Élet és Irodalom, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)

1972-07-01 / 27. szám - Fenákel Judit: Dicséret a jó viselkedésért (4. oldal) - Cseres Tibor: Életregények száz sorban (4. oldal) - Berki Viola: Jankula győzelme (bolgár népballada) • kép (4. oldal)

FENÁKEL JUDIT Dicséret a jó viselkedésért Neves orvosfeltalálókról olvas­hatjuk, hogy az általuk kitalált gyógymódot, az új szérumot vagy gyógyszert önmagukon próbálták ki először, tehát tengerimalacok, fehéregerek és a jó ég tudja, még miféle állatok utál, önmagukon kísérleteztek. Az ő példájukat követve én is elvállaltam a kísérleti jószág szerepét, náluk nyilván könnyebb szívvel, mert az én kísérleteim­hez nem kellenek drága műsze­rek, laboratóriumi helyiségek, vegyi anyagok, még egy vacak kémcső ser kell az én szerény kí­sérleteimhez, csupán megfigyelő­képesség és némi önismeret. Rá­adásul a kockázat minimális, mert az én kísérleteimbe nem lehet belehalni, nyomorék se le­szek tőlük, legföljebb néha, ha egyedül maradok, és senki se veszi észre — kicsit szégyenke­zem. Mint legutóbbi kísérletem alkalmával, amikor önmagamon mérhettem le, hogyan manipu­lálják az embert (utálatosak ezek a divatszavak, de úgy lát­szik, nem tudom kikerülni őket) bizonyos körülmények, hogyan határozza meg állásfoglalásunkat egy adott helyzet, anélkül, hogy erre az állásfoglalásra bárki rá­beszélt volna, vagy előző véle­ményünkről lebeszélt volna. A kísérlet eredményét — hisz a negatív eredmény is eredmény — a televíziónak köszönhetem. Az történt ugyanis, hogy a Ti­­szatáj negyedszázados születés­napja alkalmából Szegeden jár­tak a tévé munkatársai, és más írók, illetve kulturális vezetők mellett engem is megkerestek. Nekem az a közhelyszámba menő kérdés jutott, hogy mit jelent vidéken írónak lenni. Bár a kér­dés — ismétlem — közhelynek számít, a válasz — ha elmondtam volna, ha azt mondtam volna el — talán nem marad meg a közhe­lyek színvonalán. Nincs szándé­komban leírni, hogy mi mindent mondtam volna eredeti szán­dékom szerint, hisz ezek csak amolyan lépcsőházi gondolatok lennének, elvégre ott volt előt­tem a mikrofon, akkor lettem volna okos. Mert mi tagadás, a­k­­kor nem voltam. Mentségemre szóljon, hogy mindjárt a felvétel után gyanút fogtam, talán még­sem egészen úgy és mégsem egészen azt... ugyanis semmire sem emlékeztem abból, amit né­­­hány perccel előbb elmondtam. Aztán jó hónappal a felvétel után végighallgattam saját jól­fésült mondataimat, amelyek semmiben sem különböztek más jólfésült nyilatkozatoktól, és — itt kezdődik a tulajdonképpeni kísérlet — megpróbáltam, mozza­natról mozzanatra visszaforgatni a tévéfelvétel jeleneteit. Kezd­tem az előzetes megbeszélésnél, amikor a rendező és szerkesztő lelkes helyeslése közben nagy­jából megfogalmaztam mondani­valómat. Akkor ők megkértek, hogy mindezt holnap a mikro­fonba is ismételjem el, és ugye, nem tartanánk alkalmatlanko­dásnak, ha itt a lakásunkon, meg­szokott környezetünkben... és ha néhá o­yan a stábból, meg a szük­séges gépek... Másnap fél kettő tájban kezdett szállingózni a stáb. Én már a negyedik fiatalember után csuk­tam volna az ajtót, hisz ők négyen plusz a rendező, a szerkesztő és a riporter, nézetem szerint ki is merítették a „néhányan a stáb­ból” fogalmát. De vendégeim ba­rátságosan figyelmeztettek, hogy most jön a java, és jött is több mint egy óra hosszán át — sza­kadatlanul. A felvétel kezdetére tizennyolcan gyűltek össze, nem számítva a különböző berende­zési tárgyakat, az ismeretlen ren­deltetésű kábeleket, és az áram­­szolgáltató vállalat illetékeseit, akik valamit kikapcsoltak, meg bekapcsoltak az áram körül. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ötven­négy négyzetméter alapterületű lakásunkban még négyen se tu­dunk közlekedni az összeütközés állandó veszélye nélkül, akkor nem meglepő, hogy egyetlen gon­dolatom maradt az adott témá­ról, miszerint vidéken írónak lenni annyit jelent, hogy az em­ber olyan hülye liba, h­ogy még azt se tudja, mivel jár egy tévé­felvétel. Ezt azonban mégse mondhattam a mikrofonba. Csa­ládom tagjai megzavarodva kó­vályogtak a kábelek és fontos­kodó fiatalemberek között, akik már rég elfeledkeztem rólunk, és önfeledten játszottak a fiaim kis autómodelljeivel, de birtokukba vették tekintélyes fegyvertárukat is, jelenlétünkről pedig legfel­­jebb akkor vettek tudomást, ami­kor kávéval kínáltuk őket. Mire a műsor „agytrösztje” megérkezett, én már nem az az ember voltam, mint előző nap. A felvételre így aztán nem is na­gyon figyeltem, inkább a szom­széd szoba felé meresztettem a fülem, ahol a játékéhes ifjúság most már fiaim kalauzolásával folytatta felfedező útját a szek­rényekben és fiókokban. De azért — mint kötelességtudó ember — válaszoltam a hozzám intézett kérdésre, hogy tudniillik mit je­lent vidéken... Válaszoltam és örültem, hogy a rendező elégedetten mosolyog rám, és a szerkesztő bólogat, ahogy a jó tanuló felelete köz­ben szokott a tanár, és tetszett nekem, hogy úgy megdicsértek a felvétel után, és azt mondták, hogy nagyszerű voltam, mert ki nem szereti, ha dicsérik, és gyor­san meg is állapítottam, hogy milyen szellemes és okos va­gyok, csak így tovább. Fenákel, na ugye, mégiscsak kitettél ma­gadért. Mindezek után következett az adás. Volt közben egy hónap Szünet is, tehát kipihenhettem a felvétel fáradalmait. És akkor kipihentem és friss aggyal oda­ültem a képernyő elé, és meghall­gattam az én jólfésült, semmit­mondó okoskodásomat arról, hogy mit jelent vidéken... és azzal se vigasztalhattam magam, hogy ezt akarták tőlem, hogy k­i­e­rő­s­z­a­k­o­lj­á­k belőlem, mert senki se akarta és senki se erőszakolta, mindenki mosoly­gott meg helyeselt, és minden utasítás nélkül elémtették a mik­rofont, hogy beszéljek. Nekem te­hát abban a helyzetben, azok között a körülmények között, az volt a véleményem. Eddig a kísérlet. És bár nem vall tudományos alaposságra, hogy egyetlen kísérlettől az álta­lánosításig jutottam el, de őszin­tén szólva, nem is pályázom a tudós dicsőségére. Tehát mégis­csak levontam magamnak néhány tanulságot, mert ne kísérletezzen az ember önmagán, ha aztán fél az igazságtól. Tehát: tudomásul vettem, hogy a tévének mint technikának a jelenléte óhatatlanul a gondola­tok formázására késztet, és mi­nél inkább formázzuk a gondola­tot, annál kerekebb, simuléko­­nyabb, annál szokványosabb lesz. Ráadásul a tévé eközben a spon­taneitás illúzióját kelti a néző­ben, aki csak a díszletelemet, az előtte ülő nyilatkozót és a ri­portert látja, s ha ügyesen csi­nálják, talán még azt is elhiszi, hogy ,,magunk között vagyunk”. De nem is ez a fontosabb ta­nulság, elvégre tévékamera elé ritkán kerül az egyszerű halandó. Számomra a fontosabb tanulság, hogy akkor kell legjobban vi­gyázni, amikor dicsérnek. Mert olyankor jön a „csak így tovább, irány az egyenes, a megkezdett úton”. Már­pedig a tetszeniakarás könnyen legyőzheti a személyes meggyőződést. Elhallgattatja a kételyeket, mert felerősíti a he­lyeslést. Vigyázni kell, nehogy utólag derüljön ki: a helyeslés a viszonylag gördülékeny fogal­mazásnak szólt, a tempónak, vagy az időérzéknek, ami ponto­san három percbe sűrítette a három percre szánt mondaniva­lót, vagyis nem kell vágni, húz­ni, nem kell kínlódni vele — egyszóval a dicséret a jó vi­selkedés jutalma volt, nem az eredeti gondolaté. Bizony, óvatosan kell figyel­nünk a dicséretre mert ebben a mi fejtetőre állított szakmánk­ban nem mindig akkor teszünk jót, ha dicsérnek, és nem mindig akkor teszünk rosszat, ha szid­nak bennünket. Ez pedig akkor is fontos felismerés, ha ilyen lát­ványos kudarc után jut hozzá az ember. CSERES TIBOR: ÉLETREGÉNYEK SZÁZ SORBAN Meghalt Vinka Márton. Tompapuszta és Mezőhegyes között nem volt nagyobb le­gény az első háborút követő tíz-tizenöt esztendőben. Szép számú szeretői lehettek, s köztük még elég fentvalók is, mivel a Marci fiú béreslegényből, noha a katonáskodást el­kerülte, egyszerre parádéskocsis lett. S­­. hogy mégsem tudta igazán aprópénzre vál­tani, amit a teremtő kezébe adott, a tá­­lentumot, mutatja, hogy ennél többre az­tán nem is jutott, noha egy szép francia nő is akadt mindjárt kezdetben szeretői között. Ez a bizonyos Marie Gabrilette volt, a Hunyadi grófok valamelyik Arad megyei birtokára került, párizsi eredetű gazdatisztjének leánya, akit egy szép ro­mán béresleánnyal nemzett. Kora halál ragadta el Monsieur Gabrilettet, vagy na­gyon kései volt ez a házasság, s özvegye másodszorra Mezőhegyesre jött feleségül, úgyhogy Mártonnak fogalma sem lehetett róla, hogy a gyönyörű tizenhat éves leány­nyal franciául vagy románul is társalkod­­hatnék, ha a magyaron kívül egyikük is egy kukkot tudott volna. De Márton! Hatvanhét éves korában a sziget csúcsára hajóval, helyiérdekűvel, busszal jártak ki hozzá látogatóba némely jól öltözött, bár már közepes korú nők — Csanád—Arad—Torontál ideiglenesen egyesített vármegyék területéről szárma­zók. Még saját szememmel láttam vagy kettőt, és azt is, hogy mikor a nagy színes Dózsa-filmhez keresztes vitézeket soroztak, a hatvannyolc éves Vinka Mártont késle­kedés nélkül beöltöztették harci köntösök­be, fegyverekbe és marcona harci sza­­kállakba is. A haszonelvű szerelem lehetőségeit elég korán, húszéves korában játszotta el Már­ton, amikor egy lassú beszédű és gondol­kodású, hófehér bőrű, lágy leánykát, vala­mi bál után, vagy asztag tövén, csak úgy futtában talán, itatás és befogás között­i teherbe ejtett. A házasságból aztán még tíz gyermek fakadt. Marie Gabrilette előbb közvetlen közel­ről zokogva, majd első és második házas­ságba vetve magát, egyre távolodóban, ködfátyolos szemmel figyelte ezt az egé­szet. De idő és tér eltávolítani és elfeled­­tetni soha nem volt képes a megismert eszményi férfiú emlékét. (Bár a második vagy harmadik hites ura — restelkedve írom ide — maga is csődörös volt. Maris­kának hívta csaknem másfél évtizeden át.) A második háború nyomán Márton előbb újgazdává alakult, majd egészen csekély tétovázás után belépett a kaszaperi (talán Táncsics) termelőszövetkezetbe. S vagy tíz éve, hogy nyugdíjjogosultságot szerezvén, le is köszönt, maga építette házát eladva, itt vett magának hajlékot a szentendrei sziget csúcsán, a hegyek között. Könnyen tehette, a Vinka-had egyik fele már előbb a főváros környékére húzódott, s úgy gon­dolta, családja eme felére, négyszázhat­van forintos nyugdíjára, s a megígért ku­koricaföldre támaszkodva, majd csak meg­él valahogy. Jól számított, különösen a tengeri föld­del, melyet kétszáz kilométer távolból mű­velt. A szántás-vetést készen kapta, s csak a két kapálásra, s a törésre kellett leutaz­nia a faluba. Közületi teherautón szállít­tatta ide, a szigetcsúcsra, hogy hat-hét malacot meghízlaljon belőle. Az emberi erő győzelme: földmunkákkal még két-háromezer forintokat tudott sze­rezni pénzbeli és természetbeni nyugellát­­mányához. Egy dauerolt (olajerőit) hajú pesti hölgy, ha beutaltatta magát a közeli üdülőbe, mindig arra sétálgatott, ahol Már­tont tudta napszámban, hogy az ebédpihe­nőjét, vagy a napszám végéből elcsípett órácskát magának nyerje meg. Huzamos betegség után, hogy el ne fe­lejtsem, eddigre már meghalt Vinkáné, akiről oly kevés szó esik róla, s még ab­ban a hónapban felbukkan egy fürge öregasszony a szigetcsúcson. Marie Gabri­lette bérelt szobát a faluban, házakhoz járt, hogy kiegészítse immáron ő is özvegyi nyugdíját. Esélyeit az újabb házasságra már nem szépsége biztosítja, hanem hogy a tizenegyedik Vinka gyerek, a Jóska, tes­tiekben és lelkiekben igen gyöngére sike­rült A hetedik évtized végén, félévszázados megszakítással, új virágzás következik szerelmükben, s nagy segítségük ebben, hogy tévéoltás után a sötét kis lakásban mindketten a tizenhét éves másikat tart­ják kezükben. Ezt a virágzást azonban nem hosszú, érlelő nyár, hanem hamar ősz kö­vette. A hanyatlás jelei közül néhányat: Márton sétáló éjjeliőrnek állt a Papszi­getre, a pihenő, üres kempingbe. A kukori­cát a következő évben még ideszállíttatta, de jó áron eladta, minek bajlódni a hízók­kal? A rákövetkező évben már azt mond­ta, minek bajlódni a teherautóval, s el­adta ott helyben a termést A következő lépést szerencse hozta, a vakarák gyerme­ket sikerült elszerezni Vácra, utcaseprőnek. A gyönge fiú tehát révbe ért. Tavaly már nem kapálta meg a kukoricát sem, s a papszigetieknek új éjjeliőrről kellett gon­doskodnak. A száztíz kilós, daliás férfi márciusra negyvennyolc kilósra ment ösz­­sze. Ha még tovább életben marad, szinte elevenen enyészik el. Temetése háromezer forintba került, en­nek felét Marie fedezte, hiába kérlelte Márton, most már ő a halálos ágyon, es­küdjünk meg, Mariskám, Mariska csak a fejét ingatta. Sokan nem értették ezt a keménységet a nagy szerelem után. Köny­­nyei apadtán, s jóval a temetés után ma­gyarázta meg a fürge kis francia vér: most ötszáz forint nyugdíjam van, a cső­dörös uram után, ha megesküszünk Már­tonnal, az övének csak a felét kapom meg, kétszázharminc forintot. Azóta is havonta hordja postára a ke­resményét Mariska. Tükörbe nem néz, mert szeme megromlott, csak a szeme, kü­lönben tizenhét évesnek tudja magát. Már­ton is mondta, tavaly előtt is Márton visszajár. Tegnap is, hajnal felé,­ hangosan megszólalt: — Ne ríjjál, Mariskám. Ne bánkódjál te énutánam, Mariskám, mert én jól vagyok. És te is éljed világodat és ne hullajtsd a te köny­­nyeidet. És tudom, hogy sokat bánkódsz, azért is, mert elveszítetted a postai cédu­lákat, amelyekkel a spórolt pénzedet be­adtad." Hát te ne búsuljál amiatt se, mert azok nem vesztek el, oda vannak azok té­ve annak a doboznak az aljára, amelyik­ben a te kitüntetéses érmedet tartod. — Itt vagy, Márton ? kérdeztem akkor — mondja Mariska —, ahogy felébredtem. — Itt hát, mondta Márton, de csak a hangja volt, a testjét nem éreztem, az nem volt jelen, akkor hirtelen villanyt gyújtottam, s akkor már a hangja se volt ott. És aztán előkerestem a sublódból az én kitüntetéses dobozomat, amit vagy há­rom éve kaptam és azok a cédulák a spó­rolt négyezer forintomról csakugyan ott voltak! Hát most mit tetszik szólni ehhez?

Next