S bizonytalansága-mér­­ge csak növekszik, ha — első neki­futásként — elolvassa a könyv el­halálozott­­. Szilveszter pápájának „con allegrezza múmia-plasztiká­ját” (!) A „szöveg”, a „mű-struktú­ra” olyannyira más, mint amit megszokott, hogy a kérdést kemé­nyebben is megfogalmazhatja: ki ez a „félfilozófus, félpolitikus, fél­költő”, szerző? Nem állíthatjuk, hogy jogtalan az ellenvetés a „használati utasítás” szeretet kérő­követelő soraira. De erről nem Szentkuthy Miklós tehet; pontosan­­ harminc év telt el, hogy A Szent Orpheus Breviáriumának utolsó kötete megjelent. Nem is egy olva­sói nemzedék nőtt fel anélkül, hogy az Orpheus-füzetek sűrű szedésű ol­dalait látta volna. Csak a „Szent­­kuthy-szekta” és néhány csonttollú irodalomtörténész tudott az 1939- ben megkezdett izgalmas szellemi kalandról, s arról, hogy a mű ko­­rántsincs bevégezve, s az alkotó nem pihen. (Szent Anakronizmus) Kényte­len-kelletlen távolról kell közeled­nünk a könyvhöz: a II. Szilveszter második élete azonban aligha ért­hető meg az egész Orpheus szán­dékának ismerete nélkül hiszen a II. Szilveszter-regény már csak annyiban is logikusan következik az előző Orpheus-füzetekből, hogy az 1941-es Cynthia né­hány oldalas III. Ottó-epizódja tekinthető a mostani mű magjának. (Úgy hír­lik, ezeket a füzeteket is rövidesen kiadják újra.) Szerencsére a szer­ző maga siet a tanácstalan olvasó segítségére. 1942-ben, az addig megjelent Orpheus-kötetekhez ké­szült tartalmi mutató bevezetőjé­ben írta le vállalkozása indítékait: „Az Orpheus célja: megtalálni azt az embereszményt és azt a leg­elfogadhatóbb életformát, melyet a lehető legszélesebb körű törté­nelmi, a legegyetemesebben val­lási, legmélyrehatóbb természettu­dományi tapasztalatok után a gon­dolkodó agyvelő és boldogság­ke­reső érzés megkíván.” Majd hozzá­tette: az Orpheus.....tulajdonkép­pen a régi »Bildungsroman- műfa­jához tartozik, a két modern ve­zető műfajt, az esszét és az ön­életrajzot közös nagy keretben egyesítve”. Az Orpheus leginkább szembe­ötlő vonása: az anakronizmusok villódzása, az esszé, önéletrajz és a játékosság háromságából fakad. Az anakronizmus logikája — az azonosságok különbözősége és a különbözőségek azonossága — te­remti meg a századok, szerepek és emberek sohasem egyforma, soha­sem unalmas arabeszkjeit. A ha­talmas művelődéstörténeti anyag és a személyes élet csipkelődő, kettős tükrében sem halványul el az alapkérés: vajon a történelem­ből mi hasznosítható az egyéni életben, s ez utóbbi mivel járult hozzá a történelem táncainak sa­játos koreográfiájához? (Ki kicsoda?) A II. Szilveszter­regény „fölött” lebegve könnyen leírhatjuk a „cselekményt”. II. Szilveszter (a magyarok jó ismerő­se) elhalálozik; egy arab tanítvá­nya föltámasztja, s utóéletében Eszter n­évű apródjával, akit I. István küldött a pápához, ellátogat II. Romanos bizánci udvarába, ahol védtelenül és véletlenül egy politikai krimi áldozataivá válnak mindketten. A „cselekménynél” azonban az már jóval szövevénye­sebb, hogy milyen események idé­ződnek föl az egyes szereplők tu­datában. A leggyakoribb a „visz­­sza”-emlékezés és az „előre”­­emlékezés váltogatása: Szilveszter például II. Romanos udvarában („igazi” születése előtt néhány év­vel) egyrészt az „Ottók” világbi­rodalmi aspirációiról (értsd: fa­sizmusról) elmélkedik, másrészt le­pergeti szeme előtt azt az 1323-as eseményt, amikor „Anjou Róbert király, fia, Károly számára akarta megkéretni, képviselője által, a francia király lányát”. Ilyen fölöt­tébb játékos „előre”-emlékezés Theodóra, a császárnő elbeszélése — II. Szilveszter jelenlétében — a később fellépő s általa nagyon is lenézően kezelt II. Szilveszterről. De ennél is összetettebb az arab tanítvány „Zsuzsanna és a Vének” apokrifja, mely a Holt-tengeri mai fürdőző lányokról szól: „hogy­ a ré­giben láttassa meg az újat, az új­ban emlékeztesen a régire, hiszen én is minden idők és minden tér­ségek főpásztora vagyok” — mint az apokrifhoz „előszót” szerző II. Szilveszter önmagáról írja. Ne menjünk tovább azonban az áttételek illusztrálásában, hiszen a tudatképek mégoly pontos vagy tudálékos osztályozása sem köze­líti meg az igazi szerkezetet, ame­lyet — összhangban az imént idé­zett hitvallással —, az idősíkok, néha egy mondaton belül is meg­nyilvánuló, de többnyire nagyobb egységekre kiterjeszkedő egymás­­rajátszása ad meg.­­ Az író II. Szilveszter álarcát öl­tötte magára, aki jól körüljárható történelmi figura is, de elsősorban mai, modern — etikai, politikai és egzisztenciális kétségek és félel­mek közt hánykolódó — ember. S a többiek? Egy-egy gondolat­rendszer vagy „jellem-katalógus” kimerevített bábjai, melyek csak II. Szilveszterrel összefüggésben kelnek életre. Vagy: az önéletrajz oly titkos-nyilvános szereplői, mint például Eszter,­áld fiúruhában — Vince néven — érkezett Rómába, de az 1969-ben megjelent ÉS-inter­­júban még maszkírozás nélkül bukkant el­ő: „Szeretem Heidegger körmönfont bölcsességeit — mond­ta a szerző —, de ha Vince Eszter, volt takarítónőm leveleit olvasom, esetleg jobban meghatódom tőle.” (Az irónia hinta­játéka) Szent­kuthy Miklós első műve, az 1934-es Prae óta a magyar irodalom „nagy társtalanja”. A hivatalos és a nem hivatalos, de annál tekintélyesebb Babits-­ kritika jórészt csak tilta­kozni tudott —­­Vas István rend­kívül találó metaforájával — a „Madách-karakterű” tehetség el­len. Mégis, kik lehetnének az író társai a társtalan­ságban ? Oly sok­szor ragasztották már rá Proust­­vagy Joyce-epigonság címkéjét, hogy még a cáfolgatás is érdekte­len. „Az irónia hinta­játéka” — írta Lukács György Thomas Mann „Bildungsroman”-járól, a Krull­­regényről, s ha rokonságot kere­sünk Szentkuthy Miklósnak, talán nem teljes képtelenség, ha karak­­terizáló példaként Thomas Mannra gondolunk. A II. Szilveszter szer­zője — esszéistaként — így vetíti rá a Krull-regényre saját alkotó­módszerét: „A könyv egyik fensé­gesen humoros és jelentőségtelje­sen játékos alapvonása az (ponto­san Thomas Mann szellemében jártunk el, mikor ilyen jelzőpá­rosításokat alkalmaztunk), hogy a legsúlyosabb hittani, lélektani és történelmi problémák, melyektől vallások és tudományok a meddőn nehézkes szakkönyvek ezreit gyár­tották, ezek a problémák itt egy ártatlannak látszó jelzőbe, egy első pillanatra jelentéktelennek tűnő gesztusba — vagy csak úgy, egé­szen mellékesen odavetett meg­jegyzésbe vannak sűrítve.” Előzzük meg az újabb ellenve­tést, s gyorsan átnyújtjuk az ol­vasónak a hiány­listát. Nos, tény: Szentkuthy Miklós rövidre zárja az egyén és a történelem kapcso­latát, s kiiktatni látszik a konkrét társadalmi környezetet, amelyben ez a kapcsolat valóban létrejön. Továbbá, a kapcsolat ábrázolásá­ban egyoldalú is, hiszen csak azt ábrázolja, hogy a szubjektum ho­gyan hatol be a történelembe, és miként csinál nagytakarítást sok poros eszme között. Ezt a vádat azután odáig lehet feszíteni, hogy Szentkuthy Miklós művészete nem magyar, hiszen viaskodása a Lét Titkaival megkerüli — ellentétben nagy kortársaival — a Magyar Lét Titkaival való szembenézést. S az ellenvetés csattanójaként meg lehet ismételni, amit éppen ő ad ellenzői szájára: „félfilozófus, fél­politikus, félköltő”. Ráadásul mind­ezt semmiféle szofisztika nem for­díthatja ellenkezőjére, csak a mű lefegyverző érettsége, amely a Tu­dás és a Képzelet keresztezett gyü­mölcseként kerül az olvasó aszta­lára. MARX JÓZSEF: Orpheus második élete (Használati utasítás) Kérjük az olvasót, hogy féltő-óvó szeretettel vegye kezébe a kötetet. Csodálja meg a borító aranyos erotikájú szobrát, amely csillogó szemérem­mel az Asztronómiát jelképezi: nézze meg jól — akár el is tűnőd­het néhány pillanatra ezen —, hogy a pompás akt, ha fél kezével félénken az ég felé mutat is, te­kintetét mindenképpen a földre KELEMEN JÁNOS: Az orléans-i szűz reg­énye KÁNTOR PÉTER: ZOJA-madár Valahányszor álmaimban mással látlak hosszúlábú Zója, arany napom százágú szarv nő a homlokomon kidobott kincsemet megsiratlak. Ablakon kidobott kincsem voltál ajtón bekacsintó napom voltál ajtón bekacsintó arany napom kizártalak, el is feledtelek. Más ajtóhoz szálltál, Zója-madár ablakba ültettek, dédelgettek aranyos szemeid csókolgatták hosszú lábaidat simogatták. Valahányszor álmaimban mással látlak hosszúlábú Zója, arany napom százágú szarv nő a homlokomon kidobott kincsemet megsiratlak. Élet és­ irodalom KÖNYVEK „Hitem a teljesség maga A lokálpatriotizmust valahogy mindig rokonszenvesnek éreztem. A konkrét tájon, az ismerős em­bereken, a legintimebb helyi ha­gyományokon kívül van benne valami bölcs megbékélés a sors­sal, az „innen jöttem és ide té­rek” nyugalma. A szegediek lokálpatriotizmusa most ismét jó dolgot mívelt: egy verseskötettel méltó emléket állí­tott Büssy Lászlónak, a tragikus sorsú szegedi költőnek. A szűk­szavú életrajzi bevezető szerint nem mindennapi pályát zárt le 1969-ben, a költő hetven éves ko­rában a halál. Ez a halkszavú poéta igen kemény helytállású ember volt. A Horthy-korszak­­ban többet volt börtönben és rendőri felügyelet alatt, mint szabadlábon. Mert a Tanácsköz­társaság alatt olyan hatékony ol­tást kapott, hogy betegen és nél­külözések árán is élete fogytáig hű marad meggyőződéséhez. Füssy László számára a költé­szet csak egyik formája volt az önkifejezésnek, életét a felismert igazság gyakorlati megvalósításá­ra kötelezte el; gyönge testalkatát azonban hamar megtörte a nélkü­lözés, a kínzás. Így a vers, a szép­ség maradt számára az életbeka­­paszkodás egyetlen lehetősége, a megmaradásért folytatott küzde­lem egyetlen fegyvere. Mérem a jajt s most görcsös ujjal Vívok naponta órát, évet. Rémült inam ha megrohadna: Elvesznék! — Jöjj hát harci ének! Fogj ritmusodba, fogj erősen. Erdélyben született, mégis a szegedi táj, a sajátosan szegedi hangulatok költője lett. Nemcsak hagyományos kifejezési eszközei, szelíd melankóliája avatja Ju­hász Gyula testvérévé, de a ro­kon sors, a testi betegségbe szám­űzött ember szorongatott életér­zése is a nagy példaképhez köze­líti, nem egy versében közvetle­nül is őt idézi. Felszabadulás előtti verseiben még felcsendül egy-egy erőtelje­sebb akkord, keresi, próbálja egyéni hangját, időnként még át­tételek nélkül szólal meg az el­kötelezett költő. Később már­­csak testi szenvedésein keresztül gyötrődik a lét nagy kérdéseivel­­, de fájó nosztalgiával gondol ekkor is a cselekvő életre. A harcról, a tettről való kényszerű lemondás keserűsége mindig ott kísért verseiben De mit tehetnék, túl a tetten. Amelyben porig levezettem? A felszabadulás meghozhatta volna neki az alkotás nyugalmát, eredeti költői tehetsége, mely egy-egy meghökkentő jelzőben, egyéni képben kétségtelenül meg­nyilvánult, kibontakozhatott vol­na. Füssy László tragédiája, hogy ez nem következett be. A megtört testből felszárnyalt ugyan a gon­dolat, de nem tudott már kibon­takozni a konvencionális verselés béklyójából, egyre fáradtabb, visszahúzódóbb, csüggedtebb lett, az áhított teljességet már nem érhette el. Hiába volt! A vesztes én maradtam, S az ég­ vidék most új harcot visel. A most megjelent kötet igaz nyereség, mert jól kirajzolódik­ belőle egy mélyen etikus emberi­költői életút tragikus szépsége. Vezér Erzsébe 1972. JÚNIUS 24.

Next