Élet és Irodalom, 1974. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1974-09-07 / 36. szám - Varjas Endre: Egy év után (3. oldal) - Héra Zoltán: Az ártatlan siratása • vers (3. oldal) - Sziráki Endre: Illusztráció (részlet) • kép (3. oldal)

VARJAS ENDRE: EGY ÉV UTÁN ! A chiki forradalom első felvonásának egyetlen látványos aktusa Allende ünnepélyes beiktatása volt 1970 őszén. És mert ez is csak a tradicionális állami protokoll szerint történt, sokan gondolhatták a jelen levő külföldiek közül, amit — saját elbeszélése szerint — Allende gondolt néhány nappal a kubai forradalom győzelme után, látván, hogy az ünneplő havannaiak a miami rendőrség egységeivel együtt vonultak fel. Eljöttem megnézni a forradalmat, de mert nincs forradalom, hazamegyek. Aztán bebizonyosodott, hogy a társadalom megváltoztatására tett kísérlet nem zárult le az új elnök beiktatásával. És Nyugat-Európa kacérkodni kezdett a „chilei úttal”. „Olasz makaróni, chilei paradicsomszósszal” — emlékszem vissza ennek a kacérkodásnak egyik jellegzetes jelszavára, melyet az itáliai polgári zsurnalizmus dobott föl. Választási győzelme után a Népi Egység oly módon is meg akarta különböztetni magát a kizsákmányolok kormányaitól, hogy sorrarendre teljesítette a választási harc alatt tett ígéreteit, egymás után valósította meg programjának pontjait. Szinte csoda, hogy három év alatt, lehetetlen körülmények között és osztályellenség teremtette nehézségekkel dacolva, milyen hatalmas munkát végzett. Elkövetett azonban egy tragikus hibát: megígérte a chilei népnek, hogy az ő érdekeit fogja szem előtt tartani, tehát, hogy osztályharcos, forradalmi kormány lesz — és garanciát vállalt a kereszténydemokrata parlamenti többségnek, hogy tiszteletben tartja azt az alkotmányt, azt a törvényességet, amely minden liberalizmusa ellenére a kizsákmányolók érdekeit szolgálta. Ez a második ígéret nélkülözhetetlen kompromisszum volt Allende elnökké választása pillanatában, de a két ígéret rejtett konfliktusa hamarosan felszínre került. Eljött az a pillanat, amikor dönteni kellett volna, melyik ígéretet teljesítik. Gyorsan meglepetésszerűen kellett volna dönteni, mert a meglepetés a forradalmi cselekvés sikerének feltétele. De ez a döntés sosem született meg. Akiknek dönteniük kellett volna, most halottak, foglyok, üldözöttek vagy száműzöttek. Chile fegyvertelen forradalma fegyver által veszett eL★ Az elnöki palota ostroma csak epizód volt. Éjjel két órakor telefon csörög a Moneda központjában. Az ügyelet fölveszi a bejelentést: szokatlan csapatmozdulatok. Egyre több telefonhívás. Csapatmozdulatok Észak- Chile legészakibb csücskén, Tacnában. Los Andosból két hadseregegység a főváros felé indul. Telefon hajnali háromkor, a tengerészgyalogság megszállta Valparaiso kikötőjét. Hat óra húszkor a palota ügyeletesei telefonon közlik az elnöki rezidenciával az államcsínyt. Fél nyolckor Allende huszonhárom fegyveres kíséretében a Monedába érkezik. Felkészülnek a harcra. Az elnököt, aki tárgyalni próbál a lázadókkal, negyed kilenckor a junta nevében távozásra, megadásra szólítják fel. A palota térsége ezután cserbenhagyja a védőket. Negyed tíz, két irányból kétszáz gyalogos indít rohamot. Visszaverik. Tankok indulnak rohamra. Egyet a védők aknája a főbejárat előtt megsemmisít. Válaszul a többi tüzelni kezd. A támadók ultimátumainak hangja egyre gorombább. Háromnegyed tizenkettő: pillanatnyi csend, az ostromlók két háztömbbel hátrébb húzódnak. A palotában rekedt nők és a fegyvertelen férfiak kimenekülhetnek. Tizenkettőkor megkezdődik a bombázás. A helyzet kilátástalan. Az ellenállás folytatódik. A támadók két parlamenter kiküldését kérik, majd az eredménytelen tárgyalás után visszatérő parlamenterekre tüzet nyitnak. Minden ember számít: a Monedát harmincnegyvenen védik a lázadó hadsereg ellen. Az elnök, míg él, részt vesz a harcban. Két óra körül halálos sebet lát. Ez az ostrom alatt már a harmadik sebesülése. A halottat bajtársai a díszterem elnöki székébe ültetik és a chilei nemzeti zászlóval takarják le. Négy órakor az ellenállás megszűnik. A Moneda palota — kiégett rom — elesett. A fegyveres erők egységei az ostrommal egyidőben, pontos terv szerint felszámolták a lehetséges ellenállási gócok nagy részét Szétbombázták a Népi Egység puccs esetére tartalékolt titkos rádióadóit, majd megsemmisítették a működő kormánypárti rádiókat is. Megszálltak sok lakást, amelyet a Népi Egység — minden eshetőségre számítva — illegális búvóhelynek szánt Megkezdődtek a letartóztatások és a kivégzések. Mindez már közismert. Sergio Villegas chilei újságíró,A stadion” című riportkönyvében tömegével idézi fel a szemtanúk és szervedő alanyok vallomásait a nácikénál is embertelenebb, technikailag tökéletessé modernizált megtorló és megfélemlítő gépezet működéséről.★ Aki tavaly nyáron a chilei híreket kereste először a napilapokban, aki elsősorban a chilei hírekre fülelt a rádiót hallgatva, a chilei eseményekről tudósító filmeket leste a tévében, aki napról napra, sőt óráról órára azt kérdezte magától és barátaitól: „megvannak-e még”, aki aggódott a „tancaro”, a második páncélosezred 1973. június 29-i puccskísérlete előtt is, s akinek aggodalmát nem oszlatta el a kísérlet kudarca sem, aki azt találgatta, hogyan készül fel a várható, minden bizonnyal bekövetkező új államcsínyre Allende kormánya, aki azt várta, hogy a Népi Egység forradalmi rendszabályokat léptet életbe a megbízhatatlanná váló hadsereg sakkban tartására, hogy letartóztatja, semlegesíti a szabotáló tiszteket és tiszviselőket, hogy lefegyverzi a szabotázs-akciókban részt vevő katonákat, aki azt várta, hogy viszont fölfegyverzi a lakosság kormányhű részét, a gyárak és a földműves-szövetkezések önvédelmi egységeit, melyek hónapok óta fegyvert követeltek a fasiszta terrorcsapatok mind nyugtabb és mind gyakoribb támadásai ellen, aki azt várta, hogy a június 29-i puccskísérlet után a Népi Egység szakít védekező, egyensúlyozó, lavírozó politikájával és támadásba lendül át — csalódott. De messziről könnyű lelkesedni és könnyű csalódni. Regis Debray, a francia filozófuspublicista 1970 végén, néhány héttel Allende elnök beiktatása után Chilébe utazott, hogy közelről is megismerje a fegyvertelen forradalmat, amely ebben az ötezer kilométer hosszú, száz-kétszáz kilométer széles, csendes-óceán-parti nadrágszíjparcella-országban elkezdődött. Látlelete, amelyet a Népi Egység kormányzásának első heteiben vett föl, kegyetlenül pontosnak bizonyult: „Chilében bonyolult és veszedelmes játszma folyik — írta —, s kíméletlenségét egyre kevésbé leplezi az a szívélyesség és udvariasság, melyet a chileiek jellemző vonásának tartanak... Ez az ország nincs távol attól, hogy ahhoz a veszélyes szakaszhoz érjen, amelyben egy nap vagy mindent megnyer, vagy mindent elveszít (legalábbis egy adott korszakra), ahol semmiféle félmegoldás, semmiféle látszat nem menti a történelmi alternatívától: forradalom vagy ellenforradalom.” Debray nem volt próféta, csupán tárgyilagos. A forradalmi folyamat előrehaladásán érzett öröm és őszinte lelkesedés nem fojtotta el benne a gondolkodó óvatos szkepszisét. Kívülről jött szemlélő volt ugyan, ám nem tájékozatlan. Ez a harmincesztendős fiatalember egy ízben azt mondta Allendének, aki apja lehetett volna és egy forradalmi állam elnöke volt. ..úgy látszik, a forradalmároknak nincs túlságosan sok fegyverük, még az önvédelemhez sincs elegendő”. És azt kérdezte: „Ha a reakciósok átlépik a törvényesség kereteit, önök is átlépik, és ha ütnek, önök is ütnek majd?” Allende akkor így válaszolt: „Ha illegálisan csapást mérnek ránk, nyugodtan százszor annyit adunk vissza.” ★ De a Népi Egység, kormányzásának három esztendeje alatt úgy ítélte meg, hogy az ellene elkövetett illegális akciókat a burzsoá törvényesség, a régi chilei alkotmány alapján, a változatlan, elbocsáthatatlan és mindinkább reakcióssá váló törvényhozás, igazságszolgáltatás segítségével, az előző rendszer hadseregének támogatásával meg tudja torolni. Vagy úgy ítélte meg, hogy mindezek ellenére, csupán a nép eszmei támogatásával, felül tud kerekedni. Akárhogy ítélte meg, ez volt a végzetes tévedés. Tragikus és szinte hihetetlen az a naivitás, mellyel Allenne a nyilvánvaló árulás és a fasizmus egyre szemérmetlenebb szervezkedése ellenére kitartott alkotmányos illúziói mellett. Tudta, hogy a Haza és Szabadság kilencvenezer rohamosztagosa csak arra vár, hogy a hadsereg jelt adjon a kormány elleni akcióra, a szervezet vezetője sajtóértekezleten tájékoztatta erről az újságírókat. Allende tudta, hogy a fegyveres erők vezetői hajlanak az államcsínyre, hogy készülnek rá. A polgári biztonsági szolgálat lehallgatta Ruíz tábornok és Pinochet tábornok telefonbeszélgetését, amelyben a légierők parancsnoka és a szárazföldi erők parancsnokának helyettese a puccs technikai részleteiről tárgyalt. Ruízt nyugdíjazták ugyan, de Pinochet, mint rangidős tábornok, a szárazföldi erők parancsnoka lett. Kulcspozíciójában, ígérete ellenére, megakadályozta a leginkább jobboldali tábornokok menesztését. Hozzájárult viszont a baloldallal rokonszenvezők távozásához. A kormány ezalatt napi munkáját végezte. Csatározott a parlamenti ellenzékkel, kínos gonddal ügyelt az alkotmányos formák tiszteletben tartására, újra és újra nyilatkozott a hadseregbe vetett bizalmáról, túlterhelte szociális, gazdasági, adminisztratív és agitációs tennivalókkal helyi szerveit, a Népi Egységbizottságokat. Időt veszített, vagyis hagyta, hogy ellenfelei időt nyerjenek. A június végi államcsínykísérlet kudarcát Allende és a Népi Egység úgy értékelte, mint bizonyítékot arra, hogy a fegyveres erők többsége kormányhű. Tárgyalásokat kezdett kereszténydemokrata ellenzékével, hogy együttesen hárítsák el a polgárháborús veszélyt. Holott a kereszténydemokraták már csak a polgárháborúban bíztak, mint hatalmuk visszaszerzésének utolsó lehetőségében. Holott az egész alkotmányos herce-hurca a hadseregnek és a parlamentnek csak arra volt jó, hogy a szerveződő ellenforradalom előtt a katonai biztonsági szolgálat felfedhesse a Népi Egységnek a puccs esetére kidolgozott terveit. ★ Már ismeretesek a számok, a tények, a junta fasiszta intézkedései. Meggyilkoltak tízezreket. Százezreket tartanak fogságban. Szintén százezreket rúgtak ki az állásukból. A gazdasági anarchia infláció terhét a kispénzűek nyakába varrták. A nacionalizált termelőerőket — gyárakat, földeket — visszaadták régi tulajdonosaiknak. Megszüntették Chile szuverén külpolitikáját. Mindez világszerte köztudott. De hogy köztudott, nem jelenti egyszersmind azt, hogy természetes. Az a súlyos evidencia, az a bizonyosság, amely a befejezett tények sajátja, gyakran elfeledteti a szemlélővel, hogy a tények legkevésbé saját törvényszerű voltukat bizonyítják; legkevésbé azt, hogy ami így vagy úgy történt, az másképp nem történhetett volna. Az újkor és a legújabb kor számos forradalma elbukott. Történetük lecke, tanulság a holnapi forradalmak számára és a forradalmárok mindig is így értékelték. Egy bukott forradalomból többet tanultak, mint száz tudós politológiai értekezésből együttvéve. Szigorú illegalitásban létrejött az Antifasiszta Front — a chilei baloldal erői újjászerveződnek. A junta akaratlanul nagy szolgálatot tett nekik. Hatalmi tébolyában egyre nagyobb tömegeket állít szembe magával. Egyesztendős terrorja világossá tette: mindenkit ellenségként kezel, akinek objktív érdeke fűződik a társadalmi haladáshoz, függetlenül attól, hogy 1973. szeptember 11. előtt felismerte-e érdekeit, támogatta-e a Népi Egységet. Szembefordultak a katonai kormánnyal egy év előtti támogatói, és kezdettől fogva tiltakozik rémuralma elleni világközvélemény, a magyar közvélemény is. A tanulságok nem maradnak levonatlanul. És ide tartozik talán, hogy egy másik katonai kormány, amely egy hosszú életű fasiszta diktatúrát döntött meg az idén áprilisban — a portugál hadsereg demokratikus tisztjeinek juntája — most csatlakozik a világ haladó részének szolidaritási mozgalmához. Portugáliában ezekben a napokban chilei szolidaritási hét van. Sziroki Endre: Illusztráció (részlet) HÉRA ZOLTÁN: Az ártatlan siratása Attende, 1973 Ki voltál, ezen a csupa csőr, csupa karom, ezen a csupa huhogás csillagon miféle szentlélek-rege? Ezen az irigy időn, mutatva lakomára, melyért vérrel alakoskodni nem kell, mutatva lángolásra, melyért gyanúsat kötözni cövekhez nem kell, megtartásra, melyben nem jut szerep a fölfalónak, kegyországra, melynek nem bókol bírósüveg — az éppen ítélni, az éppen lecsapni készülők között ki voltál, milyen galamblegenda? Még tegnap is, az egyre zsúfoltabb, az egyre sötétebb ígéretudvarokon, hitetve, hogy a jó joga: szem mögé nem leskelni, a jó joga: kutaknál nem őrködni, a jó joga: halálszárnyakat nem áldani, a jó joga: éjekben rémként meg nem bújni, a jó joga: nyöszörgést jóért nem hallani, a jó joga: elevent nem hántolni. Mert aki halálangyallal, az halálangyalok által, mert aki fogakkal, az fogó szájában, mert aki kámzsásan, az kámzsás által, mert aki szennyel, az szennyben. Még tegnap is, még ama csendben is, élet ügyvédje, jóság jogásza! Siratlak, mert siratnak téged a gyalázott kutak, kőkolonc nyelvek suvasztott hahóival. Siratlak, mert sirat téged a förtelem-föveny, kondorok konca halmaival. Siratlak, mert sirat az augiászi tenger, nyüszíti nevedet csonkarcok holdjaival. Siratlak, mert siratnak téged a szennyezett földek, türelmek élve elkapart fiaival. Siratlak, mert jönnöd kell egyszer — s mert jössz is majd vissza egyszerű tűzkegyelemmel, vasirgalommal.