Élet és Irodalom, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)
1972-12-30 / 53. szám - Képes Géza: A modernség mértéke • Az élő Petőfi (4. oldal) - Fekete Sándor: Testvérek voltunk Petőfiben • Az élő Petőfi (4. oldal) - Kulinyi István: rajza • kép (4. oldal)
1973 — Petőfi-év. Előkészületeiről korábban már többször beszámoltunk. Most — a születésnapon — nem fejezzük be az ünneplést, következő számainkban tovább folytatjuk. • KÉPES GÉZA: A modernség mértéke Most a míves költők divatosak, az introvertált típusok, akik ásnak és ásnak önmagukba, hogy felszínre hozzák a lélek kincseit. S a napfényre kihozott kincseket remekül megmunkált foglalatba zárva teszik a közönség elé. Petőfi extrovertált típus: neki nem ásnia kell, inkább vissza kell fognia a túláradó érzéseket, gondolatokat, melyeket mint égő köveket röpít ki magából. Ez nem az én jellemzésem — ő maga jellemzi így magát „Erdélyben” című talán legdinamikusabb versében. Az ő költői forradalma: a köznapi egyszerűség költészetté olvasztása — szándékosan kerülöm az „emelése” szót, melyet ő annyira gyűlölt, ő a népet sem „emelte” fel — mindöszsze úgy szólt hozzá, hogy megértse és még gyönyörködjék is. „Hát hogy mint vagytok otthon, Pistikém?” — így indítja jól ismert versét és mielőtt elmélkedésbe csapna, megkérdi még öccsét: „És máskülönben hogy van dolgotok?” Ez az a végletesen egyszerű hang, amire a parasztembernek is első megnyilvánulása: „Ilyet én is tudok csinálni!” A népi-nemzeti költészetet nálunk Petőfi indította el, később olyan simává és sikeressé kiépült pályáján. De már ő megvalósította azt, amire Arany is gondolt: hogy fokozatnak és fokozásnak kell lennie ebben az irodalmi tervezésben: előbb népi költészet, aztán már pusztán nemzeti. Eposzokat akart írni, melyeket vérre tanuljon a nép. Itt is. A „János vitéz” első ebben a hangban és felfogásban: igazi naív eposz. De ilyen lett volnék a „Lehel vezér” is, mely töredék maradt, mivel a költőnek fontosabb dolga akadt — cselekvő, sőt irányító része lett egy élő eposznak: a szabadságharcnak. A népi költészet programját ez a töredék-eposz egészen pontosan megadja: »Nem írástudóknak, nem az úri rendnek, De beszélek szűrös-gubás embereknek ,« és »Nem a palotáknak fényes gyertyaszála Vagyok én, hanem a kunyhók mécsvilága.” De az alatt a négy év alatt, amit Petőfinek munkára adott a sors, megszületett a nemzeti költészet. Hiszen a népiesség már eleve dinamikus fogalom, amikor a nép az irodalomban és a politikában a maga gazdája lett — ez már a nemzetté válás folyamatának erőteljes előretörését jelentette. A „Nemzeti dal” a magyar Marseillaise, a nemzet egészének lett forradalmi indulója és senkinek se jutna eszébe, hogy a „Szeptember végén”-t népi hangú költeménynek nevezze. Mi, magyarok a költészet kérdéseiben csak a vagy-vagy-lehetőségek közt tudunk választani. Vagy Petőfi — vagy Arany. Vagy Ady — vagy Babits. De még folytathatnám ezt az elszánt és szigorú alternatíva-sorozatot. Térjünk észre már egyszer. A franciának esze ágában sincs Baudelaire és Verlaine közt választani. Az angol lelkesen szeretheti egyszerre Keatset, Shelleyt és Coleridge-et — arra még álmában sem gondol, hogy egyiküket kizárja kegyeiből. Még nem találkoztam némettel, aki Goethével akarta volna agyonütni Schillert, Rilkével Georgét. De finnt sem ismerek, aki azt vallaná, hogy Männinen az igazi, nagy, modern költő — Leino viszont... Nekünk magyaroknak, úgy látszik túl sok lángelménk van, megengedhetjük magunknak, hogy Petőfiről is, ha másként nem, hát bizalmasan, „csak magunk közt” úgy nyilatkozzunk, hogy „bizony, ami a művészi tökéletességet illeti...” Petőfi versművésznek és nyelvművésznek is a legnagyobbak mértékével mérhető. Az ő nyelve mindent tud: ha kell, vasból öntött, s ha kell, kőtömbből faragott. De ez a vas és kő hajlékony is — ahogy a modern építész keze alatt hajlik a kő, a vas és az üveg: „Mélységes völgyben, olyan mélyben, Hogy, amik állnak közelében, A mozdulatlan gránitbércek, Ezen vasnál vasabb falak, Még ők is, amint ott lenéznek, Szédülni látszanak ... E mély völgynek legmélyebb fenekén, Hová a napvilág fél-feketén jut el csak a sok bujkálás miatt, S hol a hold, ez a szép fonóleány Olyan kísérteties szálakat Ereszt ételenként ezüst guzsalyán, Mikentha fonna szemfedőt magának ...” Szándékosan nem írom ide, hogy melyik versből vettem ezeket a sorokat. Szeretném, ha olvasóim, ha ugyan nem ismerik, keressék meg őket. És ide lehetne írni még temérdek mást is, amik mind az imént tett megállapítást bizonyítják — ha szükség volna bizonyítékra. S ha már a nyelv- és versművészetről szólunk, azon túl, hogy Petőfi szülte újjá a magyar rímelés rendszerét (és a ritmusét!), szabadabbá, sőt teljesen szabaddá tette Csokonai szigorú tiszta rímelését — mondom, ezen túl, nála találhatjuk a legmeglepőbb, legszebb rímeket, talán egészen Babitsig: „Hát hány hét a világ Eperjesen? Hallom, hogy szenvedtél keservesen.” Még népi hangú dalaiban is találunk néha négy szótagra is kiterjedő és mégsem tolakodó rímet: „Szerettelek leánykorodban, Szeretlek most százszor jobban.” Merész és mégis rendkívül zenei asszonánc-rímelése mind a mai napig eleven hatóerő. És ez a modernség egyik megnyilvánulási formája (újabban az angoloknál és az észteknél is). A furcsa, de elbűvölő Petőfi-féle összecsengésekből csak egyet hadd idézzek: „Akkor még ifjú volt, ázán a gyönge szőr Nem téli bunda volt, csak nyári könnyű szűr.” A mai olvasó, ha nem vak és süket, fel fogja fedezni az egyszerű, népi hangú, a lázadó és lázító, a szerelmes és családját szerető költőben a formaművész és gondolkodó Petőfit, az örökmodern álmodót. Megszoktuk, hogy az olyan költeményeket, mint „Az őrült”, valamiféle költői bravúrnak tekintsünk, ami persze nagy hatású versmondó-bravúrok forrása lehet. (Az volt már Egressy Gábornak is). De gondoljunk arra is, hogy Petőfi ebben a versben 127 évvel ezelőtt pontosan megérezte és modern, zaklatott, szabad formába öntötte a mai embernek a Föld létéért remegő rémületét. De hát, persze, a modernség fokát nemcsak ilyesmin mérjük egy költőnél. Van verse, melynek bizarr gondolatkapcsolása talán éppen „Az ember tragédiája” írójának lelkébe hullt, mint kicsi mustármag: „Fövényszem ... harmatcsepp ... a szikla, melyet Ezer villám meg nem rengethet... Az örökké rengő tenger... A tiszta napfény és a szennyes ember És minden, minden a világon Csak álom, tünékeny álom. Ez álma mind a természetnek, Kit milliom év előtt szender lepett meg, S ki álmodik Talán még milliom s milliom évekig. De fölébred végre, Egyszer fölriad, Fölkeltik egyre rémesb álmai, És ekkor a borzalom miatt A semmiség feneketlen tengerébe Fog ugrani.” Szólok végül még a szenvedélyről, mint ihletének legjellemzőbb megjelenési formájáról, ami nélkül Petőfi nem kerülhetett volna Dante, Háfiz, Shakespeare és Heine mellé. Ennek nem tudunk ellenállni, nem is akarunk: örülünk ennek a szünet nélküli lobogásnak, ami csakugyan megolvasztja a követ s a vasat és szétpattintja az üveget és a porcelánt. Ez a láng teszi hitelessé a népies versek kissé elrajzolt egzotizmusát, a csatadalok közvetlen hatásra törő mozgalmasságát vagy a „Szeptember végén” befejező szakaszának túlzásait is. Ha volna menny, s le lehetne onnan nézni a földre, s a Nagy Ünnepeknek kedve támadna végigolvasni a róla írt lelkesítő művek garmadáját, bizonyára nem haragudna azért, hogy ezúttal nem vele foglalkozom, hanem hűséges fegyverhordozóival. Ezekben a hónapokban gyakran kellett rájuk is gondolnom, rájuk, akik nem érhették meg ezt a — beszélgetéseinkben annyit emlegetett — évfordulót, rájuk, akikre emlékezni ezekben a napokban szinte becsületbeli kötelességem. Könyveiket naponta forgatom, sőt még álmodtam is velük — egy végtelen hosszt értekezleten üldögéltünk, s cédulákat küldözgettünk egymásnak. Laci bácsi évődve-szomorkásan mosolygott, András az asztalt verte, Mezősi pedig makacs Csatóként egyre csak ismételgette: „Mégis Félegyháza!” A csalhatatlan ítéletű szerkesztők pontosan tudják, melyikük hány sort érdemel a halhatatlanságnak ama legalább tíz-húsz évre érvényes listáin, amelyeket lexikonoknak nevezünk, én is sejtem, hogy nem szabad egyforma mértékkel mérni őket. De számomra valamiféleképpen mégis egyformán kedvesek — nyilván abban, hogy egyaránt szolgálták a lángészt, akit kisebb-nagyobb megszakításokkal én is immár negyedszázada igyekszem szolgálni. Amikor Petőfi 1846 őszén betért Debrecenbe, s persze először is a színházba ment, „Testvérek vagyunk az Úrban” kiáltással vetette magát színész cimboráinak karjaiba. Én is így szólhatnék, mindhármukhoz: „Testvérek vagyunk Petőfiben...” Vagy, pontosabban s mélabúval: testvérek voltunk. Elsőnek Laci bácsival, vagyis Hatvany Lajossal ismerkedtem meg, még 1957 nyarán. Nem szeretek érzelegni, de elárulhatom, feszengve és meghatottan fogtam meg a kezet, amely még a Gyulai Páléval parolázott. Ama Gyulaiéval, aki viszont sógora volt Petőfinek ... Mit is beszélünk történelemről, régmúltról? Minden csak tegnap történt: két kézfogás közt múlik el egy század. Egyszer majd megkísérlem felidézni Hatvany Lajos „estéit”. Elárulhatom, hogy megmaradtak a beszélgetéseinkről készített nyers jegyzetek. De most csak arról szólhatok itt, ami összehozott bennünket: az akkor még ötkötetes, most két nagy könyvben olvasható Így élt Petőfiről. Szakmai körökben olykor szinte divat szidni ezt a hatalmas művet. S csakugyan, egy antifilológus pongyolaságának több nyoma megmaradt még a második, javított kiadásban is. De egy mintafilológus kutatói szenvedélyéről, a lényeg iránti példaadó hűségéről is tanúskodik ez a gyűjtemény. S nemcsak filológia van a világon. A ténybeli elírások nem fedhetik el az elmés kommentárok értékeit, a szellemes, megvilágító észrevételek seregét. Azt merem mondani, hogy a könyvtárnyi Petőfi-irodalomban nincs még egy munka, amely annyi gondolatot, ötletet, sőt eszmét képes ébreszteni az olvasóban, mint épp ez a könyv, s épp a legszenvedélyesebb elfogultságaival. Dienes munkáiban lapozva, hamar rájöhetünk arra, hogy szívesen polémiázott Hatvanyval; nem árulok el nagy titkot, ha utalok arra, hogy nem túlzottan kedvelték egymást. Közvetítésekre átkozottul hajlamos természetem lehetett az oka annak, hogy én mindkettőjükkel „jóban voltam” ... Dienes A legendák Petőfije című könyvével híres, s azóta írt műveivel és a Petőfi nyomait kereső hazai és erdélyi útjaival már-már maga is legendás alak lett. Kutató szenvedélye a Ferenczi Zoltánén is túltett, ami pedig íráskészségét illeti, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy ő az első ex professo biográfus, aki szépíróként is megállta a helyét. Néha talán leszűkítette az életrajz kereteit, amikor mindenekelőtt az ember, a jellem kibontakozására figyelt, s a versek születésének folyamatára kevésbé, másfelől viszont kiszélesítette a biográfiát, amikor a táj és a nép történetét is belesűrítette. Írói szemmel, de egy geográfus pontosságával rögzítette Petőfi városait, tájait, hű portrékat rajzolt társairól, képes volt felkutatni még a költő egyik ifjúkori szerelmének fejfáját is. Egyik-másik kérdésben persze lehet vitánk vele, de a gyermek Petőfiről és a katona-költőről jelenleg lényegesen törlető adatot nem tudhatunk annál, mint ami az ő könyveiben található. Ha élne, különben sem haragudna a vitáért, rettenthetetlen polémikus volt. Írásaiban ezért néha hosszú időre el-eltűnik a költő, ám Dienes bajvívásainak figyelmes követése után gyakran állapíthatjuk meg, hogy nem volt hiábavaló dolog elmerülnünk viszályaiban. Ez utóbbiakat jórészt egyik fő ellenfele, Mezősi Károly ellen vívta. Ha az ember valamely részletkérdésben ismerte Mezősi álláspontját, látatlanban kikövetkeztethette, mit gondol minderről Dienes András — és fordítva, ugyanígy. Lábjegyzetekben, obskúrus füzetekben, különlenyomatokban a száraz filoszmondatok közül hirtelen ki-kicsap egy-egy ironikus megjegyzés, pamfletíróra valló oldalvágás, jelezve, hogy Mezősiben is volt szépírói tehetség, de ezt szándékosan elfojtotta magában. Ám vitatkozó kedve és a levéltárak titkait ostromló hevülete nem maradt el a Dienesétől. Mindaz, amit ma a költő családjának vagyoni felemelkedéséről és bukásáról tudunk, elsősorban neki köszönhetjük. Most, hogy halála után — közelebb Petőfihez címmel — megjelennek válogatott írásai, láthatjuk, milyen szívós és szerencsés kutató volt. Hatvany szinte egész tudatos életét két zseni — Ady és Petőfi — igézetében élte le. Dienes energiáinak nagy részét a Petőfi-kutatás emésztette fel. Mezőfi az első infarktus után is, amikor már elvette tőle családja az írógépet, kézzel írogatta új és új szempontokkal-érvekkel szolgáló leveleit. Jómagam, aki Petőfinek és elvbarátainak szentelt ifjúkori írásaim óta oly gyakran hűtlenkedtem a filológiától távol eső tereken, sőt mostanában, e meglehetősen kimerítő évfordulós hajrában is megengedem magamnak a mással való foglalkozás kicsapongását, néha már restelkedem ilyen önfeláldozó odaadás láttán, s csak az enyhíti lelkiismeretfurdalásomat, hogy tudom: akkor sem menekülhetnék tőle, ha akarnék. Mint ahogy nem is akarok. S mint ahogy senki sem menekülhetett tőle és előle, aki egyszer elmerült életében és művében. Volt, aki zseni álarcos nyárspolgárnak minősítette, csakhogy elháríthassa magától példájának kényszerítő vonzását, de azért eljött a nap, amikor farkasszemet kellett néznie azzal a lelkiismeretvizsgálatra intő szemmel. S volt, aki hígmagyarnak ítélte, de történelmi próbák után mégiscsak az ő példájával igyekezett igazolni magát. És voltak... de fölösleges is folytatni e célozgatást, egyszerűbb elismerni, hogy több mint százhúsz esztendő óta irodalmunk lelkiismeretét elsősorban és mindenki előtt — ő kormányozza. Legárulkodóbban azok esete bizonyítja ezt, akik le akarják rázni magukról szigorú eszméit. Ma szerencsére nem kötelező minta Petőfi. S ezért, épp ezért talán nagyobb eséllyel lehet megkísérelni, hogy tanuljunk is tőle valamit. Az okuláshoz azonban az szükséges, hogy a valóságos költőt ismerjük, ne az áltudományok és a legendák Petőfijét. És ezzel vissza is térhetek e megemlékezés szereplőihez. Ezekben a napokban rájuk is tisztelettel kell gondolnunk, mert kortársainkként nem keveset tettek azért, hogy a valóságos Petőfi kortársunk lehessen, hogy az igazszavú költőről az igazságot ismerhessük meg. Hogy minél többen testvérek lehessünk Petőfiben. Civakodásainkban is hűségesek — hozzá. FEKETE SÁNDOR: Testvérek voltunk Petőfiben aN ‘5* es (A c 3 AZ ÉLŐ