Élet és Irodalom, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-04 / 1. szám - Szenes Zsuzsa: Textilkép (részlet) • kép (1. oldal) - Faragó Vilmos: Három párbeszéd - ugyanarról (1. oldal)

VISSZHANG (2. old.) E. Fehér Pál: NÉHÁNY MEGJEGYZÉS EGY KÜLÖNÖS KÍSÉRLETRŐL (5. old.) Hámos György: AZ ÜNNEPI FORGALOMBAN TÖBB FILM KISIKLOTT (13. old.) Tatay Sándor elbeszélése: HOGYAN LETTEM LÉLEKLÁTÓ? (14 old.) Fodor András: BEMUTATJA Kelemen Lajos FIATAL KÖLTŐT (15. old.) FARAGÓ VILMOS: HÁROM PÁRBESZÉD - UGYANARRÓL­ ­ Zs. A.-val az utcán beszéltem. Szilvafák alatt, néha ránk pottyant egy magvaváló, vagy egy hernyó. Nem is volt más a fákon, csak istenálm­ás és istenátika: rengeteg szilva és rengeteg szövőlepke­­hernyó. Zs. A. a bici­kliülésre tár­maszkodon félkönyökkel, mezít­­lábán szétntaposott szandál, vasa­­latlan szürke nadrágján rászáradt kukoricadara-pöttyök, följebb ki­gombolt kockás ing, még följebb fakó svájcisapka. Ez most, falun a tavaszi-nyári-őszi népviselet. (Nem tréfából mondom, ragasz­kodom ahhoz, hogy ma is az a népviselet, amit a nép ma visel. Természetesem rajtam is népvise­let volt.) Azt mondta Zs. A.: — Nem akarlak részletekkel untatni. Magad is tudhatod, meny­nyi vesződségünk lehet ötven disznóval. Mindig ötven disznóval, évek óta. Ez így van beállítva, fölviszem őket száztíz kilóig, irány a mázsaház, már jöhet is az új transzport. Csak az aggodalmat mondom, mert ezt nem ismerhe­ted, sohase volt ötven disznótok. Képzeld el, ha megbetegszenek. Mint nemrégen is. Az a csönd, ami reggel az ólak körül fogadott. Az az immel-ami mal éves. Az a této­va járás-kelés, azok a bánatos far­kak, ötven disznófarok. Délben már enni se akartak, azt mondta a kisdoktor, nem tudja, mi lehet velük, majd estefelé megint be­néz hozzájuk. Délután már föl se keltek, csak húzódtak össze egy­­rakásra, mintha félnének. Estefelé kitört a vihar. Csúnya vihar volt, égszakadás-földindulás, egy óra múlva már el is vonult Kétegyháza felé. Nagy csönd lett hirtelen, de sokáig ez se tartott, a disznók egy­szer csak ríni kezdtek. Mind az öt­ven. Ennivalóért.­ — Id­ő­járás érzékenység. Lehan­golta őket a közeledő front. Lel­kük van. Dekadens disznók. — Fenét. Az érzékenység igaz, a dekadencia nem. Az érzékeny­ség ugyanis nem dekadens tulaj­donság. Ellenkezőleg. Aki megér­zi előre a vihart, nagyon is közel van még a természethez. A deka­densben kialszik a veszélyér­zet, azért pusztul el hamarább. Az érzékenység az egészség jele. — Egészséges disznóid vannak­. — Hála istennek. — Semmi baj tehá­t. — Velük semmi. — Kivel? — Velem. Illetve­ most nekem vannak rossz előérzeteim. — Vihar lesz? — Még nem tudom. De azt ol­vastam, hogy a Közös Piac nem vesz több húst tőlünk. Most nyolc­­van-kilencven kilósok, olyan az étvágyuk, hogy a cementvályut is elrágják, ötven disznó, mit csi­nálok majd velük? Meg a követ­kező tran­sszportttal ? Meg az egész szisztémával, ami, ugye, be van már állítva nálam? 2 Cs. P., az elnök, a téeszirodában ÜJ. Rajta is népviselet: sötét ru­ha, fehér ing, nyakkendő. Az iro­da zsúfolt (szkájigarnitúra, sző­nyegek, iratszekrényeik, íróasztal), mint újgazdagoknál, de ez nemcsak fiamé, itt dolgoznak is. A téesz épp túl van jubileumának ünnep­ségein, amit ünnepeltek, roppant sematikus: huszonöt évvel ezelőtt összeállt néhány szegény ember,­­ hogy szerencsét próbáljon, s most nemcsak a fele királyság az övék, hanem az egész. Tízezer holdjuk van. A téesziroda udvarán Hof­­fheirr-traktor­­ áll cementtalpon, vörös minium védi a rozsda ellen: igazi műemlék az ősidőkből, ta­lán már harmincéves is megvan. Mellé kéne állítani az elnököt, a termelőszövetkezeti mozgalom be­érkezett élharcosát és lefényké­pezni ; szocialista reklámfotó a megszépült jelenről. De az elnök ezt mondja: — Nem akarlak részletekkel un­tatni. Hogy mennyi az erőgépünk, a műtrágya- és vegyszerfelhasz­nálásunk, az állatállományunk, a melegházunk, az istállóférőhe­lyünk, hogy milyen a zárt rend­szerű sertéstelepünk, az üzem­­szervezésünk, a jövedelemrend­szerünk. Elégedj meg annyival: mindenben az optimálist közelít­­getjük. — A plafont? — Azt. A hajunkkal súroljuk. — Ez jó. A termelőszövetkezeti mozgalom célhoz ért. Mezőgaz­dasági nagyüzemi kultúrát terem­tett, jólétet és jó létérzést. ,Mi kell még? — Tovább kell haladni. — Na persze, tovább a megkez­dett úton. — Ironizálsz, lelked rajta. De ez a mondás csak szajkózva frázis. Egyébként gondold meg: a meg­kezdett út mindig csak visszafelé van kitaposva, előrefelé kitapo­­satlan. A megkezdett út csak cél­irányt szab, de nem garantál ké­nyelmes továbbhaladást. Minden további lépés újabb megkezdését jelenti az útnak, ami előttünk van, mindig megkezdetten.­­ Tehát ne örüljünk olyan na­gyon a szövetkezet ..megszépült jelenének”. — De. Csak ne legyünk vele elégedettek. Mondom: tovább kell haladni. — Hová? Cs. P. elnök szerint merre vezet például az Arany­kalásznak Tr meg a többi szövetke­zetnek az útja? — A szövetkezet megszűnése fe­lé._ — Ne rökönyödj meg, termelő­szövetkezeti élharcosból ne­m let­tem hirtelen a mozgalom likvidá­tora. Csak tényt mondok és logi­kus következtetésűt. A legfejlettebb — mondjuk így: a világszínvona­lú — agrotechnika és a neki megfelelő üzemszervezési rend már most olyan nagy területű gazda­ságot követel, amekkora egy-egy járás az alföldi megyékben. Az Aranykalász tízezer holdja semmi. Kisüzem. Gazdaságosan a legfej­lettebb agrotechnikát és üzemren­det csak akkor vezethetnénk be, ha járásnyi nagyságúvá duzzad­nánk, vagy mondjuk így: akkora körben gazdálkodnánk, amelynek átmérője negy­ven -ötven kilomé­ter. És ezeket a mammutgazdasá­­gokat előbb-utóbb meg kell te­remteni. —­ Áttörni fejjel a plafont? — Át. Változtatni a szisztémán, amire beálltunk. — Ahogy a szemináriumon ta­nultuk, a termelőerők fejlődé­se szétveti a neki meg nem felelő termelési viszonyokat. — Valahogy úgy. — Dehát a termelési viszonyok tulajdonviszonyok. Ezeket is szét­­vetni? — Azt nem mondtam. Illetve: lehet, hogy az új nagygazdaságok a szövetkezeti tulajdonforma ke­reteiben szerveződnek meg, lehet, hogy az állami tulajdonforma ke­reteiben, lehet, hogy valami átme­neti tulajdonformában. De egy bi­zonyos: ezek már nem lehetnek szövetkezetek a szó mai értelmé­ben. Még ha a nevük szövetkezet lesz is: a munkának, az irányítás­nak, s a dolgozók-vezetők viszo­nyának új rendjét követelik meg. Óriásüzemekről van szó, mint a Csepel Művek például, képzeld­­el: lehetne-e a Csepel Művek mun­káját szövetkezeti demokráciával kormányozni? A munkásosztályve­zető szerepe ebben is érvényesül: a munkások kísérleteinek az üzemi demokráciával meg kell teremte­niük az üzemi demokrácia optimá­lis mintáit — a holnap parasztsága számára is. 3 F. V-vel otthon. Farmernadrág, ingpulóver, papucs, szemüveg. Ez is népviselet. Beszélgessünk néha önmagunkkal. Ezt mondom tehát F. V-nek: — Nem akarlak untatni a részle­tekkel. Csak ennyit: az ősszel egy disznónevelő falusi ember azt mondta nekem, hogy egzisztenciája a Közös Piac magatartásától függ: egy II.­községbeli ember (sokadma­gával) Brüsszelre függeszti aggódó tekintetét. Egy téesz-elnök, ugyan­itt, az agrotechnika és üzemrend világszínvonaláról beszélt, amely­nek eléréséhez új típusú gazdasá­gok kellenek; egy II.­közlégbeli ember (bizonyára szintén sokadma­gával) a világgazdaságra függeszti elégedetlen tekintetét. Mire követ­keztetsz ebből? — A saját zsurnalizmusodra. Be­szélsz két emberrel, és már követ­keztetni akarsz. .— Miért ne? Hiszen ez csak be­szélgetés. Amire jutunk, nem fo­gom tudományos eredményként publikálni. Egyrészt. Másrészt: te is jól tudod, nem két emberről van szó. Amit mondtak, szimptomatikus. — Hát jó. Megpróbállak komo­lyan venni, de figyelmeztettek: a zsurnalizmus az zsurnalizmus, köz­helyeken túl nem fogunk jutni. Mert mit bizonyít a két — elismer rém: szimptomatikus — nyilatko­zat? Azt, amit az újságok naponta megírnak: kicsi lett a világ. Integ­rálódunk. A bőrünkön érezzük meg, ha elzáródnak a kutak egy koráb­ban soha nem hallott olajsejkség­­ban, vagy újak nyílnak hamniui­­manysi-földön. És integrálódunk technikai, üzemszervezési dolgok­ban is. Nem tehetjük meghallatlan­­ná, ha bárhol jobbat találtak ki, mint a miénk. Magunkévá kell ho­nosítani minden honosíthatót; szo­cialista viszonyaink ennek nemhogy kárát látnák, ellenkezőleg: épp szo­cialista viszonyaink teszik köny­­nyebbé a honosítást. És segítenek azon, hogy Zs. A. egzisztenciája ne Brüsszeltől függjön. Hanem az ad­jon termelői biztonságot — vagy másképpen szólva: szocialista vá­laszt a tőkés gazdaság növekvő vál­ságkihívására —, hogy a mi világ­­rendszerünknek egyszerre fővárosa Berlin és Budapest, Bukarest és Moszkva, Prága és Szófia, Varsó és Ulánbátor. Az a krízis, amely felé a tőkés világ most tart, épp azért oly mindenre és mindenhová ki­terjedő, mert a tőkés világ integrá­lódott; annak a módnak, amellyel mi ezt a krízist magunktól elháríta­ni törekszünk, azért kell a szocia­lizmus fölényét bizonyítania, mert a szocialista világ is integrálódott. Világtörténelmi bizonyítás-lehető­ség, melynek legfőbb garanciája: tovább integrálódni. Elképzelhetet­len olyan nemzeti program, mely ezzel ne számolna, melyből hiá­nyozna a felismerés: nemcsak az Aranykalász tízezer holdja kicsi, hanem az ország kilencvenezer négyzetkilométere is kevés — jel­képesen szólva — „a legfejlettebb aurotechnika és üzemrend” beveze­téséhez. _— Lásd: legutóbbi munkaközös­ségi állásfoglalás hazafiságról és nemzetköziségről. — Lásd. Ezt azért is mondom, mert nem mindenki látja. Amit a bőrünkön érzünk, nem hatott elég­gé a fejünkbe. Nemzetinek és nem­zetközinek ezt a mostani, soha eny­­nyire nem szoros összefüggését a gondolkodásunkba kell integrálni. Ha úgy tetszik, a zsurnalizmus esz­közeivel is. — Áttörni a plafont? — Át. — Ennyi az egész? — Ennyi. Szenes Zsuzsa: Textilkép (részlet) ,V*1 IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XIX. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1975. JANUÁR 4. ÉLET ÉS I­T IRODALOM

Next