Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-07 / 27. szám - Granasztói Pál: Kinek ír az ember? (4. oldal) - Csohány Kálmán: Madarak • kép (4. oldal)

GRANASZTÓI PÁL BZH3a 8 IRODALOM. Kinek ír az ember ? Ez a kérdés nem hagy el. Pró­báltam tisztázni egy könyvemben (Múló világom, 1971), amit keve­sen olvastak, s arra, amit erről ír­tam, nem, helyesebben arra sem reagáltak. Talán egyetértettek ve­le, talán nem, vagy kevéssé értet­ték — nem tudhatom. S ez már önmagában indokolja, miért nem szabadulok tőle. De különben is kezdem hinni, hogy az ember nem „írja ki” magából a dolgokat, az élményeit, a problémáit, még ha van is ilyen hiedelem. Nem „írtam ki” magamból az ifjúkort, az első szerelmet, apám alakját, az építé­szet bonyodalmait, s annyi mást, amiről több könyvben szóltam; az alakok, az emlékek, a gondolatok, s nemegyszer a nyomasztások to­vábbá élnek, kísértenek. Tehát önmagának ír-e az ember, s mert a megírás nem hoz meg­nyugvást, addig ír, amíg él, amíg írni tud? Újra meg újra ugyanar­ról, ami benne él, s nem hagyja el? Nem hiszem, hogy az ember önmagának ír. Bár példa akad rá, így Saint Simon-é, hogy nagyot említsek, aki életében nem kíván­ta közölni emlékiratait. Az ember gondolkodik, tépelődik, a múlt, az élmények, a jövő gondjai fel-fel­­törnek, összeállnak, hol így, hol úgy, akár egy elforduló kaleidosz­kópban, s ezt nyilvánítani akarja. Tehát közölni akar. Ha pedig kö­zölni akar, akkor nem úgy kiált, mint a pusztában, ahol nem jöhet létre visszhang, hanem mint egy téren, fórumon vagy színpadon — ahogyan még manapság is a lon­doni Hyde park egy részén szok­tak szónokolni —, remélve, hogy akad valaki, aki érti, akiben vissz­hangot kelt. De vajon a visszhang — ha van egyáltalán — kielégítheti-e? Ugyanazt hangozza-e, amit várt: a választ, a megértést vagy éppen­séggel — hiszen ezt is lehet várni, sőt kívánni — az elutasítást? Sze­mélyisége, gondolat- és értelenvi­­lága egybeolvadhat-e azokéval, akik figyeltek rá, reagáltak vagy legalábbis hatott-e így vagy amúgy reájuk? Lehet hogy ilyen forró pillanataik vannak énekeseknek, színészeknek, de írónak aligha, csak kivételes esetben lehetnek. Mint Babitsnak volt, amikor 1916- ban felolvasta a Zeneakadémián ..Húsvét előtt” című háborúellenes versét, hihetetlen hatással, s úgy érezhette, találkozott egész népével egy történelmi pillanatban. Sten­­dhal­nak pedig nem lehettek, s jel­mondata: „a boldog keveseknek” talán rezignációból fakadt. Mert még tetszés esetében sem bizonyos a megértés, még a tetszésben is van, lehet valami gyanús: ki erre, ki arra visszhangzik, s a kérdés, mire. Az egészre, a maradandóra talán soha senki. S ez is arra kész­tethet, hogy tovább küszködjék, aki ír, a teljes megértésért, holott ez nem is lehetséges. A bírálat, az elutasítás meg egyenesen sarkall, vagy arra, hogy megfeleljen rá, vagy hogy magába szálljon és to­vább tisztázza érzéseit, gondolatait. Ez még mind a tartalom, az in­dok kérdése, ami persze jóval bo­nyolultabb és többrétű, úgyszólván kibogozhatatlan. De van a formáé is, sőt nemegyszer mindenekelőtt az. Hiszen a forma felől is kelet­kezhet a mondanivaló, s leli meg tartalmát, értelmét, sőt eleve meg­határozott általa. Formán értve magát a formálást, a kifejezés módját, de a műfajt is. S a for­ma, a formálás — még a terjedel­met is ideértve — összetalálkozik, sőt ütközhet a közlés igényével, ha igaz az, hogy az ember közlésvá­gyából ír. Mert valamiképpen szá­mot kell vetnie azzal: kinek, mi­lyen formában, módon, milyen ter­jedelemben ír, egyáltalán befogad­hatják-e? Mint én például máig nem tudtam befogadni Apollinaire, egyik kedvenc költőm, úgynevezett képverseit. S talán ő sem akarta, hogy sokan, olyanok mint én, be­fogadják, valami mást akart. Vi­szont befogadtam még régen — igaz, hogy több időm és türelmem volt — Proust hatalmas kötettö­megét, nemcsak a legnagyobb, ha­nem a legnagyobb méretű­­regé­nyek egyikét. Tudtam, hogy valaha jóval kisebbre tervezte, írta, sőt befejezte, sietségből is, kiadhatási okokból is. Majd jött a világhábo­rú, a kiadás késett, s ő dagasztot­ta, csaknem még egyszer akkorára. Ebben véltem okát annak is, hogy nem egy részét untam. Majd rá­jöttem, s ilyen véleményt mások­tól is olvastam, hallottam: ahhoz, hogy valóban „nagy” regény le­gyen, ekkora méret is kellett: tar­talma feszítette, s a sors hozzáse­gítette. Fölösleges voltaképpen nin­csen benne, a kevesebb szegényí­­tené. Hasonlót éreztem, s ez félig meddig még irodalom — Wagner Mesterdalnokok­ja hallatán leg­utóbb, korábban nemegyszer­­so­kalltam öt felvonásnyi, több mint négyórás előadását, majd ráesz­méltem: ahhoz, hogy teljes legyen, az legyen, ami — úgy érzem, hogy a legjobb operája — ekkora mére­tek kellenek.• Ebből tehát az következne, hogy türelmeseknek ír az ember. Mert itt már belépett az idő problémája, ami — ha nem mindig — a nagy­sággal, s talán a terjedelemmel is arányosan hat művek megértésé­ben, befogadásában. S ez az idő­­probléma nemcsak a mű és köz­lése pillanatára áll fenn — értve ezen a keletkezés, a megjelenés, bemutatás körüli éveket —, hanem könnyen meghaladhatja alkotója életének dimenzióit is. Hogy a már említettek körében maradjak, Saint Simon ezt tudhatta, ezért vitte sírjába nagyszerű művét. Stendhal minden bizonnyal szin­tén sejthette okaival együtt, amint ezt Illés Endre szép Stendhal-ta­­nulmányaiból tudom. Apollinaire korai haláláig csak szűkkörű meg­értéssel találkozhatott. Proust csak­nem egész életében az amatőrség, a nagyvilági szalonok krónikása közképzetét kapta osztályrészül, eltekintve bár növekvő, de sokáig szűk értő körétől, széles körben igazában elfogadottá halála után vált. Wagner pedig óriási, bár nem egyszer kétes sikerei mellett nagy bukásokat is elszenvedett, így a Tannhausarét Párizsban, sőt éppen Budapesten és éppen a Mester­dalnokok első bemutatójáét. Az a művét pedig — a Parsifalt —, amelybe minden végső erejét s egész, összegzett élmény, érzésvi­lágát beleépítette, igazában aligha­nem ma is csak kevesen értik, fo­gadják be. Az idő tehát többrétű és furcsa szerepű ebben a kérdésben: kinek ír az ember? Türelmeseknek, tü­relmetleneknek? Hozzájuk igazo­dik-e vagy önmagához — méret­ben, műfajban, írásmódban, más­ban? Talán csak sovány vigasz a nemegyszer tapasztalható és nem egy példával megokolt hit — hány más, jóval, több példa ellentmond ennek —, hogy mondanivalóját az utókor fogja befogadni, megérte­ni. Horatius önérzete voltaképpen embertelen, legalábbis emberfelet­ti és éppen ezért olyan nagyhatá­sú, nagyemlékű. Az „Exegi monu­mentum aere perennius” kezdetű versére gondolok: hányan remél­ték ezt, de megírni nem merték vagy ekkora magabiztossággal, va­lóban monumentálisan nem tudták volna. Építész talán inkább gon­dolhatott korábban, maradandóbb anyagokkal, eszközökkel épített, sőt éppen efféle célokból épített műveivel ilyenre. írónak, úgy ér­zem, a közlési igénye eredendően korához szól, ahhoz a korhoz, amelyben él, még él — kevesek­hez, sokakhoz, ez már más kérdés. Ha a magam munkáim gondolok, s azt gondolnám, túlélnek, minden bizonnyal áltatnám magamat. Az irodalom, lényegét tekintve, alig­hanem közelebb áll az aktualitás­hoz, mint a képzőművészetek, az építészet. Horatius úgyszólván épí­tészként érzett, gondolkodott, idé­zett sorai mindenképpen erre val­lanak. S erre vall egy sokkal fájdal­masabb, mondhatni megrendítő példa. Szávai Nándor érdekes Rousseau-tanulmányából tudom (Rousseau és három műve: „Embe­rek és tájak”, Bp. 1972), hogy az író felolvasta „Vallomásai”-t szű­­kebb körben, de néma hallgatás követte. Ennek hatására új művét, a „Dialógusok”-ait már az utókor­nak írta, s úgy kísérelte meg an­nak átadni, csaknem gyermeki mó­don, hogy el akarta helyezni a Notre Dame főoltárára a Gondvi­selés számára, megkapó, fohász­szerű kísérősorokkal. De még oda sem helyezhette, mert a főoltárt magas, zárt rács választotta el a templomtértől. Az idő még mindig itt van te­hát, ámde korunkban furcsa új szereppel is. Azzal, hogy egyre többet ismertünk meg, fogadtunk be a múlt műveiből, miközben egy­re több és gyorsabb volt, sőt alig­hanem lesz a változás, mint ko­rábban. Ily módon az értékrend kitágul, sőt ingadozik , hiszen sok évszázad oly különféle alkotá­sai, megszűrten, kiválogatva, elis­merten bennünk élnek. Az pedig, hogy újra, újfélére van szükség, hovatovább túlságig is igyekezetté, versengéssé válik. Életösztönből, az élenmaradás ösztönéből, a múlt példaképeihez való sorakozás vá­gyából és így tovább, nemegy­szer még puszta eltökéltségből is. E gyorsuló időben azonban mintha mégsem gyorsult volna az „átfu­tás”, tehát a megértettség eléré­se, újszerű alkotások esetében ki­próbált tapasztalatom szerint, az elmúlt száz évben és nálunk több­nyire mintegy harminc év volt. Az új, az újszerű, akár a tartalom, akár a forma felől nézve, meg kell, hogy küzdjön a régivel, s ma sok­kal hatalmasabb erővel, nagyobb nehézkedésű tömeggel, mint ami­lyen egy-két száz éve lehetett. S rövidebb idő alatt, mint korábban az ilyen küzdelem lefolyt. Így me­rül fel igazán a kérdés, linek írunk, kitől várhatunk most vagy a közelebbi jövőben — ha idősebb az ember, akkor úgy mondhatja: még életében — megértést, elfo­gadást, ilyen vagy amolyan vissz­hang­ot?• Eddig is személyes módon szól­tam minderről, de most — lát­szólag — még személyesebbé kell válnom. Azért látszólag, mert vol­taképpeni műfajom, még könyvmé­retekben is az esszé lett, szinte sorsszerűen, az esszéírás pedig im­már közel félszázada fokozatosan növekvő helyet foglalt el az iro­dalmunkban. Nálunk ugyanis egy egész nemzedék ügye volt és ma­radt, ugyancsak nyilván sorssze­rűen. Azt, hogy kinek, miért, ho­gyan, valamint az egész nemzedék és az egész téma helyét, jelentő­ségét összképében és objektíven megítélni alighanem későbbi fel­adat. A harmincas évek, a háború, és az azt követő időszakok körül­ményei sok motívumát adhatták, mé­g a szelekciónak is, annak, hogy kik csapódtak hozzá. A tu­domány, a gondolkodás közüggyé válása még inkább, főként ma. Számomra úgy nyilvánult meg, hogy építésznek indultam, ilyen oklevelet szereztem, de objektív és szubjektív okok miatt a gya­korlatát kevéssé műveltem, mind­inkább az elmélete érdekelt, s így a tudományos művelésé. Olyan té­máé, hivatásé, mely úgyszólván a társadalom egészével, múltjával és jelenével érintkezik. A gyakorlat, az élet, a napi jelenségek ugyan­ezért szintén mindmáig érdekeltek, s az elméletekkel való konfliktu­saik e téren bennem is — mint alighanem minden esszéíróban — konfliktusokhoz vezettek. Ilyenek átgondolása, majd kifejezésének és közlésének vágya feszített, ta­lán az építéssel együtt elmaradt alkotási, egybeszerkesztési lehető­ség helyett is. Ez még mind egyéni probléma, eset. Az általánosabb benne alig­hanem az, hogy olyan korszak jött, az elmúlt fél évszázad során, amiben a valóság és a gondolkodás egyre inkább konfliktusokba ke­rült, írni bármiről, bármikor le­het, de bárhogyan nem: egyrészt írástudás, életismeret, másrészt szerkesztő, sűrítő készség is kel­lett, kell hozzá, éppenséggel egy igen tág, bizonytalan körvonalú műfajban. Csak a regény vált eny­­nyire bizonytalanná más műfajok közül, sőt közben csaknem össze­ért az esszével. De bizonytalan és gyorsan váltakozó volt maga a jel­zett időszak is, megnehezítette nagyszabású, sok évet, türelmet, biztonságot, megállapodottságot igénylő életművek megalkotását. Ennyit röviden, talán túlságosan is röviden az esszéírás indítékai­ról...• Ha azonban azt kérdezem: ki­nek ír esszét az ember, közelebb kerülök a felvetett témához, s a magam tapasztalataihoz is. Az esz­­szé nem ismereteket kíván közölni, hanem gondolatokat akar kelteni, közben tükrözni szerzőjének gon­dolkodását, a problémákhoz való közeledését, nem egyszer velük va­ló vívódását is, így válik szemé­lyessé, s így válhat személyes, sőt képies írásmód lehetőségévé is. Mindez többé-kevésbé meghatároz­za, kinek íródik. Mert olyanoknak íródik, akik e problémák, sőt álta­lában problémák iránt érdeklőd­nek, akik nem kész, leszűrt isme­reteket várnak, hanem maguk is szívesen továbbgondolkodnak, együtt a szerzővel. A szerzőnek csak annyi az autoritása — szem­ben a többnyire magabiztos, sőt elvont tudományos közleményeké­vel vagy a kész ismereteket továb­bító ismeretterjesztéssel —, hogy ő maga már valamivel előbb és némiképpen nagyobb felkészült­séggel gondolkodott rajtuk. Alig hinném, hogy igazi esszéíró „ex ka­tedra” szólhatna és valaha is szólt volna. Mondhatnám úgy is: az esz­­széíró olyan író, aki voltaképpen beszélget, közben mások gondola­tait is hallva, fejleszti a magáéit és mások témájának kisebb isme­retét feltételezve törekszik képie­­sen, hasonlatokkal érthetőbbé ten­ni mondanivalóját. Az esszéírás egyik indoka tehát az is lehet, hogy korunkban fokozatosan és sajnálatosan megritkultak a be­szélgetés lehetőségei, s mintha így az válna akarva akaratlanul meg­írás témájává, amiről nem beszél­gethetett eleget az ember. De­ ki­­kívánkozik belőle. Bár teljesen ez sem igaz, alighanem jó néhány esszé született úgy, mint Hunyady Sándor, sőt korábban Mikszáth Kálmán nem egy novellája, akik előbb többször elmesélték, emígy kicsiszolták, majd megírták művei­ket. S hogy mennyire hiányzik újabban a beszélgetés, s válhat ezért az írás belterjessé, belső mo­nológgá, az is tanúsítja: korábban nem egy írásom született pusztán azért, mert valaki beszélgetés köz­ben figyelemre méltó, további gon­dolatokat keltő megjegyzést tett. Ki tudja, milyen inspiráló gondo­latoktól estem el, s fordultam ezért később többnyire magamba ösztönzésért, gondolatokért. Kinek ír hát az ember? Ha ezt pusztán az esszéírásra korlátoz­nám, azt mondhatnám: a jelen nem levő, a már-már alig felta­lálható olyanoknak — és ez per­sze korlátozott kör —, akikkel szí­vesen beszélgetett volna, akiknek fenntartás, önelégültség, óvatosko­dás nélkül a maga énjét adhatta volna. Akiknek érdeklődését érez­te volna. Akik nemcsak önmagu­kat akarják hallatni, nem szólnak minduntalan közbe, hanem türel­mesen figyelnek másokra is, majd válaszolnak. Ennek — sajnos el­avulóban levő szóval: az eszme­cserének — növekvő hiányában marad az írás, s az,­ hogy ritkán van visszhang rá. Gyakorlatilag nem is lehet, hi­szen az „átfutás” itt is nagy, írás­beli megszólalásra kevesen vállal­koznak. Már csak azért sem vállal­koznak, mert a valóban megírt esszé mégis zártabb, megformá­l­­tabb valami, nehezebb a réseit fel­ismerni, kitapogatni, mint beszéd, a beszélgetés során. Elolvassák, s tudomásul veszik, jobb esetben el­gondolkodnak az olvasottakon, még jobb esetben maguknak is gondolataik ébrednek. A legjobb esetben pedig az író gondolatai alakítanak valamit a közgondolko­dáson. Ez már azonban olyasmi, amit csak sejteni, remélni lehet, bizonyság róla többnyire nincs. Talán merészség, de állíthatnám mindezt tágabb körben az egész irodalomra is. Akár verseknek, akár regényeknek ősei a dalok, a mesék, az eposzok voltak, amiket élőszóval, ismerős hallgatóságnak, kisebb közösségnek előadtak, el­meséltek, majd mások ugyanígy, ugyanilyeneknek tovább mondtak. A nyomtatás nagy változást ho­zott, s ez mintha napjainkban tel­jesedne ki. Író és olvasó távolabb kerül, sorszerűen — mint a ké­pek is alkotóiktól, a múzeumok­ban, a zeneszerzők is hallgatóik­tól a lemezeken, a rádióban — amin keveset segítenek időnkénti megrendezett író-olvasó találkozá­sok, megérkező olvasólevelek. Ugyanígy keveset a megjelent kri­tikák, hiszen mégoly jóakarat, ér­zés esetén is egy műnek részvo­natkozásait ragadják meg. Több aligha várható, bármily avatott kritikustól is. Az ember ír, mert ezért vagy azért írnia kell, az ol­vasók pedig olvasnak, mert szük­ségük van rá. A kritikusok bírál­nak, mert ez a hivatásuk, a tár­sadalmi szerepük. De valami űr képződik, mint az égitestek között. Az éter hullámait már felismer­ték, sőt hasznosítják, ennek a hul­lámzásnak — az irodalminak — viszonylag kevés instrumentuma van. Szinte szédülést okoz azt ol­vasni, hogy olyan felfogható su­gárzások érnek el hozzánk a vi­lágűrből, amik valaha valahonnan sok milliárd éve indultak el. S ha ebből nem is következik végszó­ként az, hogy az ember önmagá­nak írjon, még kevésbé az, hogy ne gondoljon korára, valamiképpen mégis gondolhat arra, hogy voltak művészek hajdan, akik senki által nem látható helyekre, valamikép­pen a mindenségnek, az öröklét­­nek készítettek remekműveket. Csokony Kálmán: Madarak 1973. JÚLIUS 7.

Next