Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-22 / 38. szám - Frank János: Káldor Katalinnál • interjú | Műterem (12. oldal) - Almási Miklós: Dráma a dráma hátán • színikritika • Hubay Miklós: Színház a cethal hátán, rendező Major Tamás, Nemzeti Színház (12. oldal) - Vadas József: Nosztalgiák • képzőművészet-kritika • Mácsai István, Csók István Galéria | Vajda Júlia, esztergomi Petőfi Sándor Művelődési Központ | Róna Emy, Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítóterme | Morvay Zsuzsa, Ferencvárosi Pincetárlat (12. oldal)
Káldor Katalinnál Mindössze egy éve végzett az Iparművészeti Főiskolán, mint alkalmazott-grafikus, de máris nevet szerzett magának. 1073-ban egyéni kiállítása volt a Fészek Klubban. Fiatalnál ritkaság ez: egy filmplakátja és egy lottó plakátja már a nyomdában van, kivitelezés alatt két kisgrafikai megbízása is. Érdeklődése, stúdiumai sokoldalúak, műtermében jelentékeny mesterre valló, gazdag grafikai anyagot találtam. — Ismertem édesapját; élvonalbeli, szellemes reklám-grafikus volt. — Sokkal jobb, ha saját magamért, akár a legrosszabb minősítéssel tartanak számon, mintha csakis Káldor László lányaként becsülnének. — Az Iparművészeti Főiskoláról — Önnel együtt — tehetséges évfolyamok léptek ki az utóbbi években. — Büszke vagyok a kollégáimra. Kellemes érzés szakmailag elsőrendűen kvalifikált osztályban végezni. Jobb dolog erős évfolyamban akár utolsónak lenni, mint a gyengében eminensnek. Különös szerencsém, hogy külföldön is kiegészíthettem a tanulmányaimat: Svájcban a főiskola csoportjával voltam, Párizsba Gábor Pál — apám barátja —, ott élő magyar grafikus hívott meg két hónapra. Végletes művességet és mértani precizitást próbált belém verni. Az itthonról kivitt, kész emblématervemen egy álló hétig kellett még tovább dolgoznom, átgyúrni, kihegyezni, míg egyáltalán elfogadta, csak mint gyakorlatot. — Mi volna a mai alkalmazotgrafikus hitvallása? I ■*— Jó grafikát csinálni. Nem állíthatom, hogy ez mindig sikerül, de törekszem rá. Nem tudok általános választ adni arra, hogy mitől jó egy grafika. Azt hiszem, ha az egész termést nézzük, kevés a sikerült plakát, grafikai munka. Hóban-esőben, télen-nyáron elsőrendűt kellene alkotnunk, folyamatosan és ugyanazon a szintón. De mit panaszkodom ? Képzőművészeti gimnazista koromban lelkesen jártam tárlatmegnyitókra. Egy idő óta annyira telítődtem, hogy ritkaság, ha megnézek egy kiállítást. Pedig nem vagyok nagyképű, nem vagyok sznob. Csak, mint a grand art -on kívülálló, objektívebb vagyok, mint azok, akik azt hiszik, hogy a festészet: mennyország. Azért ilyen nagy a szám persze, mert az ember a saját szakmájáról sohasem nyilatkozhat olyan bátran, mint a másokéról, meg a maga házatáján nem lehet tárgyilagos. — Saját munkái közül melyiket szereti különösen? — Vannak munkáim, melyekhez gyengéd szálak fűznek, de nem biztos, hogy ezek a legjobbak. A plakátot szeretem a legjobban, de a grafikának annyi annyi ága van. Mindegy, hogy mi a feladatom, kell, hogy minden műfajban meglegyen az igénye a jónak. Ezzel rögtön azt is jeleztem, hogy túl akarok lépni önmagamon. Az emberek nagy része megelégszik egyetlen törekvéssel és megáll mellette. A szellemi mozgékonyság a művész fiatalságától, illetve lelki frissességétől, lelki fiatalságától függ. — Közelebbi és távolabbi tervei? — Tiltakozom a fiókba zárás ellen! Például, ha valakinek grafikus diplomája van, miért ne mehetne filmezni? Jól fotózom, van „látáskultúrám”. De a fénykép már túl statikus számomra. A filmen mozgásban lehet látni a dolgokat és ez hallatlanul izgat. Rendezőnek nem hiszem, hogy alkalmas lennék, operatőrnek inkább. És szívesen ellennék statisztálni. Nem azért, hogy színész legyek, csak játékból. A mi területünkre bárki kérdezés nélkül is beteheti a lábát, a grafikához mindenki ért, a rokonszakmák művelői is, vagy éppenséggel tisztviselők. Miért ne lenne szabad nekünk grafikusoknak is olykor mással foglalkozni? Az Utal művész grafikusi magatartása határozott és véleménye szokatlanul megállapodott. A grafikát — helyesen — komplex műfajnak tartja. Az érzékeny, tónusos rajz mellett munkái között helyet kap a keményhatárú mustra is. Máskor fényképes megoldást választ Káldor Katalin, könyvkötészeti terveken gondolkodik, vagy éppen neoncsöves védjegyet tervez. Nagyszerű rajztudásával óvatosan gazdálkodik, csak a gyakorlott szem veszi észre előadásának könnyedsége, játékossága mögött az állandó kemény edzést, komoly stúdiumok sorozatát. Frank János Képzőművészet Nosztalgiák A Csók István Galériában kiállító Mácsai István , alig leplezett nosztalgiával gondol arra a korra, amikor a festészet elfogulatlan objektivitásra törekedett. Jórészt csendéleteket, városképeket és emberi figurákat fest, aprólékosan és fegyelmezetten. Mintha csak mesterember volna, rendszeres munkával, minden érzelmi elfogultság nélkül jeleníti meg motívumait. Nemcsak a komponálásban kerüli a felesleges elemeket, de a színei is viszszafogottak. Szürke félhomály ereszkedik a vásznakra. A kiáltó gesztusok közepett ez a puritán hang néhány éve még figyelmet kelthetett. Részben azért is, mert a fegyelmezettséget sokan egyfajta modern klasszicizmusnak tekintették. Újabb képeinek távlatából azonban világosan látszik: a klasszicizmus kristálytiszta formáit egy világ választja el Mácsainak attól az igyekezetétől, hogy ott folytassa a munkát, ahol az akadémikus szorgalmú zsánerképfestők annak idején abbahagyták. Sosemvolt tengerparti tájat idéz meg Vajda Júlia piktúrája. Pontosabban: az a pasztellsorozata, amelyet az esztergomi Petőfi Sándor Művelődési Központban láthattunk. Az idézésnek kettős szerepe van. Hangsúlyozza, hogy a szemünk előtt kibomló homoksárga formák és tengerkék foltok képről képre változó ritmusa nem a valóságot ábrázolja. Ezt a másodlagos világot, amelyet művészetével teremtett, a vágyakozó nosztalgia szelleme járja át. Innen a művek belső hitele, de innen a hozzájuk kapcsolódó szorongás is, a tétova mozdulatok és a tanácstalan tekintet. A festmények felületén vibráló foltokat, szaggatott vonalakat, ködbe burkolózó színeket látunk. Az egyik munka a Térkép címet kapta. Valójában Vajda Júlia minden műve olyan térkép, amely egyedüli híradás az alkotó képzeletében élő tájakról. Tapasztalatainkat hiába próbálnánk összehasonlítani merőben önmagukra utaló alkotásaival. Képei az olyan „halandzsaversekre” emlékeztetnek, amilyen Weöres Sándor nevezetes Táncdala a panyigalü-betű körül. Nem gondolatokat fogalmaz, hanem a nyelvi elemek zsongásával érvel. A Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítótermében Róna Emi meseillusztrációi sorakoznak. Itt már nincs semmi elvonatkoztatás. Alkotójuk mindent úgy rajzol meg, ahogy a szövegben áll. A huszárok nyalkák, a paprikajancsinak báva tekintete van, a diák huncut, a királykisasszony meseszép, a papnak hamiskás mosoly virít kövér orcáján. A színes rajzok és vízfestmények arról tanúskodnak: Róna Emy nem felejtette el gyermekkorát. Ma is a török szultán városában és az ördögök táncában érzi jól magát. Mindig ott terem, ahol éppen kedve tartja. Mert könnyedén és pontosan rajzol. Olyannyira, hogy az érzelmeivel is fukarkodik. Nosztalgiáját rajztudása mögé rejti. Képessége arra csábítja, hogy megelégedjék a kedves jelenetek hűséges tolmácsolásával. Így legfőbb élményünk: a becsületes ábrázolás. Tréfát űz a történelemből Morvay Zsuzsa kiállítása. Mégpedig kerámiákkal. A Ferencvárosi Pincetárlat bemutatójának a szecesszió a céltáblája. Pontosabban:" az a manír, amely ornamentikát csinált még a papagájból is. Próbababákra emlékeztető büsztök, biedermeier hangulatú faliképek idézik ezt a nagypolgári miliőt, amely nevetséges kompromisszumot teremtett a modern ízlésből. Mácsai művészetének a nosztalgia a fő motívuma, itt azonban a nosztalgia a művekbe is átszűrődő kritikai magatartás, amely bírálja a múltat. Vadas József [ÉLET ÉS!» MŰVÉSZET Műterem ALMÁSI MIKLÓS: Színház Dráma a dráma hátán Színház a cethal hátán— talányos és ezért jó drámacím. Megfejtése már bonyolultabb; a színház — az első magyar dráma születésének pillanata, a cethal pedig a Mohács utáni, eltűnőben levő Magyarország bizonytalan világa. Hubay Miklós új drámája — mellyel a Nemzeti Színház nyitotta új évadját — persze nem ennek a bonyolult metaforának kibontása, hanem egy képzeletbeli dokumentumjáték: annak felkutatása, milyen lehetett az első magyar színjáték, a Balassi Menyhárt árultatásáról szóló comoedia robbanásának visszhangja, társadalmi fogadtatása, s egyáltalán: hogyan támadt az egykori írónak az az ötlete, hogy ilyen élesnyelvű politikai drámát csináljon. A dokumentumjáték természetesen nemcsak az írói képzeletre támaszkodik: Hubay a fennmaradt — vagy ahogy ő mondja: hibernálódott — darabból kelti életre azt a világot, mely itt drámává sűrűsödött, talán éppen úgy, ahogy ezen a színpadon látjuk, Bornemisza Péter kezétől formálva. Visszakeresi a szereplők múltját, érdekeik mozgatórugóit, és történelmi szerepük fonálkeresztjében helyezi el a Comoediát. Nemcsak életrekelteni akar, hanem kiteljesíteni is, anélkül, hogy az eredeti, nagyszerű dráma belső feszítőerején, hangulatán változtatna. S még valamit: az ősmű történelmi hatását akarja felkutatni, azt, hogy miként tudott beleszólni a történelem alakulásába, ezzel is példázva a magyar dráma és történelem sajátos kapcsolatát. A két dráma nem egymástól elkülönítve él a színpadon. Hubay mesteri dramaturgiával tudta egymásba szőni az eredeti darab szereplőinek történetét az egykori dráma szövegével, valamint az általa komponált másik dráma — Bornemisza Péter írói sorsának alakulásával. Így a történelmi események," a drámában megjelenő sorsok és az utókor reflexióig egyetlen színi cselekménybe" olvasztva izzik előttünk, s a drámaszerzőnek még arra is marad érkezése, hogy bonyolultabb események, kevésbé ismert figurák bevezetésekor néhány lexikális adattal tájékoztassa a nézőt, anélkül, hogy kizökkentené a darab hangulatából. Ez a pazar színpadi dramaturgia, melyet Major Tamás látványos és sokrétű rendezése még jobban kiemel, egy idő után mégis „gyanússá” válik a néző számára. A drámai óramű túl tökéletesen ketyeg, túlságosan egyértelműen kezdjük érezni a megrendülést, a majdnem-katarzist. S a megejtő révületből ocsúdva ekkor kezdünk gondolkodni: vajon megérdemli-e ez a Balassi Menyhárt a nézőtér megbocsájtását, katarzisféléjét? S mennél jobban gondolkozunk a látottakon, annál inkább úgy érezzük, hogy Balassi pályájának rajzában kétféle kontúr keresztezi egymást, olyan egymásnak ellentmondó két vonalrendszer, melyet a tökéletes drámai megoldás — paradox módon — csak kiemelt. Az egyik arcképen Balassi a gáncsnélküli áruló, aki hitével kereskedik, de ahogyan szilvát és szalmát is lopott már hányatott életében, ezt a köpönyegforgatást is kisszerűen, piti fogásokkal műveli. Bármit tesz, minden kicsinyes és jelentéktelen marad. A másik rajzon azonban éppen ellenkezőleg — jelentősnek látjuk alakját. Nemcsak vérbő ez a figura — amit újabban a színpad és az író egyaránt az ordításra való készséggel hajlamos azonosítani —, hanem nagy formátuma is van, emberi jelenttősége. Olyan hős, aki ördögi módon vállalja gazságát — ne kerteljünk, egy III. Richard. Ő az, aki mikor eljátsszák neki színdarabba foglalt bűneit, még tetézi is őket, „pontosítja” a felsorolást, mert élvezi, hogy van valaki, aki feljegyezte bűnbéli nagyságát. Emellett ebben a vonalrenszerben — kicsinyes árulásai nem egyszerűen jellemtelenségből következnek, hanem kicsit az ország állapotából, a „világhelyzetből” is, hiszen a két király léte eleve arra kényszeríti Balassit, hogy hol itt, hol ott keresse igazát, „egyensúlyozzon”, ahogy a darabban nem egyszer megfogalmazza saját tragédiáját. Egyre inkább az az érzésünk, hogy ez az utóbbi kép hamis, s bár a színpad és rendezés megpróbálja ezt az önfelmentést szatirizálni — a játék heve, a dramaturgiai tökély mégis elsodorja ezt a kísérletet, és a játék végén Balassi már-már a kettős kötöttségű hős tragikus előképének tűnik. Az 1569-ben közreadott darab — ha nem élt is színpadi életet — anyagában, hőseinek rajzában keményebb, kíméletlenebb, és a dráma mélyebb rétegeit illetően robusztusabb volt. Hubay izgalmas dramaturgiával életre kelti ezt a művet — de a feltámasztására, úgy látszik, a figurákat láttató kíméletlen szemléletmód tompítása volt. Jobban sikerült a történet másik ágának megjelenítése, Bornemisza Péter figurájának és az első dráma keletkezéstörténetének megidézése. Bornemisza kalandjait kamaszos bájjal szervezi, a költő naivitásával és ebben a zűrzavaros korszakban, puritán létére nem megvetvén a földi örömöket sem. Ügyetlen bajkeverés és zseniális szervezőképesség, mélyre látó írói géniusz és földöntúli hiszékenység elegyedik lelkében, s ettől válik kitűnő drámai hőssé, aki olykor a főalak, Balassi Menyhárt fölébe is kerekedik. Még a darab centrumát alkotó sajátos „patkányfogó” jelenet is ezt a naivitást tükrözi. Úgy érzi, meg tudja fordítani a magyar történelem menetét azzal, hogy ezt a dúrab Balassit kikapcsolja a forgalomból. Balkezessége, vagy talán a dráma hatásának kiszámíthatatlan logikája folytán azonban éppen az ártatlan, a vele szövetséges Balassi Boldizsár esik tőrbe szándékolatlan befejezésként. S a dolgok maradnak a régiben... Major Tamás rendezése — mint a szerzői intenció is — a shakespeare-i hangvétel előzményeit keresi a darab nyers rétegeiben. Mindenekelőtt az ironizálásban, a szarkasztikus elemek felerősítésében. Major tudja, hogy bár meg szabad érteni az itt szereplő alakokat, viselt dolgaikat mégsem illik megbocsájtani. S ezért ahol érzi a darab kíméletlen szemléletmódjának enyhülését, ott szarkasztikussá, vagy egyszerűen humorossá váltja a színpadképet. (Főként Oláh Miklós esztergomi érsek jelenetének kompozíciójában és a play in play, a színpadi színpad sokrétű jelenetének értelmezésében érezzük ezt „helyre tevő” gesztusát.) Kállai Ferenc a dúvad nagyurat látja Balassiban, a morál nélküli „szabad” embert, bár tudja róla, hogy intrikái kisszerűek, és olykor még ügyetlenek is ráadásul. Mégis a játék második felében ő az, aki megszánja ezt a Balassit, legalábbis hányódik az önsiratás és a bűnre büszke nagyúri vakság között, s ezzel csak felében-harmadában sikerül neki distanciát teremtenie hőséhez. Avar István Bornemisza szerepében — Angyali Péterként — az előadás egyik legsokrétűbb alakítása: hiú versfaragó és vakmerő kalandor, szoknyabolond és lovag, gyáván siránkozó kardnélküli vándor és elevenek felett ítélkező sors küldötte. Nem látványosan változtatja maszkjait, hanem ugyanabból az emberi bölcsességből vezeti le mindegyik tulajdonságát: az írói jelenlét öröméből. Máthé Erzsi reneszánsz nagyasszonya (Thurzó Anna) sem egysíkú: sohasem tudja eldönteni, vajon taktikából ragaszkodik-e férjéhez, jár Canossát fiáért, vagy anyai szeretetből. Talányos jellemét nagyszerűen rejti sokféle maszk mögé. Őze Lajos (Oláh Miklós) finom iróniával dolgozta ki az érsek humanista gazságát, néhány pontatlanságát leszámítva, ő jelzi a kor mértékegységét. Madaras Józsefnek jutott az a hálás szerep, hogy Kállait karikírozhatja (fiaként ő játssza el Bornemisza darabjában Balassi Menyhártot). Becsületére legyen mondva: nem aknázta ki olcsó fogásokkal ezt a lehetőséget. Említsük meg a népes gárdából emlékezetes jeleneteikért Moór Mariant, Szacsvay Lászlót, Raksányi Gellértet, Horkai Jánost és Csurka Lászlót. Keserű Ilona díszletmegoldása funkcionális ötletességével és a nyers drámát felidéző hangulatával ragadott meg, kosztümjei viszont — időtlenségükkel — segítettek felkelteni a jelenből visszatekintő néző reflexióit. Irodalom 1973. SZEPTEMBER 22.