Élet és Irodalom, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)

1972-11-04 / 45. szám - Iszlai Zoltán: Miért szeretsz? • könyvkritika • Nyikolaj Jevdokimov: Mese a városlakó Nyurkáról (Európa) (13. oldal) - Tamás István: A kritika lényege • könyvkritika • Pándi Pál: Kritikus ponton (Szépirodalmi) (13. oldal) - Vadas József: Fekete bálványok • könyvkritika • Jean Laude: Fekete-Afrika művészete (Gondolat) (13. oldal) - Héra Zoltán: Apám elhurcolt szerszámai • vers (13. oldal)

Nyikolaj Jevdokimov: Mese a városlakó Nyurkáról (EUROPA) Jean Laude: Fekete-Afri­ka művészete (GONDOLAT) Pándi Pál: Kritikus ponton (SZÉPIRODALMI) Miért szeretsz? Nyikolaj Jevdokimov kisregé­nyeiben sokat utaznak. Mintha mindenki mindig vonaton ülne, akkor is, ha már régesrég megér­kezett. Az együttzötyögőkben bé­késen kavarog öröm és bánat, a pofozkodás és a gyöngéd beszélge­tések, a pletykás ármány meg a segítőkész, csöndes igyekezet — ikertestvérek. Az egyszerre károm­kodó és egymást csitító szereplő­ket zavartalanul, tempósan húz­­zák-vonják e különös történetek vonatai. Végállomásukra­­ — ha volna ilyen — ki lehetne írni: sze­retet. Két kis történet oldalára az író terjedelmes címtáblákat akasz­tott. Az egyiken ez áll: Mese a vá­roslakó Nyurkáról. Rövid életrajz a saját és néhány ismerősének el­beszélése nyomán. A másikon: A nélkülözhetetlen ember. A széplel­kű Szerafim Frolov életéből. Brodszky Erzsébet és Makai ,Im­­re makulátlan fordításai segítségé­vel a városba szakadt leány, Nyur­ka és a háború próbáját kiállt Frolov katona néhány órára az ol­vasónak is nélkülözhetetlen útitár­sává válik. Főként annak, akiben Jevdokimov művei nyomán Di­­ckensből és Jókaiból, Lewis Car­­rolból és Tamási Áronból, de leg­inkább Krúdyból és a Margita Adyjából bukkannak föl nehezen követhető, ábrándos emlékképek. S aki csak nehezen tudná rászán­ni magát, hogy száraz, elemző so­rokban határozza meg, miért tart­ja nagyon jó írónak Nyikolaj Jev­­dokimovot. (Már A bűnös lány cí­men megjelent regénye is megér­demelt sikert aratott Magyaror­szágon.) Talán azért lelkesedik az olvasó, mert különösen élvezi azt a min­den látványosságot mellőző bra­vúrt, amellyel a szerző az esemé­nyeket köznapian érthető, mégis megemelt elbeszéléssé szépíti? Azért, mert szívfáj­dítóan rokon­szenves az író gondossága, amely­nek révén minden hőse egyformán lehetőséget kap a jellemének meg­felelő — sokfajta — magaviselet­re? A biztonság a megragadó, ahogyan Jevdokimov — már-már a Shakespeare-vígjátékok gesztu­sával — egybeömleszti a külön­böző előjelű indulatokat, hogy ezek valamiféle mágneses vonzású társadalmi körülményekké egye­sülve adják a valódinál is igazibb élet csalódásig hű látszatát? Vagy az a végig érezhető, lazán fegyel­mezett alkotói tartás és jelenlét a legmeggyőzőbb, amely tapintatos, távoli, de mégis beavatkozásra kész, s így a tapasztalt, öreg me­semondók személyes hitelét köl­csönzi a hol-volt-hol-nem-volt his­tóriáknak? Olyannyira, hogy még a tulajdonképpen fölöslegesen zsú­folt jelképeket, a közbeiktatott szürrealista betéteket is különö­sebb bosszúság nélkül veszi tudo­másul? Épp olyan kedvesen bonyolult kérdés-felelet játék ez, mint ku­tatni a szívnyugtató kisregények talányos mondanivalóját. Mert ne­héz kitalálni, miért is van, hogy ezek a nagyszerű emberkék: a sze­­retetet kalandos buzgalommal ke­reső Nyurka, meg a szerelemért ácsingózó, levakarhatatlan Szera­­fim Frolov végül is mindketten egyedül maradnak. No, nem ép­pen vigasztalanul. Nyurkának megmarad férje emléke, a leg­szebb mese királyuráé, Mihail An­­tonovics főolvasztáré. Szerafimot pedig az a reménység élteti, hogy egyszer még úgyis megpróbálja az imádott Násztya morcos közöm­bösségét saját jóságának egyre gyarapodó tartalékaival legyőzni, akár ellenvetéseinket az író, az összes földi rosszat kicsit megszé­pítő — de minden gonosznak el­lene mondó — művészetével. A további lelkendezést azonban megállítja a korosodó Mihail An­­tonovics és a csapongó ifjú fele­ség, Nyurka egyik komoly beszél­getése. „Szeretlek” mondja Mihail Antonovics. „Csakhogy én nem be­szélek. A szavak nem erősítik az érzéseket, hanem megingatják.” Jónak és jókor mondja. Mert Nyurka — s a hozzá hasonlók — az ilyesmit el nem felejtik. Fro­lov Násztyájának bezzeg beszél­hetne. A szegény, butuska, kőszí­vű Násztya ugyanis így járatja az esze kerekét a szerelem körül: „Te szeretsz engem, Szerafim. Miért? Mi hasznod van belőle?” S Fro­­lovnak bizony az égvilágon sem­mi haszna. De mégis: marad el­mélkedni valója egy fél életre. Naív elmélkedések ezek, „de ahogy így elmélkedett, szelídebb lett a lelke, mintha szerencsésen végződő mesét mondana kisgyer­mekeknek.” Talán ezért jó író Nyikolaj Jev­dokimov is. Mert ő se felejtette el, hogy a sok ezer éves emberi történetem leghaszok­talanabb mű­fajától egyszerűen — teljesebb, jobb lesz az ember élete. És amíg a mese vonatán utazik, azt is el­hiszi, hogy kibetűzött egy felírást valahol itt, ebben a zötyögő vég­telenben. Iszlai Zoltán k9i_ "Oc ¦ ■3 n ¦ © o N«/Λ — o E HÉRA ZOLTÁN: Apám elhurcolt szerszámai Idegen tenyér, idegen falak, dehogy is érzik a fúrók, a fogók dehogy is sóhajtanak. A hidegvágónak mindegy, a nagykalapácsnak mindegy, a reszelők dehogy is bánják. A fújtató: lehe a régi. A kohó tűzvasa, heve a régi. Nem könny, csak vaspor, nem láz, csak izzás, zengés csak, nem zendülés , kezesség, idomulás. De az az üllő ott,­­ meglátva engem, tanút, a balga-bús, a bika-kormos, eldörgött időkből, hűsége hegeiben, bődülve bölényhangon, ahogy csak száján, homlokán kifér, a hörgésig, fulladásig, s még aztán is, némán. 1972. NOVEMBER 4. KÖNYVEK------­A kritika lényege Hol van, s főleg: mi az a torony, amely felé Pándi Pál roppant erő­vel, nyílegyenesen, a kanyargós, de sím­a út helyett a torony irántinak szűk ösvényeit, veszélyes kaptatóit vállalva-választva törekszik? Va­laminek lennie kell ott, mondtam magamban, el-eltűnődve egy-egy kritikája felett, régebben, amikor csak a mondanivalóját, a gondolat­­menetét értettem, de a „végkifej­letét” nem egészen. Maradt utána valami talány, valami még, ami nincs kimondva, mint általában a jó írásokban; egy lebegő kérdés — nála inkább felkiáltójellel, de ez már részlet —, egy lecsüngő lánc­szem, aminek helye van, aminek illeszkednie kell valahova. Racio­nális elme, a témamutatványokat nem kedveli, igyekezetének sodra, ereje van, nyilvánvaló tehát, hogy a célja érdemes, a tétje óriási. De mi? Kritikai rendszerének kibontako­zása, eddigi eredményeinek össze­foglalása is kellett ahhoz, hogy megmutatkozzék a célja: a klasszi­kus szocialista irodalmi értékek létrehozásában való közreműkö­dés. Ennek a megszállottja, a baj­vívója. Az olvasó nyilván nem ért félre, nem azt kívánom bizonyítani, hogy kritikai műremekek gyűjteménye elejétől végig a Kritikus ponton. Találhatók benne. De ami elsőként tűnik az olvasó szemébe: a napi használatra szánt jegyzetek, glosz­­szák, kommentárok, észrevételek érvényessége. Nemcsak azért őriz­ték meg sugárzásukat, mert a nagy­igényű, nagy lélegzetű kritikusi megnyilatkozások mellett, azoktól erőt és fényt kapnak, teljesebbé téve az arcot, amelyhez hozzátar­toznak a néha dísztelen szarkalá­bak is, hanem mert ezekben a rö­vid írásokban Pándi a napilapkri­tikát emeli magas irodalompolitikai pozícióba. Bebizonyítván, hogy nem az apparátus, a megnyilatkozások járulékrendszere, a jegyzetek tu­dományos vagy tudományos lát­szata kódhálózata, hanem a gondo­lat a lényeg. A kötetben összegyűjtött kritikák többsége napilapban — a Népsza­badságban — jelent meg. Pándi, aki irodalomtudós, Petőfinek, s a reformkor szellemi mozgalmainak monográfusa, nem valami kénysze­rűségből feküdt a napilap-terjede­lem Prokrusztész-ágyába. Kritikus­ként hatni akar. Hatni pedig úgy lehet legjobban, ha a tömegekhez szól. Erre való az újság, a hatal­mas agitációs politikai fórum. Itt, ésszerű terjedelemben és időközök­ben, tanulmányokat is lehet publi­kálni, de hozzá lehet szólni például a Stefanie-filmhez, egy kérészéle­tű vígjátékhoz, egy periférikus könyvjelenséghez is. Mindenhez, ami a közéletben figyelmet érde­mel, akár azért, mert súlyos kér­dés, akár azért, mert a súlytalan­ság öltözött álruhába. A napilap­kritika — amely, előfordul, napi „szempontok”, gesztusok, megrová­sok és jóvátételek hordozója — eszköz a számára: előnyomulási tér az igazság irányába. (S mellesleg kitűnő példája a kezében annak, miként lehet a fent említett prak­tikákat, átlátszó és ködös szóteke­­réseket imponáló fölénnyel kike­rülni benne.) Elfogult lévén Pándi iránt, gon­dolatainak tisztelete, kritikusi egyé­niségének szeretete okából, ellen­szenvet érezvén az irodalmi „hely­­kijelölések” iránt, s távolról sem hivatottan ilyesmire, meg sem kí­sérelhetem a „besorolását”. Inkább arról, hogy mit jelent az érdeklő­dő és figyelmes olvasó, a társadal­mi és művészeti jelenségekre fogé­kony ember számára Pándi Pál kritikusi tevékenysége. A magam számára, mondjuk, hiszen ki más­nak a nevében szólhatnék? Biztonságot. Egy kommunista közéleti ember, történetesen irodalomtudós, poli­tikus és kritikus, szellemi jelenlé­tének biztonságát. Akinek az igen­jére és a nem-jére — és ritkábban, mert ritkábbak — a kételyeire ki­váncsi vagyok. Akire rábízom ma­gam. Ez a rábízás nem jelent min­den esetben, és feltétlenül egyet­értést. Meglehet, hogy egy-egy mű­ről, művészeti jelenségről, íróról más a véleményem. De úgy érzem, kritikáinak olvasójaként, hogy tisz­teli a mások más véleményét, ha föltételezi a világnézeti alap azo­nosságát. S így mindig találkozunk, ha nem is egy adott mű megítélé­sében, hanem egy gondolati közös­ségben. Mindenekelőtt a minőség értéke­lésében. Nem ismerek Pándinál elszán­­­tabb és hatásosabb minőségvédel­mezőt. S kevés olyant, akinek a tekintete távolabbra hord. Bár tel­jes fegyverzettel vesz részt benne, jól tudja, hogy a mai — napi — irodalompolitikai küzdelmek na­gyobbik, számunkra izgalmasab­bik részét betemeti az idő, de tud­ja azt is, hogy ami igazi értéket a felszínre hoz — meglehet, hányat­tatások után — megmarad. Ezért a szenvedélye, hogy az „Elsüllyedt irodalmat”, a két háború közötti magyar próza és költészet érdemes alkotásait átmentse. Ezért a nagy küzdelme a szocialista Petőfi-értel­­mezésért. Nem „beilleszteni” akar­ja, hanem, egyebek között a mai magyar közgondolkodásban tuda­tosítani, hogy Petőfi forr­adalmi lírája széles társadalmi — nem ideológiai — bázison bontakozha­tott ki, ezzel szocialista tendenciá­jú hagyományt, a magyar prog­ressziónak — bár később többször megszakított — folyamatosságát mutatva fel. Éveken át szenvedé­lyes érdeklődéssel követte a mai magyar drámairodalom útját. Nem színibírálói ambícióval, hanem, hogy a szerzők gondolkodó társául szegődve kommentálja, értékelje, tovább gondolja azokat a társadal­mi jelenségeket, amelyek színpa­dot kaptak. Valamennyi írásában, gyakran kimondva, gyakran gondolati je­gyekben, de egész szellemiségében mindig fellelhető az a küzdelem, amelyet a szektás voluntarizmus ellen folytatott, s folytat. Imponá­ló az az önbíráló készség, ahogy szembenéz saját régebbi tévedései­vel is — de ezt sem valamiféle utólagos és pátoszos „önkínzás” miatt, hanem a művek érdekében. Tisztítja önmagát, hogy tisztábban lásson, értékrendszere, mércéje jobban működjék, hatásosabb, élet­telibb legyen. Utószavában szép vallomást tesz arról, miként élte át valamennyi kiterjedésében a Lukács-problematikát, hogyan ér­lelte magában a Lukács-életmű kritikai-esztétikai látásmódját, szemléletét, gondolkodói formáját, igényét . kritikus ponton kritikáiban, publicisztikai-művészelméleti írá­saiban sok a meditatív elem, de teljesen hiányzik belőlük a speku­láció. Pándi nem rajzolgat spekula­tív csigavonalakat, semmi örömét nem leli az öncélú, meddő érvelés­ben, a nyilvánvalóságok bebizonyít­­ásában. Szigorúan csak a lényeg­ről szól, a gondolattal a gondolatok felé igyekszik, logikusan, építkező mesterként. Semmi dísz, semmi stukkó, semmi cifraság. Arról be­szél, amiről szó van. Nem véletlen, hogy nincsenek nála terjengős be­vezetések és magyarázkodások, hogy miért kell, miért fontos, miért éppen most fontos erről vagy arról a tárgyról beszélni. Rendsze­rint az első mondatban kiderül, hogy mit akar. A kritikusnak erkölcsi-szakmai kötelessége a világosság. Errről so­hasem feledkezik meg, mert nem önmagát akarja bezárni gondola­tainak világába, hanem másokat akar bevonni abba, s ezt csak úgy teheti meg, ha olvasóit mindenbe beavatja. Nem lehet tehát homá­lyos, nem lehet titokzatos, nem szólhat a „vájtfülűekhez”, a fél­szavakból értőkhöz, azokhoz, akik fonendoszkóppal felszerelve köze­lítenek az irodalompolitikához, ki­hallani az „utalásokat.” Bátor kritikus? Az ő működése az egyik legszebb példája annak, hogy ilyen kategória nincs, vagy csak a sandák érték- és rangrendszerében, akik azt hiszik, hogy a kritika „odamondogatásból” áll. Pándi kritikusi ars poeticája kizár minden ilyenfajta alantas megközelítést. Ellenérvek elfogad­tatnak, ellenvélemények meghall­gatásra találnak — ebben a könyv­ben, kritikai gyakorlatunkban rit­ka példaként — idéztetnek is, gyakran teljes terjedelmükben. Jó világ van ebben a könyvben, mert a szerzője érti, védi, ami ér­ték és minőség, elutasítja, ami lát­szat, csalás, rossz, talmi. Tizenöt év munkájának java ez a gyűjte­mény valamennyi keserve, öröme, s együtt: eredménye: Tamás István Fekete bálványok Fekete-Afrika művészete címmel, a Gondolat Kiadó gondozásában jelent meg Jean Laude könyve, amely a fekete kontinens társada­lomtörténetéről, régészeti, népraj­zi és művészettörténeti emlékei­ről számol be, az emberi élet kez­deteitől egészen napjainkig. A könyv alapgondolata, hogy Európa és Afrika történelme szám­talan szállal kapcsolódik egymás­hoz. A régi leletek egy része arról tanúskodik, hogy az afrikai művé­szet kezdeti korszakában sokat me­rített a mediterrán kultúrából. A két földrész művészete hosszú év­századokig egymástól teljesen el­szigetelten fejlődik. A huszadik század első évtizedeiben azonban Afrika kultúrája óriási hatást gya­korol a modern európai művé­szetre, mintha az egykori kölcsönt akarná most kamatostul visszafi­zetni. Ezt a befolyást még akkor is meghatározó erejűnek kell tekin­tenünk, ha elfogadjuk Laude azon megállapítását, amely szerint a néger kultúra elsősorban célokat tudatosító szerepet játszott, nem kezdeményezett, hanem egy belső eredetű folyamat kibontakozását segítette elő. Laude, aki doktori disszertáció­ját a kubista festészet és a néger plasztika kapcsolatáról írta, olyan tudományos alázattal elemzi a maszkok közösségi feladatát és vallásos tartalmát, mintha az itá­liai reneszánsz valamely ikonoló­­giai problémájáról értekezne. Az a csodálat érződik a sorok mögül, amellyel a modern művészet for­dult az addig lekicsinylőleg „primi­tívnek” nevezett afrikai művé­szethez. Picasso és Matisse a néger szobroktól tanult, Tzara és a zü­richi dadaisták a néger ritmust csodálták, Kassák folyóiratában néger irodalmi művek jelentek meg, Weöres Sándor költészetének egyik fő ihlető forrása szintén az afrikai művészet. Afrika nem feketére festett Európa, az afrikai maszkok ex­­presszionizmusa Afrikában nem expresszionizmus — figyelmeztet Laude, aki a tudós következetessé­gével igyekszik szétoszlatni a fe­kete kontinens kultúrája köré fo­nódott hamis legendákat. Szigo­rúan a tények leírására szorítko­zik, nem gyárt újabb elméleteket. „Először a leírásra, a formák és szerkesztési típusok osztályozására kell szorítkoznunk” — vallja. Eb­ben a mondatban, amely akár könyve mottója is lehetne, benne van munkájának valamennyi eré­nye és az olvasó kérdőjele. Az el­fogulatlan leltározás, amely nélkül nem lehet megfogalmazni a tör­vényszerűségeket. És az adatok túlságos tisztelete, amely nem en­gedi felderíteni a művészet és tár­sadalom között ható folyamato­kat A könyvet Voigt Vilmos fordí­totta és ő írt hozzá utószót is. Vadas József Blaiyci

Next