Élet és Irodalom, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)

1972-12-30 / 53. szám - Képes Géza: A modernség mértéke • Az élő Petőfi (4. oldal) - Fekete Sándor: Testvérek voltunk Petőfiben • Az élő Petőfi (4. oldal) - Kulinyi István: rajza • kép (4. oldal)

1973 — Petőfi-év. Előkészületeiről korábban már többször beszámoltunk. Most — a születésnapon — nem fejezzük be az ünneplést, következő számainkban tovább folytatjuk. • KÉPES GÉZA: A modernség mértéke Most a míves költők divatosak, az introvertált típusok, akik ásnak és ásnak önmagukba, hogy felszín­re hozzák a lélek kincseit. S a nap­fényre kihozott kincseket remekül megmunkált foglalatba zárva te­szik a közönség elé. Petőfi extro­­vertált típus: neki nem ásnia kell, inkább vissza kell fognia a túl­áradó érzéseket, gondolatokat, me­lyeket mint égő köveket röpít ki magából. Ez nem az én jellemzé­sem — ő maga jellemzi így magát „Erdélyben” című talán legdinami­kusabb versében. Az ő költői for­radalma: a köznapi egyszerűség költészetté olvasztása — szándé­kosan kerülöm az „emelése” szót, melyet ő annyira gyűlölt, ő a né­pet sem „emelte” fel — mindösz­­sze úgy szólt hozzá, hogy megért­se és még gyönyörködjék is. „Hát hogy mint vagytok otthon, Pisti­kém?” — így indítja jól ismert ver­sét és mielőtt elmélkedésbe csap­na, megkérdi még öccsét: „És más­különben hogy van dolgotok?” Ez az a végletesen egyszerű hang, ami­re a parasztembernek is első meg­nyilvánulása: „Ilyet én is tudok csinálni!” A népi-nemzeti költészetet ná­lunk Petőfi indította el, később olyan simává és sikeressé kiépült pályáján. De már ő megvalósította azt, amire Arany is gondolt: hogy fokozatnak és fokozásnak kell len­nie ebben az irodalmi tervezésben: előbb népi költészet, aztán már pusztán nemzeti. Eposzokat akart írni, melyeket vérre tanuljon a nép. Itt is. A „János vitéz” első ebben a hangban és felfogásban: igazi naív eposz. De ilyen lett vol­nék a „Lehel vezér” is, mely tö­redék maradt, mivel a költőnek fontosabb dolga akadt — cselek­vő, sőt irányító része lett egy élő eposznak: a szabadságharcnak. A népi költészet programját ez a töredék-eposz egészen pontosan megadja: »Nem írástudóknak, nem az úri rendnek, De beszélek szűrös-gubás emberek­­­­nek ,« és »Nem a palotáknak fényes gyertya­szála Vagyok én, hanem a kunyhók mécs­világa.” De az alatt a négy év alatt, amit Petőfinek munkára adott a sors, megszületett a nemzeti költé­szet. Hiszen a népiesség már ele­ve dinamikus fogalom, amikor a nép az irodalomban és a politiká­ban a maga gazdája lett — ez már a nemzetté válás folyamatának erő­teljes előretörését jelentette. A „Nemzeti dal” a magyar Marseill­aise, a nemzet egészének lett for­radalmi indulója és senkinek se jutna eszébe, hogy a „Szeptember végén”-t népi hangú költeménynek nevezze. Mi, magyarok a költészet kérdé­seiben csak a vagy-vagy-lehetősé­­gek közt tudunk választani. Vagy Petőfi — vagy Arany. Vagy Ady — vagy Babits. De még folytathatnám ezt az elszánt és szigorú alterna­tíva-sorozatot. Térjünk észre már egyszer. A franciának esze ágában sincs Baudelaire és Verlaine közt választani. Az angol lelkesen sze­retheti egyszerre Keatset, Shelleyt és Coleridge-et — arra még álmá­ban sem gondol, hogy egyiküket kizárja kegyeiből. Még nem talál­koztam némettel, aki Goethével akarta volna agyonütni Schillert, Rilkével Georgét. De finnt sem is­merek, aki azt vallaná, hogy Män­ninen az igazi, nagy, modern köl­tő — Leino viszont... Nekünk ma­gyaroknak, úgy látszik túl sok lángelménk van, megengedhetjük magunknak, hogy Petőfiről is, ha másként nem, hát bizalmasan, „csak magunk közt” úgy nyilatkoz­zunk, hogy „bizony, ami a mű­vészi tökéletességet illeti...” Petőfi versművésznek és nyelv­művésznek is a legnagyobbak mér­tékével mérhető. Az ő nyelve min­dent tud: ha kell, vasból öntött, s ha kell, kőtömbből faragott. De ez a vas és kő hajlékony is — ahogy a modern építész keze alatt hajlik a kő, a vas és az üveg: „Mélységes völgyben, olyan mélyben, Hogy, amik állnak közelében, A mozdulatlan gránitbércek, Ezen vasnál vasabb falak, Még ők is, amint ott lenéznek, Szédülni látszanak ... E mély völgynek legmélyebb fenekén, Hová a napvilág fél-feketén jut el csak a sok bujkálás miatt, S hol a hold, ez a szép fonóleány Olyan kísérteties szálakat Ereszt ételenként ezüst guzsalyán, Mikentha fonna szemfedőt magá­nak ...” Szándékosan nem írom ide, hogy melyik versből vettem ezeket a so­rokat. Szeretném, ha olvasóim, ha ugyan nem ismerik, keressék meg őket. És ide lehetne írni még te­mérdek mást is, amik mind az imént tett megállapítást bizonyít­­ják — ha szükség volna bizonyí­tékra. S ha már a nyelv- és vers­művészetről szólunk, azon túl, hogy Petőfi szülte újjá a magyar rímelés rendszerét (és a ritmusét!), szabadabbá, sőt teljesen szabaddá tette Csokonai szigorú tiszta ríme­lését — mondom, ezen túl, nála találhatjuk a legmeglepőbb, leg­szebb rímeket, talán egészen Ba­­bitsig: „Hát hány hét a világ Eperjesen? Hallom, hogy szenvedtél keservesen.” Még népi hangú dalaiban is ta­lálunk néha négy szótagra is ki­terjedő és mégsem tolakodó rímet: „Szerettelek leánykorodban, Szeretlek most százszor jobban.” Merész és mégis rendkívül zenei asszonánc-rímelése mind a mai na­pig eleven hatóerő. És ez a modern­ség egyik megnyilvánulási formája (újabban az angoloknál és az ész­teknél is). A furcsa, de elbűvölő Petőfi-féle összecsengésekből csak egyet hadd idézzek: „Akkor még ifjú volt, ázán a gyönge szőr Nem téli bunda volt, csak nyári könnyű szűr.” A mai olvasó, ha nem vak és sü­ket, fel fogja fedezni az egyszerű, népi hangú, a lázadó és lázító, a szerelmes és családját szerető köl­tőben a formaművész és gondol­kodó Petőfit, az örökmodern álmo­dót. Megszoktuk, hogy az olyan költeményeket, mint „Az őrült”, valamiféle költői bravúrnak te­kintsünk, ami persze nagy hatá­sú versmondó-bravúrok forrása le­het. (Az volt már Egressy Gábornak is). De gondoljunk arra is, hogy Petőfi ebben a versben 127 évvel ezelőtt pontosan megérezte és mo­dern, zaklatott, szabad formába öntötte a mai embernek a Föld létéért remegő rémületét. De hát, persze, a modernség fokát nem­csak­ ilyesmin mérjük egy költőnél. Van verse, melynek bizarr gondo­latkapcsolása talán éppen „Az em­ber tragédiája” írójának lelkébe hullt, mint kicsi mustármag: „Fövényszem ... harmatcsepp ... a szikla, melyet Ezer villám meg nem rengethet... Az örökké rengő tenger... A tiszta napfény és a szennyes ember És minden, minden a világon Csak álom, tünékeny álom. Ez álma mind a természetnek, Kit milliom év előtt szender lepett meg, S ki álmodik Talán még milliom s milliom évekig. De fölébred végre, Egyszer fölriad, Fölkeltik egyre­ rémesb álmai, És ekkor a borzalom miatt A semmiség feneketlen tengerébe Fog ugrani.” Szólok végül még a szenvedély­ről, mint ihletének legjellemzőbb megjelenési formájáról, ami nélkül Petőfi nem kerülhetett volna Dan­te, Háfiz, Shakespeare és Heine mellé. Ennek nem tudunk ellen­állni, nem is akarunk: örülünk en­nek a szünet nélküli lobogásnak, ami csakugyan megolvasztja a kö­vet s a vasat és szétpattintja az üveget és a porcelánt. Ez a láng teszi hitelessé a népies versek kis­sé elrajzolt egzotizmusát, a csata­dalok közvetlen hatásra törő moz­galmasságát vagy a „Szeptember végén” befejező szakaszának túl­zásait is. Ha volna menny, s le lehetne onnan nézni a földre, s a Nagy Ünnepek­nek kedve támadna végig­olvasni a róla írt lelkesítő művek garmadáját, bizonyára nem hara­gudna azért, hogy ezúttal nem vele foglalkozom, hanem hűséges fegy­verhordozóival. Ezekben a hóna­pokban gyakran kellett rájuk is gondolnom, rájuk, akik nem érhet­ték meg ezt a — beszélgetéseink­ben annyit emlegetett — évfordu­lót, rájuk, akikre emlékezni ezek­ben a napokban szinte becsületbeli kötelességem. Könyveiket naponta forgatom, sőt még álmodtam is ve­lük — egy végtelen hosszt­ értekez­leten üldögéltünk, s cédulákat kül­dözgettünk egymásnak. Laci bácsi évődve-szomorkásan mosolygott, András az asztalt verte, Mezősi pe­dig makacs Csatóként egyre csak ismételgette: „Mégis Félegyháza!” A csalhatatlan ítéletű szerkesz­tők pontosan tudják, melyikük hány sort érdemel a halhatatlan­ságnak ama legalább tíz-húsz év­re érvényes listáin, amelyeket lexi­konoknak nevezünk, én is sejtem, hogy nem szabad egyforma mér­tékkel mérni őket. De számomra valamiféleképpen mégis egyformán kedvesek — nyilván abban, hogy egyaránt szolgálták a lángészt, akit kisebb-nagyobb megszakításokkal én is immár negyedszázada igyek­szem szolgálni. Amikor Petőfi 1846 őszén betért Debrecenbe, s persze először is a színházba ment, „Testvérek va­gyunk az Úrban” kiáltással vetet­te magát színész cimboráinak kar­jaiba. Én is így szólhatnék, mind­hármukhoz: „Testvérek vagyunk Petőfiben...” Vagy, pontosabban s mélabúval: testvérek voltunk. Elsőnek Laci bácsival, vagyis Hatvany Lajossal ismerkedtem meg, még 1957 nyarán. Nem szere­tek érzelegni, de elárulhatom, fe­szengve és meghatottan fogtam meg a kezet, amely még a Gyulai Páléval parolázott. Ama Gyulaié­val, aki viszont sógora volt Petőfi­nek ... Mit is beszélünk történe­lemről, régmúltról? Minden csak tegnap történt: két kézfogás közt múlik el egy század. Egyszer majd megkísérlem fel­idézni Hatvany Lajos „estéit”. El­árulhatom, hogy megmaradtak a beszélgetéseinkről készített nyers jegyzetek. De most csak arról szól­hatok itt, ami összehozott bennün­ket: az akkor még ötkötetes, most két nagy könyvben olvasható Így élt Petőfiről. Szakmai körökben olykor szinte divat szidni ezt a ha­talmas művet. S csakugyan, egy antifilológus pongyolaságának több nyoma megmaradt még a második, javított kiadásban is. De egy min­tafilológus kutatói szenvedélyéről, a lényeg iránti példaadó hűségéről is tanúskodik ez a gyűjtemény. S nemcsak filológia van a világon. A ténybeli elírások nem fedhetik el az elmés kommentárok értékeit, a szellemes, megvilágító észrevételek seregét. Azt merem mondani, hogy a könyvtárnyi Petőfi-irodalomban nincs még egy munka, amely annyi gondolatot, ötletet, sőt eszmét ké­pes ébreszteni az olvasóban, mint épp ez a könyv, s épp a legszenve­délyesebb elfogultságaival. Dienes munkáiban lapozva, ha­mar rájöhetünk arra, hogy szívesen polémiázott Hatvanyval; nem áru­lok el nagy titkot, ha utalok arra, hogy nem túlzottan kedvelték egy­mást. Közvetítésekre átkozottul hajlamos természetem lehetett az oka annak, hogy én mindkettőjük­kel „jóban voltam” ... Dienes A legendák Petőfije című könyvével híres, s azóta írt művei­vel és a Petőfi nyomait kereső ha­zai és erdélyi útjaival már-már ma­ga is legendás alak lett. Kutató szenvedélye a Ferenczi Zoltánén is túltett, ami pedig íráskészségét il­leti, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy ő az első ex professo biográ­­fus, aki szépíróként is megállta a helyét. Néha talán leszűkítette az életrajz kereteit, amikor min­denekelőtt az ember, a jellem ki­bontakozására figyelt, s a versek születésének folyamatára kevésbé, másfelől viszont kiszélesítette a bi­ográfiát, amikor a táj és a nép tör­ténetét is belesűrítette. Írói szem­mel, de egy geográfus pontosságá­val rögzítette Petőfi városait, tájait, hű portrékat rajzolt társairól, képes volt felkutatni még a költő egyik ifjúkori szerelmének fejfáját is. Egyik-másik kérdésben persze le­het vitánk vele, de a gyermek Pe­tőfiről és a katona-költőről jelen­leg lényegesen törlető adatot nem tudhatunk annál, mint ami az ő könyveiben található. Ha élne, kü­lönben sem haragudna a vitáért, rettenthetetlen polémikus volt. Írásaiban ezért néha hosszú időre el-eltűnik a költő, ám Dienes baj­vívásainak figyelmes követése után gyakran állapíthatjuk meg, hogy nem volt hiábavaló dolog elmerül­nünk viszályaiban. Ez utóbbiakat jórészt egyik fő el­lenfele, Mezősi Károly ellen vívta. Ha az ember valamely részletkér­désben ismerte Mezősi álláspontját, látatlanban kikövetkeztethette, mit gondol minderről Dienes András — és fordítva, ugyanígy. Lábjegyze­tekben, obskúrus füzetekben, kü­­lönlenyomatokban a száraz filosz­­mondatok közül hirtelen ki-kicsap egy-egy ironikus megjegyzés, pamf­letíróra valló oldalvágás, jelezve, hogy Mezősiben is volt szépírói te­hetség, de ezt szándékosan elfojtot­ta magában. Ám vitatkozó kedve és a levéltárak titkait ostromló he­vülete nem maradt el a Dienesétől. Mindaz, amit ma a költő családjá­nak vagyoni felemelkedéséről és bukásáról tudunk, elsősorban neki köszönhetjük. Most, hogy halála után — közelebb Petőfihez címmel — megjelennek válogatott írásai, láthatjuk, milyen szívós és szeren­csés kutató volt. Hatvany szinte egész tudatos éle­tét két zseni — Ady és Petőfi — igézetében élte le. Dien­es energiái­nak nagy részét a Petőfi-kutatás emésztette fel. Mezőfi az első in­farktus után is, amikor már elvette tőle családja az írógépet, kézzel írogatta új és új szempontokkal-ér­vekkel szolgáló leveleit. Jómagam, aki Petőfinek és elvbarátainak szentelt ifjúkori írásaim óta oly gyakran hűtlenkedtem a filológiá­tól távol eső tereken, sőt mostaná­ban, e meglehetősen kimerítő év­fordulós hajrában is megengedem magamnak a mással való foglalko­zás kicsapongását, néha már restel­kedem ilyen önfeláldozó odaadás láttán, s csak az enyhíti lelkiisme­­retfurdalásomat, hogy tudom: ak­kor sem menekülhetnék tőle, ha akarnék. Mint ahogy nem is aka­rok. S mint ahogy senki sem mene­külhetett tőle és előle, aki egyszer elmerült életében és művében. Volt, aki zseni­ álarcos nyárspol­gárnak minősítette, csakhogy el­háríthassa magától példájának kényszerítő vonzását, de azért el­jött a nap, amikor farkasszemet kellett néznie azzal a lelkiismeret­­vizsgálatra intő szemmel. S volt, aki hígmagyarnak ítélte, de törté­nelmi próbák után mégiscsak az ő példájával igyekezett igazolni ma­gát. És voltak... de fölösleges is folytatni e célozgatást, egyszerűbb elismerni, hogy több mint százhúsz esztendő óta irodalmunk lelkiisme­retét elsősorban és mindenki előtt — ő kormányozza. Legárulkodób­ban azok esete bizonyítja ezt, akik le akarják rázni magukról szigorú eszméit. Ma szerencsére nem kötelező minta Petőfi. S ezért, épp ezért ta­lán nagyobb eséllyel lehet megkí­sérelni, hogy tanuljunk is tőle va­lamit. Az okuláshoz azonban az szükséges, hogy a valóságos költőt ismerjük, ne az áltudományok és a legendák Petőfijét. És ezzel vissza is térhetek e meg­emlékezés szereplőihez. Ezekben a napokban rájuk is tisztelettel kell gondolnunk, mert kortársainkként nem keveset tettek azért, hogy a valóságos Petőfi kortársunk lehes­sen, hogy az igazszavú költőről az igazságot ismerhessük meg. Hogy minél többen testvérek le­hessünk Petőfiben. Civakodásaink­­ban is hűségesek — hozzá. FEKETE SÁNDOR: Testvérek voltunk Petőfiben aN ‘5* e­s (A c 3 AZ ÉLŐ

Next