Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-06 / 1. szám - Miklosovits László: Csigaház • kép (4. oldal) - Ungvári Tamás: A dinoszaurusz halála • reflexió • Faragó Vilmos: Irodalmi váltás. ÉS 1972. karácsonyi szám (4. oldal)
AZ ÍRÓASZTAL VARÁZSA (Folytatás a 3. oldalról) íróasztal mellé ül, annak tiszta a keze, könnyű munkát végez, megmenekült a géptől, a szerszámoktól. Előfordul, hogy a munkásszülő megveszi a gimnazista lányának az 1500 forintos spanyol, vagy olasz csizmát, s a gyermek ebben jön az iskolába, míg a pedagógus szülő gyermeke a mama által kötött pulóverben jár. Ezért hangsúlyoztam, hogy tudati lemaradásról van szó. Az idei elsőosztályos 81 lány közül mindössze nyolc jelentkezett az iskola szabás-varrás tanfolyamára, amelynek elvégzése már emelt szintű tudást jelent, ha az érettségi után ruhagyárba, vagy hasonló munkára megy dolgozni. A gimnáziumot végzettek egyetemi felvétele országos átlagban 30—34 százalék. Ebben az évben a Kossuth Gimnázium felvételre jelentkező diákjainak 29 százaléka jutott be az egyetemre, főiskolákra, magasabb szintű oktatási intézményekbe. Thomann Márton a könyvespolchoz lép, vaskos köteteket emel le róla; a Művelődésügyi Minisztérium kiadványai ezek, az Egyetemi Számítóközpont munkája alapján a felsőoktatási intézményekben lezajlott felvételi vizsgák anyagát tartalmazzák. Felütjük azokat az oldalakat, amelyek a pesterzsébeti Kossuth Gimnáziumra vonatkoznak. Néhány adatot itt felidézek, hogy ezekkel is dokumentáljuk a jelentkező problémákat. A tudomány-, műszaki, orvostudományi, agrártudományi egyetemeken, tanárképző főiskolákon, tanító és óvónőképzőkön, ipari és mezőgazdasági felsőfokú technikumokon és felsőfokú szakiskolákon összesen Miklosovii László: Csigaház — Mi lesz az érettségizett fiatalok nagy többségével, a továbbtanulásról lemaradó 66—70 százalékkal? — folytatja fejtegetését Thomann Márton. — Még a háború előtti években a gimnáziumi érettségi a karrier kezdetét jelentette; érettségi bizonyítvánnyal be lehetett tölteni különböző hivatali állásokat, el lehetett menni bankfiúnak, a katonaságnál ez karpasszományt s a tiszti rang lehetőségét is megcsillantotta, az érettségizett fiú partiképesnek számított a kispolgári értelmiségi lányosházaknál, a gimnáziumi érettségi „kiemelte” tulajdonosát, egy bizonyos rangot adott számára a dolgozó tömegek, az akkori alsóbb néposztályok helyzetéhez viszonyítva. Mindez ma már a múlté, a társadalom értékrendszere megváltozott, a félreértések elkerülése végett tegyük hozzá gyorsan , előnyösen, helyesen változott meg. — Az „íróasztalvarázsról” már beszéltünk, de térjünk vissza még a témára. Az érettségizett lányok többsége íróasztalra vadászik. Van, aki elmegy az SZTK-ba beírónőnek havi 800-ért, azzal a gondolattal: ott reflektorfényben vagyok, sok ember fordul meg a rendelőben, hátha belém szeret egy orvos, satöbbi. Van olyan végzett lányunk, aki az egyik művelődési házba ment német nyelvű gyermekfoglalkoztatónak, napi négy órai munkára, havi 400-ért. Beülnek akárhová adminisztrálni, akármilyen vállalathoz, akármilyen kevés fizetésért. A domináló, általánosítható vonás, a fizikai munkától való menekülés. Még asszisztensnőnek sem mennek el, vagy üzletekbe eladónak. — Egyre kevesebb fiú jön a gimnáziumba, láthattuk az adatokból, a koedukált gimnáziumban túlnyomó többségű a leánytanulók száma. Mi lesz azokkal a fiúkkal, akik leérettségiztek, de nem sikerült bejutniuk felsőbb iskolákba? Tizennyolc éves gyerekről van szó, három lehetőség között választhat. Az első: rövidebb idő alatt érettségihez kötött szakmát tanul, tegyük hozzá mindjárt, ezeknek a száma a legkevesebb, a másodikelmegy segédmunkásnak egy olyan üzembe, ahonnan talán javasolják az egyetemre, s fizikai munkával a háta mögött felvételi esélyei növekednek, a harmadik lehetőség: nem megy el sehová, teng-leng cselleng, amíg behívják katonának s utána majd lesz valami. Ezzel a társasággal van aztán a legtöbb gond. Munkásállamban a társadalom peremére szorulnak, gyökértelenné válnak, ott találjuk őket az örökös elégedetlenkedők között, alkalmassá válnak az ellenséges ideológia befogadására, ők a folytonos közbeszólók, nem hozzászólók, de közbeszólók, akiknek semmi sincs jól úgy, ahogy van, és így tovább. — Nézd, az a nagy probléma, hogy a szülő (a szülők jelentékeny része, mondhatnánk, de talán világos, hogy most azokról beszélünk, akiknél a probléma jelentkezik s nem a világosan látó, helyes értékrendek szerint tájékozottakról), szóval a szülő kettéválasztja a munkáslétet és az érettségit. Az állam 12 évig taníttatja a fiatalokat óriási anyagi ráfordításokkal, s milyen a közérzete ezeknek a fiataloknak? Tudják, hogy mit kaptak? Értékelik? Helyesen tájékozódnak? Jól sáfárkodnak azzal a tudással, amit 12 év alatt a szocialista állam a tarisznyájukba rak?... Gép mellé, a gyárba legtöbbször az érettségi nélküli fiatalok kerülnek , s mikor lesznek versenyképesek az egyetemet végzett dán traktoristával? A Thomann Márton igazgatóval folytatott beszélgetés után érdeklődtem a pesterzsébeti Habselyemgyárban: a fizikai dolgozók közül hánynak van érettségije? A következő választ kaptam: a gyár 900 fizikai dolgozója közül összesen hét érettségizett van, ebből egy nődolgozó gimnáziumi érettségivel jött a gyárba dolgozni (jelenleg szülési szabadságon van), négyen itt végezték az esti gimnáziumot, kettőnek szakközépiskolai (burkoló-technikumi) érettségije van. Ezek az emberek nagyobb szakképzettséget igénylő fizikai munkán dolgoznak, részben azért is, mert keresetük itt jóval több, mintha kiemelik őket valamilyen adminisztrációs jellegű munkakörbe. Magyar elvtársnő, a Habselyem személyzeti osztályán sajnálkozva jegyezte meg, bizony, eltűnnek az érettségizett fiatalok, pedig a népgazdaság sok fontos területén volna rájuk szükség. 1967- ban 79 diák vizsgázott, felvettek 29-et 1968- ban 69 „ „ „ 26-ot 1969- ben 46 „ „ „ 13-at 1970- ben 49 „ „ „ 21-et 1971- ben 77 „ „ „ 25-öt SÜSDIIRODALOM. UNGVÁRI TAMÁS: A dinoszaurusz halála i— —g Faragó Vilmosnak „Irodalmi váltás” címmel a karácsonyi számban megjelent cikkéhez több hozzászólás érkezett. Közülük elsőként Ungvári Tamás vitaírását közöljük. Az őskori hüllők azért pusztultak el, mert környezetükhöz alkalmazkodni nem tudtak. Hatalmas páncélzatukat nehezen vonszolták, míg az ember (a meztelen majom) követ pattintott, tüzet csiholt, egyszóval az állkapocsnál finomabb szerszámok után nézett. A dinoszaurusz gigantomániában szenvedett. Túlságosan nagyra nőtt az élethez. Régi példa? Az első világháború idején tartály (azaz: tank) fedőnévvel gyilkos fegyvert gyártottak az angolok. A tanknak ugyanaz a baja volt, mint a dinoszaurusznak. Ha akkorára növelték a páncélzat vastagságát, hogy robbanótöltet át sem üthette, mozdulni nem tudott. A mozgó tank viszont sebezhető. Akármilyen szélsőséges és elhamarkodott a példám, a következtetésem páncélzata elég vastagnak látszik. A gigantománia sebezhető és nem életképes. #1 A magyar irodalomról született tűnődések évszázados gigantomániában szenvednek. Riedl, Szabó Dezső, a „Kisebbségben” közös kór áldozata. Akkora különösséget, utolérhetetlen specifikumot, kétvilágra szóló egyediséget tulajdonítanak a magyar irodalomnak. A legelveszettebb, a legtragikusabb, a legmagányosabb irodalom ez, vélték, miközben ellenőrizetlen és közhellyé laposodó általánosítások fogalomrendszerét építették köré. Holott a magyar irodalomnak bizonnyal van meghatározó sajátossága, de az semmiképpen sem egyedülvalóságában keresendő. Kezdi már érteni ezt a kortársi kritika. E. Fehér Pál a kritikai állásfoglalás kapcsán a kelet-európai népek irodalmában keresi helyünket. Sükösd Mihály legújabb tanulmánykötete a magyar regény elmaradottságának okait ugyancsak a szomszéd népekkel közös történelem útjain fedezi fel, míg a história tudományának művelői között például Szűcs Jenő és Nemeskürty István mítoszromboló dühvel adatok és kutatások fényénél egy önkritikus nemzeti tudat feltisztításán munkálkodnak. Megölik hát a képzeletünk dinoszauruszát. Azt a gigantomániát, mely az „egyedül vagyunk”, „különlegesek vagyunk”, „hasonlíthatatlanok vagyunk” honfibújából táplálkozik. Az MSZMP elméleti munkaközösségének állásfoglalása a kritikáról elméleti felkészültségünk hiányait bírálta. Faragó Vilmos az Élet és Irodalomban jóhiszemű kísérletet tesz arra, hogy az állásfoglalás megjegyzéseit a gyakorlat számára továbbgondolja. Végül azonban a felelősséget, úgy rémlik, a kritikáról az irodalomra hárítja át. „Sok a szürke könyv... Kevés a társadalmi érdekű könyv... Sok a privatizáló könyv ...” Faragó szenvedélyes és „fair” kritikus, esztendőkön át szinte magányos őrhelyet épített, s onnan vizsgálta irodalmunk hétköznapjait; bírálatainak gyűjteménye egy kortársi irodalomtörténettel ér fel, remek olvasmány. Hogyan lehetséges, hogy most közhelyektől hagyta elcsábítani magát? Véleményt mondani, nem egyes könyvekről, hanem az egész irodalomról? Az általánosítás veszélyeitől persze többször is elhatárolja magát, izmaiban érzi a feladat lehetetlenségét, deklarálja is — de aztán, minden aggályát odahagyva, gyors tollal felrajzol egy készülő irodalmi váltást. Irodalmunk szatirikusra, tárgyszerűre, ironikusra hangolódik át. Túllépett a stílusrealizmuson, játékosabb lett. Ugyanakkor újfajta munkamegosztás jelentkezik: az író mintha visszavonulna a közélettől. Igaz-e, igazságos-e ez a helyzetkép? Nem tudhatjuk, nem ellenőrizhetjük. Nem a felelet értelmetlen, hanem a kérdésföltevés. A módszer. Hogy a mi irodalmunk olyan, amelyik tendenciák és áramlatok kortársi térképével csaknem félévtizedenként megajándékozhatja önmagát. Ez a térképészeti szenvedély a kritika gigantomániája. A mi kis dinoszauruszunk. „Nem tudjuk ugyanis, hogy milyen a mai magyar irodalom helyzete” — jelenti ki Faragó. Én azt hiszem, amit róla általánosságban tudunk, az elég. Szocialista irodalom, amelynek sikerült megteremtenie a legitim folytonosságot legjobb hagyományainkkal. Irodalom, melyhez — ha jól értettem az állásfoglalás gondját — nem nőtt fel a kritika, hogy számbavegye, eszmeileg értékelje és közvetítse eredményeit és bírálja hibáit. Ennek a kritikának nem lehet feladata, hogy állítólagos új tendenciák észrevételével preferenciarendszereket építgessen. Ha igaz lenne ugyanis Faragó egyelőre magánhasználatra gyártott irodalomképe, akkor mostantól a szatírikustárgyszerű-irónikus műveknek örülünk megkülönböztetett jókedvvel, a poszt-stílusrealizmus jegyeit kutatjuk új líránkban stb. Irodalmi váltás, új irodalomkép világnézeti-eszmei áramlatok felismerésén nyugodhat. S aligha kezdhetünk valamit a merőben stíluskategóriákon nyugvó osztályozással. Minthogy az osztályozás, besorolás, a kitüntetett ízlésvilág amúgyse alkalmas józan irodalomkép felrajzolására. Téves kérdésföltevések balga továbbgondolásra biztatnak. Ingerlő feladat, hogy most mindenki nyitott lapként az asztalra tegye a saját léptéke szerint meghúzott, kortársi irodalomrendszert. Célszerűbb azonban azon füstölögni, hogy mit nem vesz észre a kortársi magyar irodalomból a kritika Tendenciákra, áramlatokra, társjelenségekre, nemzedékekre minduntalan odafigyel. Volt egy vita, mely azon kesergett, hogy a fiatal íróknál általában sokat isznak. A fiatal írók hősei sokat csellengenek. Ezek a megállapítások valamely valós jelenséget (a világnézeti elkötelezettség hiányát) olyan tünetekből próbálják levezetni, mintha valaki a tragédiákat így jellemezné, abban aztán sokan halnak meg. A kritika gyakran tendenciagyárrá alakul át: ha feltűnik egyetlen páncél, növeszt hozzá egy újabb pikkelyre valót. Nem nyugszunk, amíg meg nem szüljük az alkoholos hősből, a szatirikus íróból a magunk kritikai dinoszauruszát. Nem értek egyet azzal, hogy a kritika felelőssége az irodalomra hárítható. Hogy a kritika fegyvervizsgája az irodalom helyzetének tisztázásával kezdődhet. Hogy annak gondjaiból magyarázza a magáét. Seperhetnénk a magunk portája előtt. Szóvá tehetnék például, hogy míg elvi feltételeit a kritikának állásfoglalások és viták egyengetik, gyakorlati feladatait elhanyagolják az előkelően alkotói műhelyeknek keresztelt szerkesztőségek. Nem követelhet aktualitást, közéleti érzékenységet az a kritika, melyből annyira hiányzik az aktualitás iránti érzék, hogy féléves késéssel számol be egy-egy könyvről. Mely megengedheti magának, hogy önkényesen döntse el, melyik könyvet tartja egyáltalán bírálatra méltónak, s melyiket sújtja a hallgatás közönyével. Elszakad az a kritika az olvasóközönségtől, mely nem képes a könyvek megjelenését követni. Nagyobb országok több ezre® könyvtermését a megjelenés hetében regisztrálja a sajtó. Magyarországon azonban nem jelent meg könyv, amelyről megjelenésének hetében már kritika számolt volna be. Az időbeli elmaradás itt a tájékoztatás felelősségének feladását jelenti. Érdekes könyvészeti tanulmány lenne kimutatni, hogyan sántít a kritika dinoszaurusza, ormótlan páncéljában az amúgyis lassú, de a kritikához képest még mindig fürge könyvkiadás nyomában. Az orosz kritika egyik nagyja az irodalom könnyűlovasságának nevezte a kritikát. Elcsodálkozna ma, ha látná a páncélt, melyben félesztendős késéssel lendíti bajnoki kardját. S lehetőleg mindig két- és háromhasábos kézmozdulatokkal. Az angol sajtó év végi körkérdésére tíz világtekintély egybehangzóan állította, hogy az esztendő legsikeresebb könyve Quentin Bell emlékirata volt Virginia Woolfral A kétkötetes és közmegegyezéssel remekműnek elkönyvelt műről két gépelt oldal terjedelemben számolt be a legtöbb időszaki sajtótermék. Nálunk még mindig a terjedelem a legfőbb értékmérő. S nem a határozott vélemény, az elvi állásfoglalás. Dinoszaurusz, a terjedelemben is. Ha valamire sürgősen föleszmélni illenék, az éppen a kortársi irodalom sokfélesége. Az irodalompolitika úgy biztosítja szocialista irodalom kibontakozását, hogy megteremti a kortársi művészet valamennyi értéktermelő alkotójának és áramlatának érvényesülési lehetőségét az adott keretek között. A kritika felelőssége, ha ezt a sokszínűséget nem tudja értékelni és közvetíteni. S ha nem tudja, akkor gyakran azért, mert a dinoszaurusz-képzelet csak a feltűnőt és az osztentatívot, a mennyiségit és a nagyarányút képes irodalomnak és jelentőségteljesnek elfogadni. Ez egy olyan kritika, mely csak trilógiákat képes ünnepelni és soha egyetlen verset, csak regényt és soha egyetlen novellát, csak monográfiát és soha egyetlen cikket. Móricz Hét krajcárja, ha ma jelenik meg, észrevétlen süllyed el Egyetlen novelláról rövid emlékezetem szerint mai magyar kritikus még nem írt. S remekmívű esszéről. Versről is csak a legritkább esetben. Az életművek kapnak igazi figyelmet, azok is jószerivel utólag. Pedig az irodalom hétköznapjai néha minden tendencia nélkül, minden áramlaton kívül, hangzatos címkék mellőzésével szülik a műveket, nem a kritika, hanem a valóság biztatására. Jorge Luis Borges, a nagy argentin író egyik enigmatikus versében írja: „A halál csupán statisztikai bizonyosság. Minden élő azzal a kockázattal számolhat, hogy ő lesz az első halhatatlan”. A művészetre lefordítva ez annyit tesz: a sok szürke könyv, a látszatra kevés társadalmi érdekű könyv között bizonnyal ott tenyésznek azok az élő művek, melyekre az öröklét leselkedik. S a kritika felelőssége, ha nem veszszük őket észre. ” Végül a könyvkiadásról közölt diagnózis Faragó tollából ugyancsak e kritikus képzeletének váratlan s bizonny átmeneti elefantiázisáról árulkodik. „... elszaporodott az álajdonság és a félirodalom... túlságosan sok a válogatott kiadás, a másodkiadás, az életműkiadás, a kétévenkénti kötelező új verseskötet...” stb. Ez nem a könyvkiadás, hanem a kritika felelőssége megintcsak. Nem emlékszem egyetlen olyan kritikára, mely adott alkalommal szóvá tette volna adott író második kiadását, válogatott kiadását, feleslegesnek mondott volna egy verseskötetet. Miért a kiadóktól várja el a kritika annak a feladatnak az elvégzését, amire egyelőre nem vállalkozik? Hogyan lehet erről is általában beszélni, mikor ez is csak afféle statisztikai bizonyosság? Egy igaz mű jelentőségén nem változtat, hányszor lát nyomdafestéket. A művek egyik próbája éppen az, hogy több kiadást is elbírnak, míg a költő életének bizony vizsgája lehet, ha kétévenkénti működését az olvasó és a kritika elé tárhatja. A dinoszaurusz végül is nem a páncélzatának vastagsága miatt pusztult el. A szeme volt fejletlen és gyenge, testének arányaihoz képest. 1973. JANUÁR 6.