Élet és Irodalom, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)
1972-07-01 / 27. szám - Fenákel Judit: Dicséret a jó viselkedésért (4. oldal) - Cseres Tibor: Életregények száz sorban (4. oldal) - Berki Viola: Jankula győzelme (bolgár népballada) • kép (4. oldal)
FENÁKEL JUDIT Dicséret a jó viselkedésért Neves orvosfeltalálókról olvashatjuk, hogy az általuk kitalált gyógymódot, az új szérumot vagy gyógyszert önmagukon próbálták ki először, tehát tengerimalacok, fehéregerek és a jó ég tudja, még miféle állatok utál, önmagukon kísérleteztek. Az ő példájukat követve én is elvállaltam a kísérleti jószág szerepét, náluk nyilván könnyebb szívvel, mert az én kísérleteimhez nem kellenek drága műszerek, laboratóriumi helyiségek, vegyi anyagok, még egy vacak kémcső ser kell az én szerény kísérleteimhez, csupán megfigyelőképesség és némi önismeret. Ráadásul a kockázat minimális, mert az én kísérleteimbe nem lehet belehalni, nyomorék se leszek tőlük, legföljebb néha, ha egyedül maradok, és senki se veszi észre — kicsit szégyenkezem. Mint legutóbbi kísérletem alkalmával, amikor önmagamon mérhettem le, hogyan manipulálják az embert (utálatosak ezek a divatszavak, de úgy látszik, nem tudom kikerülni őket) bizonyos körülmények, hogyan határozza meg állásfoglalásunkat egy adott helyzet, anélkül, hogy erre az állásfoglalásra bárki rábeszélt volna, vagy előző véleményünkről lebeszélt volna. A kísérlet eredményét — hisz a negatív eredmény is eredmény — a televíziónak köszönhetem. Az történt ugyanis, hogy a Tiszatáj negyedszázados születésnapja alkalmából Szegeden jártak a tévé munkatársai, és más írók, illetve kulturális vezetők mellett engem is megkerestek. Nekem az a közhelyszámba menő kérdés jutott, hogy mit jelent vidéken írónak lenni. Bár a kérdés — ismétlem — közhelynek számít, a válasz — ha elmondtam volna, ha azt mondtam volna el — talán nem marad meg a közhelyek színvonalán. Nincs szándékomban leírni, hogy mi mindent mondtam volna eredeti szándékom szerint, hisz ezek csak amolyan lépcsőházi gondolatok lennének, elvégre ott volt előttem a mikrofon, akkor lettem volna okos. Mert mi tagadás, akkor nem voltam. Mentségemre szóljon, hogy mindjárt a felvétel után gyanút fogtam, talán mégsem egészen úgy és mégsem egészen azt... ugyanis semmire sem emlékeztem abból, amit néhány perccel előbb elmondtam. Aztán jó hónappal a felvétel után végighallgattam saját jólfésült mondataimat, amelyek semmiben sem különböztek más jólfésült nyilatkozatoktól, és — itt kezdődik a tulajdonképpeni kísérlet — megpróbáltam, mozzanatról mozzanatra visszaforgatni a tévéfelvétel jeleneteit. Kezdtem az előzetes megbeszélésnél, amikor a rendező és szerkesztő lelkes helyeslése közben nagyjából megfogalmaztam mondanivalómat. Akkor ők megkértek, hogy mindezt holnap a mikrofonba is ismételjem el, és ugye, nem tartanánk alkalmatlankodásnak, ha itt a lakásunkon, megszokott környezetünkben... és ha néhá oyan a stábból, meg a szükséges gépek... Másnap fél kettő tájban kezdett szállingózni a stáb. Én már a negyedik fiatalember után csuktam volna az ajtót, hisz ők négyen plusz a rendező, a szerkesztő és a riporter, nézetem szerint ki is merítették a „néhányan a stábból” fogalmát. De vendégeim barátságosan figyelmeztettek, hogy most jön a java, és jött is több mint egy óra hosszán át — szakadatlanul. A felvétel kezdetére tizennyolcan gyűltek össze, nem számítva a különböző berendezési tárgyakat, az ismeretlen rendeltetésű kábeleket, és az áramszolgáltató vállalat illetékeseit, akik valamit kikapcsoltak, meg bekapcsoltak az áram körül. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ötvennégy négyzetméter alapterületű lakásunkban még négyen se tudunk közlekedni az összeütközés állandó veszélye nélkül, akkor nem meglepő, hogy egyetlen gondolatom maradt az adott témáról, miszerint vidéken írónak lenni annyit jelent, hogy az ember olyan hülye liba, hogy még azt se tudja, mivel jár egy tévéfelvétel. Ezt azonban mégse mondhattam a mikrofonba. Családom tagjai megzavarodva kóvályogtak a kábelek és fontoskodó fiatalemberek között, akik már rég elfeledkeztem rólunk, és önfeledten játszottak a fiaim kis autómodelljeivel, de birtokukba vették tekintélyes fegyvertárukat is, jelenlétünkről pedig legfeljebb akkor vettek tudomást, amikor kávéval kínáltuk őket. Mire a műsor „agytrösztje” megérkezett, én már nem az az ember voltam, mint előző nap. A felvételre így aztán nem is nagyon figyeltem, inkább a szomszéd szoba felé meresztettem a fülem, ahol a játékéhes ifjúság most már fiaim kalauzolásával folytatta felfedező útját a szekrényekben és fiókokban. De azért — mint kötelességtudó ember — válaszoltam a hozzám intézett kérdésre, hogy tudniillik mit jelent vidéken... Válaszoltam és örültem, hogy a rendező elégedetten mosolyog rám, és a szerkesztő bólogat, ahogy a jó tanuló felelete közben szokott a tanár, és tetszett nekem, hogy úgy megdicsértek a felvétel után, és azt mondták, hogy nagyszerű voltam, mert ki nem szereti, ha dicsérik, és gyorsan meg is állapítottam, hogy milyen szellemes és okos vagyok, csak így tovább. Fenákel, na ugye, mégiscsak kitettél magadért. Mindezek után következett az adás. Volt közben egy hónap Szünet is, tehát kipihenhettem a felvétel fáradalmait. És akkor kipihentem és friss aggyal odaültem a képernyő elé, és meghallgattam az én jólfésült, semmitmondó okoskodásomat arról, hogy mit jelent vidéken... és azzal se vigasztalhattam magam, hogy ezt akarták tőlem, hogy kierőszakolják belőlem, mert senki se akarta és senki se erőszakolta, mindenki mosolygott meg helyeselt, és minden utasítás nélkül elémtették a mikrofont, hogy beszéljek. Nekem tehát abban a helyzetben, azok között a körülmények között, az volt a véleményem. Eddig a kísérlet. És bár nem vall tudományos alaposságra, hogy egyetlen kísérlettől az általánosításig jutottam el, de őszintén szólva, nem is pályázom a tudós dicsőségére. Tehát mégiscsak levontam magamnak néhány tanulságot, mert ne kísérletezzen az ember önmagán, ha aztán fél az igazságtól. Tehát: tudomásul vettem, hogy a tévének mint technikának a jelenléte óhatatlanul a gondolatok formázására késztet, és minél inkább formázzuk a gondolatot, annál kerekebb, simulékonyabb, annál szokványosabb lesz. Ráadásul a tévé eközben a spontaneitás illúzióját kelti a nézőben, aki csak a díszletelemet, az előtte ülő nyilatkozót és a riportert látja, s ha ügyesen csinálják, talán még azt is elhiszi, hogy ,,magunk között vagyunk”. De nem is ez a fontosabb tanulság, elvégre tévékamera elé ritkán kerül az egyszerű halandó. Számomra a fontosabb tanulság, hogy akkor kell legjobban vigyázni, amikor dicsérnek. Mert olyankor jön a „csak így tovább, irány az egyenes, a megkezdett úton”. Márpedig a tetszeniakarás könnyen legyőzheti a személyes meggyőződést. Elhallgattatja a kételyeket, mert felerősíti a helyeslést. Vigyázni kell, nehogy utólag derüljön ki: a helyeslés a viszonylag gördülékeny fogalmazásnak szólt, a tempónak, vagy az időérzéknek, ami pontosan három percbe sűrítette a három percre szánt mondanivalót, vagyis nem kell vágni, húzni, nem kell kínlódni vele — egyszóval a dicséret a jó viselkedés jutalma volt, nem az eredeti gondolaté. Bizony, óvatosan kell figyelnünk a dicséretre mert ebben a mi fejtetőre állított szakmánkban nem mindig akkor teszünk jót, ha dicsérnek, és nem mindig akkor teszünk rosszat, ha szidnak bennünket. Ez pedig akkor is fontos felismerés, ha ilyen látványos kudarc után jut hozzá az ember. CSERES TIBOR: ÉLETREGÉNYEK SZÁZ SORBAN Meghalt Vinka Márton. Tompapuszta és Mezőhegyes között nem volt nagyobb legény az első háborút követő tíz-tizenöt esztendőben. Szép számú szeretői lehettek, s köztük még elég fentvalók is, mivel a Marci fiú béreslegényből, noha a katonáskodást elkerülte, egyszerre parádéskocsis lett. S. hogy mégsem tudta igazán aprópénzre váltani, amit a teremtő kezébe adott, a tálentumot, mutatja, hogy ennél többre aztán nem is jutott, noha egy szép francia nő is akadt mindjárt kezdetben szeretői között. Ez a bizonyos Marie Gabrilette volt, a Hunyadi grófok valamelyik Arad megyei birtokára került, párizsi eredetű gazdatisztjének leánya, akit egy szép román béresleánnyal nemzett. Kora halál ragadta el Monsieur Gabrilettet, vagy nagyon kései volt ez a házasság, s özvegye másodszorra Mezőhegyesre jött feleségül, úgyhogy Mártonnak fogalma sem lehetett róla, hogy a gyönyörű tizenhat éves leánynyal franciául vagy románul is társalkodhatnék, ha a magyaron kívül egyikük is egy kukkot tudott volna. De Márton! Hatvanhét éves korában a sziget csúcsára hajóval, helyiérdekűvel, busszal jártak ki hozzá látogatóba némely jól öltözött, bár már közepes korú nők — Csanád—Arad—Torontál ideiglenesen egyesített vármegyék területéről származók. Még saját szememmel láttam vagy kettőt, és azt is, hogy mikor a nagy színes Dózsa-filmhez keresztes vitézeket soroztak, a hatvannyolc éves Vinka Mártont késlekedés nélkül beöltöztették harci köntösökbe, fegyverekbe és marcona harci szakállakba is. A haszonelvű szerelem lehetőségeit elég korán, húszéves korában játszotta el Márton, amikor egy lassú beszédű és gondolkodású, hófehér bőrű, lágy leánykát, valami bál után, vagy asztag tövén, csak úgy futtában talán, itatás és befogás közötti teherbe ejtett. A házasságból aztán még tíz gyermek fakadt. Marie Gabrilette előbb közvetlen közelről zokogva, majd első és második házasságba vetve magát, egyre távolodóban, ködfátyolos szemmel figyelte ezt az egészet. De idő és tér eltávolítani és elfeledtetni soha nem volt képes a megismert eszményi férfiú emlékét. (Bár a második vagy harmadik hites ura — restelkedve írom ide — maga is csődörös volt. Mariskának hívta csaknem másfél évtizeden át.) A második háború nyomán Márton előbb újgazdává alakult, majd egészen csekély tétovázás után belépett a kaszaperi (talán Táncsics) termelőszövetkezetbe. S vagy tíz éve, hogy nyugdíjjogosultságot szerezvén, le is köszönt, maga építette házát eladva, itt vett magának hajlékot a szentendrei sziget csúcsán, a hegyek között. Könnyen tehette, a Vinka-had egyik fele már előbb a főváros környékére húzódott, s úgy gondolta, családja eme felére, négyszázhatvan forintos nyugdíjára, s a megígért kukoricaföldre támaszkodva, majd csak megél valahogy. Jól számított, különösen a tengeri földdel, melyet kétszáz kilométer távolból művelt. A szántás-vetést készen kapta, s csak a két kapálásra, s a törésre kellett leutaznia a faluba. Közületi teherautón szállíttatta ide, a szigetcsúcsra, hogy hat-hét malacot meghízlaljon belőle. Az emberi erő győzelme: földmunkákkal még két-háromezer forintokat tudott szerezni pénzbeli és természetbeni nyugellátmányához. Egy dauerolt (olajerőit) hajú pesti hölgy, ha beutaltatta magát a közeli üdülőbe, mindig arra sétálgatott, ahol Mártont tudta napszámban, hogy az ebédpihenőjét, vagy a napszám végéből elcsípett órácskát magának nyerje meg. Huzamos betegség után, hogy el ne felejtsem, eddigre már meghalt Vinkáné, akiről oly kevés szó esik róla, s még abban a hónapban felbukkan egy fürge öregasszony a szigetcsúcson. Marie Gabrilette bérelt szobát a faluban, házakhoz járt, hogy kiegészítse immáron ő is özvegyi nyugdíját. Esélyeit az újabb házasságra már nem szépsége biztosítja, hanem hogy a tizenegyedik Vinka gyerek, a Jóska, testiekben és lelkiekben igen gyöngére sikerült A hetedik évtized végén, félévszázados megszakítással, új virágzás következik szerelmükben, s nagy segítségük ebben, hogy tévéoltás után a sötét kis lakásban mindketten a tizenhét éves másikat tartják kezükben. Ezt a virágzást azonban nem hosszú, érlelő nyár, hanem hamar ősz követte. A hanyatlás jelei közül néhányat: Márton sétáló éjjeliőrnek állt a Papszigetre, a pihenő, üres kempingbe. A kukoricát a következő évben még ideszállíttatta, de jó áron eladta, minek bajlódni a hízókkal? A rákövetkező évben már azt mondta, minek bajlódni a teherautóval, s eladta ott helyben a termést A következő lépést szerencse hozta, a vakarák gyermeket sikerült elszerezni Vácra, utcaseprőnek. A gyönge fiú tehát révbe ért. Tavaly már nem kapálta meg a kukoricát sem, s a papszigetieknek új éjjeliőrről kellett gondoskodnak. A száztíz kilós, daliás férfi márciusra negyvennyolc kilósra ment öszsze. Ha még tovább életben marad, szinte elevenen enyészik el. Temetése háromezer forintba került, ennek felét Marie fedezte, hiába kérlelte Márton, most már ő a halálos ágyon, esküdjünk meg, Mariskám, Mariska csak a fejét ingatta. Sokan nem értették ezt a keménységet a nagy szerelem után. Könynyei apadtán, s jóval a temetés után magyarázta meg a fürge kis francia vér: most ötszáz forint nyugdíjam van, a csődörös uram után, ha megesküszünk Mártonnal, az övének csak a felét kapom meg, kétszázharminc forintot. Azóta is havonta hordja postára a keresményét Mariska. Tükörbe nem néz, mert szeme megromlott, csak a szeme, különben tizenhét évesnek tudja magát. Márton is mondta, tavaly előtt is Márton visszajár. Tegnap is, hajnal felé, hangosan megszólalt: — Ne ríjjál, Mariskám. Ne bánkódjál te énutánam, Mariskám, mert én jól vagyok. És te is éljed világodat és ne hullajtsd a te könynyeidet. És tudom, hogy sokat bánkódsz, azért is, mert elveszítetted a postai cédulákat, amelyekkel a spórolt pénzedet beadtad." Hát te ne búsuljál amiatt se, mert azok nem vesztek el, oda vannak azok téve annak a doboznak az aljára, amelyikben a te kitüntetéses érmedet tartod. — Itt vagy, Márton ? kérdeztem akkor — mondja Mariska —, ahogy felébredtem. — Itt hát, mondta Márton, de csak a hangja volt, a testjét nem éreztem, az nem volt jelen, akkor hirtelen villanyt gyújtottam, s akkor már a hangja se volt ott. És aztán előkerestem a sublódból az én kitüntetéses dobozomat, amit vagy három éve kaptam és azok a cédulák a spórolt négyezer forintomról csakugyan ott voltak! Hát most mit tetszik szólni ehhez?