Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1973-02-03 / 5. szám - Szerkesztőség: A műfordítás kritikája. Vita az írószövetségben • Tájékozódás (7. oldal) - R. Zs.: Az íróké a szó • Tájékozódás • A Voproszi Lityeraturi cikke (7. oldal) - Pethő Attila: Corpus • kép (7. oldal) - Sz-y: Vendégünk: Erskine Caldwell • interjú • Caldwell amerikai író (7. oldal)

1973. FEBRUÁR 3. TÁJÉKOZÓDÁS A MŰFORDÍTÁS KRITIKÁJA Vita az írószövetségben A műfordítás-kritika helyzetéről rendezett vitát az írószövetség mű­fordítói szakosztálya. Vitaindítójá­ban Rákos Sándor röviden össze­foglalta a gondokat: régi panasz, hogy a műfordítók munkáját nem becsülik meg eléggé — erkölcsileg sem. Műfordítás-kritika pedig gya­korlatban nincs. Hiányát leginkább a költői műfordítók érzik. A kriti­ka gyakran nem is hajlandó a lí­rafordítói életművet az egész köl­tő-életmű részeként elfogadni. Orbán Ottó a lírafordításról, il­letve annak kritikájáról beszélt. A szakosztály, mondta, azzal a szán­dékkal rendezte meg a vitát, hogy ezúttal ne „panasznapot” rendez­zen, hanem elemzően foglakozzon a helyzettel, s keresse a megoldás útját. A kérdés az egész magyar irodalmi közéletet érinti. Közhely már a magyar műfordítás magas színvonala, az a tény, hogy magya­rul olvasni úgyszólván az egész világirodalmat lehet. Kevesebb szó esik arról, hogy ma ez a szakma már-már kihalási gondokkal küzd. Egy-egy fordítandó verses­kötet szerkesztője még néhány éve is a legjobb költőink közül válo­gathatott a versek szétosztásakor. Ma nehezen talál utat hozzájuk. A valóban magas színvonalú műfor­dítót keresni kell. A régiek elked­vetlenedtek, kiöregedtek, sokan — mert már nem kényszerülnek rá — nem vállalják ezt a munkát A megoldás: jöjjenek a fiatalok. A fiatal költőkben azonban — úgy látszik — nincs ilyenfajta érdeklő­dés. A műfordítói szakosztály ve­zetősége megpróbálta kinyomozni ennek okait, nem sok eredmény­­nyel Ezután a műfordítás kritikájáról szólva elmondta, hogy a költészet­ben valamiféle kritikája még csak van a fordításnak. A könyvrecen­ziók általában egy-két formális szóval intézik el a műfordítót. Pe­dig ami Magyarországon e téren történik: csoda. Egy kis ország népe nem hajlandó elfogadni nyel­vi-kulturális elzártságát Jelen van a világirodalomban. A kritika sokszor mintha nem látná: a magyar irodalom beletar­tozik egy nagyobb egységbe is, a világirodalomba, s annak eredmé­nyei is tükröződnek benne. Néhány éve, amikor az új költők jelentke­zését várták, nagy meglepetést okozott: nem ott jelentkeztek, ahol várták őket. Nem számoltak azzal a ténnyel, hogy ezekben az években kulturális tudatunkba felszívódott a legújabb angol, francia, spanyol költészet — beleépült a magyar költészetbe, így aztán a műfordí­tás iránti közöny — a magyar vers, a magyar líra iránti közöny. A kritikusi közöny ezért menthetetlen. Benyhe János, az Európa Kiadó szerkesztője a prózai fordítás problémáit foglalta össze. Ami el­ismerést egyáltalán kapott a mű­fordítás, azt szerinte is a versfordí­tás kapta. A prózai fordításnak semmiféle tekintélye nincs. A kö­zönség többnyire észre sem veszi, hogyan „fordulnak magyarra” ol­vasmányai. S ha észreveszi, akkor is magától értetődőnek tartja: va­lahol van valaki, aki tud egy ide­gen nyelvet és szavak helyett sza­vakat ír. Nehéz volna megállapíta­ni, melyik közöny ihlette a mási­kat: a kritikusi közöny a közönsé­gét vagy a közönségé a kritikuso­két. Ha prózai fordításról mégis szó esik valamely kritikában az „ad hominem” bírálat: a fordító személyének szól, más jellegű, pél­dául írói tekintélyének eredménye. Ha mégis elemzően nyúlnak egy­­egy fordításhoz, azt hályogkovács módra teszik. Ennek legfőbb oka a magyar nyelvérzék hiánya. Gon­dolkodásunk belefullad az indo­európai nyelvi tengerbe. Mi a megoldás? A kritikusok sokat tehetnek. Megteremthetik a műfordítók megbecsülésének lég­körét. A saját munkájuk érdeké­ben is­­ foglalkozhatnak többet anyanyelvünkkel, a nyelv szelle­mével, így a magyar nyelv világán belül, az eredetitől független pró­zai alkotásként ítélhetnék meg a lefordított szépprózai műveket. Elbert János a drámafordításról beszélt. A fordító két dolgot vár kritikusától — mondta —: hogy nagyobb nyilvánosságot adjon a munkájának s ami a legfontosabb: elemezze ezt a munkát. Ez utóbbi­ra már nemigen van lehetőség. A drámai előadások kritikái csaknem A Voproszi Lityeraturi című szovjet irodalmi folyóirat körkér­déssel fordult néhány neves iro­dalomtörténészhez, kritikushoz, íróhoz. Az utóbbiaktól a követke­ző két kérdésre vár választ: 1. A nemzeti-művészeti hagyo­mányok — köztük a stílus, a mű­fajok, a költői nyelv — fejlődésé­ben és gazdagodásában vélemé­nye szerint milyen szerepe van a más irodalmak, vagy, tágabb érte­lemben, nemzeti kultúrák megis­merésének? Hogyan képzeli el sa­ját tapasztalatai alapján e köl­csönhatás „mechanizmusát"? 2. Az alkotói kapcsolatok mely formáit tartja a legeredménye­sebbnek, s nézete szerint milyen feladatokra hivatottak az alkotói szövetségek, a kiadók, a folyóirat­szerkesztőségek stb. a nemzeti kultúrák kölcsönös megismerésé­nek elősegítésében és elmélyítésé­ben?★ A sok érdekes felelet közül né­hány, hazánkban is ismert író, köl­tő válaszát emeljük ki. Csingiz Ajtmatov kirgiz író ki­fejti, hogy minden írónak megvan a maga szférája, amelyből erejét meríti és tehetségét táplálja. Ami­kor „a maga anyagához” nyúl, sza­badon szárnyal és emlékezetes mű­veket alkot. A szabálynak azonban kivételei is vannak, amelyek aztán új szabályokat teremtenek. A múlt Irodalmából elég Lev Tolsztojt em­líteni: Hadzsi Murat­ ja a művészi tökéletesség példája. Csodálatos benne a másfajta nép jellemének pontos pszichológiai átélése. „Al­kalmam volt — mondja Ajtmatov — elbeszélgetni Hadzsi Murat le­származottjaival. Azt állítják, hogy Tolsztoj jellemrajza hiteles és pon­tos. Hogyan sikerülhetett? Ez (az embert általában értő) Tolsztoj ha­talmas szívének titka. A Hadzsi Murat írója így adott nekünk pél­dát a múltból arra, hogyan lehet egy (idegen) jellem mélyére, az ob­jektív tárgyak lényegébe hatolni ... Korunk — folytatja az író — nagy­szerű pótfeltételeket teremt a más­nyelvű kultúrák megismeréséhez. Valamennyi mai szovjet nemzeti­ségi irodalom kettős bázisú: tulaj­don tradícióira és a gyerekkorunk óta ismert orosz irodalom hagyo­mányaira épült. Két áramlat ömlik így egybe, s minden bizonnyal elő­segíti az új típusú irodalom kikris­tályosodását.” mindig napilapban jelennek meg. Ha a fordító neve mégis előtérbe kerül, az legtöbbször nem szül jó vért, az olvasók, a beavatottak sze­mélyes okokat keresnek mögötte. A Nagyvilág szerkesztőjeként el­mondta, hogy a folyóirat feladatá­nak tekinti a műfordítás-kritikát. Az elemző tanulmányok publiká­lása azonban legtöbbször gyakorla­ti nehézségekbe ütközik. Kiugró esetekben lehet nagy publicitása a műfordításnak, így lehetett pél­dául megbecsülést szerezni Németh László Tolsztoj-fordításainak. A másik lehetőség: az olyanfajta glosszák, mint Garai Gáboré volt az Élet és Irodalomban egy szink­ronizált tévé­film magyar Shakes­peare-szövegéről. A beszámolókat követő vitában felszólalt Radó György, aki úgy ítélte: a hiba nem a kritikusokban van; a napilapok és nem utolsó­sorban az Élet és Irodalom szer­kesztői gyakorlata az oka annak, hogy nincs elemző műfordítás-kri­tika. Hozzászólt a továbbiakban Imécs Béla, Bajomi Lázár Endre, Bernáth István. Rákos Sándor ösz­­szefoglalójában elmondta: a kér­dés iránti érdektelenség szellemi életünk betegsége. Az orvoslás út­jait keresve megemlítette, hogy a szakosztálynak talán módja lesz évkönyvet megjelentetni műhely­­tanulmányokkal, vitákkal. A Mű­fordítás című kiadványt is méltóbb formában publikálhatják. Ajtmatov az eleven, közvetlen — díszes külsőségek nélküli — kap­csolatokat tartja termékenyítőnek. Kifogásolja, hogy az irodalmi lap­ok egy-egy évforduló alkalmából „öm­lesztve” köztik a különböző nemze­tiségek irodalmát. Dátumokhoz nem kötött, egyenletesebb és átgon­doltabb publikációra lenne szükség. Szilva Kaputikjan, örmény köl­tőnő szerint „a kultúrák kölcsön­hatása nagyon érdekes, bonyolult és sokrétű folyamat, nem szabad leegyszerűsíteni, ahogy némelyik cikkíró vagy felszólaló teszi... aki néha olyasmit próbál bizonyítani, hogyan hatott valamelyik hanti (osztják) költő két-három sora az egész grúz vagy Utván költészet fejlődésére. A nemzeti kultúra — folytatja — nem holmi levegőben lebegő, elvont fogalom. Magában hordja minden egyes ember; vala­mennyi egyén alkotó erejéből és gondolkodásából tevődik össze. A nemzeti kultúra jellege az egyén­ben tükröződik, aki viszont a maga természetének, lelki alkatának vo­násait adja át annak.” A továbbiakban azokról a válto­zásokról beszél, amelyek nemcsak az ország külső arculatán, de az emberek lelki konstrukciójában is nyomot hagynak. Az irodalmi for­dítások, könyvkiadások, kiállítások, fesztiválok, s természetesen a sze­mélyes kapcsolatok tulajdon­ké­pünk szeretetére és a testvéri né­pekhez való ragaszkodásra nevel­nek. Az orosz közvetítő nyelvből való fordítás helyett — amelyet a köl­tőnő „háromlépcsős rakétának” ne­vez — szerencsésebbnek véli azt a már lassan meghonosodó gyakor­latot, hogy a különböző köztársa­ságok egyetemein egymás nyelvét és irodalmát tanulmányozza né­hány, erre kedvet és tehetséget ér­ző diák. Valentyin Katajev orosz író Go­golt említi példaképpen két nem­zeti kultúra művészi egybeolvasz­­tására. „Gogol soraiból mindig ki­­érzem az ukrán népi kultúra hatal­mas erejét. Gogol a nép nyelvét vitte az irodalomba, az ukrán hu­mort, a varázslatos gyikanykai me­sét, olyan fordulatokat honosított meg az orosz nyelvben, amilyene­ket sohasem tudott volna „megal­kotni” egyetlen „színorosz” író sem, de amelyek, néha egészen váratla­nul, még a tőle alkatilag idegen írók, például Leszkov műveiben is éreztetik hatásukat. Gogol, hogy úgy mondjam, russzifikálta a kis­­orosz művészi elemeket, méghozzá öntudatlanul, hiszen egyszerre volt ukrán és orosz író.” Az alkotói kapcsolatok formáiról a­z író így vélekedik: „Olvasni és utazni az országban: ez a legjobb módszere a különböző nemzeti kul­túrák megismerésének. Az embe­reket hétköznapjaikban lehet meg­ismerni, nem akkor, amikor szer­tartásos kenyérrel-sóval fogadnak. A nem hivatalos találkozások érde­kesebbek és természetesebbek.” Vitalij Korotics ukrán költő a nemzeti kultúrák közös és eltérő vonásait elemzi. „Ez a két szó: szovjet irodalom, nem formális ki­fejezés. Minél magasabb színvona­lú egyik vagy másik nemzetiség irodalma, annál gazdagabb az egész, a szovjet irodalom... Minden nép legjobb íróinak nyelvén beszél ma­gáról és vágyairól, s mi, amikor barátainkat hallgatjuk, nemcsak rá­juk, magunkra is gondolunk. És ettől persze hogy gazdagabbak le­szünk. Úgy vélem, a mai balti p­ró­­za máris óriási hatással van az egész szovjet regényírásra. Az uk­rán próza p­edig Ajtmatov prózá­jával rokon, még s­tíluseszközeiben is. Fontosnak érzem, hogy létezik egy bizonyos (össz-szövetségi) mér­leg, amelyen valamennyi szovjet költő valamennyi sorát egyformán mérik. Ez a mérleg mindig jelzi a rossz verset, akármelyik nemzeti­ség irodalmából származzék. Egy­­egy költő sikere vagy kudarca min­dig közös öröm és közös bánat.” A kapcsolatteremtés formáiról úgy vélekedik, hogy az irodalmár­nak előbb tömeges kapcsolatot kell keresnie a testvéri nép íróival, kul­turális vezetőivel. Később a széles körű kapcsolatot a kölcsönös alko­tói segítség jegyében kis, meghitt baráti körre kell szűkíteni. ★ A kérdések és a válaszok azért érdekesek, mert a sokarcú ország — nemzeti kultúráinak, hagyo­mányainak sokféleségével — „bel­földi” viszonylatban is rengeteg felfedeznivalót tartogat. Főként az íróknak, akiknek éppen e kul­túrák összefogása, egybevetése, gazdagítása a feladatuk. R. II. AZ ÍRÓKÉ a szó Sz­y VENDÉGÜNK: — Erskine Caldwell Egyetlen napig volt vendégünk Erskine Caldwell amerikai író. A Georgia államból származó író ta­lán leghíresebb regénye, az 1932- ben megjelent Dohányföldek, ha­mar meghozta a világhírt szerző­jének. Caldwell ma hetven éves, eddigi publikációinak száma ötven körül van. Magyarul megjelent főbb művei: a Dohány­földek 1948-ban, az Embervadá­szat 1949-ben, az Is­ten földecskéje 1957-ben, a Könyör­gés a kelő naphoz 1960-ban. — Miért „kukkantott” be átuta­zóban Budapestre is? — Először is nagyon szeretek utazni. Fiatalabb koromban útja­imról rendszeresen beszámoltam riportokban, útijegyzetekben. Ma már csak utazom. Ezenkívül­ érde­kel Közép- és Kelet-Európa. Nem először vagyok itt. 1937-ben jártam Csehszlovákiában és Magyarorszá­gon. A Dunától északra címmel ír­tam erről riportkönyvet. 1949-ben is jártam Budapesten. Most csak nagyon keveset láthattam a város­ból, de még így is egészen más a benyomásom, mint akkor, közvet­lenül a háború után volt. — Nemrégen újabb regényt adott ki, Barnshow Neighbourhood cím­mel. Milyen kérdések foglalkoztat­ták? — A négerek és a fehérek együtt­élése foglalkoztat legtöbbet mosta­nában. Ez a regényem — mint sok korábbi művem is — erről szól. Az amerikai társadalomban égető prob­léma az Integráció. — Pontosan mit ért ezen a fo­galmon? — Az integráció az iskolában kezdődik, ha nem korábban. Itt is, mint az élet más területein: az ut­cán, az áruházakban és a munka­helyeken meg kell szüntetni az el­különítést. Természetesen a legne­hezebb feladat az emberek gondol­kodásának megváltoztatása. A tu­dati fejlődés lassú folyamat. — Mi a véleménye a kortárs amerikai irodalomról? — Nem olvasok. Régebben na­gyon sok könyvrecenziót írtam, ezt már abbahagytam. De ismerem az újabb törekvéseket. Nem szeretem a moderneket Sokkolják az olvasót, de nem igazán szuggesztívek.

Next