Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-02 / 22. szám - Ipper Pál: A hatalom körvonalai • könyvkritika • Vásárhelyi Miklós: A hatalom mestersége (Magvető) (10. oldal) - Tasi József: A felháborodó • könyvkritika • Rákosy Gergely: Általában hallgatunk (Magvető) (10. oldal) - Káldi János: A könyvhétre • vers (10. oldal) - Horgas Béla: Mennyország • könyvkritika • Robert Lowell: Régi dicsőségünk (Európa) (10. oldal) - Göncz Árpád: Fátyolos tükörkép • könyvkritika • Miloš Crnjanski: Carnojević naplója (Európa) (10. oldal) - Koroknai Zsuzsa: Prisvin • könyvkritika • Mihail Prisvin: Madártemető (Európa) (10. oldal) - Durkó Gábor: rajza • kép (10. oldal)
Áprily Lajos: Megnőtt a csend (SZÉPIRODALMI) Milos Crnjanski: Carnojevic naplója (EUROPA) Illyés Gyula: Haza a magasban — Teremteni (SZÉPIRODALMI) Kassák Lajos: Válogatott versek (MAGVETŐ) Robert Lowell: Régi dicsőségünk (EUROPA) Mihail Prisvin: Madártemető (EUROPA) Rákosy Gergely: Általában hallgatunk (MAGVETŐ) Vásárhelyi Miklós: A hatalom mestersége (MAGVETŐ) A felháborodó „Felháborodom, tehát vagyok.” Ez a Bálint György-i aforizma lehetne Rákosy Gergely jelszava is. Az már biztos, hogy csattanóra kihegyezett, nagy feszültségeket hordozó novella fő műfaja; nem véletlen, hogy hírnevét megalapozó kisregénye, Az óriástök is bekerült tíz év írásaiból válogató új kötete, az Általában hallgatunk novellái közé. Rákosy alaptémája egy tömeglélektani — és szociológiai — evidencia. Már a kötet első novellájában találkoztunk vele. A Kész őrület sémája: egy „dromedár” csépel egy fiút. Módszeresen agyonveri, számtalan bámészkodó szemeláttára. A konklúzió: „Egyenként fel voltak háborodva, de együttesen el bírták viselni .. Rákosy Gergely felháborító emlékeket őriz az ötvenes évekből Könnyen megrekedhetett volna a személyi kultusz torzulásainak — többnyire egy agrármérnök emlékein át szemlélt — groteszk-ironikus regisztrálásánál, a börtön-emlékek felkérődzésénél. Ám az író a jelenben is számos olyan jelenséget talál — sajnos —, melyek láttán — általában hallgatunk. (Tessék csak elolvasni a címadó elbeszélést!) A valóságot ábrázoló művész azonban nem hallgatja el felháborodását, s mert kitűnő stiliszta; a felháborodó végül is — felháborít. A lényeg megragadása után mit tehet a kritikus? Az írói eszközök számbavétele, Rákosy sajátos költőiségének (lásd: Jelentés a Terra —1-ről, Zíííí-túnú ...) elemzése külön tanulmányt érdemelne. A huszonkilenc elbeszélésből kettőt — szerkesztőként — bizonyára kihagytam volna; az irodalmi ál vitákat kigúnyoló Átél zéig és a „Fehér személyek” című hetilap újságírói módszerein élcelődő A riport jobban illene egy humoreszkgyűjteménybe. Pedig Rárkosynak van miből válogatnia... Tasi József A HATALOM KÖRVONALAI A két világháború közti korszak főként soviniszta indíttatású — de az évszázados nacionalizmusra is támaszkodó — világszemlélete nyomán valamiféle, évtizedekre kiható „Magyarországcentrikus” világpolitikai szemlélet alakult ki a politizáló közvélemény egy részében. Vásárhelyi Miklós könyve — ha nem is egyedül — segít felszámolni ezt a „Magyarország a világ közepe”szemléletet. Emlékiratokat ismertet: Winston Churchillét, a Harry Hopkins iratai alapján készült Roosevelt-emlékiratot, I. M. Majszkijét, Jacques Duclos memoárjait, De Gaulle háborús emlékiratait és Hitler tolmácsa, Paul Schmidt visszaemlékezéseit, öszszesen kétszázkilencven oldalon. És ebből alig néhány lapon esik szó Magyarországról. Így talán nem túlságosan merész az a következtetés, hogy bár Vásárhelyi nyilvánvalóan kiemelte az eredeti szövegekből mindazt, ahol a szerzőknek Magyarországról mondanivalójuk volt, az emlékiratokban — éppúgy, mint az általuk idézett korszak politikájának „csinálásában” —, Magyarországnak csak szerény rész jutott. Pedig a korszak, melyről a visszaemlékezések szólnak: a második világháború és környéke. Mi magyarok gyakran hisszük, hogy országunk szerepe a második világháborúban az áldozatok sokaságához hasonlóan nagy volt. A hatalom mestersége című kötet aligha akarta ennek ellenkezőjét bizonyítani. (Nem is tartozott feladatai közé.) Mikor letettem a könyvet, mégis ez volt az első gondolatom. Mint külpolitikai újságíró — és gyakori pártnapi előadó — gyakran találkozom ugyanis olyan kérdésekkel, amelyeknek megfogalmazásából kitűnik: a közvéleményben máig erősen él az említett „Magyarország-centrizmus”. Nem becsülöm le a szocialista Magyarország belpolitikájának vagy diplomáciai, nemzetközi tevékenységének jelentőségét. De mindig hibásnak érzem az olyasfajta nemzeti „szuperöntudatot”, mely nem veszi tudomásul a világpolitikában ténylegesen szerepet játszó erők valódi méreteit. Vásárhelyi Miklós összeállítása (a hat, nagyon sok mindenben különböző memoárból önkényesen ragad ki, idéz, ismertet, magyaráz részleteket) — jó szolgálatot tesz a két világháború alatti hatalmi erők realitásának megértésében. Egyebekben is jó szolgálatot tesz. Világjelenség, hogy az idő múlásával növekszik az érdeklődés a második világháborúról szóló memoár- és dokumentumirodalom iránt. Ez a magyar közönségre is érvényes. Állításomat alátámasztja Nemeskürty István Háborús rekviemjének sikere. Igaz, Nemeskürty munkája nem kis mértékben azzal keltett figyelmet, hogy a nem szakemberek számára elsőként mondta el a második magyar hadsereg pusztulásának történetét. De vajon mi magyarázza például a Zsukovemlékirat sikerét? Vagy azt, hogy a Teherán, Jalta, Potsdam című dokumentum-gyűjteményt a Kossuth Kiadó tavaly már a második, bővített kiadásban adta közre? Vagy még egy (kevésbé ismert) bizonyítékom. A. Sz. Csujanov Sztálingrádi naplója, melyet magyarul a Gondolat adott ki. A szerző nem remekíró. Még főszereplője se volt a történelmi csatának. Mégis: azzal, hogy objektív tényeket szubjektíven egymás mellé állít, izgalmas olvasmánnyá tette a könyvét. Vásárhelyi munkájának fő érdeme, egyszersmind legnagyobb fogyatékossága, hogy hat emlékirattal ismertet meg. De mintha kizárólag az étlappal szolgálna, s miután felkeltette az étvágyat, keveset tálal föl az ízesnek ígérkező falatokból. Könyvében Churchill sok-sok kötetes emlékiratára nem egészen hatvan oldal jut. (A szerzőnek minden bizonnyal valóságos szívfájdalmat okozhatott, mi mindent kellett kihagynia ahhoz, hogy ennyire összesűrítse Churchill életművét.) De Gaulle pedig már csak negyvennégy oldalt kapott. Ez tény és nem ítélet. Még csak nem is bírálat; sem Vásárhelyi, sem a kiadó ellen nem irányul. Hiszen inkább elismerés illeti őket, hogy egyáltalán hozzányúltak ezekhez a gyakran „kényesnek” nevezett írásokhoz. Nemcsak bátorságuk, hanem képességük is volt ilyen miniatürizált változatokban fölkelteni az eredeti művek iránti érdeklődést. Mert — szerintem— fölkeltették. Ez bizonyos kötelezettségekkel is jár. Azt hiszem, most, mikor a világ már huszonnyolcadszor emlékezett meg a Győzelem Napjáról, időszerű volna a politizáló, érdeklődő magyar közvéleménynek is teljes terjedelmében rendelkezésére bocsátani akár a Hopkins-iratokat, akár Majszkij emlékezéseit, akár pedig a Churchill- és De Gaulle-memoárokat. Indokolatlannak érzem viszont Vásárhelyi hangsúlyos címválasztását. Azt ígéri: beavat a hatalom mesterségébe. Holott ha másért nem, már terjedelmi okokból is legfeljebb a „mesterség” körvonalait vázolhatja. Lehetőségeiből még szó szerinti idézetre is alig futja, így hát az olvasó gyakran azt sem tudja: egy-egy történelmi személyiség tapasztalatainak hiteles interpretációját olvassa-e vagy Vásárhelyi véleményét? Mindezek csak észrevételek. Vásárhelyi könyve tanulságos olvasmány. Mindazoknak, akiket érdekel a múlt, a jelen és a jövő történelme, vagyis a politika. Ipper Pál KÖNYVEK Mennyország Robert Lowell három verses egyfelvonásosa nem okoz csalódást azoknak, akik fél éve megjelent válogatott verseiből (közel az óceán) megismerték és megszerették önelemző, szenvedélyes tárgyilagosságát, mely az angol vers és az amerikai történelem mélységeibe merülő költőnek támaszul szolgált téveszthetetlenül egyéni és jellegzetesen amerikai művészete megteremtésében. Drámatrilógiája csábít a megjegyzésre: Lowell versei drámaiak, de nem „dramatikusak”, és drámáit lírikusként építi, de soha sem „lírizál”. A két könyv látványosan igazolja, hogy a vers és a dráma is csak nyert ezen a kölcsönösségen. A három mű közül talán az Atyafim, Molineux őrnagy, ez a kevés szövegű, látomásos képeit gyorsan pergető egyfelvonásos a leginkább színpadra való; az Endecott és a György-kereszt a legkevésbé. Az Endecott első része vontatott, a figurák állva mondják szövegeiket. Endecott tirádáit viszont — igaza van a szellemes és lényegre törő utószót író Orbán Ottónak — Yeats vagy Eliot is magáénak mondhatná. Érdemes pár sort idézni belőlük: „Végül én voltam az egyetlen ember a világon. / Egyedül én, még én sem voltam magam, / én voltam vagy egy másik prédikátor. / Éreztem, ahogy eltaposott sáskák barna levőként / bordáim közt a szívem átszivárog.”. A Régi dicsőségünk című trilógiából nekem a harmadik, a Melville történetén alapuló Benito Cereno tetszett a legjobban. Démonikus és józan, kiábrándult és felszabadító egyszerre, végleteit az irónia kegyetlenül fölfokozza. A zászlót, mely nemcsak jelképezi, hanem különböző helyzeteiben és formáiban szinte éli a történelmet, a múltat és a jelent, az imádott és rettegett zászlót ebben a darabban hol vécépapírnak, hol borotválkozó kendőnek használják és a néger Bábu azt mondja a naiv és kegyetlen jenki kapitánynak, Delanonak, hogyaz „Egyesült Államok maga a mennyország”. Jellemző, hogy Delano a gúnyból mit sem ért meg, de a darab végén fölemeli pisztolyát és rezzenés nélkül végez a fehér zsebkendőt lobogtató Bábuval, majd megfontoltan belelövi az öt maradékgolyót is a halott négerbe. Lowell trilógiáját, miként koráb- Fátyolos tükörkép Milos Crnjanski, a szerb irodalom nagy öregje, lidérces álomként idézd fel a költőiszépségű, önéletrajzi ihletésű kisregényében, a Camojevic naplójában az első világháború keserves esztendeit. A csongrádi születésű író a Monarchia hadseregében szolgált; regényének pasztellfinom nyelvi szépsége, fegyelme, feszessége is közös emlékeket idéz: a Nyugat fénykorát juttatja eszünkbe. Nem csoda: Crnjanski részben Adyéval, Kosztolányiéval egy kulturális örökségen osztozott ismerős is, idegen is, részes is, tanú is; belülről, s mégis kívülállóként éli át nemzeti létünk e sorsfordulóját. A napló tükrében nem magunkat látjuk, hanem egy áttetsző fátyolba burkolt álomképet; osztrákok, csehek, magyarok, szerbek, bosnyákok tántorognak Carnojeviccsel Galícia ködbeborult erdeiben, rohamoznak kábulton sárbafulladt orosz állásokat, járják szürke kis lengyel garnizonvárosok kávéházait, s szőnek álmatag, szép szerelmeket szőke hadiözvegy ápolónőkkel. Az acélzivatarból Carnojevic megmenekül, de megtámadja a kor betegsége, a tüdőbaj, s magához vonzza múltja, mely Bécsben is végigkísérte; nagyálma szerb testőreivel őriztette. Szentendrén át hazatér élete végállomására, a Dusán cár képe képe alatt égő mécsek és fekete pravoszláv ikonok szerb Bánátjába. Adyt Crnjanski mutatta be szerb kortársainak; Crnjanskit — mint annyi más kitűnő szerb írót — Csuka Zoltán a magyar olvasónak; ő fordította nagyregényét, az Örökös vándorlást, s e gyöngyszemnyi kis remekművét is magyarra. Elérte, amit egy fordító elérhet, vágyat kelt az olvasóban, bár olvashatná Crnjanski írásait anyanyelvén, szerbül is. Göncz Árpád Durkó Gábor rajza KÁLDI JÁNOS: A könyvhétre „Ahhoz, hogy a könyv befejezett legyen, te kellesz, olvasó.” Kosztolányi Dezső Bizony, csak szomorú töredék, széltépte, árva monológ, zokogó torzó, csonka sor, és mindenképpen befejezetlen a mű, ha nem lesz lélekké benned, olvasó. Te adhatsz neki szárnyakat, te veted rá a sugarat, te emeled föl, akár a zászlót. Ha él, csakis általad, s ha zeng, csakis rajtad át; nélküled, bizony, félálom csupán, ködtakart, őszi sík, semmiség. ban verseit is, Orbán Ottó fordította, akit jól láthatóan nemcsak a nehéz feladat és Lowell jelentősége, hanem a sajátjáéval rokon költői világ is vonzott a magyar szöveg megalkotásában. Horgas Béla Prisvin Nem avult író-e már Prisvin? A kegyetlen (és tiszteletlen) kérdésre nincs egyértelmű válasz. Jegyzetei, személyes vallomásai fölött — jóllehet az író, aki 1873-ban született és 1954-ben halt meg, még a második világháború után is publikált új műveket — szinte tapinthatóam ott lebeg a 19. század. Pontosabban az orosz irodalmi fin de siécle, a maga végtelenül finom és érzékeny — számunkra már túlságosan íinom és túlérzékeny — lelkével. Más élményt kínálnak azonban novellái. Először is: Prisvin remek történeteket tud és remekül beszéli el őket Sűrű, igazi (néha realitásukban, néha meg épp mesés és csodás mivoltukban igazi) históriákat mond emberekről és állatokról, az ember és a természet ősidőktől való szimbiózisáról és szűnni nem akaró küzdelméről. Másodszor — és ez talán még fontosabb —: valami különös, együttérző és mindent láttató erővel ábrázolja a természetet. Az északorosz tájat (ahol minden színnek legalább huszonnégyféle árnyalata van) éppúgy, mint a kirgiz sztyeppék élesen kontrasztos sivárságát. Finomsága és érzékenysége ezen a talajon csodás virágokat hajt; a legapróbb fűszál hajlékonyságában is meglátja a szépet, rácsodálkozik és olvasói szemét is csodálkozásra nyitja. Szakmája szerint mezőgazdász, mestersége szerint etnográfus — Prisvin úgy festi le az erdők, mezők, vizek szépségét, ahogyan csak néhány más orosz író: az elődök közül leginkább Turgenyev, a kortárs Pausztovszkij, s az utódok közt, legjobb pillanataiban, Kazakov, Nagibin képes. (Nagyon távoli rokonként a magunk irodalmából illik itt megemlíteni Tamási Áront is, s a Georgikon-novellák, meg A festő halála érdeme szerint mostanában ritkán méltatott szerzőjét Móra Ferencet.) Most, amikor az életből és az irodalomból egyre inkább kiszorul a természet, s amikor egyre többet szenvedünk emiatt, az ilyen írások mind becsesebbek. Prisvin elbeszéléseinek olvasása lelket üdítő kirándulás. Jól tette az Európa, hogy róluk születésének 100. évfordulóján — legjelesebb műfordítóink munkáit igénybe véve — újabb válogatást adott kezünkbe. Koroknai Zsuzsa 1973. JÚNIUS 2.