Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-24 / 26. szám - Palotai Erzsi: Gyermekkori varázs • könyvkritika • Szabó Magda: Ókút (15. oldal) - Pintér Tamás: Hinta-hanta (15. oldal) - Perhács László: metszete • kép (15. oldal)

PINTÉR TAMÁS: Engedjétek volánhoz a kisdedeket Csak szombaton és vasárnap használták a kocsit. Ilyenkor menetrend szerint a ki­jelölt útvonalon közlekedtek. Indulás 15 óra 00 perc. A vasárnapi járat első állo­mása a „Stop” autóscsárda: egy cola a mamának, egy cola a papának, egy cola a gyereknek. Második állomás a Nagy Ka­nyar, az igazán csokodá hála hatodos pano­rámával. — Legeslegszebb­ rész-az­ egész­­úton-itt-muszáj megálljd-egy pillanatra­­nemde-szívem? — Muszáj volt. Aztán a harmadik és egyben utolsó állomás, a „Betérő” autós csárda, ahol is három cola, de persze csak kettő hűtve. Végül vissza­érkezés 20 óra 00 perckor, mert a gyerek­nek még meg kell fürdenie, és a kocsit is tisztába kell tenni a „Hogyan gondozzuk Trabantunkat” utasításai szerint. A májkrém­ színű Trabant-járat ezen a vasárnapon is menetrend szerint indult. Már túl voltak az első állomáson, követ­kezett az enyhe emelkedő, amelynek a te­tején majd feltűnik a legeslegszebb­ rész­­az-egész­ úton­ stb. A gyerek a papa mellett unatkozott, az első ülésen, bizton­sági övvel gondosan leszíjazva. Már má­sodszor közölte, hogy a volánhoz akar ülni. A papa nem hallotta. A papa ilyen­kor mindig feszülten koncentrál a „Ve­zetni nem csak szeretni, de tudni is kell” tanácsai szerint. Csak semmi vagányko­dás, semmi szükségtelen allűt, semmi fe­lelőtlenség. A villamosokon is ki van ír­va, hogy menet közben a vezetővel be­szélgetni tilos. — Szólt hozzád a gyerek — bökte meg hátulról a mama. — Hallottam. — A gyerek vezetni akar. — Tudom. — Na, mi lesz? — türelmetlenkedett a gyerek. — Mindjárt, drágaságom. A gyerek nyűgösen lógázta a lábait. — Vezetni akarok. Most akarok vezetni! — Rossz napja volt. Már délelőtt felingerel­ték azzal, hogy beadják az óvodába, ha még egyszer megharapja a francia neve­lőnőt. Ezen kívül undorodott a meleg Co­lától, meg különben is frontátvonulást jelzett a rádió. — Vezetni akar — tolmácsolta a mama. A papa büszkén oldalra sandított. — Szóval vezetni szeretnél. — Akarok. — Nocsak... — Minek ingerled? — szólt rá az asz­­szony. — Ne a gyerek előtt, szivecském — motyogta a papa „A helyes gyermekne­velés aranyszabályai” megfelelő passzu­sára emlékezve. Amikor a legeslegszebb részhez értek, a papa nagy szakértelemmel megállította a kocsit. A mama kibontotta a biztonsági övét, segített a gyereknek kikászálódni. — Nem kell pipilned, kicsikém? — kérdezte azzal a fáradhatatlan és önzetlen gondos­kodással, amelyre csak a gyermeküket szerető és féltő anyák képesek. — Pipilj, kicsikém. — Az autóscsárdában pipiltem, jól tu­dod — hangzott a válasz. — Elfelejtettem, kicsikém. A gyerek kényelmesen elhelyezkedett a vezetőülésen. — Van zsebkendőd? — kérdezte a papa. — Van. — A gyerek megszívta az orrát. — Van neki — jegyezte meg a mama. — Ne idegesítsük most ezzel. — Gyerünk, Indíts! — rendelkezett a gyerek. A Trabant gurulni kezdett a betonúton. A férfi a kilométerórát figyelte. — Hatvannál gyorsabban nem engedem. — Nem is — egyezett bele a mama. A nagymama is ehető — Mi leszel, ha megnősz? — kérdezte a nagymama százhuszonötödször. A kisfiú legyűrt egy rántott csirkecom­bot. — Nőgyógyász — felette rezignáltam — Okos kisunokám vagy. Lassan lement a csirke melle is. Jókora mell volt. — Egyél még — biztatta a nagymama. — Azt hiszem, már nem kérek — pró­bált ellenállni unokája százhuszonötöd­ször. A nagymama tetőtől talpig végigcsó­kolta. — Enned kell. — Jóllaktam. — Nem szereted a te ősz, öreg nagyiká­dat? — De igen. Szeretlek. — Ezt az incifincit még meg kell en­ned. — Telerakta pörkölttel a tányért. — Egyél csak, egyél, drágaságom. Hálisten­­nek, nem kell éhezned. — A nőgyógyászok sokat esznek? — Az a tied, amit megeszel — mondta a nagymama bölcsen. A kisfiú gépiesen lapátolta magába az ételt. A pörkölthegy fölött nehéz, sötét fel­hők torlódtak össze. — Akkor vagyok a legboldogabb, ha jó étvággyal eszel. — A nagymama elérzéke­­nyülten nézte az unokáját. A levegőben lágy orgonahangok úsztak, a szobán csen­des suhogással átrepült egy galamb. Fehér galamb, természetesen. — Egyél még, kis­unokám. — Egy szép adag töltött húst tett a tányérra. — Igazán jóllaktam. — A fiú hangja mélyen, zsírosan bugyborékolt. Gyíkbőr­ből készült nadrágja diszkrét reccsenéssel szétszakadt, hátrább kellett tolatni a szék­kel, hogy dagadó hasa elférjen. Nyomta, tömte magába az ételt. — Van még egy kis pirított máj — duru­­zsolta a nagymama. — Ö-ö-ö... — nyögte a fiú. A mennyezet lassan lefelé ereszkedett, a falak alattomosan beljebb jöttek. — Ezt még az én kedvemért. — U-u-u ... — Ilyen korban enni kell. — A galam­bok párosával röpködtek. — A túrós pala­csintát neked sütöttem. Mazsola van ben­ne. — E-e-e... — Csak még ezt, hogy holnap szép idő legyen. A kisfiú nőni kezdett. A szék lábai re­csegtek a nagy túlterheléstől. — Most jön a meglepetés — mondta a nagymama, és fürgén a konyhába szaladt, hogy a hűtőből kivegye a tejszínhabos ep­ret. Amikor visszament, a kisfiú helyén egy hájas majomember ült, szakadt, ki­nőtt gyíkbőrnadrágban. A majomember lustán eszegette a fehér galambokat. Klotildékra várva Anyuci beesett az ajtón. Kissé ziláltabb volt, mint máskor.­­— Jönnek — lihegte. Apuci vigyázattal lerakta a vörös erezetű, fényes folyami kavicsot, a gyűj­temény legújabb darabját. — Miért vagy így kiborulva? Kik jönnek? — Kérdezd meg Gabucit. — Jönnek az óvónénik — újságolta Ga­­buci izgatottan. — Igazán? — Azok a rohadt kavicsok... — sziszeg­te anyuci. — Mi bajod a kavicsaimmal? , — Fogadjunk, hogy azt sem tudod, mi­ről van szó. — Apuci, téged tényleg csak a kavicsaid érdekelnek? — kérdezte Gabuci. Anyuci letette mind a harminckét szaty­rát. Határozottan gondterheltnek látszott. — Amikor Gabuciért voltam az óvodában, Melánia mondta, hogy a jövő szerdán el­jönnek hozzánk. Ö, meg Klotild. Szerdán, körülbelül hatkor. — Minek? — Családlátogatás. — Na, de miért vagy ennyire kiborulva? — érdeklődött apuci. A kavicsozásnak egyelőre vége volt. — Hát nem érted? — Jönnek, és kész. — Apuci, igaz, hogy neked az agyadra mentek a kavicsok? — érdeklődött Ga­buci. — Csak gondolj bele... — folytatta anyuci. — Miszerint? — Gabuci egész nap az ő kezükben van. — Ez tény. — Nem fogadhatjuk őket akárhogy. — Nagyon igaz. — Ixilovitsék Napóleon konyakot adnak nekik. Ixilovitsné mondta. Napóleon ko­nyakot, töltött fácánt, meg ... — Ixilovits ablakmosó. Könnyen teheti. — Ne szakíts félbe ... Zéerné azt mond­ta, hogy ők hidegtálat hozatnak a Gundel­­tóL Inast is akarnak fogadni, azt mondta. — Apuci, tényleg az ágyba is magaddal viszed a kavicsaidat? — tudakolta Ga­buci. Anyuci lehúzta magáról az átizzadt ru­hát, kombinéban roskadt le a heverőre. — Nézz szét ebben a lakásban — mondta drá­mai hangsúllyal. Apuci szófogadóan körbebámult. — Mit nézzek rajta? Egy lakás. Kilencszázhatvan ugyanilyen van még itt. Nem lakhat min­denki a Rózsadombon. Mit akarsz a lakás­sal? — Ronda. — Ez van. — Téged nem érdekel Gabuci jövője. Apuci a vörös erezetű kavicsra sandí­tott. Kissé közelebb húzta. — Tapétáztatni kellene.. — merengett anyuci. — Ez a tapéta koszos. Nem veszed észre? — De. Valóban koszos. — Egy-két nap alatt felrakják az újat. — Elég sokba kerül. — Adnunk kell magunkra. Gabuci az asztalhoz somfordált. — Apu­ci, igaz, hogy egy szép napon kavicsbányát nyitsz? — Itt van ez az undorító szekrényfal — morfondírozott anyuci. — Mit fognak ró­lunk gondolni? Ixilovitséknak fehér szek­­rényfaluk van. — Még ki sem fizettük ezt. — Át fogjuk tolni a másik oldalra, és csak a hangulatlámpát gyújtjuk fel. — Jó ötlet. — Legalább két rendes skay-fotelt kel­lene venni. — Mondasz valamit. — Most nem lehet kicsinyeskedni. — Nehéz ügy — ism­erte el apuci. — A szőnyeg sem az a kimondottan vadonatúj. — Arra gondoltam, hogy megsüthetnék nekik egy kis malacot. Mit szólsz hozzá? — Az jó. — Aperitiffel kezdenénk, a húshoz szá­raz tokaji, utána pezsgő és persze kávé meg torta. — Ez elég lesz, gondolod? — Talán. — Gabuciért mindent. — Csak nehogy a rohadt kavicsaidról kezdj majd nekik szónokolni. — Elolvasok valami gyermekpszicholó­giai könyvet, hogy legyen témánk. — És a kölcsönzőből vegyél ki egy szmo­kingot. Gabuci ártatlan képpel bámult a leve­gőbe. — Apuci, igaz, hogy a diliházban majd annyit kavicsozhatsz, amennyit csak akarsz? — Fogd be a szád, Gabuci — szólt rá anyuci majdnem ingerülten. H­INTA-HANTA Perhőcs László metszete 1972. JÚNIUS 24. ­ Ki nem érezte a vágyat valaha: megles­ni, hogy nő a fű? Gyerekkoromban azt hittem, éjszaka nő, azért nem látom. Éjjel meg hogy mehettem volna ki a kertbe!... Az a tilalmak ideje volt, fogmosás után már nem volt szabad enni, az esti ima után meg már csak jó éjszakát lehetett kí­vánni, még pusmogni sem volt szabad a testvéreimmel. Szabó Magda Oscutjában meglesheti az ember a rejtelmet, a fű titokzatos éjszakai növekedését, meglesheti, hogyan lesz va­laki költő! Micsoda varázsos könyv ez! Csak most olvastam, a második kiadás­ban, az első megjelenését, hogy-hogy nem, elmulasztottam. Pedig szeretem a nőírókat. Mansfield novellái: A babaház, A garden­­party, Mary Mc­Carthy: Egy katholikus lány emlékezései, Kaffka Margit nosztal­giával átszőtt lehengerlő kritikája a Színek és években, Galgóczi Erzsébet mázsás ere­jű Mínusza támaszaim és vigaszaim, Beau­voir meg egyenesen példakép volt szá­momra, tudása, műveltsége, bátorsága, de legfőképp erkölcsi mércéje hatott rám — ma már talán jobban szeretem Colettet, a mindentudót, aki olyan gyöngéden ír egy szál csapzott virágról, amilyen kíméletlen éleslátással a szeretőjéről. Szeretem a nő­írókat, s különösen az önéletrajzi ihletésű vagy bevallottan önéletrajzi írások érde­kelnek; az, hogy milyen mélyen ereszke­dik az író az önismeretbe, mennyire mer belevágni magába, micsoda érzékeny mér­lege van, hogy Shylockként épp csak egy kilónyit, egyetlen kilót hasítson ki magá­ból, egy grammal se többet, se keveseb­bet ... De ami nemcsak felkavaró, hetekig izgalomban tartó olvasmánysokk, hanem egyfajta bűvölet, inkább zene, azt talán nőírók közt csak Colette-nél éreztem, a Claudine háza olvasásakor, és most az Ókútnál. Belémászik, körülzsong az Ókút összetéveszthetetlen dallama — önző va­gyok, tudom, egy költő szenvedéssel, kín­nal kiásott kincsei láttán csak a zsugori örömét érzem: ez most már az enyém is! Nem titokzatos percek illannak-suhan­­nak, nem álomszerű és párává foszló világ ez, de nem is a Gellértre szabott, telibe­találó „tündéri realizmus” világa. Az Okat egyszerre líra, vallomás, rajongás, öniró­nia, kor­, társadalom- és lélekrajz, szen­vedély és humor. Olyan humor, amely az érzelmek túlságának kitárulása — nem az érzelmet, csak a túlságot ellenpontozza ... Egy költő gyermekkora: Szabó Magda olyan frissen látja a kisgyerek körül bon­takozó, rejtvényfejtő világot, mintha az élet egész bonyolultsága és szépsége most történne vele — újraéli a gyerek csodálko­zásait, eszmélését, felfedezéseit, hitét, csa­lódásait, indulatait, s olyan vérrel telítet­ten, olyan tragikus, mert védtelen tehet­séggel, olyan törékeny bájjal, hogy az ember lehajtja a fejét és átengedi ma­gát a bűvöletnek. „Kegyetlen” — mondják Szabó Magdáról — „pengeéles a gyűlölete”. Én inkább ne­gatív előjelű szeretetnek mondanám ezt a kicsapó, gáttalan indulatot. Az Ókút csodá­latos kislánya ugyanolyan szenvedélyes hévvel gyűlöl, mint, ahogy szeret. És ezt a heves érzelmet teljes intenzitásában menti át a mába az író, a csodálatos kislány sze­mével tudja látni szüleit, „a két költőt, akinek házasságából született”. És mennyi részvét van benne, mennyi üvöltő fájda­lom az elbotló, s levágásra ítélt állatok iránt! Hogy sajnálja a hóembert, aki ta­vasszal majd beleolvad a földbe! És ha gyűlöl, csak mert nem kap elég szeretetet, nem kap annyi szeretetet, amennyi a pusz­ta létezéséhez kell, kell, mint az oxigén! S ha nem magáért, akkor a közösség ne­vében gyűlöl. A csöppecske lány, aki a Debrecenben ragadt kis osztrák ezredessel találkozva, maró gyűlölettel sorolja fel ma­gában a tizenhárom aradi vértanú nevét, némán, bedagadt torokkal — a kis­ kopott ezredes pedig a számára cellává szűkült Debrecenből egyszer csak eltűnik, előbb a kutyája, aztán ő maga az immár rácsok nélküli semmibe ... De mikor a cukrászdá­ban a nemzet hősi talapzatára ágaskodó elszánt kis honleány hozzávágja a kis ko­pott ezredeshez az ajándéksüteményt, az emlékező író már részvétbe szelídül, a ki­jelölt ellenségben felismeri az áldozatot, s megérezteti a magány, a kiátkozottság fel­oldhatatlanságát. Egy költő gyermekkora... Debrecen. A környezet. A boldogság, hogy egy közös­séghez tartozik. Tagja a közösségnek. Már kisgyerekkorában is, alkotója. A debreceni kálvinizmus. És a család­ a páratlan szü­lők, az okosak, gyöngédek, értők! akik a gyermek lelkének rezdüléseit már akkor megérzik, amikor az még moccanatlan, fodrozatlan tó. Akik a kislányukban már akkor meglátják a gyönyörű hattyút, ami­kor az hattyúságának még nyomait sem mutatja, mikor még csak szalongarnitúrá­kat szabdal szét megsértett kacsaságá­­ban___ Szabó Magda könyve mámorba ejti az embert, olyan mámorba, amilyet még vers sem, talán csak zene ad. Ez a rendkívüli kislány, ez a bátran szerető, bátran gyű­lölő, ahogy ez végigjátssza, ajándékozza, makacskodja, élvezi az életét, a szüleit, a játékait, a betegségeit! És ahogy felfedezi a költészetet! Mikor először olvassa az V. Lászlót, olyan kicsi még, hogy a római számokat sem ismeri, Vé-nek olvassa a ró­mai ötöst. Vé László! De a vers szíven üti. Az, hogy „sűrű, sötét az éj”. Nem tudja pontosan, miért, de érzi, hogy a sötét sok­kal sötétebb a sötétnél... Valahogy az ol­vasó is így van ezzel a könyvvel. Nem tud­ja, miért hűvösebb ez az önéletrajz más önéletrajzoknál, csak érzi a bűvöletet... Minden zengeni kezd — az apa végigcsú­szik a jégcsúszkán! Egy édesapa! Csak úgy könnyedén, mintha a világ legtermészete­sebb dolga volna, hogy ha ott az a csúszka, akkor csússzon is rajta! És az egész könyv légköre olyan sűrű és mégis olyan lebegő, olyan valóságos és olyan hihetetlen, olyan pontos, szinte lerajzolható, és mégis olyan fátyolszerű, szakadékony , mesébe illően bájos és megejtő, és ugyanakkor fel lehet­ne használni szociográfiai dokumentum­nak is. Sajnálom azokat, akik nem akarnak vagy nem tudnak az­okat bűvöletébe esni, akiket nem „hörpöl be” utánozhatatlan bá­ja és igazsága — és kitüntetésnek veszem, hogy engem behörpöl! S ha a zenéjét nem is tudom hibátlanul eldalolni, körülleng, átfon, áthatja saját gyerekkori emlékeimet, átitatja az én múltamat is, feltámad a gyerekkorom, hasonlít és különbözik, együttárad és elágazik. .. G­YERMEKKORI VARÁZS

Next