Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1973-12-08 / 49. szám - Bátki Mihály: A veszprémi Petőfi Színházban • interjú • Pétervári István igazgató-főrendező, Pethes György és Valló Péter rendezők, Osztovits Levente dramaturg (7. oldal)

Sőtér István akadémikust, a MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatóját a párizsi Sorbonne Nouvelle díszdoktorává választották. Az avatást november 30-án tartották meg ünnepélyes külsőségek között a Sorbonne dísztermében. Sőtér Istvánnal együtt egy nyugatnémet, egy angol és egy olasz tudós részesült ebben a megtiszteltetésben. Sőtér István az első magyar irodalomtörténész, akit a párizsi egyetem díszdoktorává fogadott.Az ünnepségen Jacques Voisine, a Sorbonne Nouvelle összehasonlító Irodalomtudományi Intézetének igazgatója méltatta a magyar tudós érdemeit. Többek között elmondta, hogy Sőtér István a harmincas években tanulmányai egy részét a párizsi École Normale Supérieure-ban végezte. Tudományos munkásságában kezdettől fogva kiemelkedő szerep jutott a francia irodalomnak. Disszertációját a tizenhetedik századi francia stilisztikai elméletekről írta. Pályája során monográfiákban, tanulmányokban és esszékben foglalkozott a francia irodalommal és kultúrával, illetve a francia—magyar művelődési és irodalmi kapcsolatokkal. Külön figyelmet érdemel a Francia szellem a régi Magyarországon című könyve, amely 1940-ben jelent meg. Ez a reta rendkívül bátor politikai kiállás volt a francia szellem humanizmusa mellett. Sőtér István azonban — amint erre Voisine professzor is kitért — nemcsak saját kutatásaival szerzett elévülhetetlen érdemeket a nemzetközi tudományban, hanem a magyar és a nemzetközi tudományos munka szervezésével is. Néhány évig a Nemzetközi összehasonlító Irodalmi Társaság elnöke is volt. A MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatójaként az irodalomtörténészi műhelymunka megvalósítását segítette elő és az évek során intézetének nemzetközi tekintélyt szerzett. Nemzetközi szervezőmunkájával pedig nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a szocialista országok irodalomtudósai egyre erőteljesebben bekapcsolódtak a nemzetközi irodalomtudomány áramkörébe. SŐTÉR ISTVÁN a párizsi egyetem díszdoktora Majakovszkij először a Leninről szóló poémát Decemberben jelenik meg Iszaak Babel Lovashadserege (egyébként Babel abban a filmgyárban volt dramaturg, ahol a Patyomkin készült). 1925-ben jelenik meg Fjodor Gladkov regénye, a Cement, ebben az évben kezdi el írni Makszim Gorkij a Klim Szamgin életét. Mejerhold bemutatja a Revizort, ami a színházművészet egyik forradalmi tette. 1926. január 19-én történik meg a Patyomkin páncélos nyilvános bemutatója az Arbat téri moziban. 1926. október 5-én mutatják be a Moszkvai Művész Színházban Mihail Bulgakov drámáját, a Turbinék napjait. 1926. október 10-én Lunacsarszkij cikket írt az Izvesztyijába A szovjet film győzelme címmel, amely a Patyomkin páncélos végleges elismerését jelenti. Két nap múlva mutatják be Pudovkin filmjét, Az anyát. Ebben a hónapban jelenik meg Mihail Solohov első könyve, a Doni elbeszélések. Fölösleges a felsorolást folytatni. Ezek a művek a XX. századi kultúra határkövei, és mindmind a forradalom nevében , forradalmi módon készültek, öszszegezni tudtak, a kor valóságos konfliktusait mutatták meg. Szergej Eizenstein boldogsága az volt, hogy ennek a forradalmi folyamatnak kezdeményezői között lehetett. A világhír fényében megjárta Amerikát, filmezett Mexikóban. Kudarc kudarcot követett csaknem tíz évig Eizenstein személyes életében. Nem a tehetsége tűnt el, mert sem a mexikói filmet, s más — ekkor készült — filmjeit sem kellett szégyellnie. De a nagy lendület, az igazi siker elmaradt. Az Új siker első hangosfilmjével, az 1938-ban forgatott Alekszandr Nyevszkijjel érte utól megint. Látszólag, mintha hátat fordított volna múltjának. Riasztó események zajlottak a világban, amikor ezt a filmet forgatta. Hitler készülődött a háborúra, Csehszlovákia halódott és Spanyolországban is felhős lett az égbolt. Bizony, a forradalom is súlyos belső tragédiáit élte odahaza. A novgorodi hercegről szóló filmnek mi lehet a mondandója ilyen zivataros időkben? Alekszandr Nyevszkij egy szabad város hercege volt Novgorod, a XIII. századi kereskedőváros már-már városköztársaság. A Volhov két partján terült el: az egyik oldalon volt a Kreml, a nemesek, a bojárok erre laktak, a másik oldalon pedig a Vecse, a közgyűlés tere állott, s itt laktak a kereskedők, a mesteremberek, a polgárok. A két oldal, a két osztály közötti nézeteltéréseket a Volhov hídján intézték el, hatalmas verekedésekkel. És a hercegnek úgy kellett dönteni, amilyen eredményménnyel az ökölcsata járt. Alekszandr Nyevszkij herceg azonban felismerte azt a szörnyű veszedelmet is, amely a várost fenyegette: a német lovagok hódító kedvét, a mongol hordák elemi pusztító szándékát. Ebben a történeti magban volt mondandó a jelen számára is. Ez a film a jelennek szólt. Egyébként a film sorsát véletlen döntötte el — kedvező irányba. Sklovszkij így írja le ezt a véletlent. Egy éjszaka telefonáltak a filmgyárba, hogy Sztálin szeretné megnézni az Alekszandr Nyevszkijt. Természetesen elküldték a már csaknem kész alkotást a Kremlbe, de a Volhov hídján lezajló ökölcsata — amely a film lényeges része volt — még nem volt montírozva, így Sztálin nem láthatta, s később sem merték a film eredeti konstrukcióját helyreállítani. Másodszor már nem segítette a véletlen Eizensteint. A Rettegett Iván második részét Sztálin parancsára betiltották és ezután 1948-ban bekövetkezett haláláig Eizenstein nem forgathatott filmet. Eizenstein „olyannak ábrázolta Rettegett Ivánt, amilyennek megismerte őt. És, természetesen, a filmet betiltották. Sztálin arról beszélt, hogy Rettegett Ivánnak igaza volt, csak nem tudta végigcsinálni, amit elhatározott. Még néhány bojár nemzetséget ki kellett volna irtani, s akkor nem következnek be azok a zavaros idők” — írja Sklovszkij a 283. oldalon. Eizenstein — és újra Sklovszkijt idézem — „olyan embernek ismerte meg Rettegett Ivánt, akinek a himnuszok szavai valóságnak tűntek ... A valóság pedig az volt, hogy IV. Ivánig sok uralkodó nevéhez járult a „rettegett” jelző, de voltaképpen először nála fejezett ki határtalan rettenetet: az uralkodó félt alattvalóitól, szolgáitól, azok viszont féltek tőle. A rettegés volt a kapcsolat, amely összefűzte őket. Lehetett volna más kapcsolat is, hiszen Iván cár művelt és okos férfiú volt, aki jórészt fölismerte a kor parancsait, aki a maga módján használni akart. Ugyanakkor megrettent a kor követelményeitől és zsarnokként akart ezek fölébe kerekedni. Rettenetes erényei voltak és rettenetes bűnei. Iván cár önmagától félt és ezért féltek tőle annyira alattvalói is. Sklovszkij leírja, hogy az opricsnyikok táncának rettenetessége, melyben az önkény teljes rémülete benne foglaltatik, feldühítette Sztálint. „Rettegett Iván minden kétsége, iróniája és határozatlansága és aljassága összegeződött ebben a jelenetben ...” És felteszi a kérdést: „Tudta-e Eizenstein, hogy miként fogadják majd ezeket a jeleneteket? Valószínűleg tudta. Ezt már túlságosan egyenesen csinálta, túlságosan kihívóan .. . Eizenstein sikerei és tragédiája egyetlen egység, egy teljes élet nagyszerű egysége. Egy nagyszerű kor hűséges fia volt, aki meg akarta érteni korát. És megértette. Sklovszkij könyve erről szól. A filmművészetről is természetesen, de mindenekelőtt a válaszoló emberről, akit a forradalom nevelt olyannak, hogy ne féljen felismerni a kor nagy kérdéseit és próbáljon meg azokra forradalmár módjára válaszolni. Viktor Sklovszkij Eizensteinbiográfiáját az idén adták ki Moszkvában ötvenezer példányban. Jó lenne mihamarabb magyarul is olvasni. E. Fehér Pál 1973. DECEMBER 8. TÁJÉKOZÓDÁS KRITIKA KÜLFÖLDÖN Vita az Írószövetségben ’. A szovjet és az angol—amerikai kritikai áramlatokból rendezett vitát múlt héten az írószövetség kritikai szakosztálya. A vitát Dorbozy Imre , és Koczkás Sándor megnyitó szavai után Szabolcsi Miklós vezette be. Szabolcsi Miklós ismertetője szerint a keleti és nyugati országok irodalomkritiikájában, akárcsak nálunk, az úgynevezett impresszionista kritika vált uralkodóvá, az egymással harcban álló formalista és marxista irányzat mellett. A hazai kritikai életet azonban nem is annyira az irányzatok harca és ellentéte jellemzi, mint imikaibb a „zsurnaliszta” és a tudományos vagy szakmai kritika egészségtelen elkülönülése. E. Fehér Pál és Király Gyula tartott referátumot a szovjetorosz irodalomkritikáról, amely a szenvedélyes viták jegyében formálódik. A főbb vitatémák: a nemzeti és nemzetközi irodalom fogalma és összefüggései, a nemzetiségi irodalmak és a szovjet irodalom kapcsolata, a szovjet népek fordításirodalma, a szovjet irodalom kontinuitása, s végül, a kritika feladata és célja. E. Fehér II . Pál elmondta, hogy a szovjet kritikáiban elsősorban a publicisztikai indítású írások játszanak szerepet A kritikusok nagy táborát vonzza az a bíráló magatartás, amelyet Belinszkij képviselt. Király Gyula szerint a szovjet kritika ma reneszánszát éli, majdnemihogy érdekesebb, izgalmasabb, mint az irodalom, amely életre hívta. Sok kritikus visszatér a 20-as évek irányzataihoz, megújítja a szovjet kritika hagyományait. Az angolszász nyelvterület kritikai életéről Sükösd Mihály és Szili József számolt be. Angliában és Amerikában vezető műfaj a kisesszé, amelyben a kritikus több hasonló, egy jelenségcsoporthoz tartozó könyvet tesz mérlegre. Nálunk nehezen honosodik meg ez a módszer. Akárcsak az a gyakorlat, hogy kritikát mindenki írhat és ír, a napilap-recenzenstől, a neves irodalomtudósig és még nevesebb, akár világhírű íróig, mint amilyen Saul Bellow, Norman Mailer vagy Mary McCarthy. Méghozzá nagyjából ugyanazzal a szókészlettel, ugyanabban a kisesszé műfajban, ugyanannak a közönségnek. A sokféle tendencia és iskola között egyre nagyobb tért hódít Amerikában és Angliában, a marxista igényű vagy marxizáló kritika. Sükösd Mihály beszámolója szerint már-már a jólneveltséghez tartozik, s a tájékozottság elengedhetetlen bizonyítékai, hogy a kritikusok a marxizmus klaszszikusaira, s — legújabban — Lukács Györgyre hivatkozzanak. Ezek a hivatkozások azonban, sokszor a divat szintjén maradnak, mert az angolszász kritika általában elméletellenes: semmibe veszi a filozófiai, történeti, társadalmi szempontokat. Sok kritikus kutatja viszont a legújabb irodalom lehetőségeit, kár, hogy Hemingway, Steinbeck, s általában a 30- as évek realista regényírásának temetése árán. Az amerikai irodalom nagyjai, talán az egyetlen Faulkner kivételével, „döglött kutyának” minősülnek e frissen átírt irodalomtörténet szerint Szili József a kritika kevésbé dicső szerepéről, a sztár- és bestseller-gyártásról beszélt, s arról, miképpen befolyásolják a kritikusokat a kiadók gazdasági, pénzügyi ■ ny etgondolásai. A VESZPRÉMI PETŐFI SZÍNHÁZBAN A legfiatalabb vidéki társulat 1961-ben alakult. Addig csak vándortársulatok játszottak hosszabb-rövidebb ideig a század elején épült veszprémi színházban, s majdnem honfoglalásnak számított, ha egy-egy trupp 2—3 hónapig is falai között maradt. A színház munkájáról, terveiről Pétervári István igazgatófőrendezővel, Pethes György és Valló Péter rendezőkkel és Osztovits Levente dramaturggal beszélgettünk, a szokásosnál bizony jóval szűkebb igazgatói szobában. — Nem hiába, hogy a színház vándortársulatok számára épült: hiányoztak — és részben ma is hiányoznak — a legszükségesebb kiszolgáló helyiségek. Mert bár e sorozat címe: Aszellemi élet műhelyei, s öröm számunkra, hogy a veszprémi Petőfi Színházat annak látják, a műhellyé válás nélkülözhetetlen feltétele különböző műhelyek (asztalosműhely, villany szerelőműhely, varroda) léte, rfiuikája is. — De hát azért csak elkészülnek a díszletek, jelmezek és egyéb kellékek egy-egy bemutatóra? — És hát, úgy, hogy a varroda a színészházban van, lakószobákat foglal el; az asztalosműhelyt különböző bonyodalmak árán a színházban helyeztük el, egy olyan teremben, amely remek próbaszínpad lehetne (mert az sincs) és persze szorítottunk helyet a villanyszerelő műhelynek is — ki gondozná különben félszáz reflektorunkat? —, pedig azt a helyiséget is tudnánk használni — társalgónak. A raktáraink meg a tanácstól külcsönbe kapott hajdani magtárban vannak, úgy tervezzük, hogy később a műhelyeket is ide költöztetjük. — Nyilvánvaló: nem kevés gond háramlik ma a veszprémi Petőfi Színházra azért, mert korábban nem volt állandó színháza a városnak. De talán van ennek előnye is, hogy nem élnek a közönségben rossz, vagy — fogalmazzunk inkább így: egyoldalú — beidegződések, kívánságok. A veszprémi színház például nem játszik operettet. — Nem. Mi nem csináljuk, önért nincs vele mondanivalónk. A zenés műfajokban inkább a zenés népi komédiákat keressük, mint amilyen például a Petőfi Sándor— Simon István: A helység kalapácsa volt. De nem hisszük, hogy másutt csak a közönség-erőszaknak engednek a nagy számú operettbemutatóval. Még nem hallottunk olyat, hogy a nézők túszokat ejtettek volna a színház tagjai közül, ha nem játszottak operettet. Az bizonyos, hogy a mi nézőink tiszta fejjel és szívvel ülnek be az előadásainkra: engedik, hogy az előadás stílusa, sajátos jelrendszere hasson rájuk. A közönségünkre valóban nem lehet panasz; szeretik és támogatják a színházat. — Mindez a számok nyelvén? — Évente 170 ezer nézőnk van. Ez előadásonként 80 százalékos házat jelent. Ezen belül 60—70 százalékban bérletesek ülnek a nézőtéren s mert „tájon” csak prózai darabokat játszunk, ezeket is csak olyan városokban, ahol a műszaki feltételek legalább a miénkkel megegyeznek (négy ilyen van: Keszthely, Tapolca, Várpalota, Ajka), Füredről például 160 bérlőnk jár be Veszprémbe, külön buszokkal. De jönnek Pápáról, Zircről, Herendről is— Kikből áll a veszprémi színház közönsége? — Statisztikai adatainkat a bérletvásárlások szolgáltatják: többségük munkás, illetve műszaki értelmiségi. Ajka, Várpalota, a veszprémi Bakony Művek, a fűzfői gyártelep meghatározó ebből a szempontból. És a keszthelyi és veszprémi egyetem, nem beszélve a középiskolákról és ipari tanulóintézetekről, az évi 300 előadásból százat fiataloknak tartunk. De egységes ízlésű közönség voltaképpen csak ezen a száz előadáson ül be a nézőtérre, különben, még ha csupa munkás van a teremben, akkor is érezni az ízléskülönbségeket, a származási, foglalkozási, társadalmi egyezés ellenére. — Különbözik-e a veszprémi színház a többi magyar színháztól, s ha igen, miben és miért? — Magyarország sokáig egyvárosú ország volt, ebből következőleg színházi városa is csak egy volt. Vidéken jórészt vándortársulatok portyáztak, utánjátszották a pesti sikereket. Most már város is több van — közülük néhány talán színházi város is. Nekünk a Balaton-felvidéken óriási szerencsénk van: itt él — legalább az év egy részében — a magyar irodalom néhány olyan alakja, akikre lehet és kell színházat építeni: Illyés Gyula, Németh László, Lengyel József, Simon István országgyűlési képviselője is a megyének, önként adódott, hogy a földrajzi közelséget kihasználva munkakapcsolatba lépjünk velük. — De hát műveiket bemutathttja — és be is mutatja — az összes magyar színházt — Ez igaz: mégsem kicsinyeljük le annak a jelentőségét, hogy egy-egy próbánkon megjelenik Illyés Gyula, leül az első sorba és a színészek úgy játszanak neki, mintha kétezer válogatott nézőnek játszanának. S hogy próba után elmegyünk ebédelni együtt és meghallgatjuk vélekedését a darabról, az előadásról, a világról. Vagy az óriási segítséget, amit az jelentett Dobák Lajosnak — Görgeyt játszotta —, hogy próba után ő vitte vissza Tihanyba Illyés Gyulát, s ott egy órát sétáltak, beszélgettek. Nem a szerepről és nem gyakorlati tanácsokat kapott, de az Illyés Gyulából sugárzó szellemiség meghatározta aztán alakításának egészét. — Hatással van-e a színházra a környező vidék történelme, múltja? — Kevésbé, mint szeretnénk. Adósságunk, amelyet mihamarább pótolni igyekszünk, a pápai iskolai színjátszás nyomainak kutatása, nem azért, hogy amit találunk, azt a következő hónapban már színpadra is vigyük, hanem valamilyen mélyebb, alapvetőbb érdeklődésből a hajdani gyökerek iránt — Van-e a színháznak stúdiója? — Nincs. A mi stúdiónk — a színház. Nem akarunk elitnek játszani. Vagy az egész közönségnek — vagy senkinek. Ez alól csupán a diákközönség kivétel: számukra valóban szeretnénk életkorukhoz, vérmérsékletükhöz, ízlésükhöz alkalmazkodó „nehéz kosztot” adni. — Nem kellene akkor egy olyan stúdió, amely a játék- és előadásstílus új lehetőségeivel is kísérletezik? — De igen. Csak nincs rá színész. A társulat 30 tagból áll, az ő energiájukból nem futja többre. Minden darabot átlagosan negyvenszer játszunk, évente három szerepet mindenki megkap, van aki ötöt is, többet nem követelhetünk és nem is akarunk követelni. De nemcsak nálunk nincs elegendő színész: egyetlen vidéki színháznál sincs. Egy statisztika kimutatta, hogy ha a mostani arányban csökken a színészek száma Magyarországon, hatvan évenbelül egy színész sem lesz. — Mi a megoldás? — Minden lehetséges eszközt felhasználva vonzóbbá kellene tenni a pályát. Mert jelenleg vidéki színésznek lenni nem kifizetődő; pesti színésznek lenni pedig — kérdés, hogy a napi 16—20 órai munka valóban kifizetődő-e? Ezen a helyzeten változtatni kell — sok szocialista országban már változtattak is. Időről időre felkérnek bennünket, erről, vagy arról az elvi, művészeti kérdésről folytassunk elméleti vitát. Pedig semmilyen elméleti vita nem ér egy fabatkát sem, amíg kevés a színész, kevés a próbaidő, nem kielégítőek a műszaki feltételek. A jó színház feltétele, hogy legyen becsülete a szakmának , és legyen hová jönnie annak, aki ezt a szakmát becsüli. Bátki Mihály BBaaa I IRODALOM I