Élet és Irodalom, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1975-02-15 / 7. szám - Vadas József: Közösségi művészet elé • Képzőművészet • Közösségi művészet felé (13. oldal) - Feuer Mária: Decsényi János • interjú | Beszélgetés zeneművészekkel (13. oldal) - Kiss Anna: Paszkáj (13. oldal)

VADAS JÓZSEF: Még csak készült a szocialista Magyarország, amikor a szocializmusra készülő művészek talán legtudatosabb és legaktívabb csoportja 1948-ban meghatározó jelentőségű kiállítást rendezett a Művészek Szabad Szakszervezetében. Méghozzá közösségi intézményekbe és közterekre szánt művekből — ha e művek történetesen nem voltak is nagyobbak, mint általában a táblaképek és általában a kisplasztikák. Közösségi művészet felé — ez volt a tárlat címe, már önmagában is beszédes és önmagában is világos program. Abban az értelemben is, hogy a szocialista átalakulás történelmi szükséglete a magyar népnek, meg abban az értelemben is, hogy a közösségi társadalomnak — alapvetően — közösségi művészetre van szüksége. Ami 1948-ban még csak néhány ember elképzelése volt, abból hamarosan valóság lett. Egyfelől közösségi művészet (félreértelmezéseivel együtt is), másfelől állami mecenatúra (tévedéseivel együtt is), amelynek egyik legfontosabb intézménye, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus most adott számot munkájáról. A Köztulajdon 1945—1975 című kiállításon három évtized köztéri szobrai, freskói, szekkói, mozaikjai, textilképei és üvegablakai sorakoznak egymás mellett a Műcsarnok termeiben, nagyobb részt fényképeken, kisebb részt vázlatokon, legkisebb részt — alig — eredetiben. Szabályos kiállítási kritikát írni tehát nem lehet. A művek alteregója: a fekete-fehér fénykép nem adhat pontos felvilágosítást sem a színekről, sem az arányokról, sem a környezettel való kapcsolatokról. Tanulmányt írni pedig nem a mi dolgunk; a felszabadulás utáni magyar képzőművészet történetének akár csak a felvázolása is folyóirat-terjedelmet kíván. Mi marad ? Hangos meditálás, elmélkedés a bennfentes ismereteivel, de a látogató szempontjából. 4. Először is: a kritika tartozásáról. Még mindig nem foglalkoztunk eleget a köztéri szobrokkal és a murális munkákkal. Köztéri szobrászat — mondjuk, köztulajdon — ez áll a kiállítás címében; közintézményekbe készülő freskók és domborművek — hallhatjuk. De mit teszünk azért, hogy teljes egészében köztulajdonná váljanak a köztudat köztulajdonaivá? Elég volt-e pusztán azt elmondani Herényi Jenő sátoraljaújhelyi partizán emlékművéről, hogy a jelenkori magyar képzőművészet máig példaadó darabja; Domanovszky Endre dunaújvárosi freskóciklusáról, hogy a kötelező ünneplés és a divatos fanyalgás után sem kopott meg friss archaizmusa; Somogyi József Martinászáról hogy a romantika és az álpátosz korában is méltóságra lelt a hétköznapi munkásban; Makrisz Agamemnon mauthauseni mártír emlékművéről, hogy a szocialista köztéri szobrászatnak csak előnyére válik az elvontabb — alkotót és nézőt is gondolkodásra késztető — kifejezési forma; Barcsay Jenő mozaikjairól, hogy a monumentalitásnak új tartalmat adtak; Bernáth Aurél freskóiról, hogyan alakult át a nagybányai iskola öröksége; Varga Imre Professzoréról, hogy az Új Művek tárlat talán legjobb darabja; Kondor Béla margitszigeti pannójáról, hogy a legendás történelem mindenki által érzékelhető valósággá vált; Hincz Gyula üvegablakáról és mozaikjáról, hogy a modern formanyelv láthatóan szövetségese lett a szocialista tartalomnak; Vilt Tibor Madách-szobráról, hogy végre egy szobor a Margitszigeten; Kiss István centenáriumi emlékművéről, hogy birkózik a korszerű kifejezéssel, Segesdi György fétaplasztikáiról, hogy kivitelezésük pontatlan? És még folytathatnám. Elég-e pusztán azt leírni — megint csak példákat említek — a műcsarnoki kiállításon Csík István mozaiktervéről, hogy szürkeségével csak lélektelensége verseng; Rácz András kompozíciójáról, hogy egyszerre próbál eleget tenni a kohóbeli munkafolyamat ábrázolásának és a mozaikfal díszítő funkciójának; Garányi József kerámia domborművéről, hogy a darabos formákat nehezen lélegző kompozíció rántja össze; Marton László Dózsájáról, hogy romantikus színpadkép; Tury Mária szekszárdi freskókartonjáról, hogy a kellemes színvilágból néha csonkolt alakzatok perednek ránk; Óvári László tervéről, hogy nagyon harsog; Patay László szekkókartonjáról, hogy a szépen megrajzolt figurák arányos kompozíciója még csak a kezdet a szerkesztésben is; Eigel István mozaiktervéről, hogy a színek fényes csillogásán túl nem kell keresni benne semmit; Bencze Lila zománcképeiről, hogy érzelmeskedők; Balázs József mozaik asztallapjáról, hogy éppen csak megüti a kiállíthatóság mércéjét? A kérdés — számomra — felel is. Nem a közvéleményt kellene formálni? Ha nem is a kritikának, ha nem is csak a kritikának. • A közvéleményre apelláltak a közösségi művészet felé kiállítás résztvevői is. Programjuk értelmében a közösség számára alkottak műveket a közösség életéről. De ez a törekvésük csupán a program első fele volt. Nem érteik be a gondos művészi munkával. Népművelőnek érezték magukat. Olyan kiállítást csináltak, hogy a közönség is értsen belőle, hogy a közönség álljon melléjük. Ezért minden festő és szobrász meghatározta, milyen közösségi célokat szolgáló helyre szánja alkotását. Műveiket kis maketten szemléltették: „A művészek igyekeznek mindent úgy bemutatni a közönség előtt — vallották —, hogy igazolják tervük szervességét és realitását. Ezért érzékeltetik kiállít tásukon a környezetet, amelybe műveiket elképzelték, ezért kivitelezik a szobrászok terveiket nemes anyagban, a festők ezért dolgozzák fel a mű vázlatának egy részét a terv szerinti eredeti nagyságban és anyaghatásban.” Ezzel a kiállítással kötelezte el magát véglegesen Somogyi József, Domanovszky Endre és Vitt Tibor nemzedéke — néhány idősebb mester társaságában — a szocialista művészet mellett. Ez a kiállítás a kezdete a szocialista mecenatúrának. A művek dokumentálásának fent ismertetett módja ma mindennapos valóság a lektorátusi gyakorlatban. Léptékhelyes tervet, a műhelyét szemléltető makettet és anyagban megvalósított részletet mutatnak be a pályázó művészek. De ami a legfontosabb: ez a csaknem harminc évvel ezelőtti kiállítás ad eligazítást a mostani műcsarnoki kiállításon is. • Frank János több cikkében utalt rá, mi mindenből áll a kiállításrendezés. Gyakorlatban és írásban is gyakran elmagyarázta már, hogy a tárlat nem azonos az egymás mellé akasztott képekkel és az egymás mellé tett szobrokkal. Észrevettük-e ezt a szinte láthatatlan munkát? Többes számban fogalmazok, mert a kritika nem fordít kellő figyelmet a kiállításrendezésre (egyedül Pap Gábortól olvastam ilyen témú írást), mert a műcsarnoki tárlat elsősorban mint kiállítás érdemli meg a kritika figyelmét. Évi húszmillió forint ma már nem sok a köztéri szobrokra és épületet díszítő alkotásokra. Annál nagyobb feladat harminc esztendő termésének bemutatása nyolc helyiségben, amely még ma a nemzeti tárlatnak is éppen csak elég. Teljes képet adni tehát nem lehetett. Nem lehetett "már csak azért sem, mert ki szerelné le helyükről a szobrokat és az üvegablakokat, a freskókról nem is szólva. De vajon a közönségnek készült-e a kiállítás? A rendezők mindenesetre megpróbálták a lehetetlent. Pontosabban: a lehetetlent próbálták meg. Bemutatni — ha nem is minden művet, de minél többet. Nem csak fényképet, de eredeti vagy eredetinek felfogható munkákat — tervet, vázlatot, anyagrészletet, kartont — is. Ha egészet nem, legalább részletet. Így olyan tárlat készült, amely kiállításnak egy kicsit leltározó katalógus és amely katalógusnak egy kicsit szemléltető kiállítás, amely felvillantja — átfogó értékelés nélkül — az elmúlt harminc év eredményeit és amely ugyanakkor nem hallgatja el — igaz, nem is minősíti — a tévedéseket; amely középszerű művekkel is igazolja a mecenatúra kétségtelen bőkezűségét, és amely jelentős művekkel próbálja elfeledtetni a kényszermegoldásokat, amely válogatásnak inkább dokumentáció, dokumentációnak azonban hiányos, őszinte tárlat. A lektorátus testet öltött ars poeticája. A látogató úgy érzi magát, mint a labirintusban. Minden szögletben újabb meglepetés várja, nem tudja, honnan és hová vezet útja. Hübner Aranka munkája textilképnek látszik, valójában szinte tapétaként burkolja egy Ids helyiség falait; Kodolányi László rézmontázsa egyetlen eleme egy nagyobb kompozíciónak; Szemes Zsuzsa textilgépei mintáikkal is hasonulnak a boltozatos helyiségben. De hol a makett, amely mindezt elmagyarázná? A feliratok ellenére, tudatosul-e a látogatóban, hogy mindhárom mű a Szovjet Kultúra Házában látható? És ha már a Szovjet Kultúra Házának valóban igényes belső kialakításával büszkélkedünk, hol a többi mű? Más példák is vannak. Az ötvenes évek derekán — szántó egyidőben — készült Dunaújvárosra Somogyi Martinásza, Domanovszky freskója, Z. Gács György üvegablaka — mind látható a kiállításon: szoborként, kartonon és fényképen, de szétszórva. Salgótarján,« új városközpontjától elválaszthatatlan Somogyi József, Varga Imre szobra, Bladki János mozaikja — tehát összetartanak a közösség tudatában. Szobor és épület, épület és festmény, kerámia, dombormű és freskó összetartozik a valóságban is. Nem lett volna érdekesebb — a teljes körkép illúziója helyett — néhány jelentős vagy tanulságos képzőművészeti együttest felsorakoztatna?. Természetesen : épület köré csoportosítva a műveket. Valahogy olyanformán, ahogy a Közösség művészet felé kiállítás résztvevői gondolták. Terv és terv, vázlat és kész mű, részlet és egész szembesítésével. Részben a most bemutatott vázlatokkal és anyagrészetekkel. A látogatót elbűvöli az impozáns kiállítás. Kérdés azonban: a környezetéből kiszakított művekben azt látja-e, amiről csak környezetében derül ki, hogy a legfontosabb vagy a leghangsúlyosabb. Nem a közművelődési határozat kedvéért hivatkozom a közönségre. Fordítva: a közművelődési határozat született azért, mert társadalmunknak elevenebb művészetre, az elevenebb művészetnek elevenebb közönségre van szüksége. Különösen Magyarországon, ahol az emberek olyannyira köztulajdonnak tekintik a köztéri szobrokat, hogy vicceket gyártanak róluk, ahol a mégoly objektív szakember sem függetlenítheti magát a közhangulattól. A közvéleménytől, amely egyénekből áll, emberekből akiknek épp az efféle kiállításokon lehet megmutatni, mire való egy-egy lépcsőházi mozaik vagy épületet díszítő dombormű. A magyar képzőművészet fogja meghálálni ? Vajon hogyan látja az ő és a hallgatóság viszonyát a Rádió munkatársa, akinek napi munkájában közvetlen kapcsolatot kell találnia a közönséggel? Véleménye szerint féihez szól, kihez szólhat a ma komponistája? — Könnyebb dolgom lenne, ha effajta villámkérdéssel kezdte volna: hiszek-e a zeneszerzés jövőjében? Erre ugyanis azt válaszolhatnám: természetesen igen. Sőt, az életemet tettem rá, komolyan gondolom azt, amit csinálok, s ugyanezt feltételezem kollégáimról is. Hogy kihez szólunk? Ez már bonyolultabb. Világos, hogy mindenki kontaktusra vágyik, de az is világos, hogy nem jár mindenki azonos úton. Kár szépítenünk: a közönség és a mai zene között elég széles a szakadék. De sokféle hidat lehet építeni felette. Meg vagyok róla győződve, hogy minden jelentős alkotó olyan felelősséggel tartozik a társadalomnak, mintha vezető pozícióban ülne. Felelőssége tehetségével, hatóképességével arányosan nő. Ha hiszünk alkotóművészeinkben, akkor bízhatunk abban is, hogy ki-ki tehetsége szerint igyekszik a legjobb megoldást választani. A közönség nem egységes: különböző képzettségű rétegekből áll, s a zeneszerzőnek nemcsak az a dolga, hogy fejlettebb hallgatóságát kielégítse, hanem az is, hogy a többiekkel is elfogadtassa a maga igazságát. Rádiós munkaterületemről tudom, milyen sokféleképpen lehet az igényességet felkelteni. Azt hiszem, a mai zene elfogadtatásánál azt az elvet kell követnünk, hogy a közönséggel való kapcsolatteremtés egyben az ízlés fejlesztését is megkívánja. Nem vethetünk el kiváló alkotásokat azért, mert a közönség egy része még nem fogadja be. Inkább az a dolgunk, hogy elősegítsük a befogadási folyamatot. — Hogy mennyire igaz a rám, hogy a közönség ízlése mennyire fejleszthető, azt Bartók példája igazolja. Ha 15—20 esztendőn át nem folytattunk volna következetes harcot, propagandát mellette, akikor valószínűleg ma is kisebb lennie zenéjének tábora. Ezért nemcsak az alkotókat terheli társadalmi felelősség, hanem azokat is, akik az új zene elfogadtatásáért küzdhetnek. De ezen a téren óhatatlanul szembe kell néznünk az egyes iskolák törekvéseivel, illetve azok olykor egymással szemben álló tendenciáival. Magyarországon — generációkra leegyszerűsítve — három nagy alkotó csoport működik: a hagyományos úton járó, többnyire idősebb mestereké; a középgenerációé, amely magáévá tette az európai nyelvújítás eszközeit és a legfiatalabbaké, akik semmiféle hagyományhoz nem kötődnek. A középső csoportnak azért nehezebb a helyzete — ide tartozik Decsényi János is —, mert az úgynevezett „öregek” avantgardistaként tartják számon tagjait, a legfiatalabbak meg konzervatívnak értékelik. Mi erről a véleménye? Hogyan éljenek egymás mellett? — Az alkotói magatartás csak részben, az életkor függvénye, sok más tényező mellett állt at kérdése is. Bőségesen találunk példát a művészet történetében a legszélső- ZENEMŰVÉSZEKKEL ségesebb megoldásokra. Az egyenletes fejlődés, az önmaga eredményeiből való továbblépés kiemelkedő példája Bartók művészete vagy a festészetben Chagallé; a folytonos megújulást Stravinsky illetve Picasso jellemzi a legjobban. Végül is nem a stílus, hanem az egyéniség, a tehetség dönti el az alkotás művészettörténeti helyét Az minden esetre igaz, hogy új bort a régi tömlőbe tölteni nem lehet... bár az új tömlők jó része a régi elemeiből készül. Hogy az egyes irányzatok, módszerek, iskoláik, stílusok közül mi válik jövővé , legfeljebb eltalálni lehet Bizonyítását csak a 21. század hozhatja meg. Nem minden válik jövővé abból, ami új, ami idáig nem volt. Lehet, hogy nem tud tartós gyökeret verni. Csak a kor kiemelkedő alkotásai képesek a jelen falán áttörni, de ezek a művek mindig kétarcúak. Az ember akkor érzi a művészetet igazán sajátjának, ha az összekapcsolja a múltat a jövőre. Csak így, az emberi tudat folyamatosságával szinkronban kép a jelen kifejezésére. — Gondoljon csak arra, milyen harc dúlt Wagner, Liszt, Brahms hívei között példaképük jövőbemutató igazáért S ma? Ma úgy látjuk, mindhármuknak igaza volt Tanulhatnánk ilyen példákból, mert hajlamosak vagyunk a szélsőséges, az egymást kizáró ítéletekre. Azt kérdezte, hogyan éljenek a különböző iskolák egymás mellett? Azt válaszolom: éljenek egymás mellett és vegyék tudomásul egymás létezését Hogy harcolnak igazukért, hogy olykor szembenálnak egymással? — ez nem baj. Az a baj, ha valamelyikük egyeduralomra törekszik. Gyűlölöm a stílusok diktatúráját: legyen az akár a konzervatívoké, akár az avantgardistáké. — És Decsényi János zenéje mire törekszik? — Szeretném, ha az általam teremtett zenei kép a „valóság zenei képe” volna. Az ötletek halmazának szervetlen egymásutánja erre nem alkalmas, hiszen csak elhangzásának pillanatát reprezentálja; tere, dimenziója, valódi kiterjedése az időben nincs. A zenében az idő nem „magától” múlik, ezért alapvető feladatomnak érzem az idő intenzívvé tételét és erre csak kellőképpen megszervezett zenei anyag képes. , Feuer Mária Közösségi művészet elé Decsényi János Gondolati igény jellemzi az 1927-ben született zeneszerző legtöbb kompozícióját — talán elég, ha Gondolatok című triptichonjára, annak Adomával vitázó első részére, filozofáló hajlamú, saját versekre írt második részére és a záródarab Marcus Aureliushoz fűzött kommentárjaira utalok, hogy alkotói-emberi habitusát érzékeltessem. Beszélgetésünkben is olyasféle mohó szellemi érdeklődésre valló tájékozottság nyilvánult meg, amelyet — félek — nehezen tudok híven reprodukálni. A filozofikus-matematikus kifejezésmódot ezért meg sem kísérelem felidézni, helyette a mondanivaló tartalmát igyekszem közvetíteni. Decsényi János zeneszerzői felkészültsége sokoldalú tudományos érdeklődéssel párosul: a művészet, a kultúra, a gondolkozás mindenféle megjelenési formája izgatja és talán maga sem tudja, hogy e szélesskálájú befogadókészség mennyire átszövi megnyilvánulásait. Zeneszerzői tanulmányait Sugár Rezsőnél és Szervánszky Endrénél folytatta, jelenleg a Magyar Rádió szimfonikus és drámai osztályának helyettes vezetője. 1975. FEBRUÁR 15. MŰVÉSZET Képzőművészet Katalin az a fürge eszű, pergő nyelvű fehércseléd (az anyja szerint perszóna), akit barátnémnak mondhatok. Ez a barátnéság életre-halálra akkor kezdődött, mikor nyakbaakasztós szép vas fa kabalámat kettéharapta. Akkor Katalin pár hónapos volt, és csak később lett tele a szája millióm egérfoggal. Miért, miért sem, Katalin a vasfa kabalát rágta, ha megpillantotta a nyakamban, bőgött érte. Másik kedvence, kicsi rongybaba, elkallódott a nyáron, és pótolhatatlan maradt, mert az óriási műanyag baba azóta is Repla (Lepra). Replát öltöztetni lehet, mégis alkalmatlan jószág, csak nem bír az igazi lenni. Volt továbbá egy hirtelen sárga rongykutyája, ettől kezdetben PASZKAJ viszolygott, egy reggel aztán nyakon ragadta, azóta főkutya. Nem tudom, tudós-e valaki ■ ilyen ügyekben, én nem tartom magam annak, ráadásul Kata■ fint is hiába kérdezem, a miértekre azt feleli: mert paszkáj! Katalin válaszaiban mindig is sok volt a paszkáj, egyszer aztán kezdte visszakapni őket. Még bepisilt, de már annyi paszkájos kérdése volt, hogy ettől külön elakad az ember feje. Egyébként mindent meg lehet neki magyarázni, azt is, mert zöld a falevél, hogy a temetőben törött nénik és bácsik laknak, ki a cserebogár, s más ilyen dolgot. Mindezeket azért írom, mert láttam a helikon Galéria gyermekjáték-kiállítását, s azóta az a gyanúm, vannak, akik ugyanazt gondolják a gyermekjátékokról, amit Katalin, s nekik bizonyára érveik is vannak, különöben nem lenne az a kicsi terem olyan igazán szép, olyan igazi. S tán még az érveknél is fontosabb, hogy a gyermek kezébe adott játék szép, anyagszerű, megunhatatlan legyen, ami kedvet csinál rá, hogy maga is készítsen hasonlót. Alkotni nagyszerű dolog. Mindenki tudja, miért. Egyébként: paszkál. Kiss Anna 1I n Nlu Télét és tslammi.