Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-17 / 11. szám - Balikó Ferenc: Két forma • kép (8. oldal) - Czigány György: A költő hangja (8. oldal) - Várkonyi Mihály: A budai jósnőnél • riport (8. oldal)
nc CD 'O CZIGÁNY GYÖRGY: A KÖLTŐ HANGJA . Hosszabb interjú Illyés Gyulával: ez volt az első rádiós vállalkozásom! Kissé szorongtam. Mert úgy látszhatott, lám, az író valami fontosat elfelejtett műveiben elmondani; szerencsére itt vagyunk a mikrofonnal, kérdéseinkkel — most azután igyekezzék ... Igyekszik is. Segíteni rajtunk, hiszen a helyzet lehetetlen. Mintha megkérném: járjon-keljen otthonában, dolgozzon, tegyen úgy, mintha ott sem volnék , de közben égnek reflektoraink, közben filmre vesszük a költő minden rezzenését. Illyés vállalta a mikrofon műszer-mivoltát, s rögtön túl is tette magát rajta. Csak hozzám beszélt, azonnal hozzásegítve az interjúkészítés egyetlen vállalható formájához, arra kényszerítve a riportert, hogy maga is feledkezzen meg szándékáról, a tervezett műsorról, a mikrofonról. Illyés, Kodály és más alkotók rögtönzött szövegei — egyre inkább hiszem — életművükhöz tartoznak. Nemcsak mondanivalójuk: a hang sajátos arculata, mondhatni tekintete által. A szó fizikai értelméről van szó, a vershang kifejező erejéről ... A költő jelenlétéről, személyes részvételéről a művészetek és közönségük mai, újjáalakuló érintkezésében. A rádió egyik lehetőségéről van szó, amelyet a műsorszerkesztőként is tisztelt francia költő és drámaíró, Jean Tardieu feltalálásnak nevez. Minden hangban van valami globális — írja —, ami azonnal megragadja az embert, éppen úgy, mint valakinek az arckifejezése, vagy az írása. A hangokat éppen úgy, mint az arcokat, meg lehet különböztetni egymástól. Nincs két teljesen azonos hang, mint ahogy nincs két teljesen egyforma arc, vagy két teljesen egyforma fa az erdőben. Intim és mindig új a hang, azt bizonyítja, minden ember egyedüli a világon. Tíz éve növekvő érdeklődéssel figyelem seregnyi rádióműsor fölfedezéseként a verset mondó, vagy szöveget rögtönző költő, író hangját, intonációjuk alig elemezhető, bonyolult hatásait. Weöres Sándor hangját, versmondásának nélkülözhetetlen erejét Eörsi István fedezte fel. A csak játékosnak, virtuóz etűdöknek, ritmuspróbéknak tartott versekről írta Eörsi éppen az Élet és Irodalomban: „A költő hangja arra ébresztett rá, hogy számára minden téma egyformán komoly. Weöresnél a játék véres valóság. A módszer pedig — és ezt soha nem értettem volna meg, ha nem hallom a hangját — közvetlenül, minden átmenet nélkül lényegül tartalommá. Előadásmódja ráébresztett arra, hogy félreismertem költészetének jelentős részét. Jó volt megismerkednem a versmondó Weöres Sándorral, akinek hangjától tétovázás nélkül rombadőlnek a mesterkélt hierarchiák, és rögvest helyreáll a művészi értékek természetes rendje.” Pilinszky János visszafogott, feszült beszédritmusa, pianón belüli roppant hangsúlyai, hangvételének egyszerű és mégis mélyen ünnepi megnyilvánulása egyértelműen teszi verseit tulajdonunkká. Intim dinamikája egyetlen emberhez szól, nyilvánosság előtt sem az előadóterem közönségéhez, csakis hozzád, a bizalmas társhoz, a baráthoz. Ez a szuggesztió a rádió, a rádiószerűség bensőséges mivoltában éled föl igazán! Költők legszemélyesebb gesztusait őrzi meg a rádió hangmúzeuma. A hangot, mely gazdagabb és — a gondolat, a vers közelségét hordozva — sokkal fontosabb az arcképnél, bármely becses fényképnél is. A költő hangjának fizikai valóságával a szöveg, vagy a vers előadó és hallgató közvetlen találkozásának teremti meg újfajta dramaturgiáját. Tekintete van a hangnak, ezt a gyakorlat fölfedezteti velünk. Élünk-e a lehető alkalmakkal? E folyamat nem kívánna-e részletes elemzést, feldolgozást? Holnap bizonyára olyan kutatócsoportok működnek majd — írja Tardieu —, amelyek közelebbről vizsgálják ezeket a megfizethetetlen dokumentumokat, tanulmányozzák a nagy alkotók hangjának „vonalait”, így hatolnak majd személyiségük mélyére, a rádió, a legális indiszkréció fegyvereivel. A vágószobában tíz év múltán, már szinte feledve a felvétel születésének körülményeit, részleteit, újra hallgatom Illyést. Borsos Miklós portréja jut eszembe: a remek szobor, amely a költő szemében egyszerre láttatja a derűt, s a kétségbeesés komolyságát. Hallgatom Illyést, a ritmus, a mondatkeresés most születő hevét, természetes lendületeit, torpanásait. A kézirat, az első vázlat születésének bizalmasságánál közelibb ez, a jelen pillanat élménye. Többször hallgatva a szöveget, a hangot, a hang eme tekintetét egyre véglegesebbnek, egyre kifejezőbbnek érzem. Az egykori szorongás helyett most végre öröm tölt el, örülhetek nyíltan a fölvétel szépségének, hitelének — hiszen semmi érdemem benne. Szomorú, színtelen a hang, föl nem derül, csak egy röpke nevetésben szikrázik, amely szemérmes és támadó, kissé ironikus is, mert leplez valamit, amit csak a koccintásnak szánt szemvillanás, a végig fékentartott, a „szereplés” zavarát elűző mosoly old majd fel. Leplezi azt, amit megmutatni nyíltan csaknem illetlenség, s ami épp rejtettségében tölt el ugyancsak titkolandó örömmel: tartom a mikrofont, hallgatom a költőt, a szigorúságban fölfedezett szeretet hangját. VÁRKONYI MIHÁLY RIPORTJA: A budai jósnőnél G. telefonál: — Nézze, én nem hiszek benne, de azért... de azért elmegyek. Jöjjön el, meglátja, érdemes lesz. Az egyik barátnőm műtermében tartjuk, ő is brancsbeli. A brancs ebben az esetben a külkereskedelem illetékes szervei útján külföldre szállító „művészi kisiparosokat” jelenti. Munkáik amerikai, nyugatnémet, osztrák kispolgárok részére készülnek, művészi értékük nulla, viszont az átvett, nagy mennyiségű termék jó megélhetést, továbbá devizavisszaváltási lehetőséget jelent. Barátommal úgy döntünk: elmegyünk. Csendes budai utcácska, valamikor a szegényebb kistisztviselők negyede volt, nagy kerttel, melyet mostanra szét- és felszabdaltak a többemeletes társasházak részére. Négyszázötven-ötszázezer forintos öröklakások. Ez most az „úri” negyed, s nem csupán bevallatlanul. Ez akkor derül ki, mikor — vigyázatlanul — közlöm, hogy nem taxin jöttem. Megütköznek: az ember nem jár villamoson, mondják. A kövérkés, még éppen fiatalos háziasszonyon, s most érkezett kettőnkön kívül hárman várakoznak még a műteremnek berendezett szobában. G., szíves meghívóm, a harmadik házasság és a negyvenes évek közepén; D., egy fiatal, két éve végzett kórházi segédorvos; valamint Z., az ugyancsak jó negyvenes üzletkötő, annál a külkereskedelmi vállalatnál, mely az említett „művészi termékek” forgalmazója. Valahol a másik szoba mélyén vár ránk K. néni, a jósnő, aki kártyából veti ki a jövőt, de a hivatalos jellegű érintkezésen kívül is (az orvosnő szerint) „olyan igazakat mond az embernek”. Mint mindig, ha olyanok verődnek egy célszerű cselekmény köré, akik nem ismerik egymást, mindenekelőtt az alá- és fölérendeltségi viszonyokat kell kikutatni és nyilvánvalóvá tenni. Mivel a társaság nagyobb része brancsbeli, adódik, hogy a rangsorolás alapja a brancsban elfoglalt hely legyen. Ennek megfelelően először Z., az üzletkötő biztosítja a háziasszonyt arról, milyen különös lelkesedéssel ajánlja majd legközelebbi útján termékeit Herr X., a dúsgazdag termékfelvásárló figyelmébe. „Ha én szólok, legalább tizenkét darabot vesz át tőled!” „A próféta szóljon belőled!” „Legalább tizenkét darabot. Csak aztán időben készen legyél.” „Én még sosem késtem, egyetlen órát sem.” A termékek darabjáért három-négyszáz forintot fizetnek, a külföldi megrendelők megkövetelik a kialkudott határidők pontos betartását. A külkereskedelmi vállalat fő- és alelőadói a szállítási napokon ezért maguk csomagolják az árut. (Segédmunkáshiány.) De erről már csupán hazafelé értesülök majd. Egyelőre a ragyogást „dobják fel”. A lakásra érkező New York-i és Miami-Beach-i telefonokról (fontosság), a brancs nagy neveinek több ezer dolláros üzleteiről (baráti kör) , illetőleg a háziasszony termékei iránt mutatott észveszejtő keresletről (siker, siker) és az odavetett egymondatos csoportvezetői kritikáról értesülök (jó művész). Nyomatékképpen megkapjuk a háziasszony termékeinek színes fényképeit, amire barátommal együtt csak egy-egy hümmögést sikerül kiszorítani magukból. Itt kapcsolódik a játékba G., meghívóm, aki finoman jelzi, hogy a háziasszony az ő ötleteit lopkodja (önálló művészi látás), majd megemlíti néhány képét, amit a férje nem enged áruba bocsátani (egy férj egy igazi férj). Végre kialakul a hierarchia: fent az üzletkötő, mint abszolút győztes, őt követi a háziaszszony és G., ezután az orvosnő (diploma, divatos kórház), majd barátom, akinek lesz diplomája. Alul (futottak még) maradok én, ismeretlenségem és szótlanságom okán, meg azért is, mert — a maigret-i módszereket alkalmazva — közlöm, hogy csupán kísérőként vagyok jelen, nem akarom megtudni a jövőmet. Kicsit sajnálnak végül is, aki nem kíváncsi a jövőjére, annak nincs is. Az általános hencegés lankadásakor a háziasszony bebocsátja G.-t, a belső szobába. Míg bent van, a társaság megpróbálja igazolni, hogy értelmes emberek lévén, mégis, miért hisznek a kártyavetés tudományában. Csodálatosan bevált jóslatok kerülnek említésre a főnökről, akit mindenki örökéletűnek ítélt azon a helyen, de ő, K. néni jóslata után pár hónappal külföldi állást fogadott el. („Mondta nekem K. néni, hogy valami változást lát a munkahelyemen, majd elájultam, mikor a főnök elment. Az üzletről, amit a brancs egyik nagy nevének jósolt meg. („És egyszerre megérkezett a negyvenezer dollár, nem is csak a szerződés, mindjárt a pénz.”) Az orvosnő, a barátom, majd az üzletkötő kerül sorra, ezalatt a friss jóslatokat tárgyaljuk idekint. G. kissé fanyalogva lépett ki a belső szobából, keveset talált el K. néni, mind mondja. Az orvosnő már magabízóbb, a múltkorában egy halálesetet látott a kártya, s K. néni most is eligazította az élet szövevényes útjain, megmondta, mire kell figyelnie, hogy boldog legyen. Az üzletszerzőt egy külföldi út ígéretével tette boldoggá. „Ez csak N.-től, a milliomos kommunistától jöhet. (Milliomos és kommunista? Persze, igaz, „ha én milliomos lennék...) A barátom azonban igazán meghökken. „Tudta, hogy nehezen megy a tanulás — mondja idekinn — és egyébként is megpróbáltam beugratni, de nem ment. Átlátott rajtam. A hangulat oldott, a pillanat bizonytalanságát felszívja a biztos jövő. Ennyi bizonyosságtól meggyőzve, előre elképzelt forgatókönyvem szerint hagyom meggyőzni magam, s bemegyek K. nénihez. A vékony ajtón minden szó, a suttogás is behallatszik. Míg a gyönyörű ősz hajú K. néni megkeveri a kártyát (háromszor emelje bal kézzel, a szíve irányába) hallom odakintről az engem illető gyanakvó kérdezősködést. Elképzelt szerepem szerint kétgyermekes apa vagyok, akinek a felesége hűtlenkedik, e szerint reagálok majd a jóslatokra. Egyelőre azonban K. néni általánosságokban mozog , megpróbál kiismerni. A külföldi út ígéretére a fejemet rázom. Nos, talán a feleségem, igen? Egy barna férfi van az életemben, igen? Jó indulattal van hozzám. Nem? Úgy érzi, nem kifejezetten rosszindulatú. Nem tudja pontosan? Csak hallomásból ismeri? Keze végigmutatja a négy sorba rakott kártyát, pedig itt az áll, hogy nem rossz magához. Talán csak nem tudja, hogy rossz, igen? K. néni skizofréniásokra jellemző intellektusa, óriási fantáziája, életismerete valóban csodálatos. Néhány tünékeny támpont alapján fel tudja rajzolni a legvalószínűbb történetet. Valahogyan ide kellett kerülnöm tehát, ismernem kell a brancsnak ezt a részét: ha nem én, akkor a feleségem dolgozik köztük. A brancsnak ezen a perifériáján mindenki és minden módon csak feltörni akar: nagymenő lenni, nagykeresetűvé válni. Ha itt egy asszony hűtlenkedik, csak ez lehet az oka. A történet tehát készen áll, már csupán némi élettapasztalattal kell megtoldani. Az asszonyok később visszatérnek a családi élethez — később, amikor már nem kellenek a barna férfiak. Mikor már bekerültek az állítólag milliós forgalmat bonyolító iparosok körébe. Mikor már rájöttek, hogy nem tudnak bekerülni. Csak tartsák ki, hiszen „meggondolja ezt még magának a felesége.” Újabb kártyakeverés, hát itten azért van probléma a gyerekkel is. „Igen, a fiúval bólintok, gondosan mérlegelve a közlés módját. K. néni ennyiből is ért. „Két gyereke van. Ne féljen, nem nagy baj. A fiú azért viszi valamire, persze, nem művészi vonalon.” Világost lebeszélném erről. „A kislány elsősorban nem az eszével fog élni, inkább azzal, hogy lány, érti, ugye?” Anyja lánya, hogyne érteném. Aztán: „két műtétet látok, egy külsőt meg egy belsőt. És megint a legizgalmasabb probléma: az a barna férfi nem rossz ember, ne higgyem azt. (Most már mindent tud K. néni, talán ismeri is a barna férfit) Utazást ígér a feleségemnek, de nem veszi el tőlem, vagyis visszaadja nekem. K. néni takarítónőként kezdte pályafutását a brancsban. Egy ízben meg akarta vigasztalni „asszonyát”, ezért azt mondta, hogy előző este kártyán kivetette a sorsát, rövidesen jobbra fordul. S megtűzdelte a brancs szokásos álmaival, a megrendelésről, a sikerről, amelyek nem igazán álmok, hiszen valamennyi megrendeléshez mindenki jut, csak éppen a legtöbben nem tudják, milyen törvényszerűségek hozzák létre ezeket az üzleteket. Vagy ha tudják is, nincs módjuk elősegíteni őket. K. néni az elkapott félmondatok zsongőre. Az egykori felvidéki szegénysors ellen nyolcéves korától egyre keserűbben lázadó emberke; minden természetes fölfelé törekvésében csalódó érzékeny lány; a család (ha csalárdul is, de elhihetően) óvó biztonsága helyett csupán élettársi bizonytalansághoz jutott asszony; a gyermekében saját vágyai beteljesülését élvező idős ember helyett egy leszázalékolt felrokkant kegyelméből élő öregaszszony. Jól ismerem a városvéget, hol K. néni az élettárs házhoz ragasztott egy szobájában, leszázalékolt nevelt lánya hisztériázása, unokája érzékeny, felnőttektől elkapott megvetése között él. „Egyedül vagyok, nagyon egyedül vagyok” — bukik ki belőle, mikor rákérdezek.. Az élettárs halála után kapott kegydíj mire sem elég. Az idős, beteges szervezet már nem bírja a takarítással járó fáradalmakat. Hét éve epeműtéte volt egy „belső műtét”. Hatvankilenc éves: kell a pénz, pótolni az önbecsülést, mosolyt szerezni az unokává fogadott kis idegentől. Minden kültelki bárdolatlansága ellenére okosabb, mint ezek a brancs széle körül kapálózó „művészek”. Többnyire nők űzik ezt az ipart, a művész sorsától megrettent valamikori álmodozók. K. néni ösztönösen megérezte, hogy a divatból éppen kiment vallásosság, a lelkiatya hiánya milyen űrt jelent. Olyan könnyű dolog jót jövendölni egy orvosnőnek, aki minden áron fővárosi karriert akar befutni, áld a papírvékony ajtó mögött reszket az egyedüllét miatt, reszket a nehezen elért hely miatt. Hiszen csak bízni akar. Egy barna férfi. Külföldi út. Ha más nem akad, az IBUSZ-szal. Nagy lehetőség van itt a kártyában. Mindenki mást érez nagy lehetőségnek. S „túl az üzleten”, egy csésze tea mellett, már ingyen, magától értetődően bukik ki belőle az életet figyelő, mások sorsában a maga lehetőségeit újraálmodó ember bölcsessége. „Viszszajön, maga csak bízzon ebben.” „Van valaki maga körül, aki jó lehetne magához.” Már csak el kell hinni, már csak keresni kell, már csak meg kell találni. „Na látja, legyen okos.” Nem volt módja tanulni, nem volt lehetősége élni, míg fiatal volt, most fizetnek neki, hogy kiélhesse mindazt, amit valaha szeretett volna elérni. Kétszer is benyitnak, kiderült illetéktelen mi voltam, végül indulni kell. Taxival megyünk, társul az üzletkötő is, háromfelé oszlik a költség. Hitetlenségem, illetéktelenségem légköre szétoszlatja a bizakodó hangulatot. Az üzletkötő is összeomlik, már csak egy kétezerhatszáz plusz prémiumot kereső kistisztviselő, aki egyedül tartja el gyermekét, s annyira érti ezt a most gyakorolt tevékenységét, mint az előzőt értette. Többet mutat, de ez természetes ebben a társaságban: néhány valóban nagymenő kivételével itt mindenki többet mutat. Egy kicsit babonából is. Talán, majd, egyszer valóban élhetnek is úgy, ahogyan mutatják. A brancsra nem vonatkoznak a száz vagy száztízezer forinton felüli keresetnél minden kisiparosra érvényes jövedelemelvonási szabályok, s mert — hogyan, miért, ki válaszolna erre? — a munkaelosztás szabályai sincsenek közzétéve, néhányan valóban élhetnek is úgy, amint látszik. A többiek számára a létfeltételek bizonytalanok, a jövő jóslatok tárgyává alakul. Mint kiderül, K. néni hetenkint két-háromszor „dolgozik”, hat nyolc embert vigasztal, személyenként ötvenért (amit mindig a háziak vesznek át). Hogy mennyit kap ebből, nem tudom, valamennyi nyilván lemegy az összejövetelek költségeinek térítésére. A taxi a sűrűsödő hóesésben lassan halad, rendkívüli hómunkások takarítják az utat kilencvenért. A jövőt K. néni osztogatja ötvenért: idős ember, nem tudna már havat takarítani. 1973. MÁRCIUS 17.