Élet és Irodalom, 1974. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1974-12-14 / 50. szám - Bencze László: Újságárúsnő • kép (2. oldal) - Kőbányai János: Albérlet, ágybérlet • reflexió | Visszhang • Berkovits György: Sufnibérlet (ÉS 1974. 45-46. szám) (2. oldal) - Vasvári József: Repro-galériák, posterek • reflexió | Visszhang • Tánczos Gábor: Mi lóg a falon, (ÉS 1974.szeptember 28.) (2. oldal) - Maróti Lajos: A bébipopsik védelmében • reflexió | Visszhang • Értelmetlen tárgyak (ÉS 1974. december 7.) (2. oldal) - Dr. Hermann Alice: Andrea és az óvoda • reflexió | Visszhang • Lengyel József (És 1974. november 23.) (2. oldal) - Galla Kovács Ágnes: Háromlövetű nevek • reflexió | Visszhang • L. P. (ÉS 1974. 49. szám) (2. oldal) - Bencze László: rajza • kép (2. oldal)

VISSZHANG Albérlet, ágybérlet Nagy érdeklődéssel olvastam Berkovits György Sufnibérlet cí­mű kétrészes riportját az ÉS 45— 46. számában. A magyarországi — de főként budapesti — krónikus lakáshiány jó néhány problémáját megmutató íráshoz a jogi ismere­tek nézőpontjából szeretnék ki­egészítést fűzni. A riporter kér­déseire adott válaszok igen elszo­morítóak. A közigazgatásiak tájé­kozatlansága, amely „gazdasági hibával” sem, a „múlt örökségé­vel és bűneivel” sem menthető, nem kis mértékben oka az ember­telen albérleti életviszonyok kon­zerválódásának. Az emberibb élet­­feltételek érdekében alkotott jog­szabályokat ugyanis ismerni és alkalmazni kell. ★ Az albérletre és ágybérletre vo­natkozó jogszabályok — amelyek nemcsak „a főváros környékén”, hanem a Magyar Népköztársaság egész területén „szabályozzák az egész albérlet rendszerét” — rö­viden összefoglalva a következők: általában csak a lakás, illetve a lakószobák ötven százalékában le­het albérletet létesíteni. Albérle­tek csak akkor létesíthetők, ha — a lakásban lakó összes sze­mélyt figyelembe véve — egy sze­mélyre legalább hat négyzetmé­ter lakószoba alapterület jut. Az albérleti díjat a felek szer­ződésben állapítják meg. Az al­bérlők védelme érdekében jogsza­bály határozza meg az albérleti díjak alsó és felső határát. Az al­bérleti díj felső határa igazodik a lakás főbérleti díjához: a kizáró­lagosan használt helyiségekre ju­tó főbérleti díj háromszorosát nem haladhatja meg. Ezenkívül a jog­szabály meghatározza azt is, hogy az albérlőnek nyújtott szolgálta­tásért (például bútor, ágynemű) maximálisan mennyi bér köthető ki. Az ágybérletre is vonatkozik az a rendelkezés, hogy egy személyre legalább hat négyzetméter lakó­szoba alapterületnek kell jutnia. A jogszabály az ágybérleti díjak felső határát 250 forintban álla­pítja meg, ami magában foglalja a bútor és ágynemű használati dí­ját is. A lakások elosztásáról és a la­kásbérletről szóló 1/1971. m. 8.) Korm. sz. rendelet, valamint az ennek végrehajtása tárgyában megjelent 1/1971. (II. 8.) ÉVM sz. rendeletek, amelyek a lakásbér­let, az albérlet, az ágybérlet vi­szonyait (többek között a bérleti viszony megszüntetését is) szabá­lyozó rendelkezéseket tartalmaz­zák, minden tanácsnál megtalál­hatók, bárki elolvashatja őket. A Hatályos Jogszabályok Gyűjtemé­nye 1945—72. című könyvben — amelyből minden nagyobb könyv­tárban vannak példányok —köny­­nyen megkereshetők. ★ A jogok csak akkor jelentenek a valóságban jogot, ha a jogosul­tak ismerik őket, valamint isme­rik érvényesítésük törvényes útja­it. S az erre vonatkozó jogi fel­világosítás elsősorban a tanácsi dolgozók, az államigazgatásban te­vékenykedők feladata. Persze, a lakáskérdést végül is nem jogszabály, hanem kellő szá­mú és minőségű lakás fogja vég­érvényesen megoldani. De gondol­juk csak el, mennyivel hamarább tudja valaki a lakásbefizetéshez, az építkezés megkezdéséhez szük­séges pénzt előteremteni, ha ezer forint albérleti díj helyett csak ötszázat fizet havonta, vagy öt­hatszáz forint ágybérleti díj he­lyett csak a jogszabályban maxi­mált kétszázötvenet? Hogy meny­nyivel több ideje, lehetősége jut valakinek a tanuláshoz, amely magasabb képzettséget, vagyis na­gyobb fizetést tenne lehetővé szá­mára, ha nem a drága pénzen bérelt szobájában fogadná a házi­néni a vendégeit, s nem kellene minden kívánságot a felmondástól félve vakon teljesíteni? Talán forintértékben nehezen ki­mutatható az olyan tanácsi tevé­kenység haszna, amely a Buda­pest környéki falvakban emberib­bé próbálná tenni tízezrek lakás­­helyzetét. Sőt, pénzbe kerül, har­cot kíván, hogy a kizsákmányolás sunyin visszalopakodó formáit, ha felszámolni nem is, legalább elvi­selhető határok között próbáljuk tartani. De bizonyos, hogy azok az emberi értékek, amelyek egy ilyen rendcsinálás eredményeként lét­rejönnének, kiemelkedően fonto­sak, talán a legfontosabbak. Kőbányai János Repró-galériák, pos­terek Nagy érdeklődéssel olvastam Tánczos Gábor Mi lóg a falon? című cikkét és a közölt hozzászó­lásokat. Úgy érzem, hogy a Ma­gyar Rajzpedagógus Szövetségnek úgyszólván hivatalos kötelessége a kérdéssel foglalkozni, hiszen no­vember 23-i cikkében Párezer Fe­renc hivatkozott ránk. A Művelődésügyi Minisztérium már 1957-ben elhatározta állandó és mozgó repró-kiállítások szerve­zését az iskolai művészettörténet­oktatás és általában a vizuális íz­lés nevelésének segítésére. Jelen­leg szövetségünk gondozásában két kiállítás vándorol. Az egyik A festészet az őskortól napjainkig címmel száznyolcvan, a másik A festészet a posztimpresszionizmus­tól napjainkig címmel száz, fő­ként nagyméretű, színes reproduk­cióval. Kezdeményezésünkre egy­más után szerveződnek a tanácsi reprógalériák. Csongrád, Borsod, Hajdú és Komárom megyében már működnek is. A következő meg­nyitása Zalaegerszegen várható. A Képzőművészeti Alap Kiadó­­vállalatával közösen tervezett pos­­ter-akciónak, amelyet Párezer F­e­­renc szintén megemlített, az lenne a célja, hogy először a magyar festészet tizenkét reprezentatív re­mekének nagyméretű, korszerű ki­vitelű reprodukciója minden ne­velési és oktatási intézetbe eljus­son. Ez — a gazdagabb anyaggal vándorló repró-kiállításokkal együtt — nagymértékben elősegít­hetné az irodalom és a zene mel­lett alaposan lemaradt képzőmű­vészeti művelődés már régen ese­dékes emancipációját. Vasvári József a Magyar Rajzpedagógus Szövetség elnöke A bébipopsik védelmében Az ÉS múlt heti számában az Ér­telmetlen tárgyak című glossza a képtelen találmányok közé sorolja egyebek között az áteresztő pelen­kát. A kis szösszenet írójának nyil­ván nem volt mostanában csecse­mőkorú gyermeke, ezért hadd szolgáljak számára némi technoló­giai ismeretekkel e tárgykörben. A szóban forgó pelenka ugyanis — megtévesztően szerény megjelené­se ellenére — szerfölött agyafúrt találmány, amelynek az a trükkje, hogy csak egyik irányban „ereszt át”. Minek következtében, ha meg­felelő tájolással helyezzük el ren­deltetési helyén a háromszögletű ruhadarabot, ez szinte átszívja magán a keletkezett cseppfolyós desztillátumot, s miközben a külső oldalon, az ott elhelyezett normál pelenka lucskosan csöpög az eny­hén sárga, ám randán csípős fo­lyadéktól, a pelenka belső fele, s alatta az oly szerfölött érzékeny bőr szárazon marad. A jó szülő pedig, háta mögött esetleg az át­­üvöltött éjszakák kéztördelő tehe­tetlenségének szörnyű élményével a pisitől fölmart és kisebesedett bőr holdbéli tájainak látványa előtt­­, amelyre rákente, s szórta a modern orvostudomány, gyógy­szer- és kozmetikai ipar valameny­­nyi kenőcsét és hintőporát — a jó szülő bizony hajlamos arra, hogy a kezdő állampolgár gömbölyű alfe­lét szárazon tartó, s az érzékeny bőrt megóvó áteresztő pelenkát a tűz, a kerék, az atommáglya felta­lálásával helyezze egy sorba — legalábbis pillanatnyilag. Később, persze mindezt elfelejti, a szoba­­tisztaság boldog éveire föltétlenül, dehát az emberiség mindig is há­látlan volt, mint tudjuk. Mindez persze önmagában szót sem érdemelne, a pelenka csak­ugyan nem primér közügy ebben a speciális kivitelben (habár a kezdő honpolgár átüvöltött éjszakái bi­zonnyal nyomot hagynak apja-any­­ja idegrendszerében és másnapi munkateljesítményén); az viszont, hogy a glosszaíró megelőzően tájé­kozódjék és legalább hozzávetőleg ismerje meg, amiről ír, ez alapve­tő követelmény és már közügy — függetlenül attól, hogy az aktuális téma az emberiség egész jövője, vagy éppen egy pelenka-ügy. Maróti Lajos Andrea és Nagyon sajnálom Lengyel József remek kis írásának Andreáját (Élet és Irodalom, XI. 23.), legszíveseb­ben arra kérném szüleit, hogy, ha lehet, írassák át egy más óvodába. De sajnálom azokat az olvasókat — szülőket — is, akik a cikk ol­vasása után azt hiszik: ilyenek az óvodák. Igaz, közvetlenül a Lengyel Jó­zsef-mű­­ szomszédságában Tímár György arról tanúskodik, hogy „az óvodákban olyan magas fokú vers­kultúrával dicsekedhetünk, mint jószerivel egyetlen más nemzet sem”. De hát erre mindenki rávág­r­hatja: hogy jön ez Andrea eseté­hez? Attól, hogy verekultúráj­a ma­gas, attól az óvoda még lehet dik­tatórikus, beszűkítő, ostoba. Valóban lehet? Nem hiszem. Andrea óvónőjében nyilván sem annyi játékosság, sem annyi hu­mor, sem annyi beleérzés nincs, hogy át tudná adni Weöres versét a gyerekeknek. Pedig a magas verskultúra ezt jelenti. Nemrég Baranyában jártam. Az óvónők szomorúan panaszolták, hogy „rossz visszajelentések” jön­nek az­ iskolából (a hír nem lepett meg, nem először hallom): a beke­rülő óvodások ugyan igen értelme­sek, aktívak, érdeklődők, de nem elég fegyelmezettek. Kirívó példa­ként elmondták, hogy egy kislány felállt a tanító néni meséje köz­ben, mondván, hogy őt ez a mese nem érdekli. Az eset magyarázata érthető — ha iskolában nem is fogadható el — óvodáinkban a mese, vers meghallgatása már évek óta kötetlen formában történik. Az óvónő mesél, verset mond — azok a gyerekek ülnek köré, akiket a mese vagy vers éppen akkor érde­kel. Abból indulunk ki, hogy ami­nek életre szóló szívbéli örömmé kell lennie, az a kezdet kezdetén sem lehet kényszer. Persze, az iskolának nemcsak ez a kifogása az óvodások ellen. Köz­beszólnak, véleményük van, főként pedig cselekedni szeretnének. Rosz­­szul bírják az iskola „frontális” módszerét, a tanító néni egyolda­lúan magyarázó, utasításokat adó eljárását, az egész ismeretnyújtás verbális jellegét. Idővel ez bizo­nyára megváltozik, és már ma is — különösen a párthatározat óta — egyre több az új utakon járó, cselekedtető iskola. De ezekben szívesen is látják óvodásainkat, használni tudják, amit magukkal hoztak. Az óvodának 1971 óta program­ja van. Azért jött létre, hogy az óvoda életét új alapokra helyezze. (Nem teljesen újakra, hiszen már az előző évek óvodáját is óriási különbség választotta el a felsza­badulás előtti idők gyermekbutító, gyermek-fékentartó óvodájától.) Az új alap: az eddigieknél több, jobb lehetőséget teremteni a gyermeki személyiség spontaneitásának, ak­tivitásának kibontakozására. A la­zább, szabadabb életritmus, amely például a mese- és vereshallgatás már említett önkéntességében is megmutatkozik, és abban, hogy a legkisebbeket nem kötelezik a részvételre semmilyen, az óvónő által kezdeményezett tevékenység­ben, vagyis maguk dönthetik el, hogy a sokféle érdekes lehetőség közül melyiket választják. Itt is az az elv irányít, hogy a gyerek a szervezett ismeretnyújtás első al­kalmaival — akár a dalolással, a rajzolással vagy a természet meg­ismerésével — nem mint kényszer­ az óvoda fól, hanem mint az élet érdekes, sokat ígérő ajándékával találkoz­zék. Andrea óvodája (vagy óvónője) tehát egyedülálló lenne? Sajnos, nem hiszem. Óvodáink jó híre ugyan ez egész világon kezd elter­jedni (Japánból például újabb és újabb óvónőcsoportok jönnek, hogy heteken át tanulmányozzák az itt folyó munkát, az óvodai progra­mot, az énektanítás könyvét lefor­dították), de a sok jó óvoda mel­lett bőven akadnak Andrea-félék is. Hogy miért? Több mint 17 000 óvónőnk van, éppen ezek között ne akadnának korlátolt, hivatásukat és a gyere­keket nem értő emberek? Emel­lett ott van századok rossz beideg­ződése. Nemcsak az óvónőké (az óvoda, bár nálunk egyike a legré­gebbieknek, még így sincs egészen 150 éves), hanem, sajnos, a szülő­ké is. A felnőtteké a nekik kiszol­gáltatott gyerekkel szemben. Nem könnyű ezt legyőzni. Továbbá az ideális gyermekcsoportszám — ami mellett a nevelőmunka maradék­talanul megvalósítható — mintegy 20—25 gyerek lenne. A jelenlegi óvodákban 35—40 az átlagos lét­szám. Végül: az óvoda — ha másért nem, a gyerekközösség nevelő ere­je okán — életszükséglet a gyerek­nek. Más kérdés, hogy az-e a nap­közi óvoda, az a nyolc, esetleg tíz óra, amit a gyerek távol tölt ott­honától ? Még csak annyit: Lengyel József írása, három különálló és mégis összetartozó képével, műremek. Andrea esete, a másik kettő mel­lett, nyilván túlmutat önmagán, szimbolizál valamit. De azok szá­mára, akik a jelképben a konkré­tumra figyelnek fel, mégiscsak el kellett mondanom a fentieket. Dr. Hermann Alice Bencze László rajza Háromlövetű nevek Élvezettel olvastam az ÉS 49. számában L. P. cikkét a giccs re­ceptjéről. Csak azt nem értem, mennyiben kelléke a giccsnek a „háromlövetű” név. Használata angolszász nyelvterületen igen el­terjedt. Csak mutatóba említek né­hány méltán népszerű szerzőt: W. M. Thackeray, G. B. Shaw, A. A. Milne, H. G. Wells, W. S. Maug­ham. Más országokból hirtelenjé­ben J. J. Rousseau, R. M. Rilke, E. M. Remarque, E. E. Kisch, J. C. Schwarz jut az eszembe. Hazai tájról — vajon Ráth-Végh István, Kolozsvári Grandpierre Emil, Rónai Mihály András, Ne­mes Nagy Ágnes, Bajomi Lázár Endre, Gál György Sándor egy sor­ba helyezendő Beniczkyné Bajza Lenkével és Kosáryné Réz Lolával a névhasználat okából? Molnár Gál Péter, Mátrai-Betegh Béla, Bajor Nagy Ernő, Kis Pintér Imre, Zólyomi Jacobs Ervin, Be­nedek István Gábor, Pető Gábor Pál, Vas István Zoltán, valameny­­nyien hódolnak az L. B. J.-effek­­tusnak? (S miért épp Lyndon Bai­nes, Richard Milhouse nevével van baj? Ha jól emlékszem, Franklin Delano Roosevelt és John Fitzge­rald Kennedy is gratulált olykor egyhez-máshoz. Igaz, nem mind­egy, mikor és mihez. De kétségkí­vül háromlövetű névvel.) Hová tegyem ezek után José Maria Ferreira de Castrót? A négylövetűek közé? Ezt kérdi tisztelettel (aki még egy beststellerrel sem di­csekedhetik.) Galla Kovács Ágnes 1974. DECEMBER 14.

Next