Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-06 / 1. szám - Keszi Imre: Vázlat kisfilmhez (15. oldal) - Bálint Endre: grafikája • kép (15. oldal) - Sándor Iván: A hídon (15. oldal)

1973. JANUÁR 6. KESZI IMRE. A teljes Petőfi-archoz elő kell hívnunk ezt a tekintetet is. A Sárpatak néhány méter szé­les hídján az út talán huszonöt lépésnyi. Ezt az utat a csata nap­jának délutánján négyszer teszi meg Petőfi. Először Fehéregyhá­za felől sétál át a hídon. Bem a patak túlsó, Segesvár felőli part­ján, a hídtól hétszáz méterre áll a Monostorkertnél. Mikor meg­látja a költőt, elzavarja az első vonalból. Petőfi visszaindul a part mentén, átmegy újra a híd Fehéregyháza felőli oldalára, öt óra után majd harmadszor is megteszi ezt az utat. A monostor­kerti harcálláspontig már nem jut el. Látva, hogy Bem mene­kül, visszafordul, negyedszer is átmegy a hídon, most már a vad tolongásban. Állítsuk a mutatókat négy órá­ra. Miután Bem visszaküldte a Sárpatak mögé, Petőfi járkál, né­zelődik, a fehéregyházi kocsmá­nál üldögél, négy óra körül a híd­ra sétál, megáll, a karfának tá­maszkodik, maga elé mered. Ezt a tekintetét kell előhív­nunk. A híd karfája alacsony, moz­dulata tehát nemigen lehetett ter­mészetes tartású. Körülötte löve­­gek dörögtek, lovasok vonultak, csapatok fejlődtek hadrendbe. Félóránál tovább is könyökölt. Harcról, lovasrohamról mereng­hetett? Ott volt körülötte. Vitézi tettekről? Civil ruhában állt, fegyvertelenül. Belső küzdelmek, sértések, meddő viták­ háborús­­kodások után volt. Mit tudhatunk még lelkiálla­potáról ? Júliának két nappal előbb így írt: „Csík-Szeredának és Kézdi- Vásárhelynek gyönyörű vidéke van, Sepszi Szentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben SÁNDOR IVÁN: megvizsgáljuk, ha együtt utaztuk be Háromszéket, mint fészket rakni akaró fecskék... fő vá­gyam, hogy neked Maros-Vásár­helyt csináljunk szállást, s ide hozzalak...” Orlay Petrich Soma ezt jegyez­te fel róla egyszer: „Gyakran áb­rándokba merült, s legfőbb vá­gya volt egykor oly állapotra vergődni, hogy egy szép vidéken magának kis lovagvárat építhes­sen ...” Térjünk vissza a hídhoz. Ma­gányosan áll? Töprengve? Sok­kal mélyebbre merül ennél: éber álomba. A tőle alig kétszáz lé­pésnyire dolgozó ágyú dördülé­­seire fel sem kapja a fejét. Arra is alig, hogy az ulánusok ütegei­nek válaszaként egy lövedék tő­le alig harminc lépésre csapódik a földbe, öt órakor az ulánus roham be­töri a magyar jobbszárnyat, a dzsidások előrerontanak. Petőfi, miközben az egész csatatér visz­­szafelé hullámzik, megindul elő­re, újra a hídon van, amit már elárasztanak a halottak, a sebe­sültek, a menekülőse, közöttük ha­lad előre, mellette Lengyel Jó­zsef, az orvos, aki a hídról meg­pillantva a két ezred rohamozó dzsidást, megtorpan, valószínűleg elfullad a látványtól, mert szólni sem tud, csak előremutat, ekkor veti oda Petőfi híres szavát: „Po­­tomság...” és megy tovább, szembe a rohamozó lovasokkal, át a hátrálókon, a menekülő szé­kely bakák, Coburg és Mátyás huszárok szörnyű tolongásán, mint aki még mindig nem esz­mélt fel a merengésből, mint aki még mindig éber álmának alvi­lágában jár, kikerüli Kozma had­nagy harmincöt szatmári bakáját, akik a menekülésben egymásra torlódott kocsik kerékküllői között kidugva fegyverüket háromszor visszaverik a hídfőt rohamozó ulánusokat, átér a túlsó oldalra, elindul a patak mentén a Monos­torkert felé, ahol Bemet sejti, a csata sodrásában céltalanul el­lenirányú mozgása mértanilag is meghatározza egyedüllétét. Ekkor kiált rá Gyalokay, aki­nek kocsija a Sárnatak ellenség felőli oldalán ragadt, nem messze­­a hídfőtől. Kocsijához hívja: me­neküljenek együtt. „Azt hiszed, van olyan bolond, ki ebben a pokolban megállni merné a he­lyét? Kocsisod is elfutott, mint a többi...” — válaszolja Petőfi. Egyszerre a földön van, a való­ságban, az események rohanásá­ban — ébren. Pergessük újra vissza az esemé­nyeket és merevítsük ki a képet, amint a hídkorlátnak dől, miköz­ben — Lengyel József írta így — „teljesen gondolataival volt el­foglalva”. Mit láthatnánk ezen az arcon, ha a vonásait valamilyen csoda következtében megőrizhettük vol­na? Az iszonyatos magány stig­máját? A maga időzavarában, a nemzet, a forradalom időzavará­nak felismerését? Min töpreng­hetett? Csak azt tudjuk, milyen válságokat élt át, micsoda kilá­tástalan küzdelmek nyomasztot­ták: hányféleképpen próbált szembeszegülni a lehetetlennel miközben sorsában-kudarcaiban, a forradalom végveszélye tükrö­ződött. De nem maradhatott vol­na annyi ideig az éber álomban, hogy az ellentámadás forgatagá­ban ne a természetes mozdulatot tegye meg a többiekkel vissza­felé, ha lelke nem merül olyan mélyre. Mikor Gyalokaynak visszakiál­tott és továbbhaladt, vehette ész­re Bem mozdulatát. Bem látta, hogy lovon sem érhet már el a hídfőig, előtte csillogtak a cári vadászok szuronyai. Kedves ágyúit még menteni akarta, pa­rancsot adott a bihari bakáknak, fedezték a visszavonulásukat, ez­után lovát valószínűleg a vízen vezetve át, a Sárpatak innenső partjára jutott. Egy vonalban le­hetett ekkor a kocsiján menekülő Gyalokayval. Ha a kettőjüket képzeletben összekötő vonalra rá­helyezünk a hídfőnél egy pontot, megkapjuk azt a helyet, ahol Pe­tőfi merengett, ahonnan elindult előre, s ahová — talán tíz-tizen­öt perccel később, miután meg­látva Bem menekülését, ő is visszafordult — újra eljutott. Százhúsz év kutatómunkájának jóvoltából pontosan tudjuk, mennyi volt a hátránya, mikor nem sokkal ezután a Héjjasfalvá­­nak vezető kaptató dombján a halálos döfés érte: tíz-tizenöt perc. A lemaradás töprengéseiben kezdődött. Ezért is kell a teljes archoz elő­hívnunk a Sárpatak hídja fölé hajló Petőfi merengő tekintetét. És utána a pillanatot, amelyben élete erkölcsi rendje és a világ „rendje” közti helyreállíthatatlan időzavarban, lelke magányos út­jain sodródva, fel sem mérhette, milyen irányba indul el... Az egyensúlyát vesztett, kimoz­dított idő — az volt behozhatat­lan. A HÍDON Bálint Endre grafikája z Utcai gázlámpa feje, régimódi. A század első felében még lehe­tett látni ilyent a budapesti ut­cán, a sűrűsödő villany­lámpák mellett. Valaki létrát támaszt melléje. Egy kéz felnyúlik és leszereli az Auer-barisnyát A láng szabadon lobog. Ez az úgynevezett „kecske”, a múlt szá­zadiban még így világítottak az utcai gázfények. Aztán az egész lámpát látjuk. Egy sor lámpát. Régi villamos cammog el előttük. Az akkor újonnan felépült Gellért szálló előtt A Gellérthegy teteje, a Citadel­la derengő romjaival. A Körút. Tele nyüzsgéssel, pa­pírsüveges, papír trombitán tülkö­lő emberekkel, láthatóan Szil­veszter éjszaka van. Pontosan: 1922, szilvesztere. Mindez némán. És most egy­szerre megszólal a zene. A Klap­­ka-induló. Elhangolt zongora, egy szál hegedű, suszterbasszussal utánuk sámtikáló cselló, kisdob. Egy régi mozi zenéje. Régi némafilm csataképe. Füst, porfelhő. Egy dombtetőn valaki ágál, inkább csak furcsa tollas ka­lapja emlékeztet Bem apóra. Kéz­mozdulatokkal utasít egy parancs­­őrtisztet A tiszt háttal áll, csak azt látjuk, hogy gallérja ki van hajtva az atilla fölé. Valaki lovon száguld, egyedül. Por és füst körülötte. Ha úgy akarjuk, alig látható arca Pető­fiére emlékeztet. A mozizene elhallgat. A kör­úton emberek kavarognak, néma papírtrombitákat fújva. Konfetti röpdös. Közben a hó szállingózik. A nyílt gázlángok a várbeli Dísz téren lobognak. Egy rendőr csúcsos sisakja csillan fel. Egy szakasz rendőr sorakozik fel. Nem zordon harciasan, díszegyen­ruhában.• És most megint megszólal a ze­ne: zengően, harsányan. Katona­banda játssza a Klapka-indulót A Vár ragyogóan kivilágított termében szilveszteri bál Tánco­ló párok. Ismert arcok tűnnek fel, Bethlen István grófé, Klebelsberg Kunóé, díszmagyarok, díszegyen­ruhák, frakkok, estélyi ruhák. Egy nagy biedenmeyer órán tíz perc múlva éjfél. A palota folyosóin testőrök sze­gélyezik utunkat. Benyitunk egy kisebb helyiségbe. A zene hirte­­lenül elhallgat. A bálteremben ünnepélyesen állnak az emberek. Horthy cercle­t tart. Sorra jár vendégei közt, kezet szorít velük. A kis helyiségben, ahová be­léptünk, emberek sürögnek-forog­­nak. Tisztes, ferencjóskába öltö­zött, idősebb férfiak, talán egye­temi tanárok, tudósok. Egy figu­­­­rát maszkíroznak, láthatóan kevés hozzáértéssel, néha egymásra bá­mulnak tanácstalanul. Negyven­­nyolcas honvédatillát adnak rá, gallérját kihajtják, kis bajuszt, hegyes szakállt ragasztanak rá, messziről megszemlélik művüket, fejüket csóválják, tétováznak, az­tán egyikük, a legöregebb, oda­lép, hegyesre pödri a figura ba­juszát. Némi fejcsóválás, még így sem egészen tökéletes, de hát az úgysem lesz soha. Mehet Megszólal a zene. Cigányzene egy kávéháziban, köröskörül uj­jongó, szilveszterező emberek. A képbe beletűnik a Vár díszterme, Horthy folytatja a cercle-t, vala­hol a sor közepén tart. Belelobog a láng, az utcai gázlámpa szabad lángja. A cigányzene magyar nótáját az iménti mozizenekar veszi át. A kép megint a némafilm gyorsí­tott tempójában fordul, örökös esőzuhogásával. Falusi utca, vá­­lyogos házakkal, magas zsúptető­vel, esővel, mélységes alföldi sár­ral. Az utca öklüket rázó, meg­vadult emberekkel teli. A hang­jukat természetesen nem hallani, de hogy mit mondanak, látni le­het, ha úgy tetszik, egy pillanatra felvillanó transzparensen, ha úgy tetszik, egy cifrabetűs,­ feliraton, a némafilm módján: „Petőfi es­­pion!” Hatalmas öklök emelked­nek a magasba, a nép egy ház köré gyűlik. Bent a parasztszobáiban az asz­talra borulva egy fiatal ember válla rángatózik. Az ablakon egy­­egy ordító, eltorzult arc, egy-egy felemelt ököl mutat befelé. Me­gint felirat vagy transzparens: „Nem lesz követünk!” Az öklök odakint a mondat ritmusát ráz­zák. A cigányt imitáló mozizene a mondat közepén hirtelen abbama­rad. Megint a Vár termében va­gyunk. Horthy most ért a sor vé­gére. Ott áll szerényen, lehajtott fővel a kimaszkírozott ál-Petőfi. Horthy arcán pillanatnyi csodál­kozás. Aztán szélesen elmosolyo­dik, és amit eddig senkivel sem tett, hirtelen megöleli és megcsó­kolja. A Petőfi-maszk boldog alá­zattal szinte kétrét görnyed. Horthy hosszan veregeti a vállát. Körülöttük a­ sor felbomlott. Uj­­jongás. Az iménti órán éjfél előtt egy perc. „Kecskeláng” az utcán. Egy to­rony sötét belsejében sötét ha­rang himbálózik. Az ócska mozi­zongora legmélyebb húrján tizen­két lassú ütés. A harangba megint belecsillogott a gázláng. Az utca, ujjongó emberekkel. Egy kisfiú — talán tizenkét éves — az apja ke­zét fogja. Az apa a gázlángra mu­tat. Himnusz. A Várban Horthy meghitten koccint az ál-Petőfi­­vel. Az utca, nyüzsgéssel, látható zajjal teli. A Himnusz kicseng, még a befejező akkordok előtt beleharsog valamely 1922-es tánc­zene lármás-érzelmes életkövete­­lése. Énekelnek is: egy női hang kárál holmi rekedtes-érzéki szö­veget. A kisfiú némán bámulja a gázlángot. Szabályozatlan folyó szittyós partja. Nyár van, késő délután. A folyó titokzatosan el-elkanyaro­­dik, mintegy irányt mutatva va­lamely beláthatatlan végtelenség­be. A partmenti tekervényes úton gyönyörű kis gyermeklány tűnik fel, a múlt század harmincas éveinek ruhájában. Bosszús moz­dulattal hátrafordul. Az út haj­latában az előbb látott fiú, kopot­tas ruhában. Utoléri a lányt,meg­fogja a kezét, az idegesen elkap­ja. A fiú a zsebébe nyúl, kézírást vesz elő. Vers. A lány unottan át­veszi, régies, formális bókkal otthagyja a fiút. • A gázlángok a Lánchídon lo­bognak. A kisfiú apja kezét fog­va ballag a gyalogjárón. Hirte­len döbbenten félreállnak. A hí­don vad tömeg robog át, élén valaki fehér lovon. Ismerős, vár­beli figurák arca tűnik fel: fe­jükben papírsüveg, szájukban pa­pírtrombita, körülöttük konfetti­­fergeteg. Két estélyi ruhás hölgy a Petőfi-figurát viszi derékon át­karolva: az ujjongva lengeti kar­jait a gázlángokkal kivilágított hídpillérek felé. A zene most már állandóan szól: az 1920-as évek tánczenéje, régi, recsegő le­mezeken. Tiszta fehérre meszelt, boltíves kis szoba. A falakon rézmetsze­tek. Vegyük őket közelebbről szemügyre: Saint Just, Desmou­lins, Danton. Az ablakzukban kis biedermeyer íróasztal. És most végre látjuk Petőfi arcát, az iga­ziét. Elmerülten dolgozik. Balja mellett köny, belenéz, gondolko­dik, a papírra vet néhány szót: fordít. Benézünk a nyitott könyv­be: oxfordi kiadású, finom, két­­hasábosan szedett Shakespeare. A darab címe gótikus betűkkel: Coriolan. Petőfi felkel, összefon­ja karját, kinéz az ablakon. Tar­tásában még félig kamaszos dac és indulat. A kisfiú a Lánchídon kihúzta kezét az apjáéból. Petőfi iménti tartásával nézi a hömpölygő tö­meget. De a tömeg már a Múzeum­kertben nyüzsög. Petőfi maszkja a közismert pozícióban, a lépcsők tetején ágál, modern színházi ref­lektorok fényében. Alul a lelke­­sedők közt az első sorokban a közéleti nagyságok, de nem csak ők vannak jelen. Minden belát­ható hely tele van szilveszterező, mámoros emberekkel Még az Arany János szobor talapzatán is ülnek néhányan: azok, akik Pető­fit kimaszkírozták. A zene a Kos­­suth-nótába fordul, töredékes is­métlődéssel, végül már szinte olyan, mint a rádió szünetjele. A kisfiú és apja az elnéptele­nedett Lánchídon. Egy kibuggyanóan felhabzó pezsgőspohár közelről, az asztalon szerpentinpapír, üveg vödörben, mint egy szilveszteri képeslapon. A metszett pezsgőspohár hosszú borospohárrá válik, a szerpentin kanyarogva leszalad az asztalról, a vödör helyén borosüveg és szó­davíz. A kisfiú és apja a Gellérthegy alatt, az elhagyott budai Duna­­parton. A Gellérthegy sziklái közelről, sötétben. A világosság növekszik, a kép sűrűsödik: mire teljes lesz a fény, nyár van és a sziklából forrás vize bugyog elő. Egy cso­port jókedvű fiatalember és nő jön a hegyi úton felfelé, vidám gyorsasággal megszállják a for­rást. Öltözetük múlt század kö­­zépi, vegyesen, ki németes, ki ma­gyar ruhában. A forrás vize kö­zelről. Egy kéz vizet merít, a száj, amely tikkadtan iszik a ma­rékból, az áll, amelyen a víz vé­gigcsorog, a jellegzetes kis sza­káll Petőfié. Két fehérruhás katona megy el a csoport mellett, nyilván nincse­nek szolgálatban, mert két lány is van velük. Ahogy a közelbe érnek, egy pillanatra megállnak, meglökdösik egymást, Petőfire sandítanak, csak úgy szolgálaton kívül, közönyösen: ezt az alakot ismerjük ám! Sötéten állnak a városligeti vurstli mutatványos bódéi. A tér hirtelen megtelik a várbeliek hor­dájával. A fények kigyúlnak, a bódék kinyílnak, a körhinta fo­rogni kezd, a hajóhinta lengésbe jön, a barlangvasút sárkánya rá­vigyorog a tömegre. A hajóhinta egy csónakja tel­jes körforgásban. Tótágast állva egy pillanatra megmerevedik. Rajta a Petőfi-figura fejjel lefelé. És mintha az ő helyzetéből lát­nánk a világot: a talaj, a sok bó­dé, az ünneplő tömeg a kép fel­ső részére kerül, mindenki fejjel lefelé csüng. Alul a Sö­tét levegő­ben egy asztal tűnik fel, színes terítővel, az iménti borral és szó­davízzel. Néhány egyszerűen öl­tözött férfi és nő ül körülötte. Felfelé néznek a fejjel lefelé ló­gó társaságra és nagyon jóked­vűek. Koccintanak és isznak. A lovon száguldó, kihajtott gal­­lérú férfi átvágtat a képen, mi­re a közelbe ér, szinte az egé­szet betölti. Átlátszó alakja mö­gött a két társaság, aki lent vart, az asztal mellett ül, aki fent van, fejjel lefelé lóg a lótágast álló vurstliban. Aztán a két társaság lassan kiszűrődik, csak a lovast látjuk, most már háttal, amint vágtatva távolodik. A kecskeláng fénye sápad. A kisfiú az utcán vonszoltatja ma­gát, szeme leragad az álmosságtól. Egy-egy hazatérő, félrészeg szil­veszterező, félrecsúszott papír­ü­­vegben. Egyikük szájához emeli a papírtrombitát és egy kakas mozdulatával hangtalanul beleku­korékol az éjszakába. Csata füstje és pora. Egy domb tetején néhány katona lóháton, feszült figyelemmel. A domb alján magányos lovas. A dombtetőről figyelik. Ahogy közelbe ér, az egyik katona ka­rabéllyal utánalő. Lenéz, bólint és szinte unott mozdulattal súly­ba helyezi a fegyvert. A várbeli társaság külvárosi üres telkek, magányos házak közt robog visszafelé a várba. A há­zak, a lámpák, az elszórt fák körvonalai élesek, merevek, ke­mények, a tömeg viszont sajátos módon gomolygóbb, bizonytala­nabb. Horthy a Petőfi-maszkon lovagol. A kisfiú alszik otthoni ágyá­ban. Furcsán, fájdalmasan meg­megrándul, mint aki rosszat ál­modik. Az út szélén, a kisfiú meg­megránduló mozdulataival hever valaki. Teste alól vér szivárog a fűbe.• A Margit-híd. A társaság most ért a pesti hídfőhöz. Követjük út­jukat Buda felé. Ám még félúton sem vagyunk, amikor a fokoza­tosan halványuló Petőfi-figura eltűnik. Horthy egy kis ideig még lovagol a puszta levegőben. Aztán szétfoszlik ő is. • Az út mentén vergődő sebe­sült kinyitja szemét. Leszakít né­hány szál füvet és a szájához emeli. Teste még egyszer, utol­jára megrándul. A kisfiú mélységesen alszik. A Margit-hídon az utolsó ködfi­gurák is oszladoznak. Aztán az üres híd és a csend. A biedermeyer óra egyet mu­tat. A zongora legmélyebb húrján egy hang. Vázlat kis­filmhez I IRODALOM!

Next