Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-07 / 27. szám - Alföldy Jenő: Szenvedélyes biográfia • könyvkritika • Fekete Sándor: Petőfi Sándor élete I. (Akadémiai) (11. oldal) - Végh András: Illusztráció • kép (11. oldal) - Fodor József: Párbeszéd • vers (11. oldal) - Bikácsy Gergely: Vakságról - látóknak • könyvkritika • Örkény István: Időrendben (Magvető) (11. oldal)

ALFÖLDY JENŐ: Könyvtárnyi azoknak a tudományos, szépirodalmi és népszerűsítő igényű műveknek a száma, amelyeket Petőfi Sándor életéről írtak az elmúlt egy és negyed évszázadban. Gyaníthatjuk, részben épp azért ilyen sok a Petőfi-életrajz, mert vajmi keveset tudunk a költőről, s a hiányos dokumentumokat, egymásnak ellentmondó kortársi viszszaemlékezéseket valósággal körülburjánozta a legenda. Jellemző, hogy sem születése helyét, sem halála körülményeit nem ismerjük pontosan. A könyvtárnyi műből döbbenetesen kevés tehát a tudományos értékű életrajz — annál több viszont a fikcióra alapozott iromány. Szigorú műfaji megszorítással mindeddig csupán Ferenczi Zoltánét nevezhettük teljességre törekvő irodalomtörténeti biográfiának. E több mint hetvenöt éves, hibáktól hemzsegő és tarthatatlan ideológiai következtetésekkel terhes mű születése óta most Fekete Sándor vállalkozott először új, korszerű, a Petőfi-kutatás eredményeit — Hatvany Lajos, Mezősi Károly, Dienes András és mások (nem utolsósorban a szerző) — mikrofilológiai adataitösszegező életrajz megírására. Petőfi összes műveinek e biográfiával párhuzamosan készülő kritikai kiadását, Lukácsy Sándor és Pándi Pál eszmetörténeti munkáit, s ezt az életrajzot együttesen egy leendő új, Horváth Jánosénál hitelesebb monográfia hármas pillérzetének tekinthetjük. A Mezítláb a szentegyházban című, publicisztikai hévvel írt esszékötet, az Így élt a szabadságharc költője címmel kiadott, népszerű feldolgozásában is hiteles Petőfi-életrajz, számos cikk és vitairat, a bennük kikristályosodott, szabatos íróstílus, s ami a legfontosabb, másfél évtizedes, elmélyült kutatómunka készülődése előzte meg Fekete Sándor három részesre tervezett biográfiájának most megjelent első kötetét, amely 1343 elejéig, a vándorszínészi pálya lezárulásáig ismerteti a költő életét. Fekete Sándornál szenvedélyesebb filológushoz még nem volt szerencsém. Nemcsak jól ismert vitakedve, hanem módszerbeli sokoldalúsága is élénkíti, olvasmányossá teszi könyvét. Úgyszólván minden követ megmozgat, hogy új adatokat és összefüggéseket hozzon napvilágra. Ha kell, „behaviorista” lélekbúvárként következtet Petőfi lelki alkatára az utólag szembesített tanúk — Sass István, Orlai Petrich Soma, Arany, Jókai és mások — visszaemlékezéseiből, valóságos mikroszociológiai kutatóként mutatkozik be, amikor a Petrovics-família egykori bérleti szerződéseit, végrehajtási végzéseit, anyagi fölemelkedését és romlását veszi szemügyre; az alkotáslélektan, a korrajz, a politika- és eszmetörténet is megannyi jól kezelt fegyver Fekete arzenáljából. Komplex módszerét — melyben az eddigi kutatóknál nagyobb hangsúlyt ad a lélektani vizsgálódásnak — az adottságok határozzák meg, s ő alkalmazkodik hozzájuk, hogy tényekből következtethessen folyamatokra, jelekből jellemre, alkotásból alkatra, történetekből történelemre és viszont. Végső célja nem az, hogy egy-egy apró tény köré hatalmas apparátussal kanyarítson öncélú teóriákat, hanem hogy hozzájáruljon a Petőfi-életmű mélyebb megértéséhez. „A művet sohasem érthetjük meg helyesen, ha az írótól és a kortól elválasztjuk, az íróról és a korról pedig nem tudhatunk eleget életrajz nélkül” — íme filológusi magatartásának cáfolhatatlan indítéka. Nincs kitartóbban űzött ellenfele, mint a prekoncepciók vagy —■, pontosabbá téve a szót — a posztkoncepciók, az érett költő műveiből a poéta jelöltre erőszakolt ítéletek és minősítések. Fekete a tényekben törekszik egységre, hogy annál szabadabban bontakozhasson ki az érdemi vita. S nemcsak vitázik Szerb Antal, Babits Mihály, sőt Illyés Gyula és úgyszólván minden Petőfi-kutató számos nézetével, hanem vitára is buzdít az ügyszolgálat érdekében. Csak egyetlen tévedésére — vagy inkább elírására — bukkantam: az Egy gondolat iránt engemet záró sorai nem anapesztusokon iramlanak, hanem jambusokon; amellett Fekete Sándornál erősebben kételkedem Jókai szavahihetőségében, különösen a Tengerszemű hölgy atlétikus, szépfiús Petőfi-képe ismeretében. Egyetértek azonban a könyv egész koncepciójával, összegező és úttörő jelentőségű műnek tartom. Petőfi magyarságát például a szerző szerint nem azzal értelmezzük leghelyesebben, ha apját-anyját magyar anyanyelvűnek véljük, vagy ha Petrovics István „felvidékies” kiejtésére rásütjük, hogy az nem „tótos”, csupán „palócos” volt, hanem ha fölidézzük az Alföld, A puszta télen vagy a Kiskunság világát, ha ráismerünk számtalan zsánerfigurája etnikai hűségére vagy ha megértjük a Nemzeti dal programját és az Európa csendes, újra csendes történelmi ítéletét; s legfőképpen, ha fölismerjük Petőfi anyanyelvalkotó költői erejét. A könyv helyes megállapítása szerint az is utólagos konstrukció, ha a pozsonyi országgyűlési tudósítások nyomorgó másolóját a reformdiéták küzdelmei iránti közönnyel jellemezzük — mint tette Illyés Gyula is —, vélvén, hogy a nép fia „urak dolgának” tartotta a reformpolitikát. A vándorszínész, „reménytelen, mert tehetségtelen dilettáns” voltáról szőtt Hatvany-féle legendát is meggyőző érveléssel cáfolja. Nem stilizálja Petőfit a lírikussal kongeniális értékű színész-tehetséggé, de eloszlatja a hiedelmet, mely szerint antitalentum lett volna a színpadon, sőt, a színészi pályán szerzett ismereteit alapvető fontosságúnak ítéli az életműre. Nemcsak legendákat, hanem ellenmítoszokat is szertefoszlat: Petőfi nem volt „absztinens” — diák- és színésztársaival éjszakákat töltött borral-nótával A könyv legfőbb érdeme: eleven portrét rajzol a történelmi jelképpé növekedett, s ezért óhatatlanul szoborszerűvé stilizált költőről, új vonásokkal gazdagítja a Benczúr Gyula, Ferenczi Béni és Illyés Gyula által művészi intuícióval rekonstruált portrét. Petőfi nemcsak kérlelhetetlen és fanatikus forradalmára és szabadságharcosa volt líránknak és történelmünknek, nemcsak harapósan dacos és keserűen szikár férfi volt, hanem szeszélyes-gyors elhatározásaiban is következetes kamasz, borissza diák, kalandvágyó újonckatona, furfangos és életrevaló vándor, ambiciózus színész, hölgytársaságban figyelmes, pajtásait mulattató, nélkülözései közepett is életvidám, öniróniára hajlamos fiatalember. A „legyen elved, hited” jelszó hirdetője nem riadt vissza az eulenspiegeliKopaságtól,ha korgó gyomorral egy tudálékos, „műveltségére” kevély kocsmárossal, vagy egyházfival hozta össze a sors, és színészi rögtönzésétől vacsora, szállás függött. Ember volt — nemcsak a talpán, hanem egyáltalán, a maga bőrében. E könyv — és majd a folytatás — ismeretében talán végső búcsút mondhatunk mindenfajta egyoldalú és torzító Petőfi-ábrázolásnak. Szenvedélyes biográfia KÖNYVEK Végh András: Illusztráció FODOR JÓZSEF: Párbeszéd Mi mind ebbe az Énbe zárva! Itt bennem mily titok, titok? — Döngess, nem lesz soha kizárva. Magamba zárva rab vagyok. — Ki van ott bent? Szólj valahára! — Én, én! — Jobban! Szód mint dadog! — Te bent, én kint. Két árva, árva. — Ki vagy? — szólj jobban! — Nem tudok. Mellem megragadom, hogy érjek jobban hozzád? Jobban, az énnek Falán át? Semmi sem megfogható! Mit rejtesz, tudsz? Csak annyit adnál: Mi több a döngő húsfalaknál! — — Én, kint, s te bent. Mindentudó! BIKÁCSY GERGELY: Vakságról — látóknak Örkény István új kötetének első fejezetét gróf Stomm Marcell vezérőrnagy, hadtestparancsnok írta. „Isten veletek, magyar honvédek!” — hangzik a hadtestparancsnoki szózat utolsó mondata. Itt, innen nyílik a könyv: Krasznoje Olim, 1943. február 1-én. Minél többet olvasunk, minél tájékozottabbnak hisszük magunkat, annál kevésbé tudjuk, hol húzódik a titkos határ szépirodalom és dokumentum, fikció és tényanyag között. A Lágerek, népe 1946-ban íródott. Dokumentum tehát, az Időrendben negyedik kötetének első darabja, „non-fiction”, hadifogolynapló. De épp, mert napló, több, mint puszta dokumentum. Örkény szerint egy hangya, aki szorgalmasan lejegyezné csupán az „összetaposásokat”, huszadik századi Anonymus lehetne. Hát még a naplóíró hangya! Mert hiszen napló — már maga a szó ellentétben áll a dokumentummal, a tények világával. Egy naplóban sohasem a tények a fontosak, hanem a tényeket átélő író, így hát szépirodalom a napló is? Nem tudom. Csak annyi bizonyos, hogy ez a harmincéves hadifogolynapló több tízezer magyar nevében íródott — s kicsit az ő szemükkel is: „Mi magunk se tudjuk, hányan vagyunk, több tízezren-e vagy talán százezerszámra élünk e két világrészen végignyúló, beláthatatlan ország megszámlálhatatlan fogolytáboraiban”. Tájkép csata után? Borowski lágernovellái talán keményebbek, tisztánlátóbbak, keserűbbek. „Amióta elhallgattak a fegyverek, mindnyájan félünk” — mondja a lengyel író. Örkény nemigen ismeri ezt a lelkiállapotot: a lágerek népe hosszú, vége nincs fekete alagútból csúszik-kúszik a fény, a béke, a hazatérés, egy új történelem felé. Örkény naplójában közel van ez a napfény, elérhető távolban. Itt a táborbeli színielőadások nem a „grünwaldi csata” puffatagul hamis vízióját ébresztik; mosolyogni való, szánni való, de együttérzést kiváltó emberi erőfeszítés eredménye a kievi „Kacor király” meg a többi nagy sikerű „premier”. S kereskedelem is folyik a táborban. Egész vagyonok cserélnek gazdát: egy nógrádi bányász fiának fényes finn csizmája, német lovaglónadrágja, olasz harisnyája, gondosan rongyba varrt dollárja, s isten tudja, még mi mindene van. Az oszmányi táborban tiszt uramék még aranyat is öntöttek, így beszélt a legenda. Igen, a krónika groteszk, netán derűs felhangjai mögött ott komorlik a megkerülhetetlen felismerés: a hadifogolylét „se nem élet, se nem halál. A kettő között egy átmenet...” Időrendben — mondja a cím, ám az írót az előzmények érdeklik. Amíg ide jutottunk — ez a kötet második részének a címe. Vak volt a legtöbb ember, vak volt egy egész ország — s ebből a betegségből nagyon sokan csak Ukrajnában meg Szibériában kezdtek kilábolni. „Fűbe nyomtam a homlokom” — mondja egyikük, s keresve sem találnánk tömörebb, gazdagabb magyarázatot a történtekre. „A lélek üresen kongott, mint a pincesor” — írja Örkény, s az olvasó úgy érzi, nemcsak a hadifogolylétre jellemző ez a kísérteties állapot, hanem minden nem-embernek való létre, arra is tehát, ami megelőzte a hadifogságot s megelőzte a háborút. S ami utána következett? A Sztálinvárosi képeskönyvet csak úgy értheti meg a kései olvasó, ha rögtön utánaolvassa az író 1953-as vallomását vakságáról. Íme, ugyanaz a betegség, kiálthatunk föl A hazugság, a csalás, a csalatkozás, mint vissza-visszatérő alapgondolat, mint egyedüli s kimeríthetetlen téma Déry Tibor műveiben csap égetően a renyhe tartású olvasóra. Meg Örkény Időrendben című sorozatában. Vagyis az élő magyar irodalom legértékesebb műveiben foglalhatnánk össze tanáros hanghordozással. Egyszerű s magától értetődő írói-emberi magatartás? A valóságban viszolyogtatóan nehéz feladat írónak lenni, ott ahol makacsul, sőt monomániásan egyetlen lehetősége és dolga van a „szépírónak”: a lelkek, az idegpályák legmélyére is befészkelődött hazugságösztön leleplezése. Csoda-e hát, hogy olykor, bizonyos korokban maga az írói lelkiismeret is pislákolni kezd? Olvassuk csak a Lila tintát, meg a körülötte fölcsapó vitát! Az Arcképek, korképek nem kellemes időtöltés. Kötelező olvasmány lehetne egy iskola melletti szabadiskolában, ahova mindenkit be kéne íratni, ahol reggeltől estéiig csak egy tantárgyat tanulnánk, a Történelmet, s ahol a tanító is kaphatna szekundát. S milyen furcsa! Anélkül, hogy bármilyen művi csoportosítással élne az író (vagy szerkesztő), valami láthatatlan összetartó szál fogja egébe a tanulmányokat, dokumentumokat, reflexiókat, portrékat ötvöző kötet írásait. Ez az egységteremtő erő maga az időrend. „Időrendben” — a sorozat első könyveit kézbe véve bosszantott a cím. Szürke is volt, meg hivalkodó is, egyenesen kihívó. De ez a kötet véglegesen igazolja a címet. Az Arcképek, korképek szubjektív írói napló, meg valódi történelmi napló is. S a történelem mindennap folytatódik, sajnos, vagy szerencsére — de változatlanul időrendben.