Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1973-04-07 / 14. szám - Ágotha Margit: metszete (részlet) • kép (11. oldal) - Rónay György: „Csak mindig mások…” • Juhász Gyula • 90 éves lenne a költő. (11. oldal) - Thurzó Gábor: „Becsülettel megpróbálni a lehetetlent” • Szabó Pál • 80 éves lenne az író. (11. oldal)

//Csak mindig mások... Juhász Gyula most lenne kilencven éves. Költeményeinek sorát, összes versei közkézen forgó kötetében is, Ilia Mihály és Péter László gondozta mintaszerű kritikai kiadásában is, legeslegutolsóként egy Élet című szonett zárja. Egyike a költő félig már poszthumusz verseinek. Megjelent ugyan még életében, az 1935-ös Fiatalok, még itt vagyok! kötetben, de tudjuk, hogy Juhász Gyula akkor már inkább volt félhalott, mint élő. Véglegesen bezárkózott Fodor utcai szomorú remeteségébe; anyja Babitshoz írt levelének tanúsága szerint 1934 végétől fogva egyáltalán nem vett többé tollat a kezébe. „Elnéztem sokszor a vásári zajban / A tarka körhintát, amint forog”, így kezdődik a vers. Motívuma: az élet mint körhinta, mindig cserélődő tömegével, egy keservesen szóló sípláda szavára forogva, kopottan, és mégis annyi illúziót adva a „boldog vándoroknak”, akik „komoly arccal utaznak rajta” — éppoly réges-régi költészeti közkincs, mint közvetlen rokonai; az élet mint bábjáték, vagy „a világ színháza”. Juhász Gyulánál számtalan változatban fölbukkan; egész csokorra valót gyűjthetünk össze ilynemű verseiből. Örökölhette volna (annyi mással együtt) a század végi lírából is, melyhez a Nyugat minden nagyjánál, akivel egy sorban szokás emlegetni, közvetlenebbül és szívósabban kapcsolódott Csakhogy tudjuk, ha egy jelentős költő makacsul visszavisszatér valamely motívumhoz, akkor nem puszta önismétlésről, nem is az önkifejezés elkényelmesedéséről van szó, sokkal inkább egy költői-emberi ősélményre utaló jeladásról. Ezek az „archetipikus” képek, képzetek, hangulatok az életérzés, a karakter legmélyére szoktak világítani. Juhász Gyula valóban olyannak látta az életet amilyennek ebben az utolsó lírai summázásában ábrázolja, a második versszak jelzőiben és állítmányaiban (dőlt betűkkel jelzem őket) összesűrítve a motívum minden pesszimizmusát: „Keservesen szólt a sípláda, ócska z Unt dallamot kavarva és kopott f a sok faló és ásított a gazda, / A hajtót fárasztotta a robot” A nép mégis tódul, és a játék mégis tart. És most az első terzinában másodikul, következik egy sor, amelyet (amelynek legalábbis a legfontosabb szavát) kétféleképpen lehet érteni. „Csak mindig mások ültek a lovon" — de mit jelent pontosan ez a mások? Azt hogy mindig más és más? Vagy azt hogy mindig mások, sosem én? Hogy a körhinta illúziója, bármilyen csalárdul is „ujjongó mámora” mindig másnak jutott és soha nekem? Az első értelmezés lehetne a kézenfekvő, ha a verset Juhász Gyula-i kontextusából kiragadva olvasnánk és vizsgálnánk. De ha időrendben utolsó verseivel együtt nézzük, ha beállítjuk ennek a szívszorító költői emlékezésnek-búcsúzkodásnak a légkörébe, lehetetlen nem a második értelmezésre szavaznunk. Ez amások jelentheti a körhinta lovasainak folytonos cserélődését is; de jelenti ugyanakkor (és ennek az első jelentésnek a magjaként) a saját kimaradottságát lemaradottságát kívül rekedését 1919-ből ott van a Költők, barátim .. „ azokhoz, akikkel „együtt indultak a költői hegyre”, név szerint Kosztolányihoz, Babitshoz, Karinthyhoz, Adyhoz: hol vannak, mert nem üzennek, hacsak egy sort bár! Aztán megint tíz évvel később nézi a tavaszi vihar után „alkonyuló végtelenség” felhőjátékait; szeretne ő is tovaszállni e „némán, kevélyen, magasan, dicsőn” vonuló „komor óriásokkal”, de hiába, „engem a porba vert a sors” — mondja ez a Búcsú című vers. Miféle sors volt az, ami „porba verte”? Minden külsőt megelőzőleg, alapvetően egy belső, egy sejtjeibe írt végzete az, aki már a harc előtt (bár amíg bírta, mindig vállalva a harcot) fenékig issza vereségének keserű kelyhét. 1910-ben vagyunk, Váradon, tanár a premontreieknél, nyilvánosan szerepel, előadásokat tart, versei jelennek meg; azt mondhatnánk, „egyenesben van”. S ugyanakkor mit ír, és ha írja, akkor legbensőbb lényében, legteljesebb őszinteségében mit érez? „És lassan mindent elhagy a szívem / És lassan minden elhagy engemet / És búcsúzó lesz minden egy napom / S a társak tőlem mind messzire válnak / S az én utam magányba tér örökre... / És lassan minden, minden e magány lesz / És e magányban mindent föllelek már. / S világgá tágul az örök magány!” Nem segítették úgy a társai, ■hogyan kellett volna? Sokkal közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, nem lehetett segíteni rajta. Föl-föllángol, főként ha van, ami szítja a parazsát; aztán egyszerre kihamvad, föladja magát, legalábbis a kintit, a szereplőt; a kurta lendület közepén egyszerre csak végtelenül elidegenedik minden kapcsolattól, egyszerre csak rádöbben élete — vagy úgy mondhatjuk, pszichéje — alaptényére: „Én nem szerettem magamat soha”... „... én az életet nem akarom”. akkor aztán jönnek a „merényletek", depresszióik, megbicsaklások, elborulások; mert „én költő vagyok" (ez a vers címe is, 1925-ből); és mert „a költő", ez a költő, aki a század végi sztereotip költő képhez hozzáadja a maga egész depreszsziós alkatának tragikus hitelesítését, nem az életet akarja (a szónak abban az értelmében, ahogyan természetét tekintve oly szöges ellentéte, Ady fogta föl és írta nagybetűsen Életnek), hanem „Csak egy a vágyam, egy az életem. 7 Dalolni és álmodni mindörökkön . Örökké. Amen. Én költő vagyok." Elgázolta egy kor, egy társadalom? A korát és társadalmát senki sem kívánja fölmenteni. De ő már akkor ráfeküdt a sínekre, amikor a gázoló vonat még éppen csak elindult. Várta, érezte, tudta az eltipró kerekeket, mégsem állt föl, nem bírt, nem is akart fölállni. De hanyatt feküdt, és gyönyörű, szőkén-kék eget tudott maga fölött látni, nosztalgikusan zenei szépségűt, s a végtelen magánnyal, amiben eleve berendezkedett, párosan végtelen. Senkinek nincsenek olyan bárányfelhős, áhitatosan kék, varázslatosan, üvegszerűen tiszta égboltjai a magyar irodalomban, mint neki. Senkinek olyan csöndjei. És senkinek olyan rejtelmes egyszerűségű, megadó múlékonyságukban is olyan életteljesen, kozmikusan maradandó pillanatai. Mint például a csodálatos Harangjátékban : „Az élet / Elmúlik, mint felhői a nagy égnek. / Az örökkévalóság / Hullatja szirmait, miként a rózsák. / De gyakran / Ott van a tovatűnő pillanatban.” És ennek a földnek a szívét sem hallgatta ki senki úgy, ahogyan ő. Senki a kortársai közül arról, amire azt mondjuk, „magyar”, nem tudott olyan elemien mélyet, tragikusat, ősit Ady, igen; csakhogy Ady másként szuverénül, mintegy magába rántva, magába élve, és magával a maga keresztjére feszítve a „fajtáját”. Juhász Gyula más, ő szelídebb, lágyabb, valahogyan agresszívebb: belemerül örök, föloldhatatlan, nosztalgikus hontalanságában ebbe a virtuális és ugyanakkor oly valóságos hazába, se egészen — mondhatni — a tudattalanjáig. Gondoljunk a Haviboldogasszonyra, ahogyan az alföldi búcsújárók Fekete Mária palástjával takaródzó álmának mélyén megérzi „Emese álmát”, a zsolozsmák alatt a sámánigéket a keresztényben a lappangó pogányt. Gondoljunk a Magyar nyár fülledt csöndjére, tikkadt karjaira, melyekben már ott izzik a forradalmi szikra állma. Gondoljunk a Magyar térre, melynél tömörebben, szuggesztívabban, teljesebben semmilyen szociográfia nem érzékelhette volna a húszas évek alföldi parasztságának önpusztító nyomorúságát, életének komor „halálosságát”: „Babona, bánat, borok és botorság / Mind összekapnak és a kocsma zúg, / Fölzengenek az átkok és a nóták / És döngetik a temetőkaput!” És olvassuk el, búcsúzóul, a már halála felé indult már élve sem élő költő egyik utolsó remeklését, ezt a nagyszerű, igazán Juhász Gyula-i „magyarság-értelmezést”, azzal a „mint egy Hornél-” hasonlattal egyszersmind annak is megrendítő példájául, a művészet milyen tömör és hibát nem ismerő teljességében tette le ez a „vidékinek" maradva te múlhatatlanul nagy költő a tollát. Címe: Ének Bukosza Tanács Ignácról (a nagy hírű bőrdudásról akinek a nevéből mint a kritikai kiadás jegyzetéből tudjuk, a szegedi nén a bukuszál igét képezte a bőrdudán játszásra.). Keeafcedades volt. Tán magyar —tstr, FekBeher határban vert a hír. Lakzm, téma csak rajta egyaránt. Túlharsogta az életet, halált Betyárok, csárdák eltűntek teve, Itt maradt s nem f áradt el soha. A városba ment néha ■ a cigányt Leintette, magának muzsikált Oly gdggel nézett a kocsmába szét Mint egy Romér. Mögötte volt a nép, A mait a puszták, egy magyar világ, Ujjongva sírtak a melódiák. n oN(A 1973. ÁPRILIS 7. NA Q E *5 tado HBECSÜLETTEL MEGPRÓBÁLNI A LEHETETLENT" — Ez igaz? — kérdezte a telefonban, kicsit szokatlanul rekedtes volt a hangja — Még kellek? Hát persze — hajtogattam — hát persze. A ,,Csempészek” forgatókönyve után afféle filmestévés íródeákja, „Szabó Pál-felelős” lettem. Arról volt éppen szó, tévé-forgatókönyvet kell írnom — persze engedélyével, segítségével, jóváhagyásával — valamelyik novellájából. Ezt nem hitte el Ebben a hitetlenségben volt valami jogos keserűség, utolsó éveiben mintha megritkult volna körülötte a levegő, sokat kellett méltánytalanságaikról, jóindulatú kézlegyintésekről — „ugyan, a Pali bácsi... !” panaszkodnia. És panaszkodott is, „a kutyának kellek én már, hidd el nekem”. Most pedig azzal hívom fel: tévé-forgatókönyvet kell írnom valamelyik novellájából. — És melyiket választottad? — Azt te döntöd el. Pali bácsi. . — No, egy nagy fenét javaslok én. — És a fura kuncogás, szinte láttam, ahogy rossz fogai elé teszi a tenyerét, úgy kuncog. Így kuncogott bele egy-egy végtelen vitába az írószövetség ülésein is, odasózva valamit a felszólalónak. — Keress ki egyet, aztán majd meglátom, olyan jól ismersz-e, ahogy mesélted. Ezzel számonkérve rajtam, igaz-e, hogy már érettségiző fővel olvastam a Nyugatban első novelláját „Emberek a ködben”, ez volt a címe, a valami hasonló varázst éreztem benne, mint az első Tamási-novellában — a nekem elsőben — „Mihályka, szippants”. Ismeretlen fény sugárzott felém, felejthetetlen fény, olyan embereket, olyan létformát, olyan tájakat világított meg, amilyeneket honnan ismertem volna? S nemcsak ez — az első —, a sorjázó többi is: „Új krajcár”, „Tapasztó Péter fejfája”, „Mindem, olyan, mintha ezüst volna”, és a szívszorongató, a maga fukar egyszerűségében is monumentális: „A trombitás”. Szabó Pál, paraszt, kőműves, valahol az ország legkeletibb végein él, ír, politizál, szervezkedik, ennyit tudhattam róla, és ismertem persze azt a barátságot, szövetséget felkínáló ajánlást, amivel Móricz Zsigmond mutatta be: „Van neki egy talpalatnyi földje és azon a földön úgy meg tudta vetni a lábát, hogy az övé az egész falu.” Amiről itt, az új volt, ismeretlen, új a varázs, mondatai szépsége, képei, hasonlatai tündén és érzékletessége — honnan tudja mindezt egy már férfikora javában író, méheket nevelő, falakat emelő szegényparaszt, kőműves? „Itt az isten szól!” — tanultam — „numen adest”, hogy latiora fordítsam. Valami csoda történt, igaza van Móricznak: új, nagy írót küldött a falu! És ahogy később olvastam a Talpalatnyi föld három regényét, Gőz Jóska és Juhos Marika történetét, az évszakok váltakozásában, a szegényparaszti gondok igájában, a hatalom padkázásaiban, csak egy valaki juthatott eszembe — ez Reymont volt, ő tudta ugyanezt a csodát, embereket, egy falut, évszakok csereberéjét megmutatni, fekete kenyérnél feketébben, és mégis —gründen mintha ezüst volna”. És most ez a telefon. — Még keresgélek. — Ne keress — kuncogott —, hanem találj. Aztán majd meglátom, mit találsz? Azt-é, amit én? Két hatalmas kötet, a válogatott novellák gyűjteménye — régóta nem olvastam Szabó Pált. S most egyszerre — a hajdani ízek, szépségek, ez a lírában tükröződő paraszti nyomorúság. És milyen feszesen megformált a legtöbb — melyiket dramatizáljam? A feladatom az volt: „az igazi Szabó Pált” keresem. Nehéz vállakozás: valamennyi az igazi volt, ebben az akkor már lezárulóban lévő életműben semmi se esetleges, a jó se és a remek, a közepes se és a gyenge. Igazi volt mindegyik novella. Tehát inkább azt kutattam, melyik „igazi Szabó Pált” ismerik olyan kevesen. Azt, akit én négyszemközti beszélgetésekben ismertem meg A svábhegyi verandán. Az írószövetségi szikkasztó üléseken. Forgatásnál a filmgyárban. Ide persze autón járt már, de autón is azt kereste, amit hajdan, biciklin karikázva keresztül-kasul a hazán, mert — írta akkoriban — „az ember megyén, megyen, nincsen olyan útmenti fa, hogy be ne köszönjön az autó ablakán, és egyre áradóbban félbolyául a múlt...” Így aztán a nyomorúságot megszépítő derűt kerestem, azt, amit öreges kópéságából, ravaszdi kacsintásaiból ismertem meg. S megtaláltam a komor, súlyos Szabó Pál után a „könnyűt” — ezt idézőjelben írhatom csak le —, a látszatra súlytalant Ez a novella a „Só Mihály kai adja!” volt, tele a kaján derű jóízeivel. Az agyafúrt, mezítlábas szegényparaszt, aki kifog az urak eszén, és ráadásul még nyomorúságos sorsát megosztó asszonyt is talál. De nem ez az egyetlen Só Mihály, ott tengleng a „Most és mindörökké” földet osztó, urasági kastélyt bontó parasztjai közt. Egy novellát kerestem, kettőt találtam: Só Mihály kalandjai 1935-ben, aztán 1945-ben. Még egy harmadik kéne: Só Mihály 56-ban. Az sem volt könnyű a Só Mihályoknak. — No fene — nevetett a telefonba —, Só Mihályra gondoltam én is. Micsoda jó komám volt nekem. Dehát — és már nem nevetett — kell-e kettő? Mondtam én neked, nem szeretnek engem odafönt. Kikopott a Pali bácsi. — Egy harmadik Só Mihály te kellene. — Dehát én már végeztemvele. — Majd feltámasztod. Értesz te ahhoz, Pali bácsi. És feltámasztotta. Megírta Só Mihály harmadik történelmi kalandját Ez a megvénült Só Mihály még peckes, ravaszdi 56- ban is. Baj lesz itt — érzi — baj a falujával, a sok höbörgővel. Hát hőbörögjenek is, igazuk te van. Dehát másként megy a világ. Hogyan segítsen? Kitalálja: jön a végítélet, be a templomba minden falubéli paraszttal! Hallgatnak rá, zúg az orgona, szól az ének: „Elejitől fogva__”, és már bereked az orgona, a torkok, s mire már az orgona, a parasztok szuflája sem bírja, túl vannak a nehezén, az agyakból elszállt a gőz. Itt áll a szeplőtelen falu —* Só Mihály jóvoltából. Kicsit sietős, fáradt írás ez a novella, de elég ötletnek. „Majd te kifundálsz belőle valamit — mondta. — Ez a te dolgod.” Aztán már vetítette a tévé Só Mihály első kalandjait, nagyon örült neki. S írói-emberi riportot is forgattak róla. Nagyon felkészült rá, halálos betegen is. De a riport — ne keressük az okát! — „dobozban” hevert sokáig, nem sugározták. Felhívott — Mondtam én, a kutyának se kellek. Nézd meg, mikor adják. — S most először csuklott meg a hangja. — Tán még megérem. Megérte. Láthatta magát, ahogy hosszú életéről, nehéz munkájáról vall, egy életről, melyről senki sem tudta még, csak ő: élete „ma vagy holnap, de holnapután egészen bizonyosan belelobban a végtelenbe. Hiszen az én időm te lejárt...” Most lenne nyolcvanéves, semmivel se maradt adósa hazája népének. Teljesítette, amiért élt, alkotott „... azért vagyok író, hogy becsülettel próbáljam meg a lehetetlent de mégis egyszer majd lehetőt, az élet teljességének legalább egy parányi kis darabját az írás eszközeivel megmutatni.”