Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1973-06-02 / 22. szám - Ipper Pál: A hatalom körvonalai • könyvkritika • Vásárhelyi Miklós: A hatalom mestersége (Magvető) (10. oldal) - Tasi József: A felháborodó • könyvkritika • Rákosy Gergely: Általában hallgatunk (Magvető) (10. oldal) - Káldi János: A könyvhétre • vers (10. oldal) - Horgas Béla: Mennyország • könyvkritika • Robert Lowell: Régi dicsőségünk (Európa) (10. oldal) - Göncz Árpád: Fátyolos tükörkép • könyvkritika • Miloš Crnjanski: Carnojević naplója (Európa) (10. oldal) - Koroknai Zsuzsa: Prisvin • könyvkritika • Mihail Prisvin: Madártemető (Európa) (10. oldal) - Durkó Gábor: rajza • kép (10. oldal)

Áprily Lajos: Megnőtt a csend (SZÉPIRODALMI) Milos Crnjanski: Carnojevic naplója (EUROPA) Illyés Gyula: Haza a magasban — Teremteni (SZÉPIRODALMI) Kassák Lajos: Válogatott versek (MAGVETŐ) Robert Lowell: Régi dicsőségünk (EUROPA) Mihail Prisvin: Madártemető (EUROPA) Rákosy Gergely: Általában hallgatunk (MAGVETŐ) Vásárhelyi Miklós: A hatalom mestersége (MAGVETŐ) A felháborodó „Felháborodom, tehát vagyok.” Ez a Bálint György-i aforizma le­hetne Rákosy Gergely jelszava is. Az már biztos, hogy csattanóra ki­hegyezett, nagy feszültségeket hor­dozó novella fő műfaja; nem vé­letlen, hogy hírnevét megalapozó kisregénye, Az óriástök is bekerült tíz év írásaiból válogató új kötete, az Általában hallgatunk novellái közé. Rákosy alaptémája egy tö­­meglélektani — és szociológiai — evidencia. Már a kötet első novel­lájában találkoztunk vele. A Kész őrület sémája: egy „dromedár” csé­pel egy fiút. Módszeresen agyonve­ri, számtalan bámészkodó szeme­­láttára. A konklúzió: „Egyenként fel voltak háborodva, de együtte­sen el bírták viselni .. Rákosy Gergely felháborító em­lékeket őriz az ötvenes évekből Könnyen megrekedhetett volna a személyi kultusz torzulásainak — többnyire egy agrármérnök emlé­kein át szemlélt — groteszk-ironi­kus regisztrálásánál, a börtön-em­lékek felkérődzésénél. Ám az író a jelenben is számos olyan jelen­séget talál — sajnos —, melyek láttán —­ általában hallgatunk. (Tessék csak elolvasni a címadó el­beszélést!) A valóságot ábrázoló művész azonban nem hallgatja el felháborodását, s mert kitűnő sti­liszta; a felháborodó végül is — felháborít. A lényeg megragadása után mit tehet a kritikus? Az írói eszközök számbavétele, Rákosy sajátos köl­­tőiségének (lásd: Jelentés a Terra —1-ről, Zíííí-túnú ...) elemzése külön tanulmányt érdemelne. A huszonkilenc elbeszélésből kettőt — szerkesztőként — bizonyára ki­hagytam volna; az irodalmi ál­ vi­tákat kigúnyoló Átél zéig és a „Fe­­hér személyek” című hetilap újság­írói módszerein élcelődő A riport jobban illene egy humoreszkgyűj­­teménybe. Pedig Rárkosynak van miből válogatnia... Tasi József A HATALOM KÖRVONALAI A két világháború közti kor­szak főként soviniszta indíttatá­sú — de az évszázados naciona­lizmusra is támaszkodó — világ­­szemlélete nyomán valamiféle, évtizedekre kiható „Magyarország­­centrikus” világpolitikai szemlé­let alakult ki a politizáló közvé­lemény egy részében. Vásárhelyi Miklós könyve — ha nem is egye­dül — segít felszámolni ezt a „Magyarország a világ közepe”­­szemléletet. Emlékiratokat ismer­tet: Winston Churchillét, a Harry Hopkins iratai alapján készült Roosevelt-emlékiratot, I. M. Majszkijét, Jacques Duclos me­moárjait, De Gaulle háborús em­lékiratait és Hitler tolmácsa, Paul Schmidt visszaemlékezéseit, ösz­­szesen kétszázkilencven oldalon. És ebből alig néhány lapon esik szó Magyarországról. Így talán nem túlságosan me­rész az a következtetés, hogy bár Vásárhelyi nyilvánvalóan kiemel­te az eredeti szövegekből mind­azt, ahol a­ szerzőknek Magyaror­szágról mondanivalójuk volt, az emlékiratokban — éppúgy, mint az általuk idézett korszak politi­kájának „csinálásában” —, Ma­gyarországnak csak szerény rész jutott. Pedig a korszak, melyről a visszaemlékezések szólnak: a második világháború és környéke. Mi magyarok gyakran hisszük, hogy országunk szerepe a máso­dik világháborúban az áldozatok sokaságához hasonlóan nagy volt. A hatalom mestersége című kötet aligha akarta ennek ellenkezőjét bizonyítani. (Nem is tartozott fel­adatai közé.) Mikor letettem a könyvet, mégis ez volt az első gondolatom. Mint külpolitikai újságíró — és gyakori pártnapi előadó — gyak­ran találkozom ugyanis olyan kér­désekkel, amelyeknek megfogal­mazásából kitűnik: a közvéle­ményben máig erősen él az emlí­tett „Magyarország-centrizmus”. Nem becsülöm le a szocialista Magyarország belpolitikájának vagy diplomáciai, nemzetközi te­vékenységének jelentőségét. De mindig hibásnak érzem az olyas­fajta nemzeti „szuperöntudatot”, mely nem veszi tudomásul a vi­lágpolitikában ténylegesen szere­pet játszó erők valódi méreteit. Vásárhelyi Miklós összeállítása (a hat, nagyon sok mindenben kü­lönböző memoárból önkényesen ragad ki, idéz, ismertet, magya­ráz részleteket) — jó szolgálatot tesz a két világháború alatti ha­talmi erők realitásának megérté­sében. Egyebekben is jó szolgálatot tesz. Világjelenség, hogy az idő múlásával növekszik az érdeklő­dés a második világháborúról szó­ló memoár- és dokumentumiro­dalom iránt. Ez a magyar közön­ségre is érvényes. Állításomat alá­támasztja Nemeskürty István Há­borús rekviemjének sikere. Igaz, Nemeskürty munkája nem kis mértékben azzal keltett figyel­met, hogy a nem szakemberek számára elsőként mondta el a második magyar hadsereg pusz­tulásának történetét. De vajon mi magyarázza például­­ a Zsukov­­emlékirat sikerét? Vagy azt, hogy a Teherán, Jalta, Potsdam című dokumentum-gyűjteményt a Kos­suth Kiadó tavaly már a máso­dik, bővített kiadásban adta köz­re? Vagy még egy (kevésbé is­mert) bizonyítékom. A. Sz. Csuja­­nov Sztálingrádi naplója, melyet magyarul a Gondolat adott ki. A szerző nem remekíró. Még fősze­replője se volt a történelmi csa­tának. Mégis: azzal, hogy objek­tív tényeket szubjektíven egymás mellé állít, izgalmas olvasmánnyá tette a könyvét. Vásárhelyi munkájának fő ér­deme, egyszersmind legnagyobb fogyatékossága, hogy hat emlék­irattal ismertet meg. De mintha kizárólag az étlappal szolgálna, s miután felkeltette az étvágyat, ke­veset tálal föl az ízesnek ígérke­ző falatokból. Könyvében Chur­chill sok-sok kötetes emlékiratára nem egészen hatvan oldal jut. (A szerzőnek minden bizonnyal való­ságos szívfájdalmat okozhatott, mi mindent kellett kihagynia ahhoz, hogy ennyire összesűrítse Chur­chill életművét.) De Gaulle pedig már csak negyvennégy oldalt ka­pott. Ez tény és nem ítélet. Még csak nem is bírálat; sem Vásárhelyi, sem a kiadó ellen nem irányul. Hiszen inkább elismerés illeti őket, hogy egyáltalán hozzányúl­tak ezekhez a gyakran „kényes­nek” nevezett írásokhoz. Nem­csak bátorságuk, hanem képessé­gük is volt ilyen miniatürizált változatokban fölkelteni az ere­deti művek iránti érdeklődést. Mert — szerintem— fölkeltették. Ez bizonyos kötelezettségekkel is jár. Azt hiszem, most, mikor a világ már huszonnyolcadszor em­lékezett meg a Győzelem Napjá­ról, időszerű volna a politizáló, érdeklődő magyar közvélemény­nek is teljes terjedelmében ren­delkezésére bocsátani akár a Hopkins-iratokat, akár Majszkij emlékezéseit, akár pedig a Chur­chill- és De Gaulle-memoárokat. Indokolatlannak érzem viszont Vásárhelyi hangsúlyos címválasz­tását. Azt ígéri: beavat a hatalom mesterségébe. Holott ha másért nem, már terjedelmi okokból is legfeljebb a „mesterség” körvona­lait vázolhatja. Lehetőségeiből még szó szerinti idézetre is alig futja, így hát az olvasó gyak­ran azt sem tudja: egy-egy tör­ténelmi személyiség tapasztala­tainak hiteles interpretációját ol­vassa-e vagy Vásárhelyi vélemé­nyét? Mindezek csak észrevételek. Vásárhelyi könyve tanulságos ol­vasmány. Mindazoknak, akiket ér­dekel a múlt, a jelen és a jövő történelme, vagyis­­ a politika. Ipper Pál KÖNYVEK Mennyország Robert Lowell három verses egyfelvonásosa nem okoz csalódást azoknak, akik fél éve megjelent válogatott verseiből (közel az óceán) megismerték és megszeret­ték önelemző, szenvedélyes tárgyi­lagosságát, mely az angol vers és az amerikai történelem mélységei­be merülő költőnek támaszul szol­gált téveszthetetlenül egyéni és jellegzetesen amerikai művészete megteremtésében. Drámatrilógiája csábít a megjegyzésre: Lowell ver­sei drámaiak, de nem „dramatiku­­sak”, és drámáit lírikusként építi, de soha sem „lírizál”. A két könyv látványosan igazolja, hogy a vers és a dráma is csak nyert ezen a kölcsönösségen. A három mű közül talán az Atyafim, Molineux őrnagy, ez a kevés szövegű, látomásos képeit gyorsan pergető egyfelvonásos a leginkább színpadra való; az En­de­cott és a György-kereszt a leg­kevésbé. Az Endecott első része vontatott, a figurák állva mond­ják s­zövegeiket. Endecott tirá­dáit viszont — igaza van a szelle­mes és lényegre törő utószót író Orbán Ottónak — Yeats vagy Eliot is magáénak mondhatná. Érdemes pár sort idézni belőlük: „Végül én voltam az egyetlen ember a vilá­gon. / Egyedül én, még én sem vol­tam magam, / én voltam vagy egy másik prédikátor. / Éreztem, ahogy eltaposott sáskák barna levőként / bordáim közt a szívem átszivá­rog.”. A Régi dicsőségünk című triló­giából nekem a harmadik, a Mel­ville történetén alapuló Benito Cereno tetszett a legjobban. Dé­­monikus és józan, kiábrándult és felszabadító egyszerre, végleteit az irónia kegyetlenül fölfokozza. A zászlót, mely nemcsak jelképezi, hanem különböző helyzeteiben és formáiban szinte éli a történel­met, a múltat és a jelent, az imá­dott és rettegett zászlót ebben a darabban hol vécépapírnak, hol borotválkozó kendőnek használják és a néger Bábu azt mondja a naiv és kegyetlen jenki kapitánynak, Delanonak, hogy­­az „Egyesült Ál­lamok maga a mennyország”. Jel­lemző, hogy Delano a gúnyból mit sem ért meg, de a darab végén fölemeli pisztolyát és rezzenés nélkül végez a fehér zsebkendőt lobogtató Bábuval, majd megfon­toltan belelövi az öt maradék­­golyót is a halott négerbe. Lowell trilógiáját, miként koráb- Fátyolos tükörkép Milos Crnjanski, a szerb iroda­lom nagy öregje, lidérces álomként idézd fel a költői­­szépségű, önélet­rajzi ihletésű kisregényében, a Camojevic naplójában az első vi­lágháború keserves esztendeit. A csongrádi születésű író a Monar­chia hadseregében szolgált; regé­nyének pasztellfinom nyelvi szép­sége, fegyelme, feszessége is közös emlékeket idéz: a Nyugat fénykorát juttatja eszünkbe. Nem csoda: Crnjanski részben Adyéval, Kosz­tolányiéval egy kulturális öröksé­gen osztozott ismerős is, idegen is, részes is, tanú is; belülről, s mégis kívülállóként éli át nemzeti létünk e sorsfordulóját. A napló tükré­ben nem magunkat látjuk, hanem egy áttetsző fátyolba burkolt álomképet; osztrákok, csehek, ma­gyarok, szerbek, bosnyákok tánto­rognak Carnojeviccsel Galícia köd­­beborult erdeiben, rohamoznak ká­bulton sárbafulladt orosz állásokat, járják szürke kis lengyel garnizon­­városok kávéházait, s szőnek álma­tag, szép szerelmeket szőke hadi­özvegy ápolónőkkel. Az acélzivatar­ból Carnojevic megmenekül, de megtámadja a kor betegsége, a tü­dőbaj, s magához vonzza múltja, mely Bécsben is végigkísérte; na­gyálma szerb testőreivel őriztet­te. Szentendrén át hazatér élete végállomására, a Dusán cár képe képe alatt égő mécsek és fekete pravoszláv ikonok szerb Bánát­jába. Adyt Crnjanski mutatta be szerb kortársainak; Crnjanskit — mint annyi más kitűnő szerb írót — Csuka Zoltán a magyar olvasónak; ő fordította nagyregényét, az Örö­kös vándorlást, s e gyöngyszemnyi kis remekművét is magyarra. El­érte, amit egy fordító elérhet, vá­gyat kelt az olvasóban, bár olvas­hatná Crnjanski írásait anyanyel­vén, szerbül is. Göncz Árpád Durkó Gábor rajza KÁLDI JÁNOS: A könyvhétre „Ahhoz, hogy a könyv befejezett legyen, te kellesz, olvasó.” Kosztolányi Dezső Bizony, csak szomorú töredék, széltépte, árva monológ, zokogó torzó, csonka sor, és mindenképpen befejezetlen a mű, ha nem lesz lélekké benned, olvasó. Te adhatsz neki szárnyakat,­­ te veted rá a sugarat, te emeled föl, akár a zászlót. Ha él, csakis általad, s ha zeng, csakis rajtad át; nélküled, bizony, félálom csupán, ködtakart, őszi sík, semmiség. ban verseit is, Orbán Ottó fordí­totta, akit jól láthatóan nemcsak a nehéz feladat és Lowell jelentősé­ge, hanem a sajátjáéval rokon köl­tői világ is vonzott a magyar szö­veg megalkotásában.­­ Horgas Béla Prisvin Nem avult író-e már Prisvin? A kegyetlen (és tiszteletlen) kérdésre nincs egyértelmű válasz. Jegyzetei, személyes vallomásai fölött — jól­lehet az író, aki 1873-ban született és 1954-ben halt meg, még a má­sodik világháború után is publikált új műveket — szinte tapinthatóam ott lebeg a 19. század. Pontosabban az orosz irodalmi fin de siécle, a maga végtelenül finom és érzé­keny — számunkra már túlságosan íinom és túlérzékeny — lelkével. Más élményt kínálnak azonban no­vellái. Először is: Prisvin remek történeteket tud és remekül beszé­li el őket Sűrű, igazi (néha reali­tásukban, néha meg épp mesés és csodás mivoltukban igazi) históriá­kat mond emberekről és állatokról, az ember és a természet ősidőktől való szimbiózisáról és szűnni nem akaró küzdelméről. Másodszor — és ez talán még fontosabb —: vala­mi különös, együttérző és mindent láttató erővel ábrázolja a termé­szetet. Az északorosz tájat (ahol minden színnek legalább huszon­­négyféle árnyalata van) éppúgy, mint a kirgiz sztyeppék élesen kontrasztos sivárságát. Finomsága és érzékenysége ezen a talajon cso­dás virágokat hajt; a legapróbb fű­szál hajlékonyságában is meglát­ja a szépet, rácsodálkozik és olva­sói szemét is csodálkozásra nyitja. Szakmája szerint mezőgazdász, mestersége szerint etnográfus — Prisvin úgy festi le az erdők, me­zők, vizek szépségét, ahogyan csak néhány más orosz író: az elődök közül leginkább Turgenyev, a kor­társ Pausztovszkij, s az utódok közt, legjobb pillanataiban, Kaza­kov, Nagibin képes. (Nagyon távo­li rokonként a magunk irodalmá­ból illik itt megemlíteni Tamási Áront is, s a Georgikon-novellák, meg A festő halála érdeme szerint mostanában ritkán méltatott szer­zőjét Móra Ferencet.) Most, amikor az életből és az irodalomból egyre inkább ki­szorul a természet, s amikor egyre többet szenvedünk emiatt, az ilyen írások mind becsesebbek. Pris­vin elbeszéléseinek olvasása lel­ket üdítő kirándulás. Jól tette az Európa, hogy róluk születésének 100. évfordulóján — legjelesebb műfordítóink munkáit igénybe vé­ve — újabb válogatást­ adott ke­zünkbe. Koroknai Zsuzsa 1973. JÚNIUS 2.

Next