Élet és Irodalom, 1974. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-27 / 30. szám - Frank János: Sikuta Gusztávnál • interjú | Műterem (12. oldal) - Székely Magda: Január | Napok | Július | Június • vers (12. oldal) - Vadas József: A látképtől a látleletig • tárlat • Szántó Piroska. Szentendrei Művésztelep Galéria | Ujházi Péter. Stúdió Galéria | Kolbe Mihály. Helikon Galéria (12. oldal) - Sikula Gusztáv: Mákfej • kép (12. oldal)
MŰVÉSZET Műterem Sikuta Gusztávnál Úgy látszik, élő, modern hagyományaink közt is van még fel nem tárt terület. Sikuta Gusztáv festőművész oeuvre-jéből még tanítványai sem ismernek többet, mint a Művészeti Lexikon 280. lapján közölt festmény reprodukcióját. A művész 1942-ben végzett a főiskolán, ugyanakkor állított ki először a Vasas Székházban, a Szabadság és a Néptárlaton. 1943-ban a Műcsarnok már vásárolt az ismeretlen kezdőtől. Gyűjteményes kiállítást 1949- ben rendezett a Fényes Adolf Teremben. Azóta nem publikált, bár szüntelenül fest, kész, érett anyaga van a műtermében. Évtizede ismerem ezeket a festményeket. Röstellem, hogy még nem írtam róluk. — Mondjon valamit festészetének azokról a korszakairól, amiket nem ismerek. — A főiskolán — mint Szőnyi, Réti növendék — én is posztnagybányai voltam. Egyszer aztán vettem egy Cézanne albumot. Azóta is ő a kedvencem, minden róla szóló könyvet megvásárolok az antikváriumban. A másik kedvenc az anynyira Cézanne-os Czigány Dezső. Vonzott Gauguin, és Matisse is akkoriban. Érdekes, Van Gogh sohasem Cézanne segítségével értem el a kubizmusig. Amikor vidéki tanár voltam a reprodukciós kötetek tartották bennem a lelket. A huszonöt év előtti kiállításomon kubisztikus felfogású képeket mutattam be. Talán Szobotka Imre hatott rám — kevesen emlékeznek rá, pedig milyen jó festő volt! —, de azokon a festményeimen kubista tájaikon mintha elkentem volna a formákat, s a gondolatot is persze. Mindegy . A kiindulópont számomra is Cézanne. Manapság szokás mindent visszaszármaztatni: ha így van, új képeim is ősüket tisztelhetik Cézanne-ban. — Az új képek? — A fiúknak dolgozom, pontosabban a szekrényemnek. Magam csináltam — belül léc-sínekkel — szeretek barkácsolni, benne tartom a képeimet. Ennek a — mint ahogy magamban hívom — paplan alatti festészetnek külső, és belső okai voltak, nem aszkéta póz volt ez. Harminckét éve vagyok tanár. Tanítottam Karcagon, Nagykőrösön, Kisújszálláson, s már huszonöt éve a pesti képzőművészeti gimnáziumban. Rajz és ábrázoló a tárgyaim. — Elemezzük egy kicsit az érképciklus eredetét, gyökereit. — Festészetemben kétségtelen Korniss Dezső — legalábbis az egyik korszakának — hatása. A háború alatt ismerkedtünk meg. Abban az időben kezdtem járni Szőllősi Endre szobrászhoz, összebarátkoztam számos kollégámmal. Közülük néhánynak a budai Henger utcában volt kerámia műhelye. Ott dolgozott Fekete Nagy Béla építész, és festő, Barta Éva festő, ma inkább iparművésznek ismerik. És Korniss Dezső, Szántó Piroska, de Kállai Ernő is gyakran fordult meg a műhelyben. Bár nem dolgoztam ott, valamennyire közéjük tartoztam én is. A felszabadulás óta vagyok jó barátságban Kornissal. Megmagyarázta: keményebben, élesebb határvonalakkal kell festeni. Hallgattam rá. Újabb képeim a motívum választásaira a Józsefvárosban eltöltött ötven év predesztinált. Ott születtem, ott laktam az Óriás utcában, meg a Baross utcában. A Józsefvárosban voltam gyerek, a Mária Terézia (ma Horváth Mihály) téri elemibe jártam Mándy Ivánnal és szegény Ambrus Tiborral együtt. Ambrus pár éve rádióriportot is készített velem. Izgatnak a józsefvárosi emlékek, a kerület rekvizitumjai. A Koszorú utcai bádog Krisztus, talán az utolsó ilyen Pesten. Annak idején a Kisfuvaros meg a Nagyfuvaros utcákban még valóban voltak fuvarosok, az udvarokon istállók, nagytestű muraközi lovakkal. Néztem, ahogy a hajtók leszedik a díszes, csillogó szerszámokat a lovakról. Most, ahogy öregszem, egyre jobban érdekel a gyermekkorom. Már szándékosan keresem elő akkori környezetem tárgyait, körülveszem magmat velük. Nagyanyám tükrét ma is őrzöm. Van egy zománc hamutartóm, rá volt írva, hogy „Selmeczbánya” — már lekopott —, megvan a régi réztálam, most a gyógyszereimet tartom rajta. Az ágyamat még apám csinálta nekem, (asztalos volt), amikor nagyfiú lettem. A józsefvárosi egyszerű tárgyak, emlékek, illetve azok elvont formái szerepelnek a képeimen. A legújabbak Arpot idézik, de remélem, hogy sikerült bennük valamennyit magamból is nyújtani. — Mindez a szekrényé marad? — Keveset dolgozom, lassan,nagyon aprólékosan festek. Van olyan képem, amelyiken két évig dolgoztam. Mégis kerek képanyagom gyűlt össze — elég sok —, a belőle válogatott darabokból rendezek kiállítást a Helikon Galériában. Pohárfej, Mákfej (lenti képünk), Házfej, Baluszterfej, Lámpásfej, Késfej, Egérkisasszony, Vidám formák, Erőszakos formák. Sikuta képeiméi ugyanolyan pontosak, sűrítettek, mint a festményei. A tételes szürrealizmus néhány próbája után kialakult centrális elrendezésű — józan lépések eredőjeként született —, áttételeiben is egyértelmű a formanyelve. Szereti a kis méreteket — tárgyi és alanyi indítékból —, hogy röviden és kevéssel sokat tudjon mondani, elmondani. Festése precíz, fegyelmezett lírai alkatát azonban képei sem tagadhatják le. Nem is kell. Frank János Sikuta Gusztáv: Mákfej SZÉKELY MAGDA: Január Lélekzeni ahogy lehet jár a levegőben a lehelet Magában is elég legyen elélni egy lélekzeten A téli arc fölött megállva kibontja fehér félkörét a pára Június Eső eső hullása fényesen a köveken kirajzolódik hol a helyem De hangtalan csak ez de annyira suhog a föld ábráira Eső megint szakad és elpihen eső igen eső igen igen Napok Már távolodva ennyi csak nincs más jele ha bekerít a nehezét elbírom-e De újra és hatalmasan annyira más a levegő a fák a két csupa csodálkozás Július Mert minden mozdulat a föld színe felett nagy éjszakák fehér napok hoznak mind közelebb Mind közelebb hoznak a nagy fehér napok közeledik az aki vagy aki vagyok VADAS JÓZSEF: Képzőművészet A látképtől a látleletig Nem elég a tehetség, nem elég a szorgalom — a történész munkájához olykor szerencse is kell. Márpedig Szántó Piroska festőművész történészként vizsgálja életünket. Már eddigi műveiből is kiderül: úgy viszonylik a jelenhez, mintha az útjába kerülő dolgok régészeti emlékek volnának. A virágok törékeny fodrából elefántcsont faragást varázsol, az emberi testet, mint múmiát tárja elénk — önmaga burkába zárva, hallgatagon, szinte megközelíthetetlen magányban. Módszerét is a történésztől kölcsönzi: valóságos röntgensugaraikkal fogja vallatnra a titkát őrző világot. Nemcsak az emberi figura külsejét rajzolta le, de az ölelkező testek csontrendszerét is felfedte azokon a lapokon, amelyeket két éve állított ki a Helikon Galériában. Idáig jutott a nyomozásban Szántó Piroska. Hogy helyes úton járt, csak akkor derült ki számára, amikor egy sírból — a szeme láttára — egymásra boruló csontvázak kerültek elő. A látvány, amely csak elmondva hajt bizarriak, a valóságban kijózanító volt — egy egész sorozatképre ihlette az alkotót. A szentendrei Művésztelepi Galériában már csak csontvázakat látunk, amint élik az életet: beszélgetnek és szeretnek. A test végképp elporladt a csontokról, amelyek most még élőbbek a maguk csupaszságában, mint amilyenek a hús fogságában voltak korábban. Mondhatnánk: a különbség alig értékelhető, hiszen az életet kísértő halál képét csak egyetlen — nem is túl nagy — lépés választja el a halált kísértő élet ábrázolásától. A távolság valóban nem nagy, a változás azonban jelentős: a sírlelet igazolta Szántó Piroskát, aki ezzel az új képsorozatával végérvényesen az élet festője lett. Vérbeli történész, aki a holt leletből is az életre ismer. A Stúdió Galériában bemutatkozó Újházi Péter legszívesebben csatajeleneteket fest. De a csataképeknek már nem sok közük van a történelemhez, még kevésbé az úgynevezett történelmi hűséghez. Újházi egyszerűen szeret kalandozni, imádja az epizódokat a nagy lovasütközetek kellős közepén, alighanem a halandzsától sem riadna vissza. Nem az igazság felkutatása vonzza, nem akar legendákat oszlatni és mítoszokat rombolni, inkább a frappáns csattanó érdekli. A pikareszkregényhez állnak közel ezek a képek, amelyek vég nélkül ontják a sztorikat. A tudatosan naiv előadásmód, a csilingelő színek és a kotkodácsoló figurák láttán azt hihetnénk: a festő a gyerekrajzok igézetében alkot. Kétségtelen: hatott rá a gyermeki képzelet. Művészetének igazi forrása azonban az utca, pontosabban: az összefirkált házfal, lépcsőház, hogy más intim helyiségekről ne is beszéljek. A stílus hasonlóságánál fontosabb, hogy Újházi is a sokszereplős, eseményekben és helyszínekben gazdag jelenetek ábrázolásában érzi otthon magát, akárcsak a rajzoló kisgyerek, aki összehasonlíthatatlanul nagyobb leleménnyel komponálja meg a csatába induló huszárok népes csapatát a sok fegyverrel, mint a magános János vitézt egy nagy zöld mező előterében. A harmincegynéhány esztendős Újházi — reklámnyelven fogalmazva: a magyar festészet ez évi felfedezettje *— érett mesterek előadókészségével villant fel emlékeket. Műveiben ma még többb az esztétikus megoldás, mint a pontos felelet; olykor akkor is félénk, amikor nyersnek kellene lennie. A pikareszk csak bevezető állomása a történelmi regénynek, nagy svádájú csevegő lehet belőle, ha beéri az adomázással. Szántó Piroska és Újházi Péter egyértelmű vonalakat húznak, kimondják a véleményüket — a tévedést is vállalva.. A Helikon Galériában kiállító Kőibe Mihály is fegyelmezett egyenesekben és tisztán képzett görbe vonalakban rajzolja le a mohácsi tájat, mindazt, ami a folyóparton tárul a szeme elé. Csak dicséret illeti azért, hogy nem részletezi a látványt, nem akar versenyezni a fotográfiával. Nem mismásolja el a dolgokat, mint azok a festők, akik ködös foltokat kennek a vászonra. Célja inkább az összefoglalás. De a szép szándék stílusos megfogalmazásánál nem nyújt többet; az az érzésünk, keveset tud arról, aminek a lényegét próbálja elmondani. Szántó Piroska adja a legtöbbet: értelmezi a leletet. Újházi Péter művészete pusztán lelet: az utcai firkálást fedezi fel. Kolbe Mihály pedig csupán hiányos látképet rajzol. IIrodalom!1974. JÚLIUS 27.