Élet és Irodalom, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)
1972-11-04 / 45. szám - Iszlai Zoltán: Miért szeretsz? • könyvkritika • Nyikolaj Jevdokimov: Mese a városlakó Nyurkáról (Európa) (13. oldal) - Tamás István: A kritika lényege • könyvkritika • Pándi Pál: Kritikus ponton (Szépirodalmi) (13. oldal) - Vadas József: Fekete bálványok • könyvkritika • Jean Laude: Fekete-Afrika művészete (Gondolat) (13. oldal) - Héra Zoltán: Apám elhurcolt szerszámai • vers (13. oldal)
Nyikolaj Jevdokimov: Mese a városlakó Nyurkáról (EUROPA) Jean Laude: Fekete-Afrika művészete (GONDOLAT) Pándi Pál: Kritikus ponton (SZÉPIRODALMI) Miért szeretsz? Nyikolaj Jevdokimov kisregényeiben sokat utaznak. Mintha mindenki mindig vonaton ülne, akkor is, ha már régesrég megérkezett. Az együttzötyögőkben békésen kavarog öröm és bánat, a pofozkodás és a gyöngéd beszélgetések, a pletykás ármány meg a segítőkész, csöndes igyekezet — ikertestvérek. Az egyszerre káromkodó és egymást csitító szereplőket zavartalanul, tempósan húzzák-vonják e különös történetek vonatai. Végállomásukra — ha volna ilyen — ki lehetne írni: szeretet. Két kis történet oldalára az író terjedelmes címtáblákat akasztott. Az egyiken ez áll: Mese a városlakó Nyurkáról. Rövid életrajz a saját és néhány ismerősének elbeszélése nyomán. A másikon: A nélkülözhetetlen ember. A széplelkű Szerafim Frolov életéből. Brodszky Erzsébet és Makai ,Imre makulátlan fordításai segítségével a városba szakadt leány, Nyurka és a háború próbáját kiállt Frolov katona néhány órára az olvasónak is nélkülözhetetlen útitársává válik. Főként annak, akiben Jevdokimov művei nyomán Dickensből és Jókaiból, Lewis Carrolból és Tamási Áronból, de leginkább Krúdyból és a Margita Adyjából bukkannak föl nehezen követhető, ábrándos emlékképek. S aki csak nehezen tudná rászánni magát, hogy száraz, elemző sorokban határozza meg, miért tartja nagyon jó írónak Nyikolaj Jevdokimovot. (Már A bűnös lány címen megjelent regénye is megérdemelt sikert aratott Magyarországon.) Talán azért lelkesedik az olvasó, mert különösen élvezi azt a minden látványosságot mellőző bravúrt, amellyel a szerző az eseményeket köznapian érthető, mégis megemelt elbeszéléssé szépíti? Azért, mert szívfájdítóan rokonszenves az író gondossága, amelynek révén minden hőse egyformán lehetőséget kap a jellemének megfelelő — sokfajta — magaviseletre? A biztonság a megragadó, ahogyan Jevdokimov — már-már a Shakespeare-vígjátékok gesztusával — egybeömleszti a különböző előjelű indulatokat, hogy ezek valamiféle mágneses vonzású társadalmi körülményekké egyesülve adják a valódinál is igazibb élet csalódásig hű látszatát? Vagy az a végig érezhető, lazán fegyelmezett alkotói tartás és jelenlét a legmeggyőzőbb, amely tapintatos, távoli, de mégis beavatkozásra kész, s így a tapasztalt, öreg mesemondók személyes hitelét kölcsönzi a hol-volt-hol-nem-volt históriáknak? Olyannyira, hogy még a tulajdonképpen fölöslegesen zsúfolt jelképeket, a közbeiktatott szürrealista betéteket is különösebb bosszúság nélkül veszi tudomásul? Épp olyan kedvesen bonyolult kérdés-felelet játék ez, mint kutatni a szívnyugtató kisregények talányos mondanivalóját. Mert nehéz kitalálni, miért is van, hogy ezek a nagyszerű emberkék: a szeretetet kalandos buzgalommal kereső Nyurka, meg a szerelemért ácsingózó, levakarhatatlan Szerafim Frolov végül is mindketten egyedül maradnak. No, nem éppen vigasztalanul. Nyurkának megmarad férje emléke, a legszebb mese királyuráé, Mihail Antonovics főolvasztáré. Szerafimot pedig az a reménység élteti, hogy egyszer még úgyis megpróbálja az imádott Násztya morcos közömbösségét saját jóságának egyre gyarapodó tartalékaival legyőzni, akár ellenvetéseinket az író, az összes földi rosszat kicsit megszépítő — de minden gonosznak ellene mondó — művészetével. A további lelkendezést azonban megállítja a korosodó Mihail Antonovics és a csapongó ifjú feleség, Nyurka egyik komoly beszélgetése. „Szeretlek” mondja Mihail Antonovics. „Csakhogy én nem beszélek. A szavak nem erősítik az érzéseket, hanem megingatják.” Jónak és jókor mondja. Mert Nyurka — s a hozzá hasonlók — az ilyesmit el nem felejtik. Frolov Násztyájának bezzeg beszélhetne. A szegény, butuska, kőszívű Násztya ugyanis így járatja az esze kerekét a szerelem körül: „Te szeretsz engem, Szerafim. Miért? Mi hasznod van belőle?” S Frolovnak bizony az égvilágon semmi haszna. De mégis: marad elmélkedni valója egy fél életre. Naív elmélkedések ezek, „de ahogy így elmélkedett, szelídebb lett a lelke, mintha szerencsésen végződő mesét mondana kisgyermekeknek.” Talán ezért jó író Nyikolaj Jevdokimov is. Mert ő se felejtette el, hogy a sok ezer éves emberi történetem leghaszoktalanabb műfajától egyszerűen — teljesebb, jobb lesz az ember élete. És amíg a mese vonatán utazik, azt is elhiszi, hogy kibetűzött egy felírást valahol itt, ebben a zötyögő végtelenben. Iszlai Zoltán k9i_ "Oc ¦ ■3 n ¦ © o N«/Λ — o E HÉRA ZOLTÁN: Apám elhurcolt szerszámai Idegen tenyér, idegen falak, dehogy is érzik a fúrók, a fogók dehogy is sóhajtanak. A hidegvágónak mindegy, a nagykalapácsnak mindegy, a reszelők dehogy is bánják. A fújtató: lehe a régi. A kohó tűzvasa, heve a régi. Nem könny, csak vaspor, nem láz, csak izzás, zengés csak, nem zendülés , kezesség, idomulás. De az az üllő ott, meglátva engem, tanút, a balga-bús, a bika-kormos, eldörgött időkből, hűsége hegeiben, bődülve bölényhangon, ahogy csak száján, homlokán kifér, a hörgésig, fulladásig, s még aztán is, némán. 1972. NOVEMBER 4. KÖNYVEK------A kritika lényege Hol van, s főleg: mi az a torony, amely felé Pándi Pál roppant erővel, nyílegyenesen, a kanyargós, de síma út helyett a torony irántinak szűk ösvényeit, veszélyes kaptatóit vállalva-választva törekszik? Valaminek lennie kell ott, mondtam magamban, el-eltűnődve egy-egy kritikája felett, régebben, amikor csak a mondanivalóját, a gondolatmenetét értettem, de a „végkifejletét” nem egészen. Maradt utána valami talány, valami még, ami nincs kimondva, mint általában a jó írásokban; egy lebegő kérdés — nála inkább felkiáltójellel, de ez már részlet —, egy lecsüngő láncszem, aminek helye van, aminek illeszkednie kell valahova. Racionális elme, a témamutatványokat nem kedveli, igyekezetének sodra, ereje van, nyilvánvaló tehát, hogy a célja érdemes, a tétje óriási. De mi? Kritikai rendszerének kibontakozása, eddigi eredményeinek összefoglalása is kellett ahhoz, hogy megmutatkozzék a célja: a klasszikus szocialista irodalmi értékek létrehozásában való közreműködés. Ennek a megszállottja, a bajvívója. Az olvasó nyilván nem ért félre, nem azt kívánom bizonyítani, hogy kritikai műremekek gyűjteménye elejétől végig a Kritikus ponton. Találhatók benne. De ami elsőként tűnik az olvasó szemébe: a napi használatra szánt jegyzetek, gloszszák, kommentárok, észrevételek érvényessége. Nemcsak azért őrizték meg sugárzásukat, mert a nagyigényű, nagy lélegzetű kritikusi megnyilatkozások mellett, azoktól erőt és fényt kapnak, teljesebbé téve az arcot, amelyhez hozzátartoznak a néha dísztelen szarkalábak is, hanem mert ezekben a rövid írásokban Pándi a napilapkritikát emeli magas irodalompolitikai pozícióba. Bebizonyítván, hogy nem az apparátus, a megnyilatkozások járulékrendszere, a jegyzetek tudományos vagy tudományos látszata kódhálózata, hanem a gondolat a lényeg. A kötetben összegyűjtött kritikák többsége napilapban — a Népszabadságban — jelent meg. Pándi, aki irodalomtudós, Petőfinek, s a reformkor szellemi mozgalmainak monográfusa, nem valami kényszerűségből feküdt a napilap-terjedelem Prokrusztész-ágyába. Kritikusként hatni akar. Hatni pedig úgy lehet legjobban, ha a tömegekhez szól. Erre való az újság, a hatalmas agitációs politikai fórum. Itt, ésszerű terjedelemben és időközökben, tanulmányokat is lehet publikálni, de hozzá lehet szólni például a Stefanie-filmhez, egy kérészéletű vígjátékhoz, egy periférikus könyvjelenséghez is. Mindenhez, ami a közéletben figyelmet érdemel, akár azért, mert súlyos kérdés, akár azért, mert a súlytalanság öltözött álruhába. A napilapkritika — amely, előfordul, napi „szempontok”, gesztusok, megrovások és jóvátételek hordozója — eszköz a számára: előnyomulási tér az igazság irányába. (S mellesleg kitűnő példája a kezében annak, miként lehet a fent említett praktikákat, átlátszó és ködös szótekeréseket imponáló fölénnyel kikerülni benne.) Elfogult lévén Pándi iránt, gondolatainak tisztelete, kritikusi egyéniségének szeretete okából, ellenszenvet érezvén az irodalmi „helykijelölések” iránt, s távolról sem hivatottan ilyesmire, meg sem kísérelhetem a „besorolását”. Inkább arról, hogy mit jelent az érdeklődő és figyelmes olvasó, a társadalmi és művészeti jelenségekre fogékony ember számára Pándi Pál kritikusi tevékenysége. A magam számára, mondjuk, hiszen ki másnak a nevében szólhatnék? Biztonságot. Egy kommunista közéleti ember, történetesen irodalomtudós, politikus és kritikus, szellemi jelenlétének biztonságát. Akinek az igenjére és a nem-jére — és ritkábban, mert ritkábbak — a kételyeire kiváncsi vagyok. Akire rábízom magam. Ez a rábízás nem jelent minden esetben, és feltétlenül egyetértést. Meglehet, hogy egy-egy műről, művészeti jelenségről, íróról más a véleményem. De úgy érzem, kritikáinak olvasójaként, hogy tiszteli a mások más véleményét, ha föltételezi a világnézeti alap azonosságát. S így mindig találkozunk, ha nem is egy adott mű megítélésében, hanem egy gondolati közösségben. Mindenekelőtt a minőség értékelésében. Nem ismerek Pándinál elszántabb és hatásosabb minőségvédelmezőt. S kevés olyant, akinek a tekintete távolabbra hord. Bár teljes fegyverzettel vesz részt benne, jól tudja, hogy a mai — napi — irodalompolitikai küzdelmek nagyobbik, számunkra izgalmasabbik részét betemeti az idő, de tudja azt is, hogy ami igazi értéket a felszínre hoz — meglehet, hányattatások után — megmarad. Ezért a szenvedélye, hogy az „Elsüllyedt irodalmat”, a két háború közötti magyar próza és költészet érdemes alkotásait átmentse. Ezért a nagy küzdelme a szocialista Petőfi-értelmezésért. Nem „beilleszteni” akarja, hanem, egyebek között a mai magyar közgondolkodásban tudatosítani, hogy Petőfi forradalmi lírája széles társadalmi — nem ideológiai — bázison bontakozhatott ki, ezzel szocialista tendenciájú hagyományt, a magyar progressziónak — bár később többször megszakított — folyamatosságát mutatva fel. Éveken át szenvedélyes érdeklődéssel követte a mai magyar drámairodalom útját. Nem színibírálói ambícióval, hanem, hogy a szerzők gondolkodó társául szegődve kommentálja, értékelje, tovább gondolja azokat a társadalmi jelenségeket, amelyek színpadot kaptak. Valamennyi írásában, gyakran kimondva, gyakran gondolati jegyekben, de egész szellemiségében mindig fellelhető az a küzdelem, amelyet a szektás voluntarizmus ellen folytatott, s folytat. Imponáló az az önbíráló készség, ahogy szembenéz saját régebbi tévedéseivel is — de ezt sem valamiféle utólagos és pátoszos „önkínzás” miatt, hanem a művek érdekében. Tisztítja önmagát, hogy tisztábban lásson, értékrendszere, mércéje jobban működjék, hatásosabb, élettelibb legyen. Utószavában szép vallomást tesz arról, miként élte át valamennyi kiterjedésében a Lukács-problematikát, hogyan érlelte magában a Lukács-életmű kritikai-esztétikai látásmódját, szemléletét, gondolkodói formáját, igényét . kritikus ponton kritikáiban, publicisztikai-művészelméleti írásaiban sok a meditatív elem, de teljesen hiányzik belőlük a spekuláció. Pándi nem rajzolgat spekulatív csigavonalakat, semmi örömét nem leli az öncélú, meddő érvelésben, a nyilvánvalóságok bebizonyításában. Szigorúan csak a lényegről szól, a gondolattal a gondolatok felé igyekszik, logikusan, építkező mesterként. Semmi dísz, semmi stukkó, semmi cifraság. Arról beszél, amiről szó van. Nem véletlen, hogy nincsenek nála terjengős bevezetések és magyarázkodások, hogy miért kell, miért fontos, miért éppen most fontos erről vagy arról a tárgyról beszélni. Rendszerint az első mondatban kiderül, hogy mit akar. A kritikusnak erkölcsi-szakmai kötelessége a világosság. Errről sohasem feledkezik meg, mert nem önmagát akarja bezárni gondolatainak világába, hanem másokat akar bevonni abba, s ezt csak úgy teheti meg, ha olvasóit mindenbe beavatja. Nem lehet tehát homályos, nem lehet titokzatos, nem szólhat a „vájtfülűekhez”, a félszavakból értőkhöz, azokhoz, akik fonendoszkóppal felszerelve közelítenek az irodalompolitikához, kihallani az „utalásokat.” Bátor kritikus? Az ő működése az egyik legszebb példája annak, hogy ilyen kategória nincs, vagy csak a sandák érték- és rangrendszerében, akik azt hiszik, hogy a kritika „odamondogatásból” áll. Pándi kritikusi ars poeticája kizár minden ilyenfajta alantas megközelítést. Ellenérvek elfogadtatnak, ellenvélemények meghallgatásra találnak — ebben a könyvben, kritikai gyakorlatunkban ritka példaként — idéztetnek is, gyakran teljes terjedelmükben. Jó világ van ebben a könyvben, mert a szerzője érti, védi, ami érték és minőség, elutasítja, ami látszat, csalás, rossz, talmi. Tizenöt év munkájának java ez a gyűjtemény valamennyi keserve, öröme, s együtt: eredménye: Tamás István Fekete bálványok Fekete-Afrika művészete címmel, a Gondolat Kiadó gondozásában jelent meg Jean Laude könyve, amely a fekete kontinens társadalomtörténetéről, régészeti, néprajzi és művészettörténeti emlékeiről számol be, az emberi élet kezdeteitől egészen napjainkig. A könyv alapgondolata, hogy Európa és Afrika történelme számtalan szállal kapcsolódik egymáshoz. A régi leletek egy része arról tanúskodik, hogy az afrikai művészet kezdeti korszakában sokat merített a mediterrán kultúrából. A két földrész művészete hosszú évszázadokig egymástól teljesen elszigetelten fejlődik. A huszadik század első évtizedeiben azonban Afrika kultúrája óriási hatást gyakorol a modern európai művészetre, mintha az egykori kölcsönt akarná most kamatostul visszafizetni. Ezt a befolyást még akkor is meghatározó erejűnek kell tekintenünk, ha elfogadjuk Laude azon megállapítását, amely szerint a néger kultúra elsősorban célokat tudatosító szerepet játszott, nem kezdeményezett, hanem egy belső eredetű folyamat kibontakozását segítette elő. Laude, aki doktori disszertációját a kubista festészet és a néger plasztika kapcsolatáról írta, olyan tudományos alázattal elemzi a maszkok közösségi feladatát és vallásos tartalmát, mintha az itáliai reneszánsz valamely ikonológiai problémájáról értekezne. Az a csodálat érződik a sorok mögül, amellyel a modern művészet fordult az addig lekicsinylőleg „primitívnek” nevezett afrikai művészethez. Picasso és Matisse a néger szobroktól tanult, Tzara és a zürichi dadaisták a néger ritmust csodálták, Kassák folyóiratában néger irodalmi művek jelentek meg, Weöres Sándor költészetének egyik fő ihlető forrása szintén az afrikai művészet. Afrika nem feketére festett Európa, az afrikai maszkok expresszionizmusa Afrikában nem expresszionizmus — figyelmeztet Laude, aki a tudós következetességével igyekszik szétoszlatni a fekete kontinens kultúrája köré fonódott hamis legendákat. Szigorúan a tények leírására szorítkozik, nem gyárt újabb elméleteket. „Először a leírásra, a formák és szerkesztési típusok osztályozására kell szorítkoznunk” — vallja. Ebben a mondatban, amely akár könyve mottója is lehetne, benne van munkájának valamennyi erénye és az olvasó kérdőjele. Az elfogulatlan leltározás, amely nélkül nem lehet megfogalmazni a törvényszerűségeket. És az adatok túlságos tisztelete, amely nem engedi felderíteni a művészet és társadalom között ható folyamatokat A könyvet Voigt Vilmos fordította és ő írt hozzá utószót is. Vadas József Blaiyci