Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-22 / 51. szám - Tamás István: Vallomás Jánosról • riport (12. oldal) - Pásztor Gábor: grafikája • kép (12. oldal) - Nemes Nagy Ágnes: Valódi tulipánt. Egy Csokonai-vers keletkezése (12. oldal)
Nem nagyon kedvelem, sőt semennyire sem, amikor a riporter és az alanya tegezednek egymással — mármint a leírt riportban —, de néha elkerülhetetlen az életbeli viszonylat ilyenfajta felidézése. S elkerülhetetlen még sok más is. Milyen jó volna mindig kíméletesnek és tapintatosnak, okosnak és következetesnek, igaznak és hűségesnek, tárgyilagosnak és nemesnek lenni egyszerre. Csakhogy ez lehetetlen. ★ — Ezt a présházat és ezt a szőlőt az apámtól örököltem, ő is az apjától. Százhetven négyszögöl a házhellyel együtt. Tudod, mire vagyok büszke? János a köríves ajtónyílásban állt, eltakarta a korhadozó ajtószárnyat, a rozsdás pánttal, lógó lakattal. Bőrkabátja nyitva, alatta viseltes zöld pulóver, kezében pohár, félig borral. — Mire? — Hogy nem kótyavetyéltem el belőle és hogy nem ragasztottam hozzá egyetlen négyszögölet sem. Két év után jutottam idáig vele. Az ismeretség hivatalosan kezdődött. Budapestről telefonáltam a járási pártbizottságra, a titkárnak, s kértem, hogy legyen a segítségemre valamilyen ügyben. A nevét sem tudtam. Késő délután volt, amikor benyitottam a szobájába. Egy idő után, végezvén a dolgunkkal, elmondta, hogy nagyon rossz napok köszöntöttek rá, ideológiai témáról kell jelentést írnia, de az kutya dolog, nem találja a szavakat. Mutatott egy megkezdett ívet, nehéz írásával címszavak, Jánoshoz egyáltalában nem illő fogalmak (materializmus, világkép, filozófia, klasszikusaink ismertetése, nevelő célzatú oktatás, ilyesmik), esetlenül, összevissza, keserű halmazaiban. Ha akkor elmosolyodom, alighanem örökre elveszítettem volna Jánost. Felajánlottam, hogy segítek, minthogy van valamelyes gyakorlatom megfelelő módon összeilleszteni ezeket a furfangos szavakat. Némi habozás után elfogadta. — Ha megtenné az elvtárs, nagyon megköszönném. Iskolán van az ágitvprop.-titkárunk, nekem meg nagyon nehezen megy. Akkor még magázódtunk. Húztam az időt, nehogy tíz perc alatt készen legyen a szöveg. Elbíbelődtünk vagy két órát, gondosan mérlegelvén, hogy B. községben az ideológiai nevelés mely vonatkozásokban erősítendő. Amikor elkészültünk, s a titkárnőjének lediktáltam, János egy mondattal megtoldotta — azzal a mondattal, hogy a szöveg összeállításában ki segédkezett. — Nem kell az — mondtam —, semmi értelme, nem is illik ide. — Hogy nem illik oda, az igaz. De az se illik, hogy azt higgyék, én írtam.★ Később úgy alakult a dolog, hogy munkám hosszabb időre ahhoz a megyéhez kötött, amelyhez János járása tartozott. Gyakoribbak lettek a találkozásaink. Hivatalos összejöveteleken elsőnek egymás pillantását kerestük. Egyszer egymás mellett ültünk, s míg János a beszámolóra figyelt, hogy el ne mulassza egyetlen mondatát sem, én a jegyzetfüzetemben hoszszú listát készítettem Napóleon marsalljairól és tábornokairól, majd — minthogy a beszámoló, a beszámolók természete szerint, elnyúlt — a bibliai prófétákról, szép nyomtatott betűkkel. János véletlenül odapillantott. — Mit csinálsz? — kérdezte suttogva, s gyanakvóan. A válaszra először elámult, majd döcögve nevetni kezdett, ujjait a szájába tömte, nehogy észrevegyék. Aztán elkomolyodott, figyelt ismét, mozdulatlanul ült, majd egy idő után felém hajolt, s halkan azt kérdezte: — Ezékieit fölírtad-e? Harmincnyolc éve őmiatta kaptam egy nagy pofont Ijjas plébános úrtól. Ilyenformán kezdődött a barátságunk. ★ Hatvannyolc telén csaknem egy hónapon át esett a hó azon a vidéken, ellepte az utakat és a falvakat, személyautóval alig lehetett közlekedni, de János mindennap mégis kint volt a „területen”. Tejeskocsin, élelmiszerszállító teherautón, esetleg traktoron vagy hómarón ülve, halmacsiizmában, amelyet egy szovjetunióbeli útján vásárolt, hatalmas bundákban, bekecsekben, de legalább egy faluba elment. A vállalkozás nem volt se hősies, se életveszélyes. Néha csak annyit tudott meg, hogy Ófaluba három napja nem vittek kiflit vagy hogy a részeges öreg Balogh két éjszaka nem tudott lejönni a hegyről a hó miatt, s szívesen vállalt magányában úgy berúgott, hogy az expedíció, amely a keresésére indult, egyenesen a kórházba vitte. Amikor délután visszaérkezett a pártbizottságra, a kapu előtt hoszszú ideig ütögette egymáshoz a halinacsizmáit, és boldog volt. — Ma már ne dolgozzunk többet — mondta —, próbáljunk inkább felmenni a hegyre. Kerestünk egy téesz-elnököt, egy nyulat, némi hagymát, krumplit, még egy-két vállalkozó szőlőhegyre kívánkozót, s elindultunk. János vezette a Volgát. A kocsi puhán futott fel az enyhe emelkedőn a Somló oldalába, a hóból kiálló fagyott hantokon jól kapaszkodott a gumi, kanyarogtunk a keskeny utakon, sötétben, hófényben. A ház dermesztően hideg volt, a kocsiból takarókat hoztunk be, s fagyos ujjakkal vágtuk a szalonnát meg a hideg kenyeret, előételnek, amíg a téesz-elnök a nyulat főzte. Kevés bor járta ezeken a délutánokon. János két decinél többet soha nem ivott, a többiek se nagyon. A petróleumlámpa füstje öszszekeveredett a készülő nyúlpaprikás gőzével, s ebben a csípős és boldog büdösségben megoldódnak a nyelvek, kifényesednek a szemek, lassan mindenki lazít egyet a ruháján és gondolatain, János is, és szól ekképpen: — Húsz évet töltöttem el a pártmunkában. Nem kis dolog ám ez, elvtársak. Húsz év. Itt kint áll a tornácon az a bicikli, amivel negyvennyolcban meg ötvenben jártam a hegyvidéket. Most negyvennyolc éves vagyok. Jó régen párttitkár. Mindenem nekem ez a mi világunk. De más idők járnak, művelt emberek kellenek, és én már nem bírok megtanulni semmi újat. Mondjátok meg nekem őszintén: tudok-e én még hasznára lenni a pártnak? Fönt ezt sohasem fogják a szemembe mondani, mert az elvtársak nagyon kíméletesek. De a barátai megmondhatják az embernek. Az alkalmi szakács — soha jobbat! — asztalra tette a hatalmas lábast. — Savanyúságot hoztunk, János? — kérdezte. János elfordította tekintetét a füstölgő lámpa parányi lángjától. — Mit mondasz? — Hát nem figyelsz? , — De, de. Figyelek. Biztosan az uborkát kérdezted. Kint van egy táskában, a kocsiban, mindjárt behozom.★ Ballagtunk nyáron, gyalogszerre a Balaton-parton. Jánoson az alsóbb szintű „káderruha”, sötét szövet, nylon ing, nyakkendő. Körülöttünk, amerre nézünk, építkezés, malterhordás, zúzalékhalmok, pallók, lődörgő vagy dolgozó kőművesek, izgatott tulajdonosok, akiknek rövid a vasárnap. Senki sem köszön, senki sem ismeri őt ezek közül, senki se idevaló. János megáll a parton, nézi a hegyet, s a hegy aljában, az öböl szélén, az építkező sürgés-forgást. — Fejlődünk. Igen, fejlődünk. Mit tehetünk? Fejlődni kell. Jobb az élet. Ha ezek közül az emberek közül, akik itt úgy viselkednek, mintha az övék volna az egész vidék, valaki eljön hozzám és segítséget kér,segítek neki. Ha a tudomásomra jut, hogy törvényes jogaik gyakorlásában — végeredményben az építkezés is az, ha szabályszerűen történik — valaki akadályozza vagy korrupcióra kényszeríti, annak én levágatom a fejét. Ha születik egy olyan állásfoglalás, amely engem arra kötelez, hogy segítsek maltert hordani valamelyiknek, megteszem. Meg én. De nem szívesen. ★ — Te tudsz ilyeneket. Meséld csak el nekem, hogy volt az, amikor az öreg Jókai újra megnősült. — Miért érdekel ez éppen most? — Meséld csak, hogy volt. — Azt hiszem, hetvenöt évesen vette el Nagy Bella ifjú színésznőt. Laborfalvy Róza halála után néhány évig élt mostohalánya családjával, Fesztyékkel, aztán unatkozott, nem találta a helyét a fiatalok között, gyötörték az emlékek is... S mondom, ami éppen eszembe jut, korabeli beszámolókból, emlékezésekből, életrajzokból; azzal a summázattal, hogy az aggastyánnak ez a végső mozdulása mélységesen magánügy, az irodalomtörténetre se nagyon tartozik, kiváltképpen nem az olvasókra, mert nem befolyásolta a Jókai-művet, s a megítélése szempontjából nincs jelentősége. Még egyszer megkérdezem, mit akar ezzel. — Szóval akkor már özvegy volt? — özvegy. — Ha példának hozom fel valahol, lehet-e azt mondani rá, hogy vezető ember volt? — Nem volna a legszerencsésebb megfogalmazás. Inkább egyszerűbben mondanám, úgy, hogy ember. Soha nem tudtam meg, mire kellett neki ez a példa, mikor s mihez használta, kinek mondta el . Megmagyarázhatatlan düh fogott el, ha János feljebbvalóival beszélgetve lekicsinylően nyilatkoztak róla. Még egy-két év és tapintatosan túl kell adni rajta: az apparátus becsületes jámbor „örege”, tisztes és érdemes, de az újak befogadására és megértésére már képtelen. A megfelelő kitüntetés — és hadd szaladjon. Az ember rendszerint akkor dühös, ha nem tud cáfolni. Lefegyverző érvek birtokában fölényesek vagyunk. Ha szavam és befolyásom volna, sem sorakoztathattam volna fel ellenérveket. János nem fog megújulni, János tíz évig ülhet akadémiákon és főiskolákon és továbbképzéseken, olyan marad, mint most, mert János be van fejezve. A felszabadulás után, alig harmincévesen, húszévi napszámos élet után, amikor ezt a hivatást választotta, s amikor erre kiválasztották, személyiségének épülése már befejeződött. Azóta sokat tapasztalt, mértékkel olvasott is, de semmit sem változott. Sokat gondolkodtam, miféle vonzalom ez bennem János iránt. A tisztasága, a hite, az emberi szépsége?★ — Gyere velem — mondta egy délután, három-négy évvel ezelőtt. — Hová? — Három járás orvosai találkoznak nálunk, utána vacsora lesz, én mondom a köszöntő beszédet — Nem nagyon kellek én oda. Persze, hogy nem, ismerte el, de neki, barátilag, szüksége volna rám, mégiscsak olyan értelmiségiféle vagyok, talán könnyebben boldogul. Biztonságosan érzés egy jóbarát az oldalán, aki azokkal is tud szót váltani, akik között ő valahogy mindig feszélyezve érzi magát. Simán és jól lezajlott minden, nincs az a feszültség, amelyet a somlói bor fel ne oldana. A vidéki orvosok meg főorvosok a „fehérasztal mellett” nyájasak és beszédesek, János nagyokat nevet a kórházi anekdotákon, ő is meséli történeteit a doktorokkal, mindenki jókedvű. Egy hajdani osztálytársat is felfedezek közöttük, együtt laktunk negyvenkilencben, középiskolás korunkban kollégiumban; örülünk egymásnak. — Sokszor láttalak már N. elvtárssal mint diszkréten János felé. — Valami közös munkátok van? — Közös munka? ... Talán, talán, de csak nagyon áttételesen. Mért kérdezed? Bizalmasabban: , — Nézd... Nem egészen értelek... Te mégis... Mit eszel te ezen a közönséges, unintelligens, műveletlen, bunkó emberen, hogy olyan sokat látni vele, van egyáltalán közös gondolatotok, beszélnivalótok, problémátok? Lehetetlen. Hát akkor miért? Harag helyett hálás is lehettem volna az undok érdeklődésért, mert megjött az az egyetlen szó, amelyhez nem kell ok és magyarázat; egyetértést és megértést se kíván, semmit. — Szeretem. TAMÁS ISTVÁN: Vallomás Jánosról ÉLET ÉS IS • NEMES NAGY ÁGNES: Valódi tulipánt EGY CSOKONAI-VERS KELETKEZÉSE Szeretem Csokonait. Évfordulóktól függetlenül szeretem. Mégis úgy gondolom, a mostani évforduló örvén előcsempészhetem ezt a szűk szakmai körben már közölt írásomat, abban a hitben, hogy Csokonai mégsem csak szakmai kérdés. Amikor alcímet választottam az alább következő kis elmefuttatáshoz, tisztában voltam vele, hogy ez az alcím félrevezető. Nem, egyáltalán nem vállalkozom arra, hogy életrajzi adatokkal vagy megbízható szövegkritikai megjegyzésekkel hozzájáruljak a Tartózkodó kérelem keletkezéstörténetéhez. Ellenkezőleg, engedtessék meg nekem, hogy könnyelmű és kockázatos dologra vállalkozzam, mondhatnám irodalmi illetlenségre. A költői szándék kutatása Arany széljegyzete óta (hogy tudniillik „akarta a fene”) aránylag kevés sikerrel kecsegtet irodalmunkban. Mégsem tudom megállni, hogy bele ne kontárkodjam Csokonai Vitéz Mihály hajdani kartusunk költői lélektanába, hogy ne imputáljak neki egy sor bizonyíthatatlan szándékot, hogy rá ne fogjak véleményeket és lelkiállapotokat. Magyarán: ki akarom találni, hogyan találta ki a Tartózkodó kérelmet. Minden szavam megbízhatatlan lesz tehát, minden föltevésem nevetséges. Hogy mi erre a mentségem? Úgyszólván semmi. Hacsak az nem, hogy régóta szeretem a szerzőt. Hogy addig-addig törődtem a jelzőivel, meg a világképével, meg a ritmikájával, míg el nem juttatott — kézenfogva oda nem húzott — az úgynevezett alkotáslélektan néhány csábító alkalmáig. Persze — gondolom — az alkotás folyamatának bogozása úgy viszonyult az irodalomtörténethez, mint a történelmi dráma a történelemhez. De azért az sem tilos. Jogunk van talán valami nyúlfarknyi történelmi drámát kerekíteni, amelynek főhőse: Csokonai; cselekménye; versírás; hitele: a magyar verstan. Mert — sajnos, be kell vallanom — érveim a továbbiakban csaknem kizárólag verstaniak lesznek. Sajnos, mondom, mert tapasztalataim szerint a verstan nem tartozik a népszerű irodalmi szórakozások közé. Még irodalmáraink közt is feltűnően kevesen lelkesednek például anapesztusokért. Csodálkozom rajta. Nem tagadom: engem a verstan mindig szórakoztatott. Lehet-e mulatságosabbat elképzelni, mint egy rejtett rímű hexameter, vagy egy ravaszul fonatos francia ballada? De nem vitázom. Elismerem, hogy az ízlések különbözők. Azt azonban senki se tagadhatja, hogy ez a nagyszabású játék, ami a verstan, mellesleg még azt a benyomást is kelti az irodalomértőben, mintha volna a versírás mesterségében valami mérhető elem. S megfizethetetlen illúzió ez — ha illúzió — abban a kiszolgáltatottságban, abban a gyönyörű és kínosan irányíthatatlan szélfúvásban, ami a költészet. A verstan hasznáról és káráról szólva talán leghelyesebb, ha mindjárt főhősünket, Csokonait idézzük: „A verscsinálás nem poesis, mert ez a gondolatoknak, a képzelődésnek, a tűznek természetében és mindezeknek felöltöztetésében áll, a verscsinálás pedig csak a szózatok hangjának bizonyos regulákra vételére, s külső elrakására ügyel, hogy azok harmóniával szálljanak az ember fülébe. Ahonnan lehet valaki jó poéta, ha mindjárt verset nem ír is, és ellenben jó verset írhat valaki, de azért nem poéta. Legjobb, ha a kettő együtt van.” Hogy benne, Csokonaiban, menynyire együtt van a kettő, arra különös erővel egy Babits-tanulmány ébresztett rá. Abból értesültem róla, legnagyobb meglepetésemre, hogy a Tartózkodó kérelem egyáltalán nem ősi nyolcasban és hetesben van írva (amiről pedig szentül meg voltam győződve), hanem egy nagyon is ritka és a magyar költészetben alig használatos antik metrumban, rímmel megfejelt ionicus a Tumoréban. Meghökkentett ez a felfedezés — ami ma már közkincs. Felvilágosulásomig úgy skandáltam én is ezt a verset, mint minden épeszű magyar iskolás, hangsúlyosan, jó erősen megnyomva az ütemek első szótagját: ’A hatalmas ’szerelemnek ‘Megemésztő ’tüze iránt. Ezek az első verstani meghökkenések! Amikor a verstani látszat először ütközik össze a mögöttes, rejtett hatással, s amikor a verskedvelő először észleli a vers legelemibb, mert még mérhető részeinek szinte mindjárt a mérhetetlenig nyúló bonyolultságát. Ezentúl így kellett skandálnom a verset: w v I V A hatalályas szerelemnek Megemésztő tüze iránt. De vajon teljes mértékig és csakis így kellett-e skandálnom ? Hogy mi jut eszébe a költőnek legelőször egy leendő, egy megírandó versből, az nagyon jellemző, de nehezen kitapintható szellemi mozdulat. Mindnyájan tudjuk, a vers szinte mindenből kiindulhat, egy képből, egy szókapcsolatból, rímből, ritmusból, vagyis a „téma” és a nyelvi elemek bárhol, bármiben IRODALOM 1973. DECEMBER 22.