Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-06 / 1. szám - Keszi Imre: Vázlat kisfilmhez (15. oldal) - Bálint Endre: grafikája • kép (15. oldal) - Sándor Iván: A hídon (15. oldal)
1973. JANUÁR 6. KESZI IMRE. A teljes Petőfi-archoz elő kell hívnunk ezt a tekintetet is. A Sárpatak néhány méter széles hídján az út talán huszonöt lépésnyi. Ezt az utat a csata napjának délutánján négyszer teszi meg Petőfi. Először Fehéregyháza felől sétál át a hídon. Bem a patak túlsó, Segesvár felőli partján, a hídtól hétszáz méterre áll a Monostorkertnél. Mikor meglátja a költőt, elzavarja az első vonalból. Petőfi visszaindul a part mentén, átmegy újra a híd Fehéregyháza felőli oldalára, öt óra után majd harmadszor is megteszi ezt az utat. A monostorkerti harcálláspontig már nem jut el. Látva, hogy Bem menekül, visszafordul, negyedszer is átmegy a hídon, most már a vad tolongásban. Állítsuk a mutatókat négy órára. Miután Bem visszaküldte a Sárpatak mögé, Petőfi járkál, nézelődik, a fehéregyházi kocsmánál üldögél, négy óra körül a hídra sétál, megáll, a karfának támaszkodik, maga elé mered. Ezt a tekintetét kell előhívnunk. A híd karfája alacsony, mozdulata tehát nemigen lehetett természetes tartású. Körülötte lövegek dörögtek, lovasok vonultak, csapatok fejlődtek hadrendbe. Félóránál tovább is könyökölt. Harcról, lovasrohamról merenghetett? Ott volt körülötte. Vitézi tettekről? Civil ruhában állt, fegyvertelenül. Belső küzdelmek, sértések, meddő viták háborúskodások után volt. Mit tudhatunk még lelkiállapotáról ? Júliának két nappal előbb így írt: „Csík-Szeredának és Kézdi- Vásárhelynek gyönyörű vidéke van, Sepszi Szentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben SÁNDOR IVÁN: megvizsgáljuk, ha együtt utaztuk be Háromszéket, mint fészket rakni akaró fecskék... fő vágyam, hogy neked Maros-Vásárhelyt csináljunk szállást, s ide hozzalak...” Orlay Petrich Soma ezt jegyezte fel róla egyszer: „Gyakran ábrándokba merült, s legfőbb vágya volt egykor oly állapotra vergődni, hogy egy szép vidéken magának kis lovagvárat építhessen ...” Térjünk vissza a hídhoz. Magányosan áll? Töprengve? Sokkal mélyebbre merül ennél: éber álomba. A tőle alig kétszáz lépésnyire dolgozó ágyú dördüléseire fel sem kapja a fejét. Arra is alig, hogy az ulánusok ütegeinek válaszaként egy lövedék tőle alig harminc lépésre csapódik a földbe, öt órakor az ulánus roham betöri a magyar jobbszárnyat, a dzsidások előrerontanak. Petőfi, miközben az egész csatatér viszszafelé hullámzik, megindul előre, újra a hídon van, amit már elárasztanak a halottak, a sebesültek, a menekülőse, közöttük halad előre, mellette Lengyel József, az orvos, aki a hídról megpillantva a két ezred rohamozó dzsidást, megtorpan, valószínűleg elfullad a látványtól, mert szólni sem tud, csak előremutat, ekkor veti oda Petőfi híres szavát: „Potomság...” és megy tovább, szembe a rohamozó lovasokkal, át a hátrálókon, a menekülő székely bakák, Coburg és Mátyás huszárok szörnyű tolongásán, mint aki még mindig nem eszmélt fel a merengésből, mint aki még mindig éber álmának alvilágában jár, kikerüli Kozma hadnagy harmincöt szatmári bakáját, akik a menekülésben egymásra torlódott kocsik kerékküllői között kidugva fegyverüket háromszor visszaverik a hídfőt rohamozó ulánusokat, átér a túlsó oldalra, elindul a patak mentén a Monostorkert felé, ahol Bemet sejti, a csata sodrásában céltalanul ellenirányú mozgása mértanilag is meghatározza egyedüllétét. Ekkor kiált rá Gyalokay, akinek kocsija a Sárnatak ellenség felőli oldalán ragadt, nem messzea hídfőtől. Kocsijához hívja: meneküljenek együtt. „Azt hiszed, van olyan bolond, ki ebben a pokolban megállni merné a helyét? Kocsisod is elfutott, mint a többi...” — válaszolja Petőfi. Egyszerre a földön van, a valóságban, az események rohanásában — ébren. Pergessük újra vissza az eseményeket és merevítsük ki a képet, amint a hídkorlátnak dől, miközben — Lengyel József írta így — „teljesen gondolataival volt elfoglalva”. Mit láthatnánk ezen az arcon, ha a vonásait valamilyen csoda következtében megőrizhettük volna? Az iszonyatos magány stigmáját? A maga időzavarában, a nemzet, a forradalom időzavarának felismerését? Min töprenghetett? Csak azt tudjuk, milyen válságokat élt át, micsoda kilátástalan küzdelmek nyomasztották: hányféleképpen próbált szembeszegülni a lehetetlennel miközben sorsában-kudarcaiban, a forradalom végveszélye tükröződött. De nem maradhatott volna annyi ideig az éber álomban, hogy az ellentámadás forgatagában ne a természetes mozdulatot tegye meg a többiekkel visszafelé, ha lelke nem merül olyan mélyre. Mikor Gyalokaynak visszakiáltott és továbbhaladt, vehette észre Bem mozdulatát. Bem látta, hogy lovon sem érhet már el a hídfőig, előtte csillogtak a cári vadászok szuronyai. Kedves ágyúit még menteni akarta, parancsot adott a bihari bakáknak, fedezték a visszavonulásukat, ezután lovát valószínűleg a vízen vezetve át, a Sárpatak innenső partjára jutott. Egy vonalban lehetett ekkor a kocsiján menekülő Gyalokayval. Ha a kettőjüket képzeletben összekötő vonalra ráhelyezünk a hídfőnél egy pontot, megkapjuk azt a helyet, ahol Petőfi merengett, ahonnan elindult előre, s ahová — talán tíz-tizenöt perccel később, miután meglátva Bem menekülését, ő is visszafordult — újra eljutott. Százhúsz év kutatómunkájának jóvoltából pontosan tudjuk, mennyi volt a hátránya, mikor nem sokkal ezután a Héjjasfalvának vezető kaptató dombján a halálos döfés érte: tíz-tizenöt perc. A lemaradás töprengéseiben kezdődött. Ezért is kell a teljes archoz előhívnunk a Sárpatak hídja fölé hajló Petőfi merengő tekintetét. És utána a pillanatot, amelyben élete erkölcsi rendje és a világ „rendje” közti helyreállíthatatlan időzavarban, lelke magányos útjain sodródva, fel sem mérhette, milyen irányba indul el... Az egyensúlyát vesztett, kimozdított idő — az volt behozhatatlan. A HÍDON Bálint Endre grafikája z Utcai gázlámpa feje, régimódi. A század első felében még lehetett látni ilyent a budapesti utcán, a sűrűsödő villanylámpák mellett. Valaki létrát támaszt melléje. Egy kéz felnyúlik és leszereli az Auer-barisnyát A láng szabadon lobog. Ez az úgynevezett „kecske”, a múlt századiban még így világítottak az utcai gázfények. Aztán az egész lámpát látjuk. Egy sor lámpát. Régi villamos cammog el előttük. Az akkor újonnan felépült Gellért szálló előtt A Gellérthegy teteje, a Citadella derengő romjaival. A Körút. Tele nyüzsgéssel, papírsüveges, papír trombitán tülkölő emberekkel, láthatóan Szilveszter éjszaka van. Pontosan: 1922, szilvesztere. Mindez némán. És most egyszerre megszólal a zene. A Klapka-induló. Elhangolt zongora, egy szál hegedű, suszterbasszussal utánuk sámtikáló cselló, kisdob. Egy régi mozi zenéje. Régi némafilm csataképe. Füst, porfelhő. Egy dombtetőn valaki ágál, inkább csak furcsa tollas kalapja emlékeztet Bem apóra. Kézmozdulatokkal utasít egy parancsőrtisztet A tiszt háttal áll, csak azt látjuk, hogy gallérja ki van hajtva az atilla fölé. Valaki lovon száguld, egyedül. Por és füst körülötte. Ha úgy akarjuk, alig látható arca Petőfiére emlékeztet. A mozizene elhallgat. A körúton emberek kavarognak, néma papírtrombitákat fújva. Konfetti röpdös. Közben a hó szállingózik. A nyílt gázlángok a várbeli Dísz téren lobognak. Egy rendőr csúcsos sisakja csillan fel. Egy szakasz rendőr sorakozik fel. Nem zordon harciasan, díszegyenruhában.• És most megint megszólal a zene: zengően, harsányan. Katonabanda játssza a Klapka-indulót A Vár ragyogóan kivilágított termében szilveszteri bál Táncoló párok. Ismert arcok tűnnek fel, Bethlen István grófé, Klebelsberg Kunóé, díszmagyarok, díszegyenruhák, frakkok, estélyi ruhák. Egy nagy biedenmeyer órán tíz perc múlva éjfél. A palota folyosóin testőrök szegélyezik utunkat. Benyitunk egy kisebb helyiségbe. A zene hirtelenül elhallgat. A bálteremben ünnepélyesen állnak az emberek. Horthy cerclet tart. Sorra jár vendégei közt, kezet szorít velük. A kis helyiségben, ahová beléptünk, emberek sürögnek-forognak. Tisztes, ferencjóskába öltözött, idősebb férfiak, talán egyetemi tanárok, tudósok. Egy figurát maszkíroznak, láthatóan kevés hozzáértéssel, néha egymásra bámulnak tanácstalanul. Negyvennyolcas honvédatillát adnak rá, gallérját kihajtják, kis bajuszt, hegyes szakállt ragasztanak rá, messziről megszemlélik művüket, fejüket csóválják, tétováznak, aztán egyikük, a legöregebb, odalép, hegyesre pödri a figura bajuszát. Némi fejcsóválás, még így sem egészen tökéletes, de hát az úgysem lesz soha. Mehet Megszólal a zene. Cigányzene egy kávéháziban, köröskörül ujjongó, szilveszterező emberek. A képbe beletűnik a Vár díszterme, Horthy folytatja a cercle-t, valahol a sor közepén tart. Belelobog a láng, az utcai gázlámpa szabad lángja. A cigányzene magyar nótáját az iménti mozizenekar veszi át. A kép megint a némafilm gyorsított tempójában fordul, örökös esőzuhogásával. Falusi utca, vályogos házakkal, magas zsúptetővel, esővel, mélységes alföldi sárral. Az utca öklüket rázó, megvadult emberekkel teli. A hangjukat természetesen nem hallani, de hogy mit mondanak, látni lehet, ha úgy tetszik, egy pillanatra felvillanó transzparensen, ha úgy tetszik, egy cifrabetűs, feliraton, a némafilm módján: „Petőfi espion!” Hatalmas öklök emelkednek a magasba, a nép egy ház köré gyűlik. Bent a parasztszobáiban az asztalra borulva egy fiatal ember válla rángatózik. Az ablakon egyegy ordító, eltorzult arc, egy-egy felemelt ököl mutat befelé. Megint felirat vagy transzparens: „Nem lesz követünk!” Az öklök odakint a mondat ritmusát rázzák. A cigányt imitáló mozizene a mondat közepén hirtelen abbamarad. Megint a Vár termében vagyunk. Horthy most ért a sor végére. Ott áll szerényen, lehajtott fővel a kimaszkírozott ál-Petőfi. Horthy arcán pillanatnyi csodálkozás. Aztán szélesen elmosolyodik, és amit eddig senkivel sem tett, hirtelen megöleli és megcsókolja. A Petőfi-maszk boldog alázattal szinte kétrét görnyed. Horthy hosszan veregeti a vállát. Körülöttük a sor felbomlott. Ujjongás. Az iménti órán éjfél előtt egy perc. „Kecskeláng” az utcán. Egy torony sötét belsejében sötét harang himbálózik. Az ócska mozizongora legmélyebb húrján tizenkét lassú ütés. A harangba megint belecsillogott a gázláng. Az utca, ujjongó emberekkel. Egy kisfiú — talán tizenkét éves — az apja kezét fogja. Az apa a gázlángra mutat. Himnusz. A Várban Horthy meghitten koccint az ál-Petőfivel. Az utca, nyüzsgéssel, látható zajjal teli. A Himnusz kicseng, még a befejező akkordok előtt beleharsog valamely 1922-es tánczene lármás-érzelmes életkövetelése. Énekelnek is: egy női hang kárál holmi rekedtes-érzéki szöveget. A kisfiú némán bámulja a gázlángot. Szabályozatlan folyó szittyós partja. Nyár van, késő délután. A folyó titokzatosan el-elkanyarodik, mintegy irányt mutatva valamely beláthatatlan végtelenségbe. A partmenti tekervényes úton gyönyörű kis gyermeklány tűnik fel, a múlt század harmincas éveinek ruhájában. Bosszús mozdulattal hátrafordul. Az út hajlatában az előbb látott fiú, kopottas ruhában. Utoléri a lányt,megfogja a kezét, az idegesen elkapja. A fiú a zsebébe nyúl, kézírást vesz elő. Vers. A lány unottan átveszi, régies, formális bókkal otthagyja a fiút. • A gázlángok a Lánchídon lobognak. A kisfiú apja kezét fogva ballag a gyalogjárón. Hirtelen döbbenten félreállnak. A hídon vad tömeg robog át, élén valaki fehér lovon. Ismerős, várbeli figurák arca tűnik fel: fejükben papírsüveg, szájukban papírtrombita, körülöttük konfettifergeteg. Két estélyi ruhás hölgy a Petőfi-figurát viszi derékon átkarolva: az ujjongva lengeti karjait a gázlángokkal kivilágított hídpillérek felé. A zene most már állandóan szól: az 1920-as évek tánczenéje, régi, recsegő lemezeken. Tiszta fehérre meszelt, boltíves kis szoba. A falakon rézmetszetek. Vegyük őket közelebbről szemügyre: Saint Just, Desmoulins, Danton. Az ablakzukban kis biedermeyer íróasztal. És most végre látjuk Petőfi arcát, az igaziét. Elmerülten dolgozik. Balja mellett köny, belenéz, gondolkodik, a papírra vet néhány szót: fordít. Benézünk a nyitott könyvbe: oxfordi kiadású, finom, kéthasábosan szedett Shakespeare. A darab címe gótikus betűkkel: Coriolan. Petőfi felkel, összefonja karját, kinéz az ablakon. Tartásában még félig kamaszos dac és indulat. A kisfiú a Lánchídon kihúzta kezét az apjáéból. Petőfi iménti tartásával nézi a hömpölygő tömeget. De a tömeg már a Múzeumkertben nyüzsög. Petőfi maszkja a közismert pozícióban, a lépcsők tetején ágál, modern színházi reflektorok fényében. Alul a lelkesedők közt az első sorokban a közéleti nagyságok, de nem csak ők vannak jelen. Minden belátható hely tele van szilveszterező, mámoros emberekkel Még az Arany János szobor talapzatán is ülnek néhányan: azok, akik Petőfit kimaszkírozták. A zene a Kossuth-nótába fordul, töredékes ismétlődéssel, végül már szinte olyan, mint a rádió szünetjele. A kisfiú és apja az elnéptelenedett Lánchídon. Egy kibuggyanóan felhabzó pezsgőspohár közelről, az asztalon szerpentinpapír, üveg vödörben, mint egy szilveszteri képeslapon. A metszett pezsgőspohár hosszú borospohárrá válik, a szerpentin kanyarogva leszalad az asztalról, a vödör helyén borosüveg és szódavíz. A kisfiú és apja a Gellérthegy alatt, az elhagyott budai Dunaparton. A Gellérthegy sziklái közelről, sötétben. A világosság növekszik, a kép sűrűsödik: mire teljes lesz a fény, nyár van és a sziklából forrás vize bugyog elő. Egy csoport jókedvű fiatalember és nő jön a hegyi úton felfelé, vidám gyorsasággal megszállják a forrást. Öltözetük múlt század középi, vegyesen, ki németes, ki magyar ruhában. A forrás vize közelről. Egy kéz vizet merít, a száj, amely tikkadtan iszik a marékból, az áll, amelyen a víz végigcsorog, a jellegzetes kis szakáll Petőfié. Két fehérruhás katona megy el a csoport mellett, nyilván nincsenek szolgálatban, mert két lány is van velük. Ahogy a közelbe érnek, egy pillanatra megállnak, meglökdösik egymást, Petőfire sandítanak, csak úgy szolgálaton kívül, közönyösen: ezt az alakot ismerjük ám! Sötéten állnak a városligeti vurstli mutatványos bódéi. A tér hirtelen megtelik a várbeliek hordájával. A fények kigyúlnak, a bódék kinyílnak, a körhinta forogni kezd, a hajóhinta lengésbe jön, a barlangvasút sárkánya rávigyorog a tömegre. A hajóhinta egy csónakja teljes körforgásban. Tótágast állva egy pillanatra megmerevedik. Rajta a Petőfi-figura fejjel lefelé. És mintha az ő helyzetéből látnánk a világot: a talaj, a sok bódé, az ünneplő tömeg a kép felső részére kerül, mindenki fejjel lefelé csüng. Alul a Sötét levegőben egy asztal tűnik fel, színes terítővel, az iménti borral és szódavízzel. Néhány egyszerűen öltözött férfi és nő ül körülötte. Felfelé néznek a fejjel lefelé lógó társaságra és nagyon jókedvűek. Koccintanak és isznak. A lovon száguldó, kihajtott gallérú férfi átvágtat a képen, mire a közelbe ér, szinte az egészet betölti. Átlátszó alakja mögött a két társaság, aki lent vart, az asztal mellett ül, aki fent van, fejjel lefelé lóg a lótágast álló vurstliban. Aztán a két társaság lassan kiszűrődik, csak a lovast látjuk, most már háttal, amint vágtatva távolodik. A kecskeláng fénye sápad. A kisfiú az utcán vonszoltatja magát, szeme leragad az álmosságtól. Egy-egy hazatérő, félrészeg szilveszterező, félrecsúszott papírüvegben. Egyikük szájához emeli a papírtrombitát és egy kakas mozdulatával hangtalanul belekukorékol az éjszakába. Csata füstje és pora. Egy domb tetején néhány katona lóháton, feszült figyelemmel. A domb alján magányos lovas. A dombtetőről figyelik. Ahogy közelbe ér, az egyik katona karabéllyal utánalő. Lenéz, bólint és szinte unott mozdulattal súlyba helyezi a fegyvert. A várbeli társaság külvárosi üres telkek, magányos házak közt robog visszafelé a várba. A házak, a lámpák, az elszórt fák körvonalai élesek, merevek, kemények, a tömeg viszont sajátos módon gomolygóbb, bizonytalanabb. Horthy a Petőfi-maszkon lovagol. A kisfiú alszik otthoni ágyában. Furcsán, fájdalmasan megmegrándul, mint aki rosszat álmodik. Az út szélén, a kisfiú megmegránduló mozdulataival hever valaki. Teste alól vér szivárog a fűbe.• A Margit-híd. A társaság most ért a pesti hídfőhöz. Követjük útjukat Buda felé. Ám még félúton sem vagyunk, amikor a fokozatosan halványuló Petőfi-figura eltűnik. Horthy egy kis ideig még lovagol a puszta levegőben. Aztán szétfoszlik ő is. • Az út mentén vergődő sebesült kinyitja szemét. Leszakít néhány szál füvet és a szájához emeli. Teste még egyszer, utoljára megrándul. A kisfiú mélységesen alszik. A Margit-hídon az utolsó ködfigurák is oszladoznak. Aztán az üres híd és a csend. A biedermeyer óra egyet mutat. A zongora legmélyebb húrján egy hang. Vázlat kisfilmhez I IRODALOM!