Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1973-03-17 / 11. szám - Balikó Ferenc: Két forma • kép (8. oldal) - Czigány György: A költő hangja (8. oldal) - Várkonyi Mihály: A budai jósnőnél • riport (8. oldal)

nc CD 'O CZIGÁNY GYÖRGY: A KÖLTŐ HANGJA . Hosszabb interjú Illyés Gyulá­val: ez volt az első rádiós vállal­kozásom! Kissé szorongtam. Mert úgy látszhatott, lám, az író va­lami fontosat elfelejtett műveiben elmondani; szerencsére itt va­gyunk a mikrofonnal, kérdéseink­kel — most azután igyekezzék ... Igyekszik is. Segíteni rajtunk, hi­szen a helyzet­ lehetetlen. Mintha megkérném: járjon-keljen ottho­nában, dolgozzon, tegyen úgy, mintha ott sem volnék , de köz­ben égnek reflektoraink, közben filmre vesszük a költő minden rezzenését. Illyés vállalta a mikrofon mű­­szer-mivoltát, s rögtön túl is tet­te magát rajta. Csak hozzám be­szélt, azonnal hozzásegítve az in­terjúkészítés egyetlen vállalható formájához, arra kényszerítve a riportert, hogy maga is feledkez­zen meg szándékáról, a tervezett műsorról, a mikrofonról. Illyés, Kodály és más alkotók rögtönzött szövegei — egyre in­kább hiszem — életművükhöz tar­toznak. Nemcsak mondanivalójuk: a hang sajátos arculata, mondhat­ni tekintete által. A szó fizikai értelméről van szó, a vershang kifejező erejé­ről ... A költő jelenlétéről, sze­mélyes részvételéről a művészetek és közönségük mai, újjáalakuló érintkezésében. A rádió egyik le­hetőségéről van szó, amelyet a műsorszerkesztőként is tisztelt francia költő és drámaíró, Jean Tardieu feltalálásnak nevez. Min­den hangban van valami globális — írja —, ami azonnal megragad­ja az embert, éppen úgy, mint valakinek az arckifejezése, vagy az írása. A hangokat éppen úgy, mint az arcokat, meg lehet külön­böztetni egymástól. Nincs két tel­jesen azonos hang, mint ahogy nincs két teljesen egyforma arc, vagy két teljesen egyforma fa az erdőben. Intim és mindig új a hang, azt bizonyítja, minden em­ber egyedüli a világon. Tíz éve növekvő érdeklődéssel figyelem seregnyi rádióműsor föl­fedezéseként a verset mondó, vagy szöveget rögtönző költő, író hang­ját, intonációjuk alig elemezhető, bonyolult hatásait. Weöres Sándor hangját, vers­mondásának nélkülözhetetlen ere­jét Eörsi István fedezte fel. A csak játékosnak, virtuóz etűdöknek, ritmuspróbé­knak tar­tott versekről írta Eörsi éppen az Élet és Irodalomban: „A köl­tő hangja arra ébresztett rá, hogy számára minden téma egyformán komoly. Weöresnél a játék véres valóság. A módszer pedig — és ezt soha nem értettem volna meg, ha nem hallom a hangját — köz­vetlenül, minden átmenet nélkül lényegül tartalommá. Előadás­módja ráébresztett arra, hogy fél­reismertem költészetének jelentős részét. Jó volt megismerkednem a versmondó Weöres Sándorral, aki­nek hangjától tétovázás nélkül rombadőlnek a mesterkélt hierar­chiák, és rögvest helyreáll a mű­vészi értékek természetes rendje.” Pilinszky János visszafogott, fe­szült beszédritmusa, pianón belüli roppant hangsúlyai, hangvételé­nek egyszerű és mégis mélyen ünnepi megnyilvánulása egyértel­műen teszi verseit tulajdonunkká. Intim dinamikája egyetlen ember­hez szól, nyilvánosság előtt sem az előadóterem közönségéhez, csakis hozzád, a bizalmas társ­hoz, a baráthoz. Ez a szuggesztió a rádió, a rádiószerűség bensőséges mivoltában éled föl igazán! Költők legszemélyesebb gesztu­sait őrzi meg a rádió hangmú­zeuma. A hangot, mely gazdagabb és — a gondolat, a vers közelsé­gét hordozva — sokkal fontosabb az arcképnél, bármely becses fényképnél is. A költő hangjának fizikai valóságával a szöveg, vagy a vers előadó és hallgató közvet­len találkozásának teremti meg újfajta dramaturgiáját. Tekintete van a hangnak, ezt a gyakorlat fölfedezteti velünk. Élünk-e a le­hető alkalmakkal? E folyamat nem kívánna-e részletes elemzést, feldolgozást? Holnap bizonyára olyan kutató­­csoportok működnek majd — ír­ja Tardieu —, amelyek közelebb­ről vizsgálják ezeket a megfizet­hetetlen dokumentumokat, tanul­mányozzák a nagy alkotók hang­jának „vonalait”, így hatolnak majd személyiségük mélyére, a rádió, a legális indiszkréció fegy­vereivel. A vágószobában tíz év múltán, már szinte feledve a felvétel szü­letésének körülményeit, részlete­it, újra hallgatom Illyést. Borsos Miklós portréja jut eszembe: a remek szobor, amely a költő sze­mében egyszerre láttatja a derűt, s a kétségbeesés komolyságát. Hallgatom Illyést, a ritmus, a mondatkeresés most születő he­vét, természetes lendületeit, tor­­panásait. A kézirat, az első vázlat születésének bizalmasságánál kö­zelibb ez, a jelen pillanat élmé­nye. Többször hallgatva a szöve­get, a hangot, a hang eme te­kintetét egyre véglegesebb­nek, egyre kifejezőbbnek érzem. Az egykori szorongás helyett most végre öröm tölt el, örülhetek nyíl­tan a fölvétel szépségének, hite­lének — hiszen semmi érdemem benne. Szomorú, színtelen a hang, föl nem derül, csak egy röpke neve­tésben szikrázik, amely szemér­mes és támadó, kissé ironikus is, mert leplez valamit, amit csak a koccintásnak szánt szemvilla­nás, a végig fékentartott, a „sze­replés” zavarát elűző mosoly old majd fel. Leplezi azt, amit meg­mutatni nyíltan csaknem illetlen­ség, s ami épp rejtettségében tölt el ugyancsak titkolandó örömmel: tartom a mikrofont, hallgatom a költőt, a szigorúságban fölfede­zett szeretet hangját. VÁRKONYI MIHÁLY RIPORTJA: A budai jósnőnél G. telefonál: — Nézze, én nem hiszek benne, de azért... de azért elmegyek. Jöjjön el, meglátja, érdemes lesz. Az egyik barátnőm műtermében tartjuk, ő is brancsbeli. A brancs ebben az esetben a külkereskedelem illetékes szervei útján külföldre szállító „művészi kisiparosokat” jelenti. Munkáik amerikai, nyugatnémet, osztrák kispolgárok részére készülnek, művészi értékük nulla, viszont az átvett, nagy mennyiségű termék jó megélhetést, továbbá deviza­­visszaváltási lehetőséget jelent. Barátommal úgy döntünk: el­megyünk. Csendes budai utcácska, valami­kor a szegényebb kistisztviselők negyede volt, nagy kerttel, melyet mostanra szét- és felszabdaltak a többemeletes társasházak részére. N­égy­százötven-ötszázezer forintos öröklakások. Ez most az „úri” ne­gyed, s nem csupán bevallatlanul. Ez akkor derül ki, mikor — vigyá­zatlanul — közlöm, hogy nem taxin jöttem. Megütköznek: az ember nem jár villamoson, mondják. A kövérkés, még­ éppen­ fiatalos háziasszonyon, s most érkezett ket­tőnkön kívül hárman várakoznak még a műteremnek berendezett szobában. G., szíves meghívóm, a harmadik házasság és a negyvenes évek közepén; D., egy fiatal, két éve végzett kórházi segédorvos; va­lamint Z., az ugyancsak jó negyve­nes üzletkötő, annál a külkereske­delmi vállalatnál, mely az említett „művészi termékek” forgalmazója. Valahol a másik szoba mélyén vár ránk K. néni, a jósnő, aki kártyá­ból veti ki a jövőt, de a hivatalos jellegű érintkezésen kívül is (az or­vosnő szerint) „olyan igazakat mond az embernek”. Mint mindig, ha olyanok verőd­nek egy célszerű cselekmény köré, akik nem ismerik egymást, minde­nekelőtt az alá- és fölérendeltségi viszonyokat kell kikutatni és nyil­vánvalóvá tenni. Mivel a társaság nagyobb része brancsbeli, adódik, hogy a rangsorolás alapja a brancs­ban elfoglalt hely legyen. Ennek megfelelően először Z., az üzletkötő biztosítja a háziasszonyt arról, mi­lyen különös lelkesedéssel ajánlja majd legközelebbi útján termékeit Herr X., a dúsgazdag termékfelvá­sárló figyelmébe. „Ha én szólok, legalább tizenkét darabot vesz át tőled!” „A próféta szóljon belőled!” „Legalább tizenkét darabot. Csak aztán időben készen legyél.” „Én még sosem késtem, egyetlen órát sem.” A termékek darabjáért há­rom-négyszáz forintot fizetnek, a külföldi megrendelők megkövete­lik a kialkudott határidők pontos betartását. A külkereskedelmi vál­lalat fő- és al­előadói a szállítási napokon ezért maguk csomagolják az árut. (Segédmunkáshiány.) De erről már csupán hazafelé értesü­lök majd. Egyelőre a ragyogást „dobják fel”. A lakásra érkező New York-i és Miami-Beach-i telefonokról (fon­tosság), a brancs nagy neveinek több ezer dolláros üzleteiről (baráti kör) , illetőleg a háziasszony ter­mékei iránt mutatott észveszejtő keresletről­ (siker, siker) és az oda­vetett egymondatos csoportvezetői kritikáról értesülök (jó művész). Nyomatékképpen megkapjuk a há­ziasszony termékeinek színes fény­képeit, amire barátommal együtt csak egy-egy hümmögést sikerül kiszorítani magukból. Itt kapcsoló­dik a játékba G., meghívóm, aki finoman jelzi, hogy a háziasszony az ő ötleteit lopkodja (önálló mű­vészi látás), majd megemlíti né­hány képét, amit a férje nem en­ged áruba bocsátani (egy férj­ egy igazi férj). Végre kialakul a hie­rarchia: fent az üzletkötő, mint ab­szolút győztes, őt követi a háziasz­­szony és G., ezután az orvosnő (diploma, divatos kórház), majd ba­rátom, akinek lesz diplomája. Alul (futottak még) maradok én, isme­retlenségem és szótlanságom okán, meg azért is, mert — a maigret-i módszereket alkalmazva — közlöm, hogy csupán kísérőként vagyok je­len, nem akarom megtudni a jövő­­met. Kicsit sajnálnak­ végül is, aki nem kíváncsi a jövőjére, annak nincs is. Az általános hencegés lankadá­­sakor a háziasszony bebocsátja G.-t, a belső szobába. Míg bent van, a társaság megpróbálja igazolni, hogy értelmes emberek lévén, mégis, mi­ért hisznek a kártyavetés tudomá­nyában. Csodálatosan bevált jósla­tok kerülnek említésre­ a főnökről, akit mindenki örökéletűnek ítélt azon a helyen, de ő, K. néni jóslata után pár hónappal külföldi állást fogadott el. („Mondta nekem K. néni, hogy valami változást lát a munkahelyemen, majd elájultam, mikor a főnök elment. Az üzlet­ről, amit a brancs egyik nagy ne­vének jósolt meg. („És egyszerre megérkezett a negyvenezer dollár, nem is csak a szerződés, mindjárt a pénz.”) Az orvosnő, a barátom, majd az üzletkötő kerül sorra, ezalatt a friss jóslatokat tárgyaljuk idekint. G. kissé fanyalogva lépett ki a belső szobából, keveset talált el K. néni, mind mondja. Az orvosnő már ma­­gabízóbb, a múltkorában egy halál­esetet látott a kártya, s K. néni most is eligazította az élet szövevé­nyes útjain, megmondta, mire kell figyelnie, hogy boldog legyen. Az üzletszerzőt egy külföldi út ígéreté­vel tette boldoggá. „Ez csak N.-től, a milliomos kommunistától jöhet. (Milliomos és kommunista? Persze, igaz, „ha én milliomos lennék...) A barátom azonban igazán meg­­hökken. „Tudta, hogy nehezen megy a tanulás — mondja idekinn — és egyébként is­ megpróbáltam beugratni, de nem ment. Átlátott rajtam. A hangulat oldott, a pillanat bi­zonytalanságát felszívja a biztos jövő. Ennyi bizonyosságtól meg­győzve, előre elképzelt forgató­­könyvem szerint hagyom meggyőz­ni magam, s bemegyek K. nénihez. A vékony ajtón minden szó, a suttogás is behallatszik. Míg a gyö­nyörű­ ősz hajú K. néni megkeveri a kártyát (háromszor emelje bal kézzel, a szíve irányába) hallom odakintről az engem illető gyanak­vó kérdezősködést. Elképzelt szerepem szerint két­gyermekes apa vagyok, akinek a felesége hűtlenkedik, e szerint rea­gálok majd a jóslatokra. Egyelőre azonban K. néni általánosságokban mozog , megpróbál kiismerni. A külföldi út ígéretére a fejemet rá­zom. Nos, talán a feleségem, igen? Egy barna férfi van az életemben, igen? Jó indulattal van hozzám. Nem? Úgy érzi, nem kifejezetten rosszindulatú. Nem tudja pontosan? Csak hallomásból ismeri? Keze vé­gigmutatja a négy sorba rakott kártyát, pedig itt az áll, hogy nem rossz magához. Talán csak nem tudja, hogy rossz, igen? K. néni skizofréniásokra jellem­ző intellektusa, óriási fantáziája, életismerete valóban csodálatos. Néhány tünékeny támpont alapján fel tudja rajzolni a legvalószínűbb történetet. Valahogyan ide kellett kerülnöm tehát, ismernem kell a brancsnak ezt a részét: ha nem én, akkor a feleségem dolgozik köztük. A brancsnak ezen a perifériáján mindenki és minden módon csak feltörni akar: nagymenő lenni, nagykeresetűvé válni. Ha itt egy asszony hűtlenkedik, csak ez lehet az oka. A történet tehát készen áll, már csupán némi élettapasztalattal kell megtoldani. Az asszonyok ké­sőbb visszatérnek a családi élethez — később, amikor már nem kelle­nek a barna férfiak. Mikor már be­kerültek az állítólag milliós forgal­mat bonyolító iparosok körébe. Mi­kor már rájöttek, hogy nem tudnak bekerülni. Csak tartsák ki, hiszen „meggondolja ezt még magának a felesége.” Újabb kártyakeverés, hát itten azért van probléma a gyerekkel is. „Igen, a fiúval­­ bólintok, gon­dosan mérlegelve a közlés módját. K. néni ennyiből is ért. „Két gye­reke van. Ne féljen, nem nagy baj. A fiú azért viszi valamire, per­sze, nem művészi vonalon.” Vilá­­gost lebeszélném erről. „A kislány elsősorban nem az eszével fog élni, inkább azzal, hogy lány, érti, ugye?” Anyja lánya, hogyne érte­ném. Aztán: „két műtétet látok, egy külsőt meg egy belsőt. És me­gint a legizgalmasabb probléma: az a barna férfi nem rossz ember, ne higgyem azt. (Most már mindent tud K. néni, talán ismeri is a bar­na férfit) Utazást ígér a feleségem­nek, de nem veszi el tőlem, vagyis visszaadja nekem. K. néni takarítónőként kezdte pályafutását a brancsban. Egy íz­ben meg akarta vigasztalni „asszo­nyát”, ezért azt mondta, hogy elő­ző este kártyán kivetette a sorsát, rövidesen jobbra fordul. S megtűz­delte a brancs szokásos álmaival, a megrendelésről, a sikerről, ame­lyek nem igazán álmok, hiszen va­lamennyi megrendeléshez minden­ki jut,­ csak éppen a legtöbben nem tudják, milyen törvényszerűségek hozzák létre ezeket az üzleteket. Vagy ha tudják is, nincs módjuk elősegíteni őket. K. néni az elkapott félmondatok zsong­őre. Az egykori felvidéki sze­génysors ellen nyolcéves korától egyre keserűbben lázadó emberke; minden természetes fölfelé törek­vésében csalódó érzékeny lány; a család (ha csalárdul is, de elhihe­­tően) óvó biztonsága helyett csupán élettársi bizonytalansághoz jutott asszony; a gyermekében saját vá­gyai beteljesülését élvező idős em­ber helyett egy leszázalékolt fel­rokkant kegyelméből élő öregasz­­szony. Jól ismerem a városvéget, hol K. néni az élettárs házhoz ragasztott egy szobájában, leszázalékolt ne­velt lánya hisztériázása, unokája érzékeny, felnőttektől elkapott megvetése között él. „Egyedül va­gyok, nagyon egyedül vagyok” — bukik ki belőle, mikor rákérdezek.. Az élettárs halála után kapott kegydíj mire sem elég. Az idős, be­teges szervezet már nem bírja a takarítással járó fáradalmakat. Hét éve epeműtéte volt­­ egy „belső műtét”. Hatvankilenc éves: kell a pénz, pótolni az önbecsülést, mo­solyt szerezni az unokává fogadott kis idegentől. Minden kültelki bárdolatlansága ellenére okosabb, mint ezek a brancs széle körül kapálózó „mű­vészek”. Többnyire nők űzik ezt az ipart, a művész sorsától megret­tent valamikori álmodozók. K. néni ösztönösen megérezte, hogy a di­vatból éppen kiment vallásosság, a lelkiatya hiánya milyen űrt jelent. Olyan könnyű dolog jót jövendölni egy orvosnőnek, aki minden áron fővárosi karriert akar befutni, áld a papírvékony ajtó mögött reszket az egyedüllét miatt, reszket a nehe­zen elért hely miatt. Hiszen csak bízni akar. Egy barna férfi. Kül­földi út. Ha más nem akad, az IBUSZ-szal. Nagy lehetőség van itt a kártyában. Mindenki mást érez nagy lehetőségnek. S „túl az üzle­ten”, egy csésze tea mellett, már ingyen, magától értetődően bukik ki belőle az életet figyelő, mások sorsában a maga lehetőségeit újra­álmodó ember bölcsessége. „Visz­­szajön, maga csak bízzon ebben.” „Van valaki maga körül, aki jó le­hetne magához.” Már csak el kell hinni, már csak keresni kell, már csak meg kell találni. „Na látja, legyen okos.” Nem volt módja ta­nulni, nem volt lehetősége élni, míg fiatal volt, most fizetnek neki, hogy kiélhesse mindazt, amit vala­ha szeretett volna elérni. Kétszer is benyitnak, kiderült il­letéktelen mi voltam, végül indulni kell. Taxival megyünk, társul az üzletkötő is, háromfelé oszlik a költség. Hitetlenségem, illetéktelen­­ségem légköre szétoszlatja a biza­kodó hangulatot. Az üzletkötő is összeomlik, már csak egy kétezer­­hatszáz plusz prémiumot kereső kistisztviselő, aki egyedül tartja el gyermekét, s annyira érti ezt a most gyakorolt tevékenységét, mint az előzőt értette. Többet mutat, de ez természetes ebben a társaság­ban: néhány valóban nagymenő ki­vételével itt mindenki többet mu­tat. Egy kicsit babonából is. Talán, majd, egyszer valóban élhetnek is úgy, ahogyan mutatják. A brancsra nem vonatkoznak a száz vagy száztízezer forinton felüli keresetnél minden kisiparosra ér­vényes jövedelemelvonási szabá­lyok, s mert — hogyan, miért, ki válaszolna erre? — a munkaelosz­tás szabályai sincsenek közzétéve, néhányan valóban élhetnek is úgy, amint látszik. A többiek számára a létfeltételek bizonytalanok, a jövő jóslatok tárgyává alakul. Mint ki­derül, K. néni hetenkint két-há­­romszor „dolgozik”, hat nyolc em­bert vigasztal, személyenként ötve­­nért (amit mindig a háziak vesznek át). Hogy mennyit kap ebből, nem tudom, valamennyi nyilván lemegy az összejövetelek költségeinek térí­tésére. A taxi a sűrűsödő hóesés­ben lassan halad, rendkívüli hó­munkások takarítják az utat ki­lencvenért. A jövőt K. néni oszto­gatja ötvenért: idős ember, nem tudna már havat takarítani. 1973. MÁRCIUS 17.

Next