Élet és Irodalom, 1974. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1974-07-06 / 27. szám - Bóka Róbert: Beteg vita • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Barkoczi Péter: Műemlék, kirakat, hangulat • reflexió | Visszhang • Frank János: Romboljuk a boltot (ÉS 1974. 22. szám) (2. oldal) - Szerdahelyi István: Az élmény meg a mű • reflexió | Visszhang • Iszlai Zoltán (És 1974. június 22.) (2. oldal) - B. Gy.: Idézetek • reflexió | Visszhang • Németi Irén: Juniszex (ÉS 1974. 25. szám) (2. oldal) - Szita Erzsébet: metszete • kép (2. oldal)

VISSZHANG I IRODALOM 1974. JÚLIUS 6. ÉLET ESI® Miből táplálkoznak a fantomok, hogy szépen növekedjenek? Fantomokból. Hogyan születnek a fantomok? Még kitalálni sem lehet őket, mégis előteremnek valahonnan, varázspálca nélkül Szellemi életünknek egzakt bizonyítások nélküli, problémagyártásra serkentő vitáinknak gyakori tünete ez, sőt, több mint tünet: betegség. A hiúság betegsége, amely játékszabályok nélkül, „ki az okosabb” alapon a gondolatokfogalmak-érvek szabadfogású birkózását jelenti. Mintha a közös ügy zászlaja alá terelt párbajozók közül valamelyik dühödten és könyörögve vicsorítana a képzeletbeli, éppúgy fantomokból álló zsűrire, hogy eldöntse, és javára döntse el az érzése szerint érvényes találatot. Mintha az ÉS szerkesztőségének öntudatlanul is mentegetőznie kellene — azaz Kiss Ferenc előtt is bizonyítania —, természetesen tanúként idézve a lap olvasóit, hogy igenis pártos ügyeinek tekinti a népművészetet, annak ellenére — Kósa László hiányérzetét is cáfolandó —, hogy nem folklorisztikai szaklap. Az effajta viták legtehetetlenebb áldozata az olvasó, aki egyszer már gondolkodóba esett, hiszen nagyon is reális helyzetképet kapunk azokról a visszás jelenségekről, amelyek népművészetünkhöz való viszonyunkat beárnyékolják, fölös indulatoktól mentes intelmet, amit a folklór területén járatlan sem érthet félre, sőt Hernádi Miklós nagyon helyesen teszi, hogy figyelmeztet éppen a laikus népieskedés akaratlanul is előcsírázó, nacionalizáló tendenciákkal is kapcsolódó, ízlésbeli és tudati torzulásaira. Elítél néhány, szerény tapasztalataim szerint is létező jelenséget, s ezzel a hamis értéktudat és önértékérzés ellen ágáló kritikával igazabb indulatokat gyűrűztet, mintha ezt vélt vagy valódi, felimeretlen vagy felmért eredményeink sorakoztatásával tenné. Lehet, hogy ma már keresve sem botolhatnék olyan leleményes értelmiségibe, aki fillérekért öszszevásárolt, ajándékba kapott korsókkal, tányérokkal, faragványokkal üzletek sem olyanba, aki néhány népdal, tánclépés tudásával kivételes képességek birtokosának képzeli magát és a hortobágyi cifraszűrbe belecsavarodva fütyörészgeti (hamisan) az ötfokú dallamokat, sem pedig olyanba, aki székely származása tudatában úgy kidülleszti a mellét, hogy leesnek mellényéről a pitykék. Nem tudom, nincsenek adataim. De arról meg vagyok győződve, hogy ma is, most is fontosabb a népi műveltségkincshez való primér, emberi viszonyunkat vizsgálni, őszinteségünkre, hagyománytiszteletünk tartalmasságára rákérdezni, mint egy árnyalatnyit is kozmetikázni a valóságos helyzetet, szokványos hivatkozással Kodály, Bartók, Nagy László, Illyés Gyula, Ortutay Gyula, Sárosi Bálint — írók, művészek, akadémikusok, népművészek valóban elévülhetetlen érdemeire. Nem először igazolódik, hogy a népművészettel, a népi kultúrával kapcsolatos állásfoglalások — hacsak nem specifikus, szűk körű szakmai döntésre váró, konkrét kérdésről van szó —, mélyen és kimerülhetetlenül politikai állásfoglalások is. Ebből is fakad a kérdéskör krónikus ingerelhetősége, érzékenysége De lavinának, főként értelmetlen, deklaratív ízű gomolyagnak nem kell feltétlenül elindulnia, ha a szerkesztőség határozottabb, ha a hosszadalmas győzködés helyett inkább talpraesett, lakomikus írásoknak ad helyet, olyanoknak, amelyek nem merülnek ki, akár jogos, akár jogtalan ellenérzés kinyilatkoztatásában, hanem a népművészethez való őszinte viszonyunk, az elmélyülési lehetőségek föltérképezését segítik, eredeti módon. Ha jól értelmezem, Hernádi Miklós szándéka is így kerülhetett volna igazi megvilágításba, mert elgondolkodtatót, megfontolásra érdemeset mégiscsak az ő segítségével kaptunk és őrajta múlt legkevésbé, hogy végül valóban kiömlött a gyerek a fürdővízzel együtt. Bóka Róbert Szeged ★ Bóka Róbertnek a folklór-vita eddigi menetét illető kritikájával — a szerkesztőséget érintő bírálatával is — egyetértünk. Ám reméljük, a fürdővízzel együtt mégsem öntöttük ki a gyereket. A fantomháborút, mint ismételten hangoztattuk, nem folytatjuk. Igaza van Bóka Róbertnek: az izgalmas problémát érdemesebb lett ■volna valóságos összefüggéseiben, a lényegről vitázva tárgyalni. A szerkesztőség Beteg vita Műemlék, kirakat, hangulat Frank János Romboljuk a boltot című jegyzetéhez (És, 22. szám) fűzném a következőket: A városépítészeti szemlélet gyakori hangulatváltozásainak nyomát Weichinger professzor többször is szóvátette. Hogy ez a szemléletváltozás az építészeti részletmegoldásokban is észrevehető, azt most Frank János érzékeny szeme látta meg. Kérdés csupán az, hogy neki vagy a szemléletváltozásnak van-e igaza? De miről is van szó? Kezdetben vala — még 1951-ben, mikor fővárosiunk épületei még az ostrom sebeit viselték magukon —, hogy a Fővárosi Tanács akkor VTIL Városrendezési és Építészetinek nevezett osztálya megbízatást adott a BUVÁTI-nak a József Attila utca páratlan oldalán az eredeti boltnyílások visszaállításának megtervezésére. A kivitelező munka nagy erővel megindult, a meglevő portálokat sorra lebontották: a boltok nyílásai szukák lettek ugyan s az árut bemutatni nem lehetett, ám nagyobb baj nem származott Az új nemzeti vállalatoknak nem is kellettek a helyiségek, melyekbe előbb irodák költöztek, majd az egészet árkádosították. Az Építészeti (közben nagyobb rangra emelt) Főosztály a szerinte minden tekintetben sikerült kísérlet után elrendelte szerte a városban, főútvonalakon és kiemelt utcákon —, mint például a Majakovszkij utca — az üzlethelyiségek nyílásainak operációját. Ez utóbbi utca elején a nagyon tehetséges, de némileg egyoldalú tervezőépítész még kovácsoltvas cégéreket is tervezett, s a régimódi boltokhoz hatalmas reteszekkel zárható fatáblákat A kísérlet igen érdekes volt, de ma már bevallhatjuk: merőben kereskedelemellenes. Az árut be kell mutatni, ki kell állítani, a vevőt az üzletbe kell csalogatni. Nemcsak a műemlékvédelem fejlődik ugyanis, hanem az áruforgalmazás is. (A műemlékben gazdag Bécsben még a Grabenen is, a régi szép épületekre nagy kirakatokat tettek.) Sorra került a Frank János említette Népköztársaság úti, a MÁV csodaboltja helyén levő üzletsor is. Hosszú hetek keserves, izgalmas munkájával — többnyire kézierővel — véstek és bontottak, hogy az építésztervező, Vojtha Donát időközben többször átépített eredeti földszinti megoldása ismét helyreállíttassék. Most pedig ismét rájött valaki, hogy a száz év előtti boltkapuzat nem felel meg a világvárosi követelményeknek, s így megnyílhatott a látványos MÁV propaganda-helyiség. Egyébként így épült Déva vára is. Frank János nehezményezi a Váci utca 9. alatti házon épülő kirakatsort is. Igaz, hogy az épületet Hild József tervezte, de ma már a lépcsőházon és néhány folyosórészleten kívül erre mi sem mutat Volt már bérház, szálloda, majd ismét bérház: százszor alakították át Ugyanígy lehetne kárhoztatni az épületben levő Pesti Színház előcsarnokának és nézőtéri mennyezetének tervezőit azon a címen, hogy itt volt valaha a „7 Választó Fejedelem Fogadó” s benne a régi Pest legnagyobb bálterme. (Zárójelben: bizonyos, hogy a tervezők ma másképp alakítanák ki a belső teret.) Frank János nem kifogásolja a szemben levő ház ugyancsak modern sorportálját pedig ez is igen régi épület. Az udvarán valaha volt Sperli vendéglőbe járt Petőfi elfogyasztani a petrezselymes csigát és felhajtani hozzá „egy halbszajdili” karlócai ürmöst A szemlélet tehát valóban megváltozott és most mindenki ízlése és hajlandósága és külföldön nyert benyomásai alapján eldöntheti, helyesebb-e az egyöntetű városkép és a műemlék jelleg, vagy, ha már bevezették az alig százéves Népköztársaság úti vagy belvárosi házakba a gázfűtést, a villanybojler melegvízszolgáltatását, nem időszerű-e az is, hogy a földszintek a modern kereskedelem artisztikus árusító és bemutató helyiségeivé változnak. Valami azonban kétségtelenül helytelen: a legújabb portálokon elszabadult az egyedi szuperizlés; úgy látszik, nem az építésvezetők, hanem az igazgatók döntenek. A Lenin körúton az utóbbi időben létesített portálok merőben más hangot ütnek meg, mint szomszédaik. A Szent István körúton megnyílt gyermekruhabolt üzletkapuzata még a járdára is kimászott. A November 7. téri Közért kiugró előtetejéről egyöntetű a lesújtó vélemény. Egy bizonyos: változnak az adók, de nem azonos sebességgel változik a hivatalos és a közízlés. Barkóczi Péter A hozzászólásból — akárhogy forgatom is —, azt olvasom ki, hogy voltaképpen egyetértünk. Egy kivétellel: „Frank János nem kifogásolja a" — Váci utca 9-cel — „szemben levő ház modern sorportálját’’. Dehogynem. Szinte egy egész bekezdést szántam rá, ellene. Barkóczi Péter megírja, hogy a Grabenen is rombolják a boltot, kiszélesítették a boltnyílásokat. Elég baj, sajnálom a bécsi I. kerület képét, átengedtem volna ezt a dicsőséget a Mariahilfer Strasse bóvli áruházainak. Azt is tudom, hogy az általam dédelgetett régiségek közül nem mind műemlék. Attól még szerethetem őket: a korcs kutya gyakran kedvesebb, mint a pedigrés. „Műemlék áhítat”-omat nem érzem kereskedelem-ellenesnek. Sőt. Az íves boltnyílások a történelmet tanúsító homlokzatok —, ha szellemes építész kezébe kerülnek — olyan különös vonzóerővel bírhatnak, olyan — boltba — csábítóak lehetiek, amilyen hatást új házon nem lehet megismételni. Van elég stílustalan ócska, sikerült modern, vagy — közepes — új épületünk, tervezzenek beléjük csodaboltokat. Annak a pár szem műemléknek, évszázados bérháznak pedig hagyják csak meg a saját arcát, hagyják lélegzeni. Frank János Az élmény meg a mű Az Élet és Irodalom június 22-i számában Iszlai Zoltán meleg hangú, szép és igazságos ismertetést közölt Mátrai László Élmény és mű című művéről (Oázis). Egyik megállapítása azonban fejcsóválásra késztetett. Az Élmény és mű „megírása óta eltelt szellemi idő múlását — írja Iszlai —, az esztétikai-filozófiai fogalmak gyökeres változását mi sem jelzi világosabban, mint az hogy az »élmény« vagy a »mű« fogalmat, így, külön, önmagában hiába is keresnénk az új esztétikai lexikonban. A szellemtörténet fogalmai voltak ezek, amelyekről Köpeczi Béla írt 1972-ben eligazító könyvet”. Nos, a lexikonban — melynek egyik szerkesztője voltam —, igenis megtalálható külön, önálló címszóként az „élmény” is, a műalkotás” is (vö. Esztétikai Kislexikon, Kossuth, 1972. 137—139. és 448— 449. oldal), méghozzá mindkettő, terjedelmes, többhasábos cikke. Ez azonban kevésbé érdekes ügy, a fontos az, hogy a megállapítás elvi része téves. A „szellemi idő” nem járt el sem az élmény, sem a mű fogalma fölött, mindkét fogalomnak középponti jelentősége van a marxista esztétikában. A mű fogalmával kapcsolatban, amely egyébként soha nem volt sajátosan „szellemtörténeti fogalom” — ez meglehetősen kötudott is, aminthogy aligha lehetne komolyan venni olyan művészetelméletet, amely éppen a műalkotás fogalmát negligálja. Ugyanez áll azonban az élmény fogalmára is; nemhogy eljárt volna fölötte az idő, hanem éppenséggel a legidőszerűbb feladatok közé tartozik minél alaposabb vizsgálata. A „szellemi idő” múlása azokon a vulgáris művészetmagyarázatokon lépett túl, amelyek ezt a fogalmat kikerülték, problémáit elhallgatták. Abban igaza van Iszlainak, hogy a szellemtörténeti spekulációk egy időre valóban rossz hírbe hozták az élményt, a marxizmus azonban jó ideje túljutott már azon, hogy tudományos kategóriák fölött hírekhíresztelések alapján ítélkezzék. Az újabb kutatás azt is kimutatta, hogy a szellemtörténet sem csak rosszat produkált ilyen vonatkozásban, s Mátrai könyvének újbóli kiadását éppen az tette aktuálissá, hogy a marxista élményfogalom kidolgozásának igen aktuális munkájában okfejtéseit kamatoztatni akarjuk. Köpeczi Béla könyve — melyre Iszlai hivatkozott sem az eltemetés, hanem az aktualitás jegyében foglalkozott ezzel a problémával Szerdahelyi István ☆ Szerdahelyi István észrevételeihez hadd tegyem hozzá: az 1969-es lexikonkiadást használtam. Ott még nem az „élmény”, hanem a szellemtörténeti szempontból nem megvilágított „esztétikai élmény” szerepel címszóként. Az 1972-es kiadásból ez elmaradt. Helyette már az „élmény” található. Megfogalmazása árnyalt, irodalomajánlása bőséges. (Egyebek közt Mátrai László művét is ajánlja az irodalomjegyzék.) A címszóváltás jelzi: az utóbbi néhány évben, „a marxista élményfogalom kidolgozásának igen aktuális munkája” során már lexikális tömörítésre is alkalmas eredmények születtek. Ami Szerdahelyi hozzászólásának lényegét illeti, helyreigazítását csak megköszönhetem. Szeretném, ha nem sorolna azok közé, akik esztétikai kérdésekben „a tudományos kategóriák fölött hírek-híresztelések alapján ítélkeznek". Csúnyábban szólva: vulgarizálnak. Iszlai Zoltán Szitai Erzsébet metszete Idézetek Juniszex című glosszámát Németi Irén az ÉS 25. számában az „idézési technika, finoman szólva, pontatlanságáért” rója meg. „A glosszában háromszor, a cikkben egyszer sem szerepel azagreszszív« szó...” — írja. Ez igaz. De nem az idézetekkel van a baj. Az agresszív szó háromszor szerepel ugyan a glosszában, de egyszer sem idézőjelben; semmiképp sem vélhető tehát idézetnek. Idézet volt viszont az a passzus, amelyben a Nők Lapja cikkírója a tájékozottság, az egészséges becsvágy és a rendszeres hajnyírás, valamint a „cifra juniszex” és a provokatív csókolózás meg egyéb gátlástalanság között konstruált összefüggést Ezzel nem értettem — és most sem értek — egyet. B. Gy.