Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-24 / 26. szám - Hámos György: Egy rendező eltérítése • TElevíziókritika • Villa a Lidón. Rendező: Keleti Márton (12. oldal) - Schéner Mihály: Hagymafej (metszet) • kép (12. oldal) - Szabó György: Ablakok • tárlat • Somogyi József, Helikon Galéria | Fekete Tamás. Kulturális Kapcsolatok Intézete | Ezüst György. Mednyánszky Terem (12. oldal) - Létay Vera: A hattyú is madár • színikritika (12. oldal)

MŰVÉSZET HÁMOS GYÖRGY: Televízió Egy rendező eltérítése Igazán jólesik, hogy olvasóim levélben is, telefonon is az iránt érdeklődtek, csak nem esett vala­mi bajom, hogy három héten át nem írtam tévékritikát. Valószí­nűleg megfeledkeztek arról, hogy, ugyancsak levélben és telefonon, éppen ők kértek meg arra: ma­gyarázzam meg e hasábokon mi történt a Villa a Lidón című ma­gyar tévékrimiben, illetve mi­lyen kényszerítő körülmények hatására sugározta a televízió négy estén át ezt a bűnügyi-ka­­land-dokumentum-játékfilmet. Eleget téve az olvasók megbíza­tásának, kritikaírás helyett e rej­télyes ügy hátterének felderítésé­re fordítottam szabad időm java­ részét. Ezúton is köszönetet mon­dok az Interpolnak, melynek se­gítsége nélkül magam is tanács­talan volnék e sorozat megszüle­tését, illetve képernyőre kerülé­sét illetően, így azonban minden világos előttem. Egy tavaszi kora reggeli napon Keleti Márton, a film rendezője, miután Gimes György forgató­­könyv-kötegeit gondosan elhe­lyeztette az autó csomagtartójá­ban, csak ennyit mondott a so­főrnek: „a filmgyárba”. A gép­kocsi el is indult a Gyarmat utca irányába. A csomagtartóban ak­kor még az eredeti forgatókönyv vaskos példányai feküdtek, a margókon és a sorközökben Lendvai György dramaturg jegy­­zeteivel és beszúrásaival, melyek, ha lehet, még gazdagabbá, szí­nesebbé, világosabbá tették a me­sét. Ugyanezen a példányon vol­tak láthatók a különböző pecsé­tek és körbélyegzők, arról tanús­kodva, hogy az Irodalmi és Drá­mai Főosztály is ezt a könyvet hagyta jóvá, gondos mérlegelés után; a Gazdasági Főosztály pe­dig, teljes jóhiszeműséggel, ezt a művet fizette ki az írónak, a ren­dezőnek, a dramaturgnak és a többi alkotónak. Hogyan is sejthették volna ak­kor, hogy mi fog történni. A ren­dező mellett a gépkocsiban To­­manek Nándor, a film egyik fő­szereplője foglalt helyet abból a célból, hogy őt is kivigyék a film­gyárba. Hogy cselről van szó, csak a Rottenbil­er utca sarkán derült ki. Ott Tomanek, aki addig feltűnően hallgatagon ült a kocsiban, a rendezőhöz fordult s egy hirtelen mozdulattal lekap­csolta fejéről a Tomaneket ábrá­zoló álarcot. Az álarc mögött To­manek Nándor vált láthatóvá, de mielőtt még a rendező azt hihet­te volna, hogy ő is Tomanek, sut­togva közölte, hogy ő nem más, mint Theo Brown, az antiimpe­­rialista kalandfilmek lejáratására alakult nemzetközi bűnszövetke­zet tagja. A rendező segítségért akart kiáltani, de mielőtt kinyit­hatta volna a száját, Brown ko­moran figyelmeztette: ha meg mer mukkanni, ő elintézi , hogy ezért a filmért ne kapjon nívódíjat. Theo ezután teleobjektíves, távfényképező céllövő puskáját a gépkocsivezető hátának nyomva eltérítette a gépkocsit. Az autó a bandita utasítására a Kikelet ne­vű rózsadombi zöldvendéglőbe hajtott, melynek kapuján, az In­terpol megtévesztésére, az áll kifüggesztve, hogy kedden és csütörtökön szünnap van, a hét többi napján viszont nincs nyitva a vendéglő. Innen rövidesen to­vább vitték a kitűnő rendezőt és a már kifizetett forgatókönyvet. Hogy hová vitték, még nem si­került kideríteni. Arra sem de­rült egyelőre fény: amennyiben máshová akarták vinni, miért vitték először a zöldvendéglőbe, amelyik nyáron be van zárva. Valószínűleg ravaszságból Az időközben szerencsésen ki­szabadult rendező az átélt ször­nyű élmények hatására, minder­re nem tud még pontos választ adni. Csak arra emlékszik, hogy a több nyelven beszélő, álarcos banditák először rettenetesen megkínozták. Egy székhez lán­colva végig kellett néznie az el­múlt években bemutatott összes olyan magyar filmet, melyet nem ő rendezett. Ezután egy hang­tompító hatalmas fürdőkádban bemutatták őt André felügyelő­nek, aki kísértetiesen hasonlított hozzá. Mint kiderült, több millió ember közül válogatták ki, s az­után, is évekig formálták, alakít­gatták és tanítgatták magyarul, hogy megtévesztésig emlékeztes­sen a magyar rendezőre. Nem tit­kolták sötét tervüket, hogy a ma­gyarok megtévesztésével, vele akarják megrendeztetni a Villa a Lidón című négyrészes tévékri­mit. A magyar rendező tiltakozott, de amikor közölték vele, hogy egy cellába fogják zárni az ugyan­csak elrabolt Fellinivel, s magnó­ról naponta több ízben lejátsszák nekik — megvitatás céljából — a tévé éjszakai filmelőadásai előtt elhangzó bevezetőket: megtört, és mindent vállalt. Megmagya­rázta alteregójának, mi a magyar krimi készítésének a­ titka. Neve­zetesen, hogy amíg a nyugati bűnügyi történetekben, a feszült­ség ébrentartása érdekében, csak az utolsó öt percben, vagy az utolsó három percben, vagy ép­pen a legutolsó percben derül ki, melyik szereplő a gyilkos: a magyar krimiben attól válik elvi­selhetetlenné a feszültség, hogy mindez az utolsó percben is rejt­ve marad, továbbá az előadás után egy-két órával, sőt egy-két hónappal sem derül ki. Mindezek ismeretében az ügy­nök, némi késéssel, megjelent a filmgyárban, s a Mallorca-szige­­tén kitűnően kiképzett stábbal megkezdte a később a képernyőn is láthatóvá vált film forgatását. Természetesen, egy olyan forgató­­könyv alapján, melyet az FBI, a CIA és a Maffia közösen készí­tett. A nyugati tőkésvilág össze­fogása lehetővé tette, hogy a ki­tűnő magyar színészeket meg­vesztegessék. Állítólag pénzt kap­tak azért, hogy eljátsszák szere­peiket. Még csak egy volt hátra: kényszeríteni kellett Varga Jó­zsefet — akinek a magyar nézők mindent elhisznek —, hogy ve­títés előtt meleg szavakat ejtsen a filmről. A stáb alvezére közöl­te vele, amennyiben nem ejt me­leg szavakat, a Parabolával együtt felrobbantják. Azzal sem törődnek, ha ők maguk is ottvesz­nek. Nekik már minden mindegy — mondták —, most kellene har­madszor megnézniük a filmet, így talán érthető, hogyan ke­rült bemutatásra a négyrészes té­véfilm. Szerencsére a gonoszte­vők nem érték el céljukat, mert a nézők mind a négy­ rész első harmadában elszenderedtek, s a zárózenére felocsúdva, mindmáig azt hiszik: az imperializmus bűn­­szövetkezetének leleplezése ab­ban a félórában történt, melyet ők átaludtak. LÉTAY VERA:A hattyú is madár Amikor a színházak úgy érzik, hogy a közönség szíves érdeklő­dése alábbhagy, a biztos sikert hozó csoda­szerkezethez folya­modnak: Molnár Ferenc színpadi varázsmasináinak egyikéhez. A Madách Színház sem fizet rá a régi, kipróbált módszerre. Elővették a Hattyú című vígjáté­kot, felhúzták a briliáns kis gé­pezetet, mely ennyi év után sem rozsdásodott be, s a diszkrét muzsika hangjára előtáncolnak a múlt kopott aranyfüstű, de még mindig mozgékony marionett-fi­gurái. Arisztokrata öntudattól da­gadó kebellel megjelenik az anyahercegnő, aki polgári nőhöz méltó, kicsinyes asszonyi prak­tikáival akarja leánya számára férjül megnyerni a kastélyban vendégeskedő trónörököst. El­libben a szépséges hercegkisas­­­szony, szűzi szívében az izgató, demokratikus­ felismeréssel: az élőlények között a házitanító még egy versenylónál is figyelemre méltóbb teremtmény. Kegyeske­dik színrelépni egy valódi trón­örökös is. S az egész magas ran­gú pereputtyot megleckézteti a férjfogási játszmában felhasz­nált csinos házitanító, aki úgy hajítja plebejusi önérzetét a fen­ségek felé, mint az anarchista merénylő a bombát. Maga Molnár Ferenc sem vet­te túlságosan komolyan a mo­narchikus szalonkonfliktust, szel­leme ironikusabb és csípősebb volt ennél. De lekötelezte polgári nézőit, amikor bevezette őket egy igazi hercegi kastély falai kö­zé, s ez akkor is megtiszteltetés, ha e falak vászonból, lécekből és enyvből készültek. S ami ennél is többet jelentett: szarkasztikus tehetségével bebizonyította, hogy ezek a felsőbbrendűnek vélt, gő­gös lények semmivel sem emelke­­dettebbek a lipótvárosi polgárok­nál, közelről nézve a hattyú se sokban különbözik a libától. Ez a felismerés ma már nem lep meg senkit, a színpadi va­­rázsgépezet pontos, hibátlan mű­ködése azonban ma is ámulásra késztet. Pattognak a gúnyorosra hegyezett párbeszédek, virtuózul pereg a cselekmény matematikai­lag megkomponált koreográfiája, szellemes helyzetek szellemes helyzetekkel váltakoznak, míg­nem a felhúzott szerkezet lejár. Lengyel György finom érzék­kel, értő ujjakkal nyúlt a kényes játékhoz, nem erőltette túl a ru­gókat, iróniával és eleganciával működtette a furfangos színpadi instrumentumot. A színészek élénk és mulatságos játékkal há­lálták meg hatásos szerepeiket, természetes közegükként fogad­tatva el a vívóleckéhez hasonla­tos vígjátéki stílust. Tolnay Klári — az özvegy her­cegné — humorának meghitt és meleg tónusaival meghatározta az előadás színvilágát. Márkus Lász­ló, beszédének idegenes dallamá­val, kimért szertartásosságával, ostoba korlátoltság álarca mögé rejtőző jeges okosságával, kevés eszközzel formált pompás figu­rát a trónörökös karikatúra áb­rázolásra csábító alakjából. Lázár Mária — a királyi fenség anyja — színpadjainkon régóta nél­külözött egyéniségének vibráló temperamentumát hozta a játék­ba. Hercegnői kettősük Tolnay Klárival időnként oly frivolul­ha­tott, mintha bankigazgatónők csevegnének tejszínhabos csoko­­ládájuk fölött a Gerbeaud-ban. Pécsi Sándor kedvesen, rokon­szenvesen keltette életre a világi hivságoktól visszavonult hercegi fivért, aki bölcsességével és em­berségével minden érzelmi és di­nasztikus bonyodalmat eligazít. A fiatalok, Sunyovszky Szilvia és Balázsovits Lajos (a másik sze­reposztásban Bencze Ilona és Dó­zsa László) személyesíti meg a hercegkisasszonyt házitanító párt; szépek, hamvasak, természetesek, csak mintha kissé túlságosan ko­molyan vennék lelküket. Hiány­zik alakításukból a leheletnyi író­­nia, mely egyneművé tenné játé­kukat a többiekével. Színes epi­zódalakítás Szemere Veráé, a her­cegnő alázatos és szolgálatkész húgának szerepében. Némethy Ferenc a hercegeknél is arisztok­­ratikusabb udvarmester. Mialkovszky Erzsébet jelmezei a felsőbb körökhöz méltóan ele­gánsak, Köpeczi Bócz István dísz­lete hercegien pompázatos. A néző hálás a színháznak a szórakozásért. A színház hálás a nézőnek a bevételért. Molnár Ferenc, a színházak Szent Antala, mindig segítségére siet a bajbajutottaknak. Színház SZABÓ GYÖRGY: Képzőművészet Ablakok A Dürer-terem Stúdió-galériává alakult. A főváros egyik forgalmas részén, a Bajcsy-Zsilinszky úton, apró boltok közé ékelve, ezentúl tehát nem a magyar grafika, hanem a fiatalok kiállító-helyiségét (pon­tosabban kamrácskáját) fogjuk ta­lálni. Új galéria született, igaz, hogy egy másik megszüntetése árán, csak az egyik szemünk ne­vethet tehát. De a fiataloknak, különösen, ha Stúdiójuk évenkénti nagy felvonulásának már-már szükségszerű protokolljából ki akarnak lépni, mindenképpen meg kellett találniuk a módját, hogyan is szembesíthessék munkáikat, el­képzeléseiket, céljaikat a nagyvi­lággal. „Mostantól kezdve — ör­vendezik a Stúdió Galéria 72 első katalógusa — rendszeres kapcsola­tot tudunk tartani a stúdió tag­jai és az érdeklődő közönség kö­zött.” Ügy legyen. Ám, az ablak, amelyet most, hosszas befelé forduló évek után, végre kinyitottak, kizárólag mun­kaidőben van kizárva (hétfő-pén­tek: 9.30—18.00; szombat: 9.00— 14.00), a galéria tehát eleve le­mond a csak ünnepnap ráérőkről. Amúgy sincs valami jó helyen, ki­esik a képzőművészeti élet csiga­­lassúsággal alakuló központjából — a megszállottság vádját kockáz­tatva, azt javaslom tehát, hogy ha már a helyiséget nem cserélték el valami alkalmatosabbra,­­ legalább a nyitvatartási időt próbálják megváltoztatni. Nincs ebben sem­mi ördöngösség: a főleg mai ma­gyar grafikát bemutató új Helikon Galériának, ahol most Somogyi József rajzai láthatók, ezt sikerült mindjárt a kezdet kezdetén meg­oldania. Nem mindegy, hogy a most rendszeresen nyilvánosság előtt szereplő Fiatalok Stúdiójának milyen közönsége lesz. A Kulturális Kapcsolatok Inté­zetének kiállító­termében Fekete Tamás szobrászművész sokat ígérő egyszerűséggel bizonyítja be, hogy valami ritka szép dolog kifejezé­sére is képes: a legkülönfélébb módon tudja elénk, körénk, s lel­künkbe varázsolni a csöndet. Ez árad merengő, zárt ajkú figurái­ból; a költő rejtett belső viharokra utaló bölcs-fanyar arcáról (Vas István portréja) éppen úgy, mint a „mágikus realizmust” idéző leányfejről (Nyuli). Még a hang is, a füttyentő férfi majdnem drasz­tikus alakjához társítva (Ablak­ba), még az is ezt a némaságot emeli ki, akárcsak a rádiójáték­ban, ahol mindig szükséges vala­miféle háttér­zaj, hogy teljesen csendben érezze magát az ember. A félreértések elkerülésére rög­tön ideírom, hogy nem dermedt vagy dermesztő némaságra gondo­lok, nem a haláléra, bár tagadha­tatlanul belejátszik e kiállítás lég­körébe ennek sejtelme is. Az ab­lakban füttyentő férfi arca csupa derű, hetykeség, mintha egy vi­dám pásztoróra után intene bú­csút valakinek az emeletről. De fájdalom is van ebben a mozdu­latban, s van benne valami visz­­szavonhatatlanul végzetes. Fekete Tamás kevéssel is képes létezés­­drámát csinálni, alakjait jelképes értelemmel felruházni, pedig vak­merő fejjel gyakran a klasszikus értelmezésű szépség banalizálását hívja ehhez segítségül. Gipszfigu­rái olajosak, majdhogynem ormót­lanok, de ott, ahol nem éri be szellemeskedő beállításukkal (mint a Tükör­nél), hanem mélyebb mondanivaló közlésére tör (így a Smink, s még inkább a Két figura ablakban című kompozíciónál), egynézetű, sokkhatásra építő mun­káin ezek az alakok feledtetni tudják nehézkességük antiroman­­tikájának­­ romantikáját. A Mednyánszky-teremben, Ezüst György tárlatán, másféle ablakok vannak: ha kitenkintünk rajtuk, egy sosem volt, sosem lesz álom­világot láthatunk, amely leginkább még az alföldi tájra hasonlít, te­hát hagyományosnak és realiszti­kusnak mondható, bár realistának semmiképp; a megjelenítésre használt eszközök pedig összefér­­hetelenül eklektikusak. A Hazaté­rő csorda szelleme és hangulata például pontosan és eredetiség nélkül követi az e témára szer­kesztett művek tucatjait; a tehe­nek hátán azonban mintha igazi aranyfüst csillogna. Egy másik művön bárányfelhők úsznak, ezüst papírból; egy harmadikon zöld vagy kék ragasztványok egészítik ki, naturalisztikusan, az egyébként is természetelvű festési mód ecset­vonásait. A katalógus-előszó írója e meglepő vegyülék-technikában „felfedezésnek számító”, „önálló formanyelvet” lát, aholis „a színes fóliák értelemszerűen, a látvány elemeinek kiemelése céljából ke­rültek a kompozícióba”, és „har­monikus egységben” találkoznak „a festett faktúrákkal”. Mindez, noha roppant tudományosan hang­zik, nem tudott meggyőzni még a sztaniolok­ alkalmazásának érte­lemszerűségéről sem: használatuk teljesen esetlegesnek, a kép szem­pontjából pedig közömbösnek tet­szik, s csak néha lehet olyan fel­adatuk, hogy a szokványos elemek­ből álló műveken jótékony színe­ző hatást fejtsenek ki. És, megle­het, segítsenek elfedni is, leg­alábbis ezt látszik bizonyítani a Bánsági táj című alkotás ellen­pél­dája. Ennek egyik hangsúlyos ré­szére ugyanis, talán koncepcioná­lis, talán egyéb okokból, de nem jutott sztaniolpapír, bántóan fá­radt és semmitmondó útrészlet megfestését láthatjuk. Lehet, hogy „önálló formanyelv” helyett in­kább nyelvpótló szerepet töltenek be ezek a fóliák? Lehet, hogy az a dolguk: keltsék a művészet il­lúzióját? A Mednyánszky-terem talán azoktól várja üzletmeneté­nek fellendülését, akik szívesen nyúlnak bukszájukba egy-egy szabványméretű hálószobadísz lát­tán: újabban, legalábbis, mint e kiállítás megrendezésekor, feledni látszik névadóját. «r ’SE­­* ar% o c *5 HM OE jj* ‘c 2E k.oc JC 0V)

Next