Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-07 / 27. szám - Granasztói Pál: Kinek ír az ember? (4. oldal) - Csohány Kálmán: Madarak • kép (4. oldal)
GRANASZTÓI PÁL BZH3a 8 IRODALOM. Kinek ír az ember ? Ez a kérdés nem hagy el. Próbáltam tisztázni egy könyvemben (Múló világom, 1971), amit kevesen olvastak, s arra, amit erről írtam, nem, helyesebben arra sem reagáltak. Talán egyetértettek vele, talán nem, vagy kevéssé értették — nem tudhatom. S ez már önmagában indokolja, miért nem szabadulok tőle. De különben is kezdem hinni, hogy az ember nem „írja ki” magából a dolgokat, az élményeit, a problémáit, még ha van is ilyen hiedelem. Nem „írtam ki” magamból az ifjúkort, az első szerelmet, apám alakját, az építészet bonyodalmait, s annyi mást, amiről több könyvben szóltam; az alakok, az emlékek, a gondolatok, s nemegyszer a nyomasztások továbbá élnek, kísértenek. Tehát önmagának ír-e az ember, s mert a megírás nem hoz megnyugvást, addig ír, amíg él, amíg írni tud? Újra meg újra ugyanarról, ami benne él, s nem hagyja el? Nem hiszem, hogy az ember önmagának ír. Bár példa akad rá, így Saint Simon-é, hogy nagyot említsek, aki életében nem kívánta közölni emlékiratait. Az ember gondolkodik, tépelődik, a múlt, az élmények, a jövő gondjai fel-feltörnek, összeállnak, hol így, hol úgy, akár egy elforduló kaleidoszkópban, s ezt nyilvánítani akarja. Tehát közölni akar. Ha pedig közölni akar, akkor nem úgy kiált, mint a pusztában, ahol nem jöhet létre visszhang, hanem mint egy téren, fórumon vagy színpadon — ahogyan még manapság is a londoni Hyde park egy részén szoktak szónokolni —, remélve, hogy akad valaki, aki érti, akiben visszhangot kelt. De vajon a visszhang — ha van egyáltalán — kielégítheti-e? Ugyanazt hangozza-e, amit várt: a választ, a megértést vagy éppenséggel — hiszen ezt is lehet várni, sőt kívánni — az elutasítást? Személyisége, gondolat- és értelenvilága egybeolvadhat-e azokéval, akik figyeltek rá, reagáltak vagy legalábbis hatott-e így vagy amúgy reájuk? Lehet hogy ilyen forró pillanataik vannak énekeseknek, színészeknek, de írónak aligha, csak kivételes esetben lehetnek. Mint Babitsnak volt, amikor 1916- ban felolvasta a Zeneakadémián ..Húsvét előtt” című háborúellenes versét, hihetetlen hatással, s úgy érezhette, találkozott egész népével egy történelmi pillanatban. Stendhalnak pedig nem lehettek, s jelmondata: „a boldog keveseknek” talán rezignációból fakadt. Mert még tetszés esetében sem bizonyos a megértés, még a tetszésben is van, lehet valami gyanús: ki erre, ki arra visszhangzik, s a kérdés, mire. Az egészre, a maradandóra talán soha senki. S ez is arra késztethet, hogy tovább küszködjék, aki ír, a teljes megértésért, holott ez nem is lehetséges. A bírálat, az elutasítás meg egyenesen sarkall, vagy arra, hogy megfeleljen rá, vagy hogy magába szálljon és tovább tisztázza érzéseit, gondolatait. Ez még mind a tartalom, az indok kérdése, ami persze jóval bonyolultabb és többrétű, úgyszólván kibogozhatatlan. De van a formáé is, sőt nemegyszer mindenekelőtt az. Hiszen a forma felől is keletkezhet a mondanivaló, s leli meg tartalmát, értelmét, sőt eleve meghatározott általa. Formán értve magát a formálást, a kifejezés módját, de a műfajt is. S a forma, a formálás — még a terjedelmet is ideértve — összetalálkozik, sőt ütközhet a közlés igényével, ha igaz az, hogy az ember közlésvágyából ír. Mert valamiképpen számot kell vetnie azzal: kinek, milyen formában, módon, milyen terjedelemben ír, egyáltalán befogadhatják-e? Mint én például máig nem tudtam befogadni Apollinaire, egyik kedvenc költőm, úgynevezett képverseit. S talán ő sem akarta, hogy sokan, olyanok mint én, befogadják, valami mást akart. Viszont befogadtam még régen — igaz, hogy több időm és türelmem volt — Proust hatalmas kötettömegét, nemcsak a legnagyobb, hanem a legnagyobb méretűregények egyikét. Tudtam, hogy valaha jóval kisebbre tervezte, írta, sőt befejezte, sietségből is, kiadhatási okokból is. Majd jött a világháború, a kiadás késett, s ő dagasztotta, csaknem még egyszer akkorára. Ebben véltem okát annak is, hogy nem egy részét untam. Majd rájöttem, s ilyen véleményt másoktól is olvastam, hallottam: ahhoz, hogy valóban „nagy” regény legyen, ekkora méret is kellett: tartalma feszítette, s a sors hozzásegítette. Fölösleges voltaképpen nincsen benne, a kevesebb szegényítené. Hasonlót éreztem, s ez félig meddig még irodalom — Wagner Mesterdalnokokja hallatán legutóbb, korábban nemegyszersokalltam öt felvonásnyi, több mint négyórás előadását, majd ráeszméltem: ahhoz, hogy teljes legyen, az legyen, ami — úgy érzem, hogy a legjobb operája — ekkora méretek kellenek.• Ebből tehát az következne, hogy türelmeseknek ír az ember. Mert itt már belépett az idő problémája, ami — ha nem mindig — a nagysággal, s talán a terjedelemmel is arányosan hat művek megértésében, befogadásában. S ez az időprobléma nemcsak a mű és közlése pillanatára áll fenn — értve ezen a keletkezés, a megjelenés, bemutatás körüli éveket —, hanem könnyen meghaladhatja alkotója életének dimenzióit is. Hogy a már említettek körében maradjak, Saint Simon ezt tudhatta, ezért vitte sírjába nagyszerű művét. Stendhal minden bizonnyal szintén sejthette okaival együtt, amint ezt Illés Endre szép Stendhal-tanulmányaiból tudom. Apollinaire korai haláláig csak szűkkörű megértéssel találkozhatott. Proust csaknem egész életében az amatőrség, a nagyvilági szalonok krónikása közképzetét kapta osztályrészül, eltekintve bár növekvő, de sokáig szűk értő körétől, széles körben igazában elfogadottá halála után vált. Wagner pedig óriási, bár nem egyszer kétes sikerei mellett nagy bukásokat is elszenvedett, így a Tannhausarét Párizsban, sőt éppen Budapesten és éppen a Mesterdalnokok első bemutatójáét. Az a művét pedig — a Parsifalt —, amelybe minden végső erejét s egész, összegzett élmény, érzésvilágát beleépítette, igazában alighanem ma is csak kevesen értik, fogadják be. Az idő tehát többrétű és furcsa szerepű ebben a kérdésben: kinek ír az ember? Türelmeseknek, türelmetleneknek? Hozzájuk igazodik-e vagy önmagához — méretben, műfajban, írásmódban, másban? Talán csak sovány vigasz a nemegyszer tapasztalható és nem egy példával megokolt hit — hány más, jóval, több példa ellentmond ennek —, hogy mondanivalóját az utókor fogja befogadni, megérteni. Horatius önérzete voltaképpen embertelen, legalábbis emberfeletti és éppen ezért olyan nagyhatású, nagyemlékű. Az „Exegi monumentum aere perennius” kezdetű versére gondolok: hányan remélték ezt, de megírni nem merték vagy ekkora magabiztossággal, valóban monumentálisan nem tudták volna. Építész talán inkább gondolhatott korábban, maradandóbb anyagokkal, eszközökkel épített, sőt éppen efféle célokból épített műveivel ilyenre. írónak, úgy érzem, a közlési igénye eredendően korához szól, ahhoz a korhoz, amelyben él, még él — kevesekhez, sokakhoz, ez már más kérdés. Ha a magam munkáim gondolok, s azt gondolnám, túlélnek, minden bizonnyal áltatnám magamat. Az irodalom, lényegét tekintve, alighanem közelebb áll az aktualitáshoz, mint a képzőművészetek, az építészet. Horatius úgyszólván építészként érzett, gondolkodott, idézett sorai mindenképpen erre vallanak. S erre vall egy sokkal fájdalmasabb, mondhatni megrendítő példa. Szávai Nándor érdekes Rousseau-tanulmányából tudom (Rousseau és három műve: „Emberek és tájak”, Bp. 1972), hogy az író felolvasta „Vallomásai”-t szűkebb körben, de néma hallgatás követte. Ennek hatására új művét, a „Dialógusok”-ait már az utókornak írta, s úgy kísérelte meg annak átadni, csaknem gyermeki módon, hogy el akarta helyezni a Notre Dame főoltárára a Gondviselés számára, megkapó, fohászszerű kísérősorokkal. De még oda sem helyezhette, mert a főoltárt magas, zárt rács választotta el a templomtértől. Az idő még mindig itt van tehát, ámde korunkban furcsa új szereppel is. Azzal, hogy egyre többet ismertünk meg, fogadtunk be a múlt műveiből, miközben egyre több és gyorsabb volt, sőt alighanem lesz a változás, mint korábban. Ily módon az értékrend kitágul, sőt ingadozik , hiszen sok évszázad oly különféle alkotásai, megszűrten, kiválogatva, elismerten bennünk élnek. Az pedig, hogy újra, újfélére van szükség, hovatovább túlságig is igyekezetté, versengéssé válik. Életösztönből, az élenmaradás ösztönéből, a múlt példaképeihez való sorakozás vágyából és így tovább, nemegyszer még puszta eltökéltségből is. E gyorsuló időben azonban mintha mégsem gyorsult volna az „átfutás”, tehát a megértettség elérése, újszerű alkotások esetében kipróbált tapasztalatom szerint, az elmúlt száz évben és nálunk többnyire mintegy harminc év volt. Az új, az újszerű, akár a tartalom, akár a forma felől nézve, meg kell, hogy küzdjön a régivel, s ma sokkal hatalmasabb erővel, nagyobb nehézkedésű tömeggel, mint amilyen egy-két száz éve lehetett. S rövidebb idő alatt, mint korábban az ilyen küzdelem lefolyt. Így merül fel igazán a kérdés, linek írunk, kitől várhatunk most vagy a közelebbi jövőben — ha idősebb az ember, akkor úgy mondhatja: még életében — megértést, elfogadást, ilyen vagy amolyan visszhangot?• Eddig is személyes módon szóltam minderről, de most — látszólag — még személyesebbé kell válnom. Azért látszólag, mert voltaképpeni műfajom, még könyvméretekben is az esszé lett, szinte sorsszerűen, az esszéírás pedig immár közel félszázada fokozatosan növekvő helyet foglalt el az irodalmunkban. Nálunk ugyanis egy egész nemzedék ügye volt és maradt, ugyancsak nyilván sorsszerűen. Azt, hogy kinek, miért, hogyan, valamint az egész nemzedék és az egész téma helyét, jelentőségét összképében és objektíven megítélni alighanem későbbi feladat. A harmincas évek, a háború, és az azt követő időszakok körülményei sok motívumát adhatták, még a szelekciónak is, annak, hogy kik csapódtak hozzá. A tudomány, a gondolkodás közüggyé válása még inkább, főként ma. Számomra úgy nyilvánult meg, hogy építésznek indultam, ilyen oklevelet szereztem, de objektív és szubjektív okok miatt a gyakorlatát kevéssé műveltem, mindinkább az elmélete érdekelt, s így a tudományos művelésé. Olyan témáé, hivatásé, mely úgyszólván a társadalom egészével, múltjával és jelenével érintkezik. A gyakorlat, az élet, a napi jelenségek ugyanezért szintén mindmáig érdekeltek, s az elméletekkel való konfliktusaik e téren bennem is — mint alighanem minden esszéíróban — konfliktusokhoz vezettek. Ilyenek átgondolása, majd kifejezésének és közlésének vágya feszített, talán az építéssel együtt elmaradt alkotási, egybeszerkesztési lehetőség helyett is. Ez még mind egyéni probléma, eset. Az általánosabb benne alighanem az, hogy olyan korszak jött, az elmúlt fél évszázad során, amiben a valóság és a gondolkodás egyre inkább konfliktusokba került, írni bármiről, bármikor lehet, de bárhogyan nem: egyrészt írástudás, életismeret, másrészt szerkesztő, sűrítő készség is kellett, kell hozzá, éppenséggel egy igen tág, bizonytalan körvonalú műfajban. Csak a regény vált enynyire bizonytalanná más műfajok közül, sőt közben csaknem összeért az esszével. De bizonytalan és gyorsan váltakozó volt maga a jelzett időszak is, megnehezítette nagyszabású, sok évet, türelmet, biztonságot, megállapodottságot igénylő életművek megalkotását. Ennyit röviden, talán túlságosan is röviden az esszéírás indítékairól...• Ha azonban azt kérdezem: kinek ír esszét az ember, közelebb kerülök a felvetett témához, s a magam tapasztalataihoz is. Az eszszé nem ismereteket kíván közölni, hanem gondolatokat akar kelteni, közben tükrözni szerzőjének gondolkodását, a problémákhoz való közeledését, nem egyszer velük való vívódását is, így válik személyessé, s így válhat személyes, sőt képies írásmód lehetőségévé is. Mindez többé-kevésbé meghatározza, kinek íródik. Mert olyanoknak íródik, akik e problémák, sőt általában problémák iránt érdeklődnek, akik nem kész, leszűrt ismereteket várnak, hanem maguk is szívesen továbbgondolkodnak, együtt a szerzővel. A szerzőnek csak annyi az autoritása — szemben a többnyire magabiztos, sőt elvont tudományos közleményekével vagy a kész ismereteket továbbító ismeretterjesztéssel —, hogy ő maga már valamivel előbb és némiképpen nagyobb felkészültséggel gondolkodott rajtuk. Alig hinném, hogy igazi esszéíró „ex katedra” szólhatna és valaha is szólt volna. Mondhatnám úgy is: az eszszéíró olyan író, aki voltaképpen beszélget, közben mások gondolatait is hallva, fejleszti a magáéit és mások témájának kisebb ismeretét feltételezve törekszik képiesen, hasonlatokkal érthetőbbé tenni mondanivalóját. Az esszéírás egyik indoka tehát az is lehet, hogy korunkban fokozatosan és sajnálatosan megritkultak a beszélgetés lehetőségei, s mintha így az válna akarva akaratlanul megírás témájává, amiről nem beszélgethetett eleget az ember. De kikívánkozik belőle. Bár teljesen ez sem igaz, alighanem jó néhány esszé született úgy, mint Hunyady Sándor, sőt korábban Mikszáth Kálmán nem egy novellája, akik előbb többször elmesélték, emígy kicsiszolták, majd megírták műveiket. S hogy mennyire hiányzik újabban a beszélgetés, s válhat ezért az írás belterjessé, belső monológgá, az is tanúsítja: korábban nem egy írásom született pusztán azért, mert valaki beszélgetés közben figyelemre méltó, további gondolatokat keltő megjegyzést tett. Ki tudja, milyen inspiráló gondolatoktól estem el, s fordultam ezért később többnyire magamba ösztönzésért, gondolatokért. Kinek ír hát az ember? Ha ezt pusztán az esszéírásra korlátoznám, azt mondhatnám: a jelen nem levő, a már-már alig feltalálható olyanoknak — és ez persze korlátozott kör —, akikkel szívesen beszélgetett volna, akiknek fenntartás, önelégültség, óvatoskodás nélkül a maga énjét adhatta volna. Akiknek érdeklődését érezte volna. Akik nemcsak önmagukat akarják hallatni, nem szólnak minduntalan közbe, hanem türelmesen figyelnek másokra is, majd válaszolnak. Ennek — sajnos elavulóban levő szóval: az eszmecserének — növekvő hiányában marad az írás, s az, hogy ritkán van visszhang rá. Gyakorlatilag nem is lehet, hiszen az „átfutás” itt is nagy, írásbeli megszólalásra kevesen vállalkoznak. Már csak azért sem vállalkoznak, mert a valóban megírt esszé mégis zártabb, megformáltabb valami, nehezebb a réseit felismerni, kitapogatni, mint beszéd, a beszélgetés során. Elolvassák, s tudomásul veszik, jobb esetben elgondolkodnak az olvasottakon, még jobb esetben maguknak is gondolataik ébrednek. A legjobb esetben pedig az író gondolatai alakítanak valamit a közgondolkodáson. Ez már azonban olyasmi, amit csak sejteni, remélni lehet, bizonyság róla többnyire nincs. Talán merészség, de állíthatnám mindezt tágabb körben az egész irodalomra is. Akár verseknek, akár regényeknek ősei a dalok, a mesék, az eposzok voltak, amiket élőszóval, ismerős hallgatóságnak, kisebb közösségnek előadtak, elmeséltek, majd mások ugyanígy, ugyanilyeneknek tovább mondtak. A nyomtatás nagy változást hozott, s ez mintha napjainkban teljesedne ki. Író és olvasó távolabb kerül, sorszerűen — mint a képek is alkotóiktól, a múzeumokban, a zeneszerzők is hallgatóiktól a lemezeken, a rádióban — amin keveset segítenek időnkénti megrendezett író-olvasó találkozások, megérkező olvasólevelek. Ugyanígy keveset a megjelent kritikák, hiszen mégoly jóakarat, érzés esetén is egy műnek részvonatkozásait ragadják meg. Több aligha várható, bármily avatott kritikustól is. Az ember ír, mert ezért vagy azért írnia kell, az olvasók pedig olvasnak, mert szükségük van rá. A kritikusok bírálnak, mert ez a hivatásuk, a társadalmi szerepük. De valami űr képződik, mint az égitestek között. Az éter hullámait már felismerték, sőt hasznosítják, ennek a hullámzásnak — az irodalminak — viszonylag kevés instrumentuma van. Szinte szédülést okoz azt olvasni, hogy olyan felfogható sugárzások érnek el hozzánk a világűrből, amik valaha valahonnan sok milliárd éve indultak el. S ha ebből nem is következik végszóként az, hogy az ember önmagának írjon, még kevésbé az, hogy ne gondoljon korára, valamiképpen mégis gondolhat arra, hogy voltak művészek hajdan, akik senki által nem látható helyekre, valamiképpen a mindenségnek, az öröklétnek készítettek remekműveket. Csokony Kálmán: Madarak 1973. JÚLIUS 7.