Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1973-11-10 / 45. szám - Lengyel Balázs: Illyés, Weöres, Nagy László • könyvkritika | Verseskönyvről verseskönyvre • Illyés Gyula: Minden lehet (Szépirodalmi) | Weöres Sándor: Tizenegy szimfónia (Szépirodalmi) | Nagy László: Versben bujdosó (Szépirodalmi) (11. oldal) - Bóka Dezső: Lány • kép (11. oldal)

KÖNYVEK Illyés Gyula új verseskötetének, a Minden lehet-nek az öregedés, a halállal való szembenézés a leg­főbb témája. Az ismert illyési alapmondanivalókat is háttérbe szorítva vagy csak egy-egy olyan fényes új felszikrázásukat engedve meg, mint amilyen a Párbeszéd új házasok közt, vagy a nyelvünkről szóló, a Koszorú, a versek nagy többsége ebből a témakörből fa­kad. A kötet elé tett fénykép is azt sugallja, azt erősíti, amit a ver­sek mondanak: őszhajú, időmun­kálta arcból néz ránk a költő töp­­rengve-gondolkodó tekintete. De azért ne csapjon be a komor pil­lantás, bámulatos termékenység és erő vezeti a tollat. Régóta tudjuk — a Kháron ladikján óta bizonyo­san —, hogy Illyés — az öregedés jelzéseit tán túlbecsülve — elér­kezett a legnehezebb emberi kon­fliktusig; ő, aki a lét végső kérdé­seit költészete egészében arány­lag kevesebbet bogozta, most az úgynevezett lét-líra fő-fő kérdés­gubancához jutott. Olyan filozofi­kus göcshöz, melyet a vele rokon — metafizikában — költő-elmék is többnyire valamilyen sajátos me­tafizikában metafizikával áldoz­­gatnak. Ha egykor a Haza a magasban idején a „hűtlen jövő” miatt pe­relt a sorssal, most a „kétes jövő” az, ami miatt támaszt, fogódzót ke­res. Ha egykor úgy gyanította: le­het, hogy a múlt rejti, amiért, ér­demes még emberül élni vagy ha nem, akkor talán a földön kívül kell célt keresni, most azonban, hogy „kezd megszegetni az ígéret”, mármint a biológiai állandóságé, megújulásé, mikor „minden lehet”, minden rossz: „Járványok. Hideg­­záporú kilakoltatás. Sárban cuppo­gó menetelés ökrökkel, nőkkel, el­ölmaradó aggokkal’ (mennyire hu­szadik századi s egyben ősi pusz­tulás-kép!), amikor „a virágillat temetőivé hidegült s a fölkapált kertsíírok szaga, akár a frissen ásott síroké”, most, ebben a nem hűtlen, de kétes jövőben, sem a múlt, sem a földön kívüli cél nem merül fel benne vigaszul. Szembe­nézése komorabb. Még a mű neve perennius-mivoltának gondolata sem borzolja meg — ahhoz talán fiatalosabb dölyf kellene —, sem az őskortól napjainkig oly igen ki­taposott út nem kísérti: „Istenben bízni túl nehéz már ez a szív.” Vagy más, indulatosabb, kemé­nyebb megfogalmazásban: „Vélnek hallani léten — földön — túli han­got némelyek. — Ilyet mi semmit. Mi csak itt­ —e földön, itt e földön, földi hangon — tudnánk tisztázni ellentéteinket — a földöntúliakkal is, ha vannak.” Ha nem is a vers­hang, de fűtöttsége, felpáráztat emlékeinkben egy másik vers­hangot, a Füst Milánét. Az adott kérdésben, az eleven lét elmúlásá­nak szűnhetetlen világbotrányában perlekedett eleget ő is. Illyés azt mondja: „És páncéltoronyként fo­rog — szívem a hó és jég fölött — isten-jussunkért, emberek, — ne haljon sose meg, — ki egyszer a világra jött!” Füst versének hőse rokon mód szól, de csaknem több­re tör: „...felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjúságát visz­­szakövetelvén . Mondott aiszkhü­­loszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni.” De kár szaporítani a párhuzamo­kat, az elmúlással viaskodó költők sora csaknem végtelen. (Illyés is idézi versében Vörösmartyt, Adyt.) Inkább az a meglepő, hogy egyál­talában nem minden öreg vagy öregedő költőben vetül ez azért fel, Kassák költészetéből például, hiá­­ba élt meg nyolcvan évet, csaknem teljességgel hiányzik; akiben pedig olyan szenvedélyes központi mon­danivaló, mint Illyés új köteté­ben, abban már korábban s szinte életkortól függetlenül jelentkezik. A kifosztó idő, az embert végve­szélybe rántó, Illyést, a költőt te­hát gazdagította, általa még be nem járt gondolati és érzelmi te­rületek felé irányította. A tapasz­talás, hogy bennünk rejlő okok miatt lábunk alatt a föld nem szi­lárd és a valóság se úgy valóság, ahogy eddig biológiai magabiz­tosságunkban hittük, váratlanul és katartikusan érte. Igaza van: „Pap, bölcselő szó­vesztve pillogat” itt, s érthető az önmagának címzett felhívás: „Költő, felelj!” De hát szegény költő, szegény költészet! Mindig is olyan felada­tokra kénytelen végül is vállalkoz­ni, csaknem azt mondtam, olyan feladatokba­ ugrasztódik bele, me­lyek felülmúlják elménk lehetősé­geit. Nevezze néven az elmondha­­tatlant, értesse meg a magyaráza­tot nem tűrőt, szavaival járja kö­rül a hallgatást parancsolót. Illyés költészete, ez a világos, mindig is pontos közlésre térő, ez a raciona­litásában virtuóz, nem erre ké­szült. Nem ilyen célra formálta ki kitűnő eszközeit. Az ő magával­­sodró ereje a rádöbbentően pon­tos költői megfigyelésen alapszik (ilyesfélén például: „Csekély zúgás után — átszállt, de álló testtel, mint a mennybe Jézus — egy szarvasbogár”) meg a hozzá fűzött érvelés robbanásos szenvedélyessé­gén. De a felfűtött képzelet ter­méke, a valóságos világhoz közvet­lenül nem kötődő vízió nála arány­lag ritka. „Stigmaként égnek se­beink. — Világítják az ember éj­szakáját” — nem Pilinszkytől idéz­tünk, hanem a Minden tehet-be. És ez a látomás is belőle van — hogy azért ne informáljam hely­telen túlzással az olvasót: „És ahol — a hó függönye szétválik, mint színpadé: — még távolabb már — századokra? — hirtelen — kigyul­ladt sziklacsúcsi városok — csö­römpölő — pohárszékszerű össze­dűlte. — ... ó-szövetségi­­ medve­­csordák — lecammogása falun óvo­dásokat, ítéletül!” A feladat-, és a téma­­követelte változtatásoknak a példái ezek. Nem látványos, költőt önmagából kifordító változtatásoké, de azért észrevehetőké. A metafizikátlan metafizika igényei szerint fokról fokra formálódnak és az időrend­be nem tett köteten belül is nagy­jából követhetők. Első lépcsőben a személyes lét és a természetvál­tás párhuzamosításából fakadó jel­­képrendszer kristályosul ki (ezzel élt az öregedő Babits is), második­ként — bocsánatot kell kérnem, mert csak nehezen fogalmazható meg — a veszélyeztetettség és a pusztulás kap történelmi példa­tárt. Illyés, amikor nem képileg fo­galmaz (de szerencsére többnyire képileg fogalmaz), így mondja: „Nézhetsz világunkból jobbra bal­ra, előre-hátra, ugyanaz”, vagy más helyütt, még világosabban: „emlékezetünk, végül bíz egybeol­vad az emberiség emlékezetével”. Már az imént idézett ó-szövetségi medvecsordák is azért jöhettek elő. S így jut el Illyés a kötet legmé­lyebb ciklusában, a Ha jól füle­­lünk-ben a veszélyeztetettség és a pusztulás olyan látomásáig (s vele szemben itt-ott az okos-jogos biz­tatásig és bizakodásig is), mellyel a hallgatásra késztető, szét­veszt­­ve pillogtató tényekre mégis felel. Csak egyetlen példát: „Afféle ten­ger hozza ott — mángorló hul­lám-hengereit Ninivék, — Atlan­tiszok fölül s húzódhatsz — Gau­­rizankár-i csúcsra, gondolatra, — vakondtúrás az neki.” Azt hiszem, hogy a Nagy Felelő, a kötetben is megidézett, az Előszó és a Gon­dolatok a könyvtárban magasla­tán erre már rábólintana. Weöres Sándor kötete a Tizen­egy szimfónia a költő hatvanadik születésnapjára jelent meg. Csupán válogatás életművéből. Tartalma: tizenegy verscsokor a lírai termés virányáról a költő kedve szerint ki­szakítva és egybekötve, az időben lépésről lépésre haladva, 1932 és 70 között. A versek sorában nem egy csaknem betéve tudott remek­lésre bukkanhat rá az olvasó, olya­nokra, mint a Valse triste, Ábra­hám áldozása, Harmadik szimfó­nia, Hódolat Arany Jánosnak vagy a Mária mennybemenetele , köz­­műveltségünk megannyi eleven kincse. A kötet egésze mégis meg­lepő és elgondolkoztató, mert vá­logatásával már-már hitelesen felel arra a kérdésre, hogy sokirányú és roppant gazdag terméséből mi az, amit maga a költő a leglényege­sebbnek tart, önarcképét, költésze­tének fejlődésvonalát maga ho­gyan rajzolja meg. Weöres Sándor hatvanadik szü­letésnapján, Tartóoszlopok címen éppen ezeken a hasábokon mond­tam el, hogy a Weöres-i pályakép megközelíthetetlen, ha ívét nem versminimumainak és versmaxi­mumainak pillérei között próbál­juk tapintani. Vagyis ha nem a reális anyagot pazarul ontó kisebb vállalkozásaiból indulunk el, s ér­kezünk végül az elvont, a mitoló­giákat elevenítő, azokba bújtatott, benső lét­ lírájáig. Weöres a Tizen­egy szimfóniában az előbbi, a köz­napihoz kötő pillért elhagyta, s hogy egy ismert versből vegyek hasonlatot: a hídívből hajó lett — a létezés fényes vizein ringatózó. Szimfóniái a benső világ szó­ hang­szerre írt zenei kifejezései. Hogy magával Weöressel jellemezzük: „láng gyúl olykor, nem tudni, messze vagy közel — s egy kedves, vagy félelmes arc, — s az emlékek híg vázai szállnak — s a csodák üveges lényei suhannak------mon­dom: egy benső tér, hova porszem se fér a foghatóból”. Az állandó a változóban című remeklésből idéz­tem, s a címet nem is teljes ön­kénnyel fölébe írhatnánk a szim­fóniáknak is. Persze nem igaz az, hogy ebbe a benső térbe, Weö­res létköltészetébe porszem se fér a foghatóból — nélküle dehogyis születik költészet, kivált nagy köl­tészet — csupán annyi az igazság, hogy ebben a „párafényből, gondo­latból égig fonódó lugasban”, mely tizenegy szimfóniájából az olvasó szeme láttára felépül, fogalmaink fogható, konkrét mindennapi tar­talma fokról fokra halványodik, költői, atmoszférikus, asszociatív vagy zenei jelentése pedig ehhez mérten növekszik. Weöres a sza­vak átlényegítésének mestere. Ál­tala, e kivételes nagy képessége ál­tal­ jut olyan eszközökhöz, melyek­kel felmérheti, feltérképezheti en­nek a benső világnak (a hipoteti­­kusan nem változónak) archetipi­­kus mélységeit, feloldhatja — nem materialista, de nem is idealista módon — létkonfliktusát, a halál­lal való birkózást a személyiség ki­iktatása révén. Így éri el, a ze­nei és képi hatások fokozott sű­rítésével s ugyanakkor a szó és kép anyagtalanításával — a jelnek a jelzett fölötti lebegtetésével —, hogy kötete végén a most először publikált tizenegyedik szimfóniá­ban belső világunk olyasfajta go­­molygását is versbe tudja fogni, verssé tudja rendezni, melyre eled­dig a szóval élő művészet nem, csak a zene volt képes. A Csillag­zene című végső ciklus csakugyan egy, az egész kötetet átható törek­vés végső pontja. Végső pontja egyben — legalábbis ma annak látszik — a költészet egyik ön­megsemmisítést kísértő lehetőségé­nek is. Ez hát — fogalmi nyelven így­­úgy körültapogatva — Weöres ön­­portréja. Jól ismert versekkel, nagyszerű teljesítményekkel teli. Ne bolygassuk hát, hogy ez az arc­kép végletesebb, ezoterikusabb az összképnél, hogy a kritikus Weöres képe — és feltehetően az olvasóé is — megint más és más. Ne kér­jük számon a kimaradt nagy ver­seket és a teljességgel elhagyott kis remekléseket Ne kérjük szá­mon e profilképen Weöres másik, elfedett profilját. Az Egybegyűj­­tött írások két impozáns kötete nemrég jelent meg újra; benne — a gazdag termés kimeríthetetlen le­hetőséget ad rá — ki-ki abban a Weöres-arcban gyönyörködhetik, amelyikben akar. Illyésről és Weöresről beszélve, Nagy Lászlónak két közvetlen elődjét-mesterét is megneveztük — ha ma már Illyéstől, klasszikusan világos stílus­ eszközeitől teljesség­gel elpártolt is. Távolabbról az egy­kori téma-világ fel-felcsillanása, közelebbről a nyelvhasználat — tájnyelvi kifejezést is versbe ol­vasztó — alkotó merészsége kap­csolja még hozzá, már amennyire kapcsolja. Weöreshez, az imént megidézett, a szavak fellazított je­lentéstartalma árán merészen te­remtő Weöreshez sokkal több köze van. Figyeljük csak: „szemed, a szemed is tünedező, — levelek ré­se ahogy tágul — ahogy szűkűl, de mindig másutt, — szüntelen célzó, ■ de célozhatatlan, — kintről orda­­si tűz s fegyelem, — belül piros őzike csillag”. A Versben bujdosó című új Nagy László-kötet címadó verséből idéztem. Szántszándékkal kerültem el a vers kezdősorát s egyben refrénjét, mert az már egé­szen máshova kapcsol, messzebbre: „Versben bujdosó haramia vagy, — fohászból, gondból, rádszabott sorsból — hírhedett erdőt meg iszalagos — bozótot teremtesz ma­gad köré”. Bozót, bujdosó, sors, fo­hász, iszalag (hogy a hírhedett­et ne is említsük), lehetetlen észre nem venni, melyik fészekaljból keltek ki s szálltak át ide csapato­san ezek a szavak. Bizonyos színvonalon felül nem kicsinylés firtatni, ahogy nem ön­­kisebbítés megvallani az eredetet. Nagy László maga származásra utaló példakép-versekkel kezdi a kötetét. Bartókkal indít, de a sor­ban a leghangsúlyosabb: Ady. S joggal az, nemcsak ebből a látszó­lag mellékesnek tűnő, stiláris szem­pontból. A vers befejező két mon­data így hangzik: „Látok én csil­lagra akasztva egy elárvult ostort Nekem Ady Endre ostora tetszik”. Vagyis a költő Ady Endre tisztító haragjával tud a legteljesebben azonosulni. A tisztító, lávadzó ha­rag, ez a Versben bújdosó legerő­sebb, legvilágosabban kihüvelyez­hető mondanivalója. Feszültsége két ellentét között szikrázik fel. Az egyik pólust, a pozitívot, maga Nagy László így fogalmazza meg: „Meg­születtünk, hogy hozzáadjunk va­lami jót a világhoz.” A negatív tágasabb is, de konkretizáltabb is, az maga a világ, vagy a világ nem múló gonoszsága, tülekedése, nagy­városi ügyeskedése, törtetése vagy a létezés eleve szörnyeteg konstrukciója. Többnyire nem fo­galmazódik meg vagy áttételek ho­mályába vész, lebeg körvonalak nélkül, mint a mindnyájunk által ismert ős­gonosz. De az indulat, amit felkelt, az a sárkánnyal harc­ra kész — Hogy magam is áttér­jek Nagy László kedvéért a képes beszédre —, az magasan lobog: „Nehogy elmúljon hit s harag, — kínzókamráid, világ, vállalom. — Erdőtűz harsonázik hátamon, — tengerből szájba ver a só.” Vagy egészen más, rezignált változatban, de mégis ugyanarról vallva, s a régi formát (hiszen Krónikatöredék a vers címe) merészen kemény szóhasználattal elevenítve meg: „Ilyen időről soha — nem csikorog­tak atyák — a holnap köskéinek — ilyen időről magam — vérhó­­lyag-ajkú diák — dadoghatnék de kinek”. Vérhólyag-ajkú diák — a pilla­natnyi önjellemzés csaknem általá­nosítható. Nagy László világjárá­sában és világfelfedezésében, örö­meiben és dühös keserveiben van valami a régesrégi prédikátorfiaké­­ból, akik megjárták Wittenberget, beleszippantottak a korabeli magas civilizáció légkörébe, belekóstoltak a tudomány italába, s aztán indula­tos szívvel vizslatták a hazai vilá­got, súlyos, ütni tudó szavakkal ost­romolták elmaradottságát. Ha az olvasó az iménti idézeteket jobban szemügyre vette, láthatta — céloz­tam is rá — csupa-csupa jelképi, áttételes (és így persze felnövelt erejű) megfogalmazással került szembe. (Világ kínzókamrái, erdő­tűz harsonája hátamon, vagy a ko­rábbi, versben bujdosó haramia.) Nem pusztán az alkalomszerű erő­teljes kifejezés eszközei ezek (me­lyik költő nem használ ma már ilyen tömörített képi áttételeket vagy jelzéseket?), hanem egy egye­temes vagy egyetemesnek ható szimbólumrendszer darabjai. Nagy László nem hiába nyúlt vissza Adyhoz, mégpedig az öregedő Ady­hoz. Nála találta meg a magát ele­ve áttételekkel kifejező költészet­nek alkatához legközelebb álló sé­máját. Nála, és persze ott, ahonnan részben Ady is merítette, a képes népi gondolkodásban. Nagy Lász­lót olvasva, jellegzetesen hagyo­mányainkból fakadó, mitologikusan fűtött, új szimbolizmussal ke­rülünk szembe, öröm találkozni mai költészetünkben ezzel a mély, indulatában a XVI. századból és persze annál is sokkal-sokkal ősibb időkből reánk tekintő hagyománnyal (vagy­­ pontosab­ban: visszfényével), jó olvasói élmény megfejteni Nagy László át­tétel-rendszerét még akkor is, ha közben tudjuk, hogy a gondolatot, különösen elménk mai világát többnyire csak hézagosan tudja tolmácsolni. (Ne értsük félre: nem belső világunk érzelmi villódzását!) Ha tudjuk, hogy erre, mármint a gondolat plasztikus költői kifeje­zésére, kimunkált és szintén mé­lyen magyar hagyományokban gyö­keredző költői lehetőségeink van­nak (Vörösmarty, Babits, József Attila). De minden igazi költőt, költésze­tet úgy kell megkedvelni, úgy kell szeretni, amilyen. Nagy László ere­deti költő — oly ritka, tünékeny fajta ez —, primér képi erejű kife­jezője a belső világnak, a mi bel­ső világunknak. Nyers, csiszolatlan bazalt-szavakat vet elénk, néha szerteleneket, szecessziósan túlmé­retezetteket is. De egy-egy pilla­natában nagy versekkel lep meg bennünket. Hadd idézzem rá, le­zárásul, amit Bartókról kötete élén maga ír, minden egyes sorra egy­forma hangsúlyt téve: „Ó, hány remek mén dühe benne! — Diadala mégis a fegyelme, — nem csitul mégse, virrasztani hív —”. LENGYEL BALÁZS: Verseskönyvről verseskönyvre ILLYÉS, WEÖRES, NAGY LÁSZLÓ Bóka Dezső: Lány 1973. NOVEMBER 10.) mo

Next