Élet és Irodalom, 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-26 / 4. szám - Székely Dezső: „Keresztkérdések” • vers (7. oldal) - Köröspataki Kiss Sándor: Magyar színházak, drámák külföldön • Tájékozódás (7. oldal) - Tardi Sándor: Az üzenet • kép (7. oldal) - Iszlai Zoltán: A Kritika szerkesztőségében • interjú | Tájékozódás • Pándi Pál felelős szerkesztő, Szigethy Gábor szerkesztő és Hajdú Ráfis rovatvezető (7. oldal)
SZÉKELY DEZSŐ: „Keresztkérdések" Ember, fájdalom főfolyója, honnan ömlik beléd annyi keserűség? Ha szíved, ez a falánk harcsa, a halál horgán fönnakad, ki rendezi meg a halotti tort? S ki fog a parton örülni hogy jó fogása volt?! TÁJÉKOZÓDÁS Magyar színházak, drámák külföldön A magyar színház jó hírét, emelkedő nemzetközi árfolyamát jelzi, hogy az angol színházi folyóirat, a Plays and Players tavaly két hoszszú cikket szentelt a magyar színházi életnek : először fordult elő, hogy Shakespeare hazájában többet írtak rólunk, mint a magyar szaklapban, a Színházban az angliai eseményekről. Ha most átfogó számvetést készítenénk, ha meg akarnánk vonni a magyar színiház és dráma külföldi fogadtatásának mérlegét, akkor idézhetnénk a moszkvai Tyeatrból, éppúgy, mint a török Tasvir című lapból. És nem kellene a színházi szakfolyóiratoknál maradnunk, mert a párizsi Figaro, a hamburgi Die Zeit, a londoni Daily Express, sőt még az üzleti világ lapja, a Financial Times is beszámolt a magyar előadásokról. Természetesen nem tiszteletköröket írtak le ezek a cikkek, hanem produkciókat elemeztek, s legtöbbször harapósan. • Tavaly a legtöbb szó talán a Vígszínház Popfesztiváljáról esett, a vélemények is ezzel kapcsolatban voltak a legszélsőségesebbek, noha a zene minden kritikusnak tetszett. (Nem véletlen, hogy az amerikai CBS rádió- és tévéhálózat gyorsan le is csapott a dalokra és megvásárolta az egész nyugati világra kiterjedő forgalmazás jogát.) A vendégszereplő társulatok közül a legnagyobb sikere az Avignonba és Manchesterbe látogató Bábszínháznak volt, amelyet most már úgy tartanak számon, mint a világ egyik jelentős társulatát. A vendégjátékok sikere ma már csak egyik forrása a sajtóvisszhangnak. Újabban a nagy lapok éppúgy átszalasztják a kritikusaikat más országok érdekesnek ígérkező kulturális eseményeire, ahogyan tudósítóikat elküldik a várható politikai események színhelyére. Persze, ahhoz, hogy ne csak Varsóba, Moszkvába, Bukarestbe, hanem Budapestre is rendszeresen ellátogassanak más országok kritikusai, az is kell, hogy a színházakban legyenek „érdekesnek ígérkező események”. De önmagában még ez is kevés. A jó bornak kell ugyanis a legjobb cégér — erre tanít azoknak az országoknak a példája, amelyek nálunk ügyesebben forgalmazzák saját kulturális értékeiket. Az, hogy Peter Brookról annyit beszélnek nálunk, hogy annyit hivatkoznak rá, azért is van, mert az elmúlt tíz évben három rendezését is bemutatták a világ minden nagy művelődési központjában így Budapesten is. A hazai és külföldi tapasztalatok azt mutatják, hogy nem a kellemesen szép előadások aratnak nemzetközi sikert, hanem az ismert témákból és darabokból átgondoltan és merészen újat felmutató színpadi produkciók. A magyar dráma külföldi sikerei ma elsősorban Örkény István, Szakonyi Károly, Karinthy Ferenc, Hubay Miklós és Gyárfás Miklós nevéhez fűződnek. Néhány országban játsszák még Mesterházi Lajos, Berkesi András korábban írott darabjait is. A drámák között a Macskajáték a listavezető. Londoni bemutatója nemzetközi figyelmet keltett, mert Orbánnét Elisabeth Bergner játszotta. Bergner idős művésznő, neve a fiatalabbaknak már keveset mond. De rangjára abból is következtethetünk, hogy Füst Milán, a szigorú kritikus mindössze két színészportrét vett fel tanulmánykötetébe: az egyiket Duséról, a másikat Bergnerről írta.• Ha ilyen jól állunk, akkor talán megengedhetünk magunknak egy kis dohogást is. Lapozgatván a már említett színházi folyóiratot, a decemberi Plays and Players-t, felcsillanó szemmel látjuk, hogy megint „magyar számot” tartunk a kezünkben. Az egyik oldalon Molnár Ferenc A farkas című darabjáról, a másikon a Macskajátékról olvashatunk. Az ismert kritikusnő pontosan fogalmaz: Molnárt a pesti bulvár mesterének tartja. Eddig rendben, csakhogy kollégája azt állapítja meg Örkényről: „sokkal kevésbé jelentős író, mint Molnár, nem annyira ironikus, szellemes és metsző.” Nem azért idézem befejezésül ezt a félresikerült értelmezést, hogy bizakodó hangulatból rosszkedvbe futassam ezt a cikket, s azért sem, hogy messziről megrójam a kritikust. Csak azért, hogy szolid örömeink és tervezgetéseink közepett ne feledkezzünk meg arról: minden külföldi közönségnek egy kicsit más a „fülhallása”, mint a miénk. Hiszen a miénk sem mindig egyféle. Köröspataki Kiss Sándor — Milyen irodalmi-művészeti jelenségek tették szükségessé, hogy művelődéspolitikánk ne elégedjék meg a kritikai élet meglévő orgánumaival, és létrehozza az elődjénél jóval szélesebb olvasókörnek szánt új kritikát? — Úgy gondoljuk, szükség volt egy olyan kritikai orgánumra, amely elsősorban nem a tudományos és művészeti élet belső köreihez szól, hanem az irodalom és művészet befogadóihoz; nagy nyomatékkal azokhoz, akik az állami és mozgalmi élet különböző posztjain foglalkoznak a kultúra kérdéseivel. Lapunk — mindenekelőtt külalakjával — a hetilaphoz közelít. De havonta jelenik meg. S ehhez az időközhöz kell igazítanunk cikkeink természetét. Amikor azt mondjuk, hogy nem vagyunk a tudományos és művészeti élet belső szaklapja, nem azt állítjuk, hogy kívül akarunk maradni a szellemi élet műhelyvilágán. Kapcsolódni akarunk ehhez a világhoz, meg akarjuk könnyíteni az érintkezést az alkotók és befogadók, az írók és olvasók, a művészek és a funkcionáriusok között. Erre a munkára nem tolmácsként vállalkozunk. Meggyőződésünk, hogy nincs szükség tolmácsokra a magyar művészek és az olvasók, nézők között. De szükséges, hogy orientáljunk, részt vegyünk az alkotások értékelésében, elvszerűen segítsünk a problémaáldozásban. Sok más orgánummal együtt a Kritika is ezen dolgozik. — Az első számban szó esik arról, hogy a folyóirat címe ez lett volna: Realizmust! A szerkesztők szerint azonban: „Jobb gyakorlatban megvalósítani, mint címszóvá tenni egy tartalmi-szemléleti igényt”. Miben és hogyan érvényesül ez a realizmusigény a kritikában? Megvan-e a lapnak, mint szellemi műhelynek az a kritikusgárdája, mely ehhez az igényhez tartja magát? — Hogy a „realizmusközpontúság” mit jelent a gyakorlatban, arra lehetetlen néhány szóval válaszolni. Utalni könnyebb: olyan műelemzést, folyamatértékelést, amelynek egyik alapvető szempontja, hogy a műalkotás hiteles, igaz képet adjon a valóságról, megismerhetőnek, formálhatónak, alakíthatónak láttassa a világot. Tehát olyannak, amilyen — hogy jobb legyen, mint amilyen. Ezeket az alkotásokat, törekvéseket támogatjuk. Közöttük is kiemelten azokat, amelyek a szocialista eszmeiséget képviselik. Értékeiket elismerve, vitázva értelmezzük, elemezzük a realizmus körén kívül eső folyamatokat, műveket is. Visszatekintve a kritika eddigi tevékenységére, talán nyugodtan — de semmiképp sem önelégülten, — mondhatjuk: írásaink jelentős része igyekezett eleget tenni e vázolt igénynek. Az olvasók ízlésének, érdeklődésének, értéktudatának formálásában meghatározó szerepe volt a realizmusnak, mint alapvető esztétikai kategóriának. Ha így van, akkor azoké az ismert íróké, tudósoké, kritikusoké az érdem, akiknek korábbi munkásságára, s a kritikában közölt írásaikra egyaránt a szocialista eszmeiség és a marxista esztétika alkotó felhasználása jellemző. És azoké a fiataloké, akik egyéniségüket kibontakoztatva ugyanebben a „csapatban” kívánnak szerepelni. _ A Kritika — természeténél fogva — nem közöl szépirodalmat. Bírálatainak tehát nincs olyan kockázata, hogy írói megorrolnak értük. És ennek a kockázatnélküliségnek hátrányai is lehetnek ... — Jogos aggály Amikor az újjászervezett Kritika első számait készítettük, a szerkesztőségben Irányelvként fogalmazódott meg: úgy kell szerkesztenünk, mintha szépirodalmi rovatunk is volna. Mintha színészekkel, filmesekkel, képzőművészekkel állnánk állandó szerkesztési kapcsolatban. Ez azt jelentette, hogy nem üthetünk meg olyan hangot, amely távol tarthatna tőlünk — ha közölnénk verseket, novellákat — valóban értékes költőket, valóban tehetséges novellistákat. Nem a kritikátlanságot tűztük ki mércének, hanem a korrekt, vitaképes, elvszerű kritikai vonalvezetést. Előfordulhatott, hogy kétféleképpen is eltértünk ettől a szándékunktól. Hibáztunk, ha némelyik cikkünk hangja fölöslegesen kemény, durva volt. S hibáztunk akkor is, amikor felelőtlen óvatoskodással, fölösleges puhasággal kerültük meg a kritikai feladatot. De térjünk még vissza aminthához”. A kulturális élet voltaképpen egyetlen nagy folyóirat, stúdió, amelyben minden művészeti ág jelen van. Aki ezt, egy részlapot szerkesztve, figyelmen kívül hagyja, az ideigóráig — „hála” az állami fenntartó erőnek — eltengődhet. De igazi szellemi léte megszűnik, elfogy körülötte a levegő, s előbb-utóbb meg kell szűnnie. Mindezt azért említjük, mert a kritikáról nem úgy gondolkodunk, hogy ez tulajdonképpen fél-folyóirat, folyóirat szépirodalmi rovat nélkül, hanem olyan speciális lapnak tekintjük, amely addig él, amíg képes tükrözni a napi munkában, hogy része az egésznek. — A szerkesztőjégek — műhelyként — felelősek a közzétett írásokért. Ha nem értenek velük egyet, többnyire nem bocsátják nyilvánosság elé. Ezzel szemben a Kritika hatodik számában megírta: „Véleményünk szerint nem lehet olyan művelődéspolitikai és kritikai lapot szerkeszteni, amelyben csakis a szerkesztőség álláspontját pontosan kifejező írások kapnak helyet”. Mindig kifejti ilyenkor a szerkesztőség a maga álláspontját, vagy — ellenvéleményét jelezve — az esetleges vitákra hagyatkozik? És: pótolják-e a szerkesztőségnek a cikkek megjelenése előtti állásfoglalását a magyar sajtóban szokatlanul gyakori kettős kritikáik? — Akérdés érzékeny pontra tapint. Nekünk az a meggyőződésünk, hogy brutálisan hibás értelmezése lenne feladatunknak, ha az egyes műalkotásokról közölt bírálatainkat valamiféle egyedülautentikus marxizmus piedesztáljára akarnánk emelni. Nem hiszszük, hogy a megjelenő könyvekről, a bemutatott színdarabokról, vagy filmekről a mi szerkesztőségünk tagjai, vagy megbízott munkatársunk hónapról-hónapra tévedhetetlen marxista ítéletet alkot. Keletkezhetnek viták, lehetnek nézetkülönbségek. S ahol maga a különbség is érdekes, tipikus, jellemző, ott adunk nyilvánosságot több álláspontnak. Ez a gyakorlat nem bátortalanság, vagy gyengeség. Ellenkezőleg: elég erősnek érezzük a marxista esztétikát ahhoz, hogy ne parancsosztogatással, hanem érvei kibontakoztatásával nyerjen mind nagyobb teret a szellemi életben. — Vitáik sokszor bombaként robbantak. (A heti zsűriről, a strukturalizmusról, a fiatal írókról folytatott vitákra gondolok.) Egy-két vitasorozatuk azonban kissé hamar elakadt, illetve, ki-mit szól hozzá játékká szélesedett-laposodott. — Vitacikkeink egy-egy fontos problémára igyekeznek fénycsóvát irányítani. Reméljük, időnként sikerrel. De sohasem úgy történik ez, hogy előre megszervezzük a végeredményt. Ebből persze az is következik, hogy a vita néha elsekélyesedik. Valóban, a viták kezdeményezésében eredményesebbek voltunk, mint megnyugtató lezárásukban De például a heti zsűriből folytatott vitánkban mi nem is juthattunk el valamiféle megoldásig. A gyakorlati intézkedések nem ránk tartoznak. Mi csak jeleztünk egy, a képzőművészeti életet bolygató nem csekély gondot, és az olvasóhoz hasonlóan, intézkedéseket várunk. — 1973-es beköszöntőjük elítéli a kritikában a formalista szellemi mutatványokat. S valóban, kritikáik mentesek az üres szépelgéstől. A kritikát azonban a szakmai stílus erőltetése is nehézkessé teheti. A folyóirat mintha öntudatosan vállalná ezt a nehézkességet. Gondolom, nem azért, mert a szakstílus az eszmei illetékességet bizonyítja. Miért nem fordítanak nagyobb gondot jónéhány írásuk közérthetőségére? — Néhány írásunk tagadhatatlanul magán hordozza a „közérthetetlenség” nevű gyerekbetegség tüneteit. Recenzióink bizonyos hányada nyelvileg nehézkes, „csikorgó”. De úgy véljük, ezekre sem jellemző az ideológiai közhelyek hangoztatásával takargatott tartalomhiány. Ez azonban nem mentség. Egyet tehetünk: még nagyobb igyekezettel próbáljuk száműzni lapunkból azokat a szakmai „mutatványokat”, amelyek nehezítik, gátolják az olvashatóságot, érthetőséget. Őrizkedünk azonban attól a szélsőséges törekvéstől, amelynek képviselői magának a szaknyelvnek a jogosultságát, szükségességét vitatják. — A nagyobb közönségnek szánt lapot nagy gonddal szokták tipografizálni. A szerkesztőség — számrólszámra látjuk — ezzel nemigen törődik. Csak nem azért, mert úgy gondolja, hogy a magvas mondanivalót akár szegényesebb tipográfia is közvetítheti? — Elfogadjuk a kérdésben rejlő bírálatot: lapunk tipográfiailag sokszor kifogásolható. A szigorúbb opponensek kedvéért hozzátehetjük: tipográfiailag is. De amikor — tördelés közben — úgy vetődik fel a kérdés: szellősebb tördelés, vagy több szöveg, akkor a lap — szövegpárti — felelős szerkesztőjének szava dönt. S így több a szöveg, de zsúfoltan jelenik meg. Amikor lapunk útjára indult, úgy gondoltuk, bőven elegendő lapszámonként a harminckét oldal. Ma nem így gondoljuk ... — Miként látja a szerkesztőség más lapok kritikai munkáját? Lát-e lehetőséget bizonyos fajta együttműködésre? — A lapok között magától értetődően kialakul egyfajta együttműködés. Figyelünk egymás munkájára. Vitatkozunk egymással, vagy éppen egyetértünk. Az Irodalomtörténet főleg tudományos könyvekről közöl kritikát. A Kortárs meg az És igyekszik minden jelentős könyvet figyelemmel kísérni. Az Új írás a legfontosabb jelenségekre figyel. A szellemi életünkben egyre jelentékenyebb szerepet játszó vidéki folyóiratok is az irodalmi élet bizonyos területeit kísérik elsősorban figyelemmel. Mi nehéz helyzetben vagyunk. Terjedelmünk aránylag szűk, s nem csupán irodalomról, hanem a közművelődésről, a színházi és zenei élet, a film és a képzőművészet eseményeiről is hírt kell adnunk. A legfontosabb — és ebben kellene minden lapnak együttműködnie —, hogy a kritikai tevékenységnek minden esetben szigorú elvi mércéi legyenek. Hogy a leírt szó, a kimondott vélemény mindenki számára ugyanazt jelentse. Akkor tudnánk ugyanis igazán tiszta légkörben vitázni. Nem egymás ellen, hanem egymásért. ” A Központi Bizottság múlt évi, novemberi ülésén elhangzott: „az alkotó műhelyek munkája javult, a marxista kritika pozíciói az elmúlt időszakban erősödtek”. Véleményük szerint milyen jelek mutatják a KB megállapításának helyességét? — Maradjunk a marxista kritika helyzeténél. Kétségtelen, hogy az Elméleti Munkaközösség állásfoglalását a kritikai munka élénkülése követte. Mind a helyes, mind a helytelennézetek megélénkültek (Naív dolog lenne olyan számvetést készíteni, amely csakis a pozitívumokat tünteti fel.) A negatívumok, a rossz jelenségek megélénkülésével együtt is, világosabb, pezsgőbb lett a kritikai élet. Színesebbek lettek a kritikai rovatok. Élesebben kirajzolódnak az elválasztó problémák és az öszszekapcsoló elvek. Nem felhőtlen a kép, de áttekinthetőbb, mint korábban. És ezen a képen élesebb megvilágítást kapott a világos, tudományosan megalapozott, az életet ismerő, elvszerű marxista kritika igénye. Azt sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a korábbinál jobban odafigyelünk a testvéri szocialista országok szellemi életére. És úgy tapasztaljuk, hogy a mi szellemi életünket is élénkülő figyelem kíséri külföldön. Iszlai Zoltán A KRITIKA SZERKESZTŐSÉGÉBEN Az új kritikát a Blaha Lujza téri sajtóház egyetlen szobájában szerkesztik. 1974 februárjában lesz két esztendős. Most, amikor egyre világosabbak a szerkesztők elképzelései, a lap példányszáma pedig állandóan emelkedik, időszerű a kétéves tapasztalatokat összegező beszélgetés. Részvevői: Pándi Pál felelős szerkesztő, Szigethy Gábor szerkesztő és Hajdú Rál is rovatvezető. Tardi Sándor: Az üzenet IRODALOM 1974. JANUÁR 26. ELET ESZT