Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-24 / 26. szám - Vámos Miklós: Boldog novi • széppróza | elbeszélés (14. oldal) - Fekete Tamás: Akt • kép (14. oldal) - Várnai Zseni: E zajló korban • vers (14. oldal)

VÁRNAI ZSENI: E zajló korban Mily sors vár arra, akit az istenek magukhoz hívni elfelejtenek, és lesz belőle valami ős­öreg, ki fölött elvonult a förgeteg. Háborúk dúlták, de ő megmaradt, hogy megvívja a forradalmakat, vagy tán azért, hogy legyen valaki az élő múltról verset vallani... hogy legyen, aki időn és téren át a titkot rejtő holnapokba lát. Vagy úgy lehet mindez csak képzelet... vad szél sodorja most az életet s ha milliókat sújt a Pillanat és épp te voltál aki megmaradt... Talán a sorsnak célja volt veled, hogy eldalold a végső éneket. onnan HL ■IRODALOM 10 Alábbi egyáltalán nem irodalmi mfs. Házi használatra készült, csakis Jutka ked­véért. Ez azonban nem csökkenti fontossá­gát Sőt. Odáig még nincs az egészben semmi kü­lönleges, hogy neki megmutatom. Ez ná­lunk bevett szokás. Odaülök az íróasztal­hoz, kezembe veszem a papírokat, és fel­olvasom, amit rájuk írtam. Jutka összekulcsolt lábbal ül az ágyon. Figyel. (Mint egy mókus.) Amikor bevég­­zem, kicsit hallgat, utána elmondja a vé­leményét Ez már a dolgok rendes mene­te. Egyszer azonban — a fölolvasás kellős közepén — váratlanul odajött, mellém ült . Mi baj? Nem válaszolt, kis ideig kutatva nézett az arcomba. — Olvasd tovább, majd a végén meg­mondom. Olvastam tovább. A novella (Jutka szó­­használata szerint: növi) arról szólt: van egy férj és feleség. Akik nagyon szerették egymást valaha. De közbejött valami, ők maguk nem is igen értik, hogy micsoda, elhidegültek egymástól. Mégse akarnak, nem tudnak változtatni, a megszokottság alázatos szolgáivá lettek. Jutka az utolsó szó levegőbe kerülése után jóval hosszabb ideig tartotta a csen­det, mint szokásosan. — Mi is ilyenek leszünk? — bökte ki végül. — Szóval ez a baj! — Ez. — Nem szeretsz? — De. — Akikor miért kérdezed? — Hiszen ők is szerették egymást, az­tán valami váratlanul közbejött, észrevét­lenül megváltozott. Hátha egyszer csak nálunk is így lesz! — Nálunk nem — kicsit már mérges voltam. — Biztos? — Biztos. — Mennyire? — Nagyon! Jutka erre felhúzta az orrát, mondván: ne kiabáljak. Amiben tulajdonképpen iga­za volt. Miután kibékítettem, még mindig nem tudott napirendre térni az ügy fölött. — De ugye, megígéred, szólni fogsz, ha valami elromlik közöttünk? Ha csak egé­szen pirinyót, már akkor is! — Jól van, na! — végighúztam az ujjam az arcán. — Különben is — folytatta rendületle­nül — mindig olyan szomorúakat írsz. Múltkor arról a faházról, amit egy bána­tos férfinak le kell bontania, előtte az öreg néniről, aki teljesen egyedül marad, mert a gyerekei nem törődnek vele. Mikor írsz már valami vidámat? — Ez nem irodalmi szempont! — mond­tam erre, de magam is éreztem: válaszom aligha kielégítő. Jutka ütötte tovább a vasat. — Aki elolvassa, azt hiszi: búskomor, rigorózus, mindenben csalódott vénember vagy! — Az író személye mellékes. Mintha meg se hallotta volna. — Biztos nem is szeretsz! Ha valóban olyan boldog volnál mellettem, mint ahogy mondod, akkor nem írnál folyton-folyvást boldogtalanokról! — Nade Nyuszi.. — Nincs nade! Ebben az egyben nem volt igaza. Ta­pasztalatból tudom, hogy mindig van nade. Nade a lényeg az, hogy ezen kicsit ve­szekedtünk. Amolyan látszatdühösködés volt, ne emeld fel a hangod — mondta ő —, nem emelem — mondtam én —. Egy darabig így ment, aztán abbahagytuk. — Mikor írsz már egy boldog novit? — a nyakamba csimpaszkodott. — Tessék írni egy boldog novit! Nem hagyott békén. Előhozta az Új Ma­gyar Lexikon megfelelő kötetét, kikereste: — A realizmus irodalmi, művészeti tö­rekvés a valóság minél hűbb ábrázolásá­ra. Tessék! Márpedig te realista akarsz len­ni, ha nem tévedek! Követelem a boldog nevit! Miféle dolog az, szerepeltetsz az írá­saidban, Jutka néven, kö­rben pedig az so­ha nem én vagyok. Megpróbáltam válaszolni, sikertelenül. Nagy sokára kaptam szót: — A realizmus azt jelenti, a típusokat ábrázolni. És gondolom elismered, a novel­­lámbeli férj-feleség a jellemző. Gondolj csak Janiékra, Pityu—Verára, a Volf csa­ládra ... Jutkát nem lehetett kizökkenteni. — Ott van a Jutka írása. A fiú katona, egyre kevesebb levelet kap a menyasszo­nyától. Nem igaz, én végig mindennap ír­tam neked! így volt? — Így, de... — Az Idegen Ház­ban pedig ellenszen­ves pedagógusnő vagyok. Miközben sose voltam pedagógus, utálom a tanárokat! És nincs is gépészmérnök ismerősünk. — Ezek részletkérdések. — Nem bánom, kérem a boldog nevit! Tessék megígérni! — Jutka kedves, így nem lehet írni, megrendelésre! Hogy csak úgy megadod a témát! — Hát azon a pályázaton? Ott is adott téma volt, mégis megírtad! — Az más. — Miért lenne más? Kérem a boldog nevit, ígérd meg. A lyuk, amit a hasamba beszélt, egyre nőtt. Már a szívemig ért, az is csak egy nagy lyuk lett. Beadtam a derekamat. (Mert közben odáig tágult.) — Esküdj! Esküdtem. Mindenesetre kikunyeráltam három hét határidőt. (Jutka csak egyet akart adni, amilyen keményszívű.) Elvég­re, a jó munkához idő kell. Különben is, éppen egy jó kis novella közepén tartot­tam. Előbb azt kell befejezni. VÁMOS MIKLÓS ELBESZÉLÉSE: Boldog novi — Miért? Írd meg a boldog novit, majd aztán folytatod, ahol abbahagytad. — Azt nem lehet .— Miért nem? — Mert ez egy fontos novella. — Fontos? — Igen. Mert nagyon lényeges problé­mákat vet fel, így aztán — szilárdan kitartottam állás­pontom mellett — mégiscsak a félkész no­vellát folytattam. A boldog névi pedig fel­került a listára. A lista egy hosszú papír­csík. Amire megírni tervezett novelláim címeit szoktam felírni. Megszámozva, erő­sorrendben. Általában tíz-húsz cím szerepel rajta. Ha valamelyik végérvényesen elkészül, már kihúzom, így a sorrend is felborul. De azt egyébként állandóan változtatom, ösz­­szetépem a papírt, újat írok. A rangsoro­lás fő szempontja, melyik eljövendő novel­la ígérkezik fontosabbnak. Ahogy minden, úgy ebbeli véleményem is állandóan válto­zik, s e mozgást hűen követik az újabb és újabb listák, idegesít, ha nem naprakész. (No meg aztán, új ötletek keletkeznek, ez is mindig módosítja.) Úgyhogy fentiek értelmében az éppen aktuális lista elavult, újat írtam, belevéve a boldog nevit. Hosszas fontolgatás után a negyedik helyre került. Megelőzte a fél­kész írás, majd egy riport a vendéglátó iparról, és egy elbeszélés, hogy az emberek lassanként a tárgyak rabjaivá lesznek. Mind a hármat szívügyemnek tekintettem. Utánuk jött volna a boldog növi. Eltelt egy hét Megírtam a félkész novel­lát és a riportot. Így a boldog növi előre­rukkolhatott másodiknak. — Még mindig nem ő a soros! — húzta el a száját Jutka. — Biztos nem is akarod igazán. Plakátot készített vízfestékkel, kiakasz­totta a falilámpára, ezentúl állandóan ott villogott felettem: BOLDOG NOVIT AKAR A NÉP! Hogy folyton nyaggatott, érthetően las­san haladtam az emberek tárgyiasodásával. Nehezen ment, többször újrakezdtem. Az idő is sürgetett, már csak egy hetem ma­radt a kijelölt határnapig. Egyik éjszaka aztán dühödten összetép­tem az addig telerótt papírokat, és az egé­szet kivágtam az ablakon. Ejtőzve hullott alá a sötétben. Visszaültem az íróasztalhoz, elővettem az éppen hatályos listát , amelyik már sokadik volt a fentebb említett után. A boldog nevi lett közben ötödik, második, harmadik, megint második, majd pillanat­nyilag éppen első. Jutka felébredt a zajra, amellyel az ab­lak becsukódott. — Hogy állsz? — Sehogy, összetéptem. — Most megint előről? — Nem. Ezt egyáltalán nem írom meg. Elment tőle a kedvem. — Hurrá! Akkor most jön a boldog né­vi! Éljen! — ugrándozott az ágyban. Aztán hirtelen — ahogyan fölébredt —, elaludt. Nekiültem az üres papírnak. Néztük egy­mást egy darabig. A tiszta ív jóval értel­mesebb arcot vágott mint én. Akkor a lis­tát bámultam, néhány pillanat múltán azt is összeszaggattam, újat írtam. Hosszú habozással állt össze a sorrend. A boldog névi — ha csupán fej hosszal — visszaesett a második helyre. Mert eszem­be jutott egy sokkal jobb, egy ragyogó no­vellatéma, az a lényege, hogy ... de kü­lönben nem is mondom el, majd elolvas­sák. Abba fogtam bele. Reggel Jutka ébredt előbb. Amikor ki­nyitottam a szememet, ő már az íróaszta­lon matatott: — Hát ez meg micsoda? — kérdően, né­zett rám. — Egy novella eleje. — Nem a boldog névi — kijelentés volt. — Nem. Fancsali képet vágott: — Mit ígértél? — Jól van, majd megírom! — De mikor? Már csak három napod van! Nem válaszoltam. Befordultam a fal fe­lé. — Hagyj aludni. — Ez nem válasz! Feleletképpen elaludtam. Dél tájban újabb lista született ahol *— magam is megrökönyödtem — a boldog névi megint­­egy hellyel hátrébb szorult. Most már igazán benne voltam a pácban. Mit tegyek? Biztonság kedvéért elmentem ebédelni. A vendéglőben találkoztam régi, jó barátom­mal. — Mondd — kérdeztem két falat között —, voltál te már úgy, hogy valamit sürgő­sen meg kellett volna írnod, de nem ma­radt rá idő? — Igen. — És mit csináltál? — Egyszerű. Határidő-hosszabbítást kér­tem a kiadótól. Hm. Ez nem is rossz. Este odahívtam Jutkát. — Leveled jött! — átnyújtottam neki. — Honnan? — csodálkozott. — Tőlem. Kibontotta, átfutotta. — Tudtam, hogy ez lesz belőle! *— Ne haragudj, — mondtam roppant komolyan, — még a legszigorúbb kiadók is adnak haladékot! A kérvény szabályos, a kézbesítés mintaszerű. Kérjük szíves bele­egyezését tíz nap határidő-hosszabbításba. Hódolattal a szerző. — Te gazember! — húzta meg a füle­met. Láttam rajta, hogy nem haragszik, és ez a fő. Jó tipp volt, majd megköszönöm a ba­rátomnak. Így hát egy darabig minden rendben ment. A novella (amibe belekezdtem) las­sanként kisregénnyé terebélyesedett. Egyszer azon vettem észre magam, hogy már megint csak három napom van. Rá­adásul a boldog névi — hogy, hogy nem — az ötödik helyre került, és ott napok óta tartósan vesztegelt. Most mi lesz? Kötve hiszem, hogy sike­rül újabb haladékot kapnom. Jutka bal­hézni fog. De legalább is zsörtölődni. Jól nézünk ki! Pedig a kisregényhez még legalább egy hét kell. Este megpróbáltam okosan beszélni vele. — Nézd, érts meg, így nem tudok! — Biztos nem is akarsz! Mert te nem szeretsz úgy, mint én téged! Sose fogod megírni. — De igenis, meg fogom írni! — Mikor? Későig alkudoztunk. Végül is a hónap végére ígértem a boldog nevit. Meg kell mondanom őszintén, ezt a ha­táridőt se tartottam be. Sőt, az utána ki­szabottat sem. Közbejött egy novella, egy szociográfia, egy­ rövidke rádiójáték. (Utób­­bit később kidobtam). Jutka onnantól min­den felolvasás végén megjegyezte: — Nem igaz! Ez sem igaz! A nyomorról írsz, pedig nem nyomorgunk, a munkások keserűségéről, pedig sose voltál munkás. Te, te híres realista! Jöjjön a boldog névi! Hiába magyaráztam neki, hogy nem fel­tétlen az az igazi probléma, ami engem személyesen érint, meg hogy az író társa­dalmi méretekben gondolkozik. Oda se fi­gyelt. " Nem hagyott nyugton. Kijelentette, még egy utolsó, éjszakányi haladékot kapok, perccel se többet. Ha reggelre nincsen kész, akkor megnézhetem magam! Amíg oda nem került a pont a boldog névi végére, szóba se áll velem. Továbbá, hogy ez válóok. Válaszolni akartam, de elvágta egy kéz­mozdulattal: — Végeztem! — fejére húzta a paplant. Nagyon rövid volt az az éjszaka, hamar jött a reggel. Eredménytelenül. Hogy a dolgok idáig fajultak, rágyújtot­tam. A lámpa fénykörébe fújtam a füstka­rikát. Végül oda írtam a címet ezen sorok leg­elsője fölé. Azután letettem a tollat az asz­talra, és elszántan vártam, hogy Jutka fel­ébredjen.★ Nem volt túl elégedett. Azt mondta: eb­ben őt egy bugyuta némbernek tüntetem föl, aki ráadásul kukkot nem ért az iroda­lomhoz. Úgyhogy ez se igaz. Beláttam. De most már mit csináljunk. A valódi boldog névi egyébként jelenleg tizenharmadik a listán. 1972. JÚNIUS 24.

Next