Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1973-11-17 / 46. szám - Orbán Ottó: Vitéz Mihályt kicsapják a mennyből • vers • A 200 éves Csokonai (4. oldal) - Szepesi Attila: Pendelyvár • A 200 éves Csokonai (4. oldal) - Gyulai Líviusz: Dorottya • kép • A 200 éves Csokonai (4. oldal) - Eörsi István: A költő és közönsége • A 200 éves Csokonai (4. oldal)

ORBÁN OTTÓ: Vitéz Mihályt kicsapják a mennyből Újul az ég a földkerék fordultával, csontod, fogad, e rossz fogat, vonván férgek, mint gyors lovak, sárban szárnyal. Vacog a szűz, mennyei tűz, angyal költse! Únnak magát ne alítsa, nyakas nyakát meghajlítsa bölcsek bölcse! Gyöngy szépségünk, izzadt képünk nyögjük, lázat, nyűgös üdvben, életünkben, isten ellen a kezünkben zöld kard lázadt Sívó acél, vásik a szél, serdít véget, de barkája, rokolyája világ tüzes koronája, ég, míg éghet SZEPESI ATTILA: Pendelyvár A Dorottya és a Békaegérharc — s e művek családfája — többékevésbé közismert; most a költő egy alig ismert munkájáról akarok szólni, a „legdeákabb csataképről” mely irodalmunkban valaha is megszületett. A pendelbergai vár formája s megvétele 1790-ből datálódik, a Magyar hajnal hasad s a Konstancinápoly első változatának hónapjaiból (s miként azoknak, szintén, páros-rímű, felezős tizenkettes a formája), párdarabja pedig Az istenek osztoszkodása, melyben a költő hasonlóan borsos témát dolgoz fel. Maga a cím, Pendelbergai — pendelyhegyi — vár, utal már az allegorikus költemény tartalmára. Milyen vár hát ez az ódáiban megostromolt „pendelyhegyi”? „Két szép fehér márvány oszlop tartogatja, /Mozdulásaival csendesen ringatja.« /Felette a várnak terül kies halom, /Melyet tapogatni csupa nyugodalom ... /Feljebb csak látása két i kis dombocskának,/ Már gyakorta élő halált okozának.” A zengzetes költemény tehát— ne feszítsük tovább a húrt — egy női test megostromolásának s bevételének táblaképét pingálja ámuló szemünk elé. Az igiéző vár ostromlásakor gondja van Vitézünknek arra is, hogy deákelődjeihez hasonlóan néhány keresetlen szóval szóljon „az aggnőkről s az agebeikről” az általa szalonképessé tett Dorottya mintaképeiről. „Rongált várok vagyon már a sok ostromba... / Melyeket a rothadt csatornáik vizeznek./ Csak a tulajdonos maga cementezi.” A csatát allegorikus alakok próbálják fékezni, a Szemérem, a Kívánság, az Álhatatlanság; mindez persze csak „eposzi kölönc”, hisz „a Rákos mezejére” gyűlést verbuváló Csokonai parancsoló hangon kimondja: „De mikor kedvem lesz benne mulatozni, / Ne merjen senki is akadályt okozni”. Különben is: „...sokan besuhannak, / S a billiárd pálcát bátran taszigálják.” A költemény summája — némiképp idegen a zabolátlan sodrású műtől, hangjában az epikureizmus mértéktartó bölcsességgel elegyedik: „Te pedig, barátom, élj vele módjával. / Hasznos orvosság ez egy kis diaetával. / Nehogy ha a véred csendesen állana, /Mint a legfrissebb víz, egyszer megpállana”. E vers irodalmunknak ahhoz a vonulatához tartozik, melynek tán első darabja a töredékes Zöldvári ének, a Madách Gáspár számlájára írt Balassi János éneke solymocskájáról s a Bendő Panna komáromi asszony éneke, a „Nem szólok én senkiről, /Csak az asszonynépekről” kezdetű, a maga korában páratlan népszerűségű rosszlánycsúfolás, s a számtalan lator-, hegedős- és koldus-ének. E műfaj útja — az „övön aluli irodalom” divatja — a XVI. századtól a XVIII. századik nyomon követhető, s Csokonai darabja tulajdonképpen a „Latricanus Vers” (Balassi Bálint terminusa) hattyúdalának tekinthető. Csetri Lajos a nemrég megjelent Psyché-ről írva azt hangsúlyozza, hogy Weöres Sándor — az elképzelt költőnő erotikus verseit írva — épp e műfaj „jogfolytonosságát biztosítja” a XVIII. század végétől napjainkig, hisz a pszeudo-költőnő alakját abba a korba helyezi, melyből a prüdéria részben vagy egészen kiirtotta a „lator dudolást”, ahogyan a virágéneket, a szerelmi költeményt nevezte hajdan — a XVI. században — a haragos szavú Méliusz Juhász Péter. Vitéz Mihály számtalan arcát ismerjük. Nekem mégis egyik legkedvesebb az a kínjai mögül kaján mosollyal kipillantó Csokonai, akinek egyedülállóan teljes világképében elfért s helyet kapott a vidám ,ator” is, s aki szerelmi gyötrődéseit „szublimálva” nem fegyvert, de tollat ragadott, s versben üzent az általa oly nagy reménységgel várt s jóslatokkal kiszínezett XX. századnak. Nem tudok megszabadulni attól a játékos feltételezéstől, hogy Csokonai élete végén kegyetlen tréfával rótta le háláját annak a közönségnek, mely alkalomadtán a hatalmába került; a tréfa fölényes leleményét nem csökkenti, hogy ő maga halt bele. Császári és királyi aranykulcsos kisrhédei Rhédey Lajos gróf feleségének temetésére másfél nap alatt megirt egy több mint ezer soros filozófiai költeményt, A lélek halhatatlanságát, és ezt 1804. április 15-én szakadó esőben, a kötelességszerűen összegyűlt gyásznép előtt könyörtelenül végig is mondta. A didergő előkelőségek, gondolom, nem sokat fogtak fel a költemény páratlan gondolati gazdagságából, műveltséganyagából, abból a felülmúlhatatlan bájból, ahogyan a fogalmi következetesség a képzelet csapongásával egyesült — nyilván azt sem értették meg, hogy itt már nem gróf Rhédeyné született kohányi Kacsándi Terézia lelkéről van szó, hanem mindenkiéről, és kiváltképpen magának a költőnek a lelkéről, aki ezt, részben e beszéd következtében, nemsokára ki fogja köhögni magából. Szívesen képzelem magam elé a bőrig ázott, dühös hallgatóságot, és a költőt is, amint nem kevésbé bőrig ázva élvezi szavai szépségét, és talán azt is, hogy közönsége ezúttal nem térhet ki előle. „Hallgattatok volna meg napsütésben” — gondolta magában —, „most hamarabb befejezném.” És végig olvasta versét, lila szájjal, de bosszútól boldogan. Gyulai Líviusz: Dorottya »IRODALOM I A 200 ÉVES BORSI ISTVÁN: A költő és közönsége Aki elfogulatlanul tanulmányozza annak a két kollégiumi pörnek a jegyzőkönyvét, amely végül Csokonainak a debreceni híres tanintézetből való kizárására vezetett, annak el kell ismernie, hogy az egyházi és tanügyi hatóságok igazságosan jártak el. A poétai osztály fent nevezett tanító-diákja az ismételt figyelmeztetéseknek fittyet hányva, következetesen távolmaradt a kötelező istentiszteletekről, vagyis az iskolakerülés bűnébe esett, és noha rossz egészségi állapotával próbálta kimenteni magát, orvosi bizonylatot erről egyszer sem hozott. Ráadásul sokszorosan felrúgta a kollégiumi szabályzatot: engedély nélkül el-elhagyogatta a kollégiumot, szabálytalan öltözéket hordott, gúnyolódott feljebbvalójával, a teológia humortalan professzorával, sőt valamiféle pénzek hanyag kezeléséről is szó esett, egyebek között. De a vizsgálat főként azt feszegette, hogy miért éjszakázott annyiszor a tanteremben, mégpedig kedvelt tanítványainak társaságában. Megállapították, hogy a rendzavarok bűnt bűnre halmoztak: borozgattak, pipáztak, énekeltek, furulyáztak és verseket is mondtak. A vallomásokból következtetni lehet arra, hogy Csokonai praeceptor rendhagyó önképzőkört alakíthatott itt ki, ahol a világ folyását is kötetlen szabadossággal vitatták meg; márpedig a világ akkoriban — 1794—95-ben — nagyon is folyt és veszélyes hullámokat vetett. Ráadásul a szokások ellenére magyarul mondta el hatszáz diák előtt a búcsúbeszédét, és ennek önérzetes szövegét nem terjesztette be előzetes jóváhagyásra, így hát nem csodálatos, hogy a kizáráson kívül teljes kiközösítéssel is lakolnia kellett: nemcsak ő nem léphetett be többé a kollégiumba, hanem a többi diákot is eltiltották attól, hogy beszélgessen, vagy bármiféle érintkezést tartson fenn vele. Ezzel parancsoló formában megfosztották a költőt közönségétől — attól a közösségtől, amelynek biztatása és tetszése nélkül első nagy filozófiai költeményei, szatírái és bámulatos tehetségre valló színpadi művei aligha jöhettek volna létre. A kollégiumi hatóságoknak igazuk volt tehát, de következik-e ebből, hogy a költőnek nem volt igaza? Lehet-e Rousseau és Voltaire szellemében verselni a vallásról a fegyelmezetten végigszenvedett ájtatosságok szüneteiben? És lehet-e a hagyományok által megszentelt és a hatóságok által védett kollégiumi szabályzat szűkreszabott keretei közt közösséget teremteni olyan eszmék számára, amelyeknek leggyöngébb kipárolgása is kérdésessé teszi a szóbanforgó hagyományokat, hatóságokat, szabályzatokat? Amikor tehát Csokonai néhány látszólagos semmiségért kockára tette szépen induló tanári pályafutását (és az ezzel járó társadalmi megbecsülést, anyagi biztonságot, letelepült életformát és azt a védelmet is, amelyet egy megbecsült intézmény nyújthat), akkor ezzel saját legbensőbb művészi érdekeiért, a szabadabb emberi kapcsolatokért, a felvilágosult eszmékért és az ezeket előcsalogatni és felfogni tudó közönség megszervezésének jogáért szállt síkra. Ha egy perben mindkét félnek igaza van, akkor a gyöngébbiknek a maga igazság-porciójáért dupla árat kell fizetnie. A kollégiumból kizárt, „szabad” Csokonainak még tíz év adatott arra, hogy megújítsa mind kudarcosabb és tragikomikusabb rohamait egy új közönség, új olvasótábor meghódításáért. Sinkó Ervin enciklopédikus bőséggel mutatja be kitűnő Csokonai-könyvében a költő ilyen irányú próbálkozásait és az ezekkel járó megalkuvásokat, megalázkodásokat, önárulásokat is. Már az eltávolítását követő évben jelen van a pozsonyi országgyűlésen, és riasztó sietséggel felkínálkozik a „főtiszteletű, méltóságú és tekintetű rendeknek”, csakhogy pártfogója találjon köztük. De persze költői énjét sem tagadhatja meg, s az üresen puffogó, dicsőítő rigmusok és ámulatraméltóan lapos honfiúi versfaragványok közé becsempészi, ha olykor megcsonkítva is, debreceni korszakának néhány nagy költeményét, amelyek nem kelthettek csengő elragadtatást a duzzadt nemesi bukszák körében. A versek színvonala közt ijesztő szakadék tátong. Itt, Pozsonyban tapasztalhatta először a költő, hogy valódi mondanivalójához nincs közönség, a valódi közönséghez pedig nincs mondanivalója. Az eszével persze tudta ezt 1793-ban is: már a Tempefői-ben keserűn nevet azon az abszurd kalandon, hogy valaki Magyarországon költő óhajtana lenni. Mintha egész későbbi élete arra szolgált volna, hogy bizonyítékokat gyűjtsön korai szatírájának ehhez a felismeréséhez. Csakhogy a Tempefői még tele van üdítően naiv bizalommal: a komikusan ágrólszakadt poéta belép a grófi kastélyba, egyenesen a grófkisasszony szobájába, aki magától értetődő természetességgel rögvest közli vele, hogy „Legkedvesebb nékem, édes poétám, a te jelenléted”. A mai olvasó ezt a bejelentést feltétlenül komikusnak érzi, de meghatónak is, mert egy fiatalember tények által nem igazolt derűlátását fejezi ki. Később aztán Csokonainak csakugyan életbevágó szükséglete lett ez a bizalom, ez a „Csalfa, vak Remény”: haláláig kereste a Tempefői csodálatos grófkisasszonyát, vagy akár csak a nagynénjét, papáját, akárkijét, a magyar Mecénást Mivel azonban féktelenül okos ember volt — amit mellesleg megjegyezve nemegyszer a szemére is vetettek —, csak reménytelenül reménykedett, és a különféle Festeticheknek, Széchenyiknek, Erdődyknek, Rhédeyknek írott arcpirító és csaknem teljesen eredménytelen verselmények és könyörgő levelek szüneteiben megalkotta egy képzeletbeli — jövőbeli — közönség számára azokat a remekműveket amelyeket még a legnagyobb kortársak is félig értetlen, pártfogóanrosszalló fejcsóválással fogadtak. Csokonai nagy társadalmi tudatossággal ismeri fel, hogy könnyű Voltaire-nek, ennek a „jerney-i úrnak s gavallérnak” voltairekednie, de őneki széjjel kell hasítania énjét, hogy tovább élhessen és írhasson. Mindenesetre jóelőre gondoskodik arról, hogy két énjét véletlenül se lehessen összetéveszteni; alkalmi — jórészt dicsőítő és hódoló — verseinek előszavában ráhúzza a vizeslepedőt az ilyen költészetre, és megvallja, hogy gyűjteményének nagy részét nem tartja méltónak a Múzsákhoz; de sebaj, hiszen „Nincs nagyobb rosta az időnél, addig lebeg az, míg minden szemetet, minden fonyadt vagy éretlen magot, és minden giz-gazt ki nem hullat, hogy azokkal bízzék a feledékenység”, így hát kerülő úton, de félreérthetetlenül közli főúri, imaginárius közönségével, hogy amit nekik izzadott ki, az szemétrevaló. Leoperálja magáról a versfaragót, akit a főúri mulatságok más alkalmazottaival — iparosokkal, zenészekkel — helyez egy sorba, és így megmenti a költőt a reá leselkedő legnagyobb veszélytől, attól, hogy a fizetőképes közönség a maga színvonalára húzza le. Az ilyen degradáció veszélye végigkísérte a magyar lírát. Arany Jánost például — mint Képes Géza szép tanulmányában olvashatjuk — 1848 után a nemzeti illúziókhoz ragaszkodó közönség ellenséges közönye szippantotta vissza a modern, nem-provinciális Nagyidai cigányok világméretű csúcsairól Nagy Lajos érdektelen háborúinak és a hun legendák világának artisztikus festegetéséhez. Csokonai rendkívüli intellektuális éberségét bizonyítja, hogy ő mindig tudta, mikor vet koncot az ebeknek, és így pályája minden szakaszában a legmagasabb szinten tarthatta művének jobbik részét. József Attila viszont, nem akarván koncot vetni, a mondanivalója és lehetséges közönsége közti szakadékot csak vézna tetemével hidalhatta át. 1973. NOVEMBER 17.