Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-20 / 3. szám - Galsai Pongrác: Jó színész volt-e Petőfi? • színikritika • Fekete Sándor: Borostyán, a vándorszínész, rendező Turián György, kecskeméti Katona József Színház (13. oldal) - Szántó Piroska: Pieta II. • kép (13. oldal) - Bátki Mihály: Keressük Csokonait • Csokonai-emlékműsor, rendező Horváth Jenő (13. oldal) - Vadas József: Beszéljünk a grafikáról • képzőművészet-kritika • Mai jugoszláv grafika, Szépművészeti Múzeum | Kovács Imre, Mizser Pál, Stúdió Galéria | Engel Tevan István, Fényes Adolf terem | Iparművészeti Főiskola diplomakiállítása (13. oldal)

GALBA! PONGRÁC: Színház jó színész volt-e Petőfi? A mi Petőfi Sándorunk éppen százharminc éve volt vándorkomé­diás Kecskeméten. Abban a csinos alföldi városban, ahol most a Pe­tőfi színészi kóborlásairól szóló vígjátékot adják. Kecskemét színháza és művé­szetpártoló közönsége helyi év­fordulót ül tehát az országos jubi­leumban. S hogy tálentumos aktor volt-e a süvölvény Petőfi, vagy színpadi dobbantásával csak a port fölverő, lelkes komédiás? Ma már nem le­het kideríteni. Érvek kiabálnak jobbról s balról is. E sorok írója éveket töltött azzal, hogy a közel­múlt néhány színészzsenijének pá­lyáját — írott dokumentumok és saját, délibábos emlékei alapján — megrajzolja. Ismeri tehát a fel­adat nehézségét. Egy-egy színészi alakítást néhány évtized távolából is jórészt csak a képzeletünkkel lehet felidézni. Hát még százados ködökbe zseblámpázva! A nagy te­hetség rendszerint nemcsak első­rendű műfajában tehetséges. Gon­doljunk a föltaláló Michelangelóra, a színész Moliére-re, a természet­­tudós Goethére, a piktor Jókaira, vagy akár az ügyesen rajzolgató Petőfire is. Hozzá Petőfinek már a tekintetében is volt valami dele­jes erő, föllépésében nem akármi­lyen, szuggesztív magabiztosság, s még öltözködésében sem kerülte a színpadias hatásokat. Ez arra vall, hogy a fészerpódiumokon és a kocsmarivaldákon is egyénit mu­tathatott. De tudjuk, élete penge­éles helyzeteiben sem tudott ala­­koskodni, mimikrizni, „színt ját­szani”. Ami viszont a másik serpe­nyőbe dob nem csekély súlyokat. Fekete Sándor, az irodalomtör­ténész, Petőfi­ könyvében a költő színészi érdemeire szavazott. El­hallgattatva, vagy legalábbis el­csitítva ezzel egy mindenben pél­daszerű lángelme fogyatékosságá­ra vonatkozó, évszázados kunco­gást. Fekete abból indult ki, hogy Petőfi a reformkori színjátszásban is az egyszerűség szóvivője lehe­tett. S ha így igaz, a „fennebb stíl­ben” deklamáló, karjukkal a leve­gőt kaszaboló, hangjukat recseg­tető dali­színészek közt akadhatott ellensége bőven. Akik végül is le­utálják a deszkákról. De, hogy Pe­tőfi ezt a rebellis egyszerűséget milyen művészi hitellel — átélő és alakító készséggel — fejezte ki? Ezt ma már lehetetlen kinyo­mozni. Fekete Sándor mindenesetre színművet is írt a maga pozitív föltevéséből. Lévén gyakorló drá­maíró. Két gondolatokban gazdag — sőt talán túlterhelt — darabját mutatta be korábban a Huszonötö­dik Színház. A Borostyán, a vándorszínész egy igen rokonszenves és eredmé­nyes filológiai kutatómunka „szor­galmi feladataként” készült el. Szinte játékos ráadásul. Az ada­tokhoz tapadó fantázia külön kedvteléséből. Olyasformán, ahogy a házépítő, munkája végeztével, maga és családja örömére még összeszerkeszt egy filagóriát is. S ki is cifrázza csinosan. Ebből a tehetséges és szemre­­való barkácsdrámából hiányzanak a nagy gondolati feszültségek. Csak, szín van benne, játék, friss kedély. Aminél mi sem természe­tesebb. Hiszen a húszéves Petőfi még nem juthatott el a jelentős felismerésekig. Szereplőtársainak pedig, akik körülnyüzsögtek — a dalt­színészeknek, delnőknek, élve­vágyó kosztosasszonyoknak s a helyi „notabilitásoknak” — aligha lehetett erős oldaluk az elmeél. Ez a táblabíró- és ripacsvilág eleve meghatározza a darab vígjátéki stílusát. Anekdoták elevenednek meg a színpadon. Tréfába illő hő­sök marják egymást. Primadonnák viszálykodásai, szereposztási ma­nőverek, gyorsan elévülő szív­ügyek, kegyúri oktondiságok ka­varják a cselekményt E harmad­­osztályú valóságban Petőfi „stílus­háborúja” az egyetlen komoly elem. Különben hagyományos víg­játéki fordulatok peregnek le előt­tünk. Néhány szópatron is elpuk­kan. S a párbeszédek olykor egy nívós librettó szövegéhez hasonlí­tanak. Fekete Sándor nem vállal sokat. De amire vállalkozik, állja. Valóban „életképeket” ad Petőfi színészmúltjából. De úgy, hogy színpadképeiben igazi elevenség van. S ha némely jelenete túlnyúj­tott is — a néző jó közérzettel hagyja el a színházat. Turián György, a kecskeméti Katona József Színház gyakorlott rendezője elsősorban a komikai elemeket élezte ki. Rettegi Frido­­linra gondolhatott meg a pölöskei nótárius világára. Pacsuli- és tu­­bákillat árasztja el a színpadot. A rendező nagy erénye, hogy Petőfi alakját sikerült kimentenie ebből a szagdús légkörből. S ez jórészt Úri István rokonszenves alakításá­nak köszönhető. Látszik, hogy a színészek — Bende Ildikó, Mojzes Mária, Szabó Éva, Székhelyi József, Baranyi László, Perényi László s a többiek — sem kedv nélkül vet­tek részt a játékban. A mérték megtartása azonban nem mindig sikerült. A színészek a „Griseldis” és a „Lear király” próbáin a régi komédiás stílust utánozzák. Igen mulatságosan. Kár, hogy ez a stí­lus olykor a saját szövegükből is kiütközik. Jó Színész volt-e Petőfi? Nem tudhatjuk. De kétségtelen, hogy e talányból jó színdarab született. Szántó Piroska: Pieta II. KERESSÜK CSOKONAIT A Csokonai-emlékanűsort ren­dező Horváth Jenő tervezte dísz­let laboratóriumi rendet és tiszta­ságot sugároz. Az Irodalmi Szín­pad vegykonyhájában hosszú hó­napok, évek kísérletező munkája nyomán alakul, formálódik a versmondó est, az irodalmi est műfaja, veszít korábbi sajátossá­gaiból és gyarapszik új tulajdon­ságokkal. Nem kétséges: szükség volt er­re a váltásra. A függöny előtt szabályosan meghajtó versmon­dók és a szép szabályosan elhang­zó versek csak addig nyűgözték le a nézőket, amíg ezek a műsorok ritkaságszámba mentek. Most az Irodalmi Színpad minden eddigi­nél konokabb igyekezettel törek­szik arra, hogy valóban az iroda­lomnak — igaz, az utóbbi időben ezen főként költészetet értettek — legyen valóban színpada. Ezért új eszközökre, újfajta megközelítés­re volt szükség. S ez azt jelenti, hogy az évfordulók szorításában egymást gyors ütemben követő műsorok hasonló alapanyagból készülnek ugyan, de mindig más és más keverési arányban: kísér­let folyik egy olyan, nagyhatású robbanóanyag előállítására, amely nemcsak durran, hanem hasznos terhet is röpít a magasba. A hasonló alapanyag részben lehetne azonos is: a néhány hét­tel ezelőtt látott Petőfi-emlékmű­­sor egyik darabja — az Egy ká­lomista pap s Csokonai... kezde­tű vers — nyugodtan szerepel­hetett volna ebben a Csokonai Vi­téz Mihály ébresztése című ösz­­szeállításban, amellyel a költő születésének kétszázadik évfordu­lójára emlékezik az Irodalmi Színpad. Bizony, ezt az esztendőt más körülmények között talán Csokonai-évnek neveznénk. Ady Endre verse, a Vitéz Mi­hály ébresztése vezeti be az estet, Verder Tamás lázas, szép előadá­sában, majd Szilvássy Annamá­ria, Győry Franciska, Szilágyi Ist­ván, Cs. Németh Lajos és Deák B. Ferenc friss, fiatalos hangon és tűzzel szaval Csokonait Kár, hogy hamar abbahagyják és meg­próbálják elmagyarázni azt, amit vagy tudunk, vagy a versekből érzünk: a költő életének kálvá­riáját, kollégiumból való kicsapa­­tását rebellis szellemét. Igaz, olyan finomságokról nem tudunk, hogy melyik magyar opera melyik dalával gúnyolták egyik profesz­­szorukat a tréfás kedvű diákok és hogy miért lábadt könnybe a rab Kazinczy Ferenc szeme ugyanennek a dallamnak halla­tára, s ezt valószínűleg a versek­ből sem érezzük meg. Ez esetben viszont nincs is rá semmi szük­ség: fölösleges teher, amitől a legjobb megszabadulni. Nélkü­lük bizonyára hatásosabb és szó­rakoztatóbb lett volna Vargha Balázs jelenete, A perbefogott, Csokonai kollégiumi éveinek ke­resztmetszete. Talán még annyira hatásosra, szórakoztatóra is sike­redhetett volna, mint a Dorottyá­ból készült montázs, ez a zenés, táncos rokokó életkép. Rokokó? Nem jobban, mint maga a Do­rottya, ahol a rokokómitológia csupán a felszín s alatta józan okosság, egészséges, természetes­ség és bővérű indulatok rejtőz­nek. Seprővel, fakanállal és faze­kakkal felszerelve indulnak harc­ba a vénlányok ebben az első magyar komikus eposzban, hogy csúfos kudarcukkal ne a szeren­csétlen sorsú aggszűzeket, hanem egy életformát tegyenek csúffá. A már említetteken kívül Dőry Virág, Losonczy Ariel, Pólyák Zoltán és a címszerepben Bodnár Erika vettek részt a jókedvű já­tékban, s ébresztettek reményt a nézőtéren, hogy effajta jóízű mu­latságban máskor is lesz részünk — és nemcsak kerek évfordulók idején. Bátk­i Mihály 1973. JANUÁR 20. MŰVÉSZET Képzőművészet Beszéljünk a grafikáról Színvonalas és tanulságos a Mai jugoszláv grafika című kiállítás a Szépművészeti Múzeumban. Színvonalas azért, mert a húsz alkotó száz munkája között alig akad teljesen érdekte­len mű. A dekoratív ábráktól a játékos ötleteken át az összetett ér­zelmi állapotok kifejezéséig szinte minden szólam fölhangzik ebben a nagy­számú és mégis egységes kórusban. Irányzatokról nehéz len­ne beszélni, mert egy-egy alkotás­ban sokféle iskola hatása kevere­dik. Helyesebb, ha olyan egyénisé­gekről ejtünk szót, akik úgy segí­tik egymást, hogy igyekeznek minél jobban odafigyelni a saját munká­jukra. Így adódik, hogy miközben a hatvanas évek elején robbanás­szerűen megújuló hazai grafika eredményeinek ismeretében mi ma­gyarok kissé elteltünk önmagunk­kal, sportnyelven szólva olyanok is beértek bennünket, akikről csak a ljubljanai Nemzetközi Grafikai Biennálé jó híre óta hall egyre töb­bet a művészeti világ. Most is irigy­lésre méltóan rangos tárlat fogadja a látogatót, és jelentős művésze­ket üdvözölhetünk. Bernik Janez az élet mindennapos jeleneteiben is felfedezi a végzetes drámát; Kiar Mesko tündérekké varázsolva lep­lezi le az elszánt gonosztevőket; Debenjak Riko a gyilkos sötétség­ről mond ítéletet technikailag is mesteri műveiben. És a tanulság? Ha az eddigiekből még nem derült volna ki, senki sem elégedhet meg büntetlenül az elért eredmények­kel. A jugoszláv grafika tömegbá­zisa a második világháború évei­ben alakult ki, amikor az illegáli­san készített és terjesztett lapok kézről kézre jártak. Erre az alapra azonban újabb és újabb kezdemé­nyezések épültek, és a jugoszláv grafika éppen ezzel a dinamikával őrzi közéleti hagyományait és te­remt magának egyre nagyobb kö­zönséget. A kezdeményező kedvet és az emberek formálásának hitét hiá­nyolom Kovács Imre grafikusművész munkáiból. Mér­téktartó fegyelmezettség jellemzi a Stúdió Galériában látott lapokat, amelyek azonban sem tematikailag, sem a művészi gondolkodásban nem mutatnak egységes és határo­rozott törekvést. Semmivel sem érzem jobbnak egy másik fiatal alkotó Mizser Pál festőművész grafikáinak tárlatát, amelyet szintén a Stúdió Galériá­ban rendeztek. Itt látni,­ hogy a bá­torság nem mindig erény. Ha nincs fedezete, felelőtlen kalanddá vál­hat. Mizser képeiről az az ember benyomása, hogy felületes utánér­zések és megértés nélkül használt absztrakt jelek. A Fényes Adolf teremben bemu­tatkozó Engel Tevan István is fiatal grafikus. Becsületes mes­­te­rem­ber, ismeri szakmáját, szor­galmasan és aprólékosan dolgozik. Akkor van elemében, ha egy kö­zépkori öltözetet vagy városképet kell megörökítenie, ha van miből meríteni érdekes motívumokat. A mai élet egyszerű formáival és nagy összefüggéseivel azonban ke­veset tud kezdeni, s hogy elkerül­je az unalmasságot, indokolatlan montázsokkal osztja fel az egysé­ges teret. Annál meggyőzőbb az Iparmű­vészeti Főiskola Typo-grafikai tan­székén most végzett hét növendék diplomakiállítása az intézmény dísztermében. Elég szembesíteni Engel Tevan István szárnyalni akaró könyvborítóival Németh Zsuzsa szellemes és ele­gáns címlapterveit Verne Gyula re­gényeihez. Bár az idei évfolyam va­lamivel halványabb anyagot mutat be a tavalyinál és a tavalyelőtti­nél, nem túlzás azt mondani, hogy a tanárok és diákok jó munkát végeztek, ízléses csomagolások, pla­kátok, szemléltető ábrák, neonok, útjelző táblák és prospektusok so­rakoznak a tablókon. „Breznay Lí­via köszönti a türelmes olvasót, aki veszi magának a fáradságot, hogy e minőségi nyomtatványt figyelem­re, sőt olvasásra is méltatja, mely nyomtatvány tudósít... e hajadon négy éves keserveinek és megpró­báltatásainak, valamint elmélyült stúdiumainak mikéntjéről” — olva­som a kedves sorokat. És valóban: ismerve a „napi termést”, itt csu­pa jó minőségű munkát látok. Bár a művek között lehetne különbsé­get tenni, ne bocsátkozzunk jósla­tokba, ma még nem lehet ponto­san tudni, ki képes többet hasz­nosítani az életben mindabból, amit az iskolában tanult. Marad­junk abban, hogy a mostani tárla­ton Birtalan Katalinés a műfaj tör­vényeit legkövetkezetesebben érvé­nyesítő plakátok. Breznay Lívia egyszerű elrendezésű és didaktikus szemléltető táblákat állított ki, ame­lyek minden bizonnyal világosságot gyújtanak a legsötétebb fejű diák agyában is. Az Iparművészeti Fő­iskola az életre készíti elő a mű­vészeket, használható szemléletre és életképes ismeretekre oktatja a növendékeket. Most már csak az a kérdés, ki fogja figyelemre méltat­ni e grafikákat. Vadas József 13

Next