Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-03 / 23. szám - Sziráki Endre: Mécsvirág (litográfia) • kép (13. oldal) - Tornai József: Törjük szét magunkat • vers (13. oldal) - Földes Anna: Tanúként a próbán • színikritika • Illyés Gyula: Testvérek. Pécsi Nemzeti Színház (13. oldal) - Kroó György: Irisz • zenekritika • Balassa Sándor: Irisz (13. oldal)
1972. JÚNIUS 3. MŰVÉSZET Sziroki Endre litográfiája: Mécsvirág a TANÚKÉNT A PRÓBÁN A kritikus a próbán — mindig illetéktelen. Tanúja a vajúdásnak, a születésnek, a boldog rátalálások ritka és az önkínzó keresések sűrű pillanatainak, s mindezt azért, hogy az újszülöttet jobban megismerje. Pedig az újszülött csak az első, a világot köszöntő, felcsukló sírással válik önmagává. A hosszú, fájdalmas vajúdás csak az anya szemében szépíti a gyereket, s a könnyedén a világra pottyantott jövevény táltossága, tehetsége csak a világban, s nem a szülőszobán igazolódik. És mégis, van ebben az illetéktelenségben, az alkotók közösségével szemben vállalt indiszkrécióban az újságíró számára valami felemelő, jó hangulatú színházi próbákon a puszta jelenlét is, mintha státuszváltozást idézne elő. A kívülálló, aki ha az alkotók felelősségében és erőfeszítésében nem is, de várakozásteli izgalmában legalább osztozik, s ezáltal, akarva-akaratlanul is, vállával a teherhez közelít... Ezért hiszem azt, hogy a kritikusnak vendégként tulajdonképpen csak a remekművek születésénél szabadna asszisztálnia. Ahol a jelenlét valóban a tanúság. Mert nem voltunk, nem lehettünk ott, amikor Vörösmarty előjátékával, az Árpád ébredésével megnyílt a Nemzeti Színház, amikor Arany János a Kisfaludy Társaságban bemutatta Az ember tragédiáját... De vajon tudták-e eleink a zsöllyékben, s a padsorokban, hogy puszta jelenlétük is a kultúrhistória? És tudjuk-e mi, napjainkban, hogy munkaköri kötelességként vállalt tanúságunk melyik mozzanatát emlegetjük majd gyermekeink, unokáink okulására, ősz fejjel, elérzékenyülve. Érdemként emlékezve a puszta jelenlétre. Ha tudni nem, sejteni tán lehet, hogy Illyés Gyula legújabb drámájának, a Testvéreknek a Pécsi Nemzeti Színházban tartott nyilvános olvasópróbája — ilyen délelőtt. Ez a sejtés vezethette a színházat is, amikor a szokásos munkarendet megszegve, szinte premierként, tanúk előtt ünnepelte a mű és a művészek első találkozását. Tanúnak hívta Nógrádi Róbert igazgató, az ősbemutató rendezője, a szereplőkön és közreműködőkön kívül a társulat többi tagjait, Pécs város kulturális életének vezetőit és képviselőit. Tanúnak hívták a próbaterembe, és vendégnek a költőt, Csorba Győzőt, Martyn Ferenc festőt, és a hivatásos jegyzőkönyvvezetőket, az újságírókat. A költő — azaz bocsánat: a szerző — vallomással és mentegetődzéssel kezdte. Vallomása a színháznak szólt, amelyben ma már valóban rang lett színpadra kerülni, és amelyhez Illyést a Tiszták és a Bölcsek a fán pécsi ősbemutatója óta, barátian szoros szálak fűzik; mentegetődzése az alkalomnak, amiért drámája, ebben a sem nem irodalmi, sem nem színházi formában, felolvasott szövegként kerül a nyilvánosságra. Előadóként pedig előrebocsátotta, hogy a felolvasás gördülékenysége és a jobb megértés kedvéért, kézfeltartással jelzi majd, hogy Dózsa Györgyé, vagy Gergelyé a szó. (Lényegében kétszereplős lévén a dráma, később, a vita hevében anélkül is éreztük már, kinek az igazságát halljuk.) Könnyebb a külsőségekről szólni, mint a lényegről, az olvasópróba ünnepi hangulatáról, mint az először hallott drámáról. Dehogy is ne vonzaná a krónikást a lehetőség, hogy beszámolhat róla: Illyés Gyula, saját szövegének minden költői-színpadi csábításáról lemondva, szinte szárazon olvas, s csak néha forrósodik fel a hangja. De amikor, az olvasás terhét a dráma bábájával, Czimer József dramaturggal megosztva — hallgatóvá válik, egyszerre közönsége és munkája lesz a szokatlan előadásnak. Közönsége, amikor arcát, baljával támasztott jobbkezébe fekteti, s úgy figyel, feszült éberen, mint aki először hallja, hallgatja fennszóval vitásmi a maga hőseit. S munkája meósa a szövegnek, amikor Czimer nyelvbotlását igazítja, szép kezével idegesen a kéziratot lapozza, vagy saját tervezésű nádvégű, radírral fejelt ceruzájával betűket, jeleket ró a margóra. Holl István kemény síkokból metszett, faszobrokat idéző arcán még nem a parasztvezér, inkább a nagy szereppel találkozó színész gondja, Győry Emil, a próbaterem másik végében, maga eregette füstfelhőkbe temeti Dózsa Gergely majdani forradalmi dilemmáját. Ők ketten, szinte csak akkor könnyebbülnek meg, amikor — az olvasópróba befejezéseként — Vata Emil a minden naturalizmust kiküszöbölő, képzeletserkentő, kopár és mégis szuggesztíven szép színpad makettjét magyarázza. A dráma már korábban megszületett, az előadás — csak szeptemberben. Május 26-án csak annyi történt, hogy a testvéreik, Dózsa György és Dózsa Gergely kiléptek a gépelt szöveg személytelenségéből és megtették első lépéseiket a színpad felé. Csak annyi történt, hogy a költő, akinek korábbi Dózsa drámáját a Nemzeti Színház színpadán és a Szegedi Szabadtéri Játékokon láttuk, megnyert egy önmagával szemben vállalt versenyt. Nem kápráztatta el a tizenhat év előtti sikert, hogy volt aki művét Shakespeare-i mértékkel, mérte, s azzal köszöntötte, hogy e drámával „beléptünk a világirodalomba”, hogy monumentális vállalkozását — a Katona József kezdeménye után semmibefoszlott magyar történelmi dráma újjáteremtését, Arany János nemzeti eposzt teremtő missziójához hasonlították. Ellenkezőleg: Illyés alkotó módon tagadta meg saját, korábbi, romantikus Dózsa képét, sokágú költői forradalmi tablóját, amikor a Testvérekhez nyúlt. Bizonyítva a monumentális kamaradráma kérdésfeltevésével, koncentrált konfliktusával saját tételét, hogy „A történelmi tragédiák a színpadon nem a történelem küzdelmeitől lesznek tragédiák. A lélekétől.” Két testvér, két egymással örökké szembenálló, elválaszthatatlan szövetséges vitája a dráma — de egyetlen léleké. A forradalmáré. A forradalmáré, aki Káin is, Ábel is. Káinként a fentiek érdekében emelkedik a tenni tudók közé, de veszélybe kerülhet, amikor a világ kantárszárát a markában érzi. Nem ellenfeleitől, híveitől és önmagától, a hatalom csábításától, a bűnre bűnt halmozó bosszulástól, saját szabadságeszméinek beszennyezésétől félti Györgyöt lelke bírája, jobbik fele, Gergely. S bár a dráma sodrában először a bánki sérelem szerelmének meggyalázása, majd a forradalom ellenségeinek árulása, ráébresztik Gergelyt, hogy bátyja volt az, aki a tettek nehezebb útját választotta, az öccs morális tisztasága, humanizmusa mégis tükröt és mércét, korlátot és példát állít Dózsa György elé. Illyés Gyula második Dózsája — Dózsa György unokáinak kérdéseire kutatja a választ. Ezt a dialektikusan megszerkesztett, költőien megfogalmazott feleletet a premier után, s később, irodalomtörténeti penzumként, részletesen elemzi majd a kritika. Én, aki krónikásként jelen lehettem a dráma és a színház első találkozóján, tudom, elfogult leszek, azzá tesz az öröm, hogy tanúja lehettem a születésnek. TORNA JÓZSEF: Törjük szét magunkat ön is törje szét magát, mester, önök is, kozmikus költők, mindnyájan döntsük le, amit eddig fölraktunk, tüntessük el fejünket-lábunkat, kezdjük elölről a születést, uraim, nem ismételhetjük tovább üres játékainkat. Azt akarják, hogy a csillagok hányják ki tegnapi bégetésünket? Bőrünket kell kicserezni, koponyánkat árokba vágni, bontsuk le életünket csontról-csontra, percről-percre, robbantsuk föl az egész nyekergő üzemet, hintsük be sóval a helyünket. Majd meglátják, milyen új virágokat burjánzik a puszta tenyerünk. KROÓ GYÖRGY: Zene írisz A fiatal zeneszerző, többnyire öntudatlanul, abban a hangzó közegben, formavilágban, műfajban keresi a maga útját, amely felé ösztöne vezeti, és rendszerint már az egyéniség fokozott kibontakozásának, a technikai biztonságnak, a magasabb fokú anyagismeretnek a jele, ha szélesíti az útját. A történész később rendszerint felismeri e folyamat logikáját, sőt stílusfordulat, esetleg korszakváltás mögött is majdnem mindig kitapintja (néha vázlatok, de többnyire a szerző által is számontartott művek sorában) bizonyos elemek jelentkezését, sűrűsödését, formai ötletek koncepcióvá érését, esetleges színek, harmónia- és hangnemkapcsolatok fokozódó, organikus kiteljesedését. Balassa Sándor mintegy öt évvel ezelőtt lépte át saját fejlődésében azt a határt, amelyen túl a közfigyelemre érdemes egyéni megnyilatkozás kezdődik, és azóta, termékenyen, számos művel mutat irányt a pályája iránt érdeklődőnek. Ezen a pályán az első szilárd pontnak az emberi hang kezelése iránti természetes érzéke bizonyult. Majd rövidesen kiderült, hogy e médium következetes megválasztása titkos belső összefüggésben van egyrészt a zeneszerző invenciójával, amely melódiavonalak, dallamívek komponálására ösztönzi, másrészt az irodalom, közelebbről a költészet iránti mély vonzalmával. Versre írott a cappella kórusmű volt első kiugró sikere (Legenda), énekhang köré fonódott első nagyzenekari opusza (Cantata Y), oratoriális műve lett a világróléletről elmondott első nagyszabású, összefoglaló vallomása, a monumentális Kassák-collage (Requiem). Az önálló hangszeres zenéhez különböző kamarazenekari összeállítások felől közeledett és első énekhang nélküli nagyzenekari művéhez csak a minap bemutatott Írisz című szimfonikus poémával érkezett el. A művet Erdélyi Miklós vezényelte, a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus zenekara élén, a Zeneakadémián. Ez az óvatosan kiérlelt, kivárt kompozíció Balassa pasztorálzenéje. Bizonyos értelemben a Requiem második tételének lebegését, hangszín-költészetét folytatja, csak ez a levegős atmoszféra sokkal inkább a földhöz, mintsem az ottani „ewig weibliche” égi szféráiéhoz kapcsol bennünket. Méginkább folytatja a Cantata természetpoézisát, újrafestve annak fényben fürdő tengerként hullámzó partitúra-oldalait. Az írisz szerzője azonban határozottan továbblép, s eddigi leglárvabb rajzolatú, legoldottabb eresztékű, legolvadóbb színű zenéjével már-már a nagy impresszionista kompozíciók levegőjét hozza be a hangversenyterembe. A partitúrát valósággal elárasztják a világító melódiafelületek. Ha futamokból állnak össze, mindig van egy-egy pillanatuk, amelyben az egészhangú hangsor teremthet hagyományos természetatmoszférát. Ha önálló motívumokból szövődnek, a dallamok jellegzetes kezdetei és döntő mozdulatai jobbára nagy hangközök, romantikus sextek és hozzájuk csatlakozó, ebben az összefügésben mondhatni pasztorális szeptimek, sőt tercek is. A motívumok egy harmadik csoportja magas fekvésével, karakterével és ismétlődései által mindezeknél konkrétabban, ha nem is hangfestő igénnyel, madárhangokra, erdeimezei élményekre utal. S mintha volna egy negyedik, csengő-bongó, távol-keleti forrásvidéke is ennek a természetzenének. Az invenció ebben a kifejezési szférában csodálnivaló könnyedséggel árad a zeneszerzőből, semmi erőltetettség, minden frissnek, őszintének tetszik. A melódiagazdagság mellett a színérzék a partitúra másik kiugró erénye és ezúttal a palettán a puha-meleg színek és ezeknek egymásba való áttűnései uralkodnak. A zenekari apparátus monumentális (négy kürt, négy trombita, basszusklarinét, kontrafagott, tuba, zongora, egy sereg ütőhangszer stb.), de hatása most, hogy nem a Requiem látomásait kell szolgálnia, nem nyomasztó, sőt alig drámai. Még a rezek és az ütők hangja is a lírai alaphangulatot szolgálja. A hangszerelésben érdemes külön is figyelni a cimbalom ügyes, szerves zenekarba illesztésére, a sokszorosan osztott, áttetsző vonóskarra és a harsonák egy érdekes zörej eredetű effektusára. Formailag a kompozíció szakaszai szervesebben hullámoznak át egymásba, mint azt az előadás sejtetni tudta. Részben a zenei anyag visszatérései, de méginkább hólabdaszerű növekedése lendíti előre a formát. Másrészt a gondosan megtervezett tempó, amely Adagioból Andantén át jut el Allegroig. A forma csúcspontját egy kitűnően megkomponált crescencióval éri el, amit azután a kezdet bizonyos reminiszcenciái kerekítenek le. Meglepő, mennyire nincs semmi kísérletjellegű az íriszben, hogy mennyire az érzelmi kifejezést szolgálja a technika, és hogy a hangja, bár egyelőre talán nem kristályosodott teljesen egyéni intonációvá, alig-alig emlékeztet másokra. Az íriszt Balassa mindössze tíz hónappal ezelőtt fejezte be. Sikerült, szép darab. Humánus derűje, enyhén romantikus hangulata, formálásának könnyedsége, s az a pici, századeleji francia „accent”, amellyel a mai nyelvet beszéli, vonzó szintézisről, megtalált harmóniáról, egyensúlyról beszél. Az ilyen könyöklőről jólesik kitekinteni. De tovább kell haladni. Az írisz befejezése és bemutatója között született új, fúvósegyüttesre írott Balassa-kompozíció, a Lupercalia el is indul ezen az úton, másféle hagyományok és távolabbi horizontok felé. [ÍLET ESI#! liRQDALOMI