Élet és Irodalom, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-04 / 1. szám - Ungvári Tamás: Politikai szimbólumok (4. oldal) - Orvos András: Virág • kép (4. oldal) - Bárány Tamás: Egy író hazaért • gyászbeszéd • Elhangzott 1974. december 30-án, Zilahy Lajos ravatalánál (4. oldal)

A VILÁGGAZDASÁG KÖZELI JÖVŐJE (Folytatás a 3. oldalról) désén alapuló új egyensúlyviszonyok megteremtése még egy évtized vagy ennél is hosszabb idő kérdése? A nagyobb reformokat általában kritikus helyzetek kényszerítik ki, midőn egyrészt minden vagy nagyon sok tényező mozgásban van, illetve kockán forog, és a kérdések megoldása elől nem lehet kitérni. A krízis formájában jelentkező új helyzet csökkenti azok ellenállását is, akik az új rendezés ellen vannak, mert a régi viszonyokhoz semmiképpen nem lehet visszatérni. E cselekvés — minden más cselekvéshez hasonlóan — természetesen kockázattal jár, de az új helyzet meg nem értése és a cselekvés halogatása kiszámíthatóan katasztrófához vezet. A világgazdasági korszakváltással együttjáró folyamatok, eltolódások és bizonytalanságok mellett — amelyek minden nemzeti gazdaság növekedési feltételeit befolyásolják, ha nem is egyenlő mértékben és előjellel —, meg egy tényező szól amellett, hogy még a hetvenes években megkezdődik a nemzetközi gazdasági rendszer megreformálása. E perspektívát abban véljük felfedezni, hogy a világgazdaság minden résztvevőjének érdeke az adott körülmények között a változás, noha a változás előmozdításának motívumai és a változás tartalmához fűződő érdekek nagyon lényegesen különböznek. A fejlett tőkésországok realista vezető körei tudják, hogy a régi helyzethez nem lehet visszatérni és ideiglenes rendezésekkel a viszonylagos egyensúlyt hosszabb ideig már nem lehet fenntartani. Érzik azt a növekvő nyomást, amely egyrészt a külső világ (szocialista országok, a különböző típusú fejlődő országok), másrészt a belső politikai erőtényezők (erősödő baloldal, szakszervezetek stb.) részéről rájuk nehezedik. Remélik, hogy bizonyos követelmények elfogadása esetén jobb pozícióból folytathatják a harcot „fundamentális érdekeik” megvédéséért. Konzervatív, a megegyezést ellenző, antikommunista erők természetesen szintén nyomást fejtenek ki a kormányzatra, de jelenlegi összetételükben aligha válnak képessé egy egységes cselekvési platform kidolgozására. Azok a fejlődő országok — amelyek olajjal, vagy jelentős nyersanyagokkal rendelkeznek —, azért lesznek a változás mellett, hogy a világpiacon kivívott előnyeiket intézményesen is konszolidálják. Jobb institucionális helyzetből kiindulva az eredményeket könnyebb megtartani vagy új területekre kiterjeszteni. A nyersanyagokban szegény és a mezőgazdaság gyengeségeivel küszködő fejlődő országok viszont csak egy új nemzetközi gazdasági rendszer megvalósulásától remélhetik a súlyoskatasztrófától való megmenekülésüket és fejlődési feltételeik megőrzését. A szocialista országoknak egyrészt lényeges gazdasági érdekeik fűződnek az új nemzetközi gazdasági rendszer kialakulásához, másrészt jól tudják, hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatok egyre növekvő szerepet játszanak a mai világban. Ennek következtében a béke ma nem őrizhető meg olyan világban, amelyben a nemzetközi gazdasági kapcsolatok nem a népek és államok közötti közös érdekrendszerek megteremtését és a lehetséges veszélyek csökkentését szolgálják, hanem konfliktusok keletkezését és a veszélyek növekedését mozdítják elő. A nemzetközi politikában a haladó erők alakították ki a békés együttélés koncepcióját az atomháború alternatívájával szemben. A nemzetközi gazdaságban is a haladó erőknek kell kialakítaniuk az új nemzetközi gazdasági rendszer azon koncepcióját, amely egyrészt minden nemzet számára előmozdítja a béke egyik alapját jelentő gazdasági fejlődést, másrészt megvédi a glóbuszon az emberiség létfeltételeit, a jelenleg élő és munkálkodó nemzedékét, és azokét, amelyek utánunk következnek. Zilahy Lajos goethei kort ért meg, nyolcvannegyedik esztendejében távozott az élők sorából , s mégis korán, hiszen már nem tudta megérni hazatértét, amire régóta készült, s ami a legutóbbi időben kézzelfogható közelségbe került A gyász mellett külön fájdalmunk, hogy helyette csupán hamvait fogadhattuk vissza. Furcsa, különös írósors volt az övé, s noha nem mindennapos írói és emberi életutat futott meg — mégis azt kell mondanom: fájdalmasan jellegzetes huszadik századi írói sors jutott osztályrészéül. Jómódú gentry-családból származott, és iskoláit még az első világháború előtt végezte, a ferencjózsefi Magyarországon. Származása, környezetétől szinte készen kapott világszemlélete, a királyi Magyarországon végzett jogi tanulmányai nyilván arra predestinálták volna, hogy békésen illeszkedjék bele a habsburgi, később a neobarokk Magyarország légkörébe, s egy életen át az uralkodó osztályok szemüvegén át nézze a világot, s benne hazája sorsát. Csakhogy Zilahy írónak született, tehát keresőnek, a készen kapottat el nem fogadónak, a világot újra értelmezőnek, újra magyarázónak. Természetes tehát, hogy semmit el nem fogadott, amit készen kapott. Nem szándékom, hogy érdemén felül dicsérjem — íróhoz ez még ravatalánál is méltatlan volna. De úgy érzem, ki kell mondani, hogy csaknem hatvanéves pályája során nemegyszer a legszélsőbb határokig jutott el ebben a szívós, mindent újraértelmezni és újramagyarázni vágyó keresésben, ameddig csak az ő körülményei közt született s az ő korában fölserdült ember, a maga erejéből és emberségből eljuthatott elhangzott 1974. december 30-án, az író ravatalánál. Itt most természetesen nem ifjúi éveire, a pályakezdő író első lépéseire gondolok — azok még szabályosan koppantak, a tehetség első áradásának önkéntelenségével, a sikert sóvárgó író ösztönös lendületével. Süt a nap című darabja tette ismertté nevét szélesebb körben, majd A két fogoly című regénye alapozta meg írói rangját a két háború közti magyar szellemi életben. Mind a két mű bőven hordozza már Zilahy Lajos jellegzetes művészi jegyeit: az érdekes meseszövést, az előadás könnyed eleganciáját és írójuk érdeklődését kora problémái iránt Divat volt egyidőben e tulajdonságait kicsinyeim, kevesellni bátorságát írói eredetiségét Kétségtelen, hogy a magyar irodalomnak ez időben is voltak nála bátrabb harcosai, robusztusabb egyéniségei — Móriczot említsem csak példaképp, Krúdyt Tersánszkyt Kassákot Hlyést József Attilát, a fiatal Kodolányit, Tamásit Déryt — de ők majd mindannyian máshonnét jöttek, írói indításukat gyökerében más környezetben kapták. Zilahy a Herczeg Ferencek, Tormay Cecilek, Pekár Gyulák környezetéből indult és jutott ameddig jutott — ezt méltánytalanság volna szem elől tévesztenünk. S ha innét nézzük, nem lehet meg nem látni, milyen nagy volt az út, amit megtett Hiszen jónevű író már, sikeres, beérkezett ember, a hazai közönség egyik kedvence, amikor a harmincas évek derekán — az emberélet útjának felén túl tehát már nem fiatalon! — újra körülnéz a világban, és új nyugtalanságok kezdik gyötörni. Pedig igazán megtehetné, hogy hátat fordít gondnak-bajnak; személyes létét semmilyen veszély nem fenyegeti. Sikerei teljében él szinte pályája csúcsán; egy tekintélyes polgári lap főszerkesztője, s az egyik legnépszerűbb színpadi író — pihenhetne éppen a babérain. De Zilahy írónak született, tehát keresőnek, a könnyen kapottal meg nem békülőnek. Idegei veszélyt jeleznek: odakint a világban a fegyverkező német fasizmusét; idebent a kicsiny hazában a gazdasági válság által meggyötört dolgos nép, a munkanélküli munkások és földnélküli parasztok millióinak irtózatos nyomorát, sorsuk végső reménytelenségét. Más kiutat nem lát, csak a nemzeti összefogásét: megszervezi az írók Új Szellemi Frontját, s átmenetileg híven a Gömbös-féle szociális demagógiának, azon igyekszik, hogy az irodalom jó erőit közös gyékényre ültesse a kormánypolitikával. Rövidesen rá kell ébrednie azonban, hogy hite a kormány reformtörekvéseiben vakhit volt; az összefogás lehetősége a nép igaz érdekét képviselő írói tábor és a hatalmat egyre brutálisabban gyakorló Gömbös között: naiv illúzió. Levonta a szükséges következtetést; talán nem túlzás megkockáztatni, hogy A fegyverek visszanéznek című regényének egyik ihletője éppen ez a keserves tapasztalás volt. Innét, a harmincas évek derekától számítható tehát az az évtizednyi töretlen fejlődés, amely a tolla felelősségére egyre inkább ráébredő Zilahy Lajost jellemzi. Ez időtől fogva mind íróként, mind közéleti emberként azon munkálkodott, hogy a fokozódó fasiszta demagógia ellen felvértezze közönségét, és figyelmeztessen a közelgő háború megpróbáltatásaira. Ezerkilencszáznegyvenben megalapítja a Híd című képes hetilapot, amelynek munkatársaiul a kor legjobb erőit igyekszik megnyerni, Móricz Zsigmondot, Nagy Lajost, Németh Lászlót például. S ha ehhez hozzáveszem, hogy a Hídban több fiatal munkás, és parasztírót indított útnak, a közlés első lehetőségét nyújtván nekik egy nehéz sajtóviszonyok közt vergődő korban, úgy hiszem, híven jellemeztem Zilahy elképzeléseit egy magyar irodalmi népfront kialakításáról. Negyvenegyben megírja Csöndes élet című kisregényét — máig nem méltányolt kis mesterművet a németek által lerohant Lengyelország tragédiájáról, s a lengyelek hazaszeretetéről. Negyvenegyben, a hitleri háború harmadik évében a lengyelek mellett kiállni: tett volt, tanú lehet rá mindenki, aki azokat az időket megélte. Esztendőre rá villáját bombatalálat éri — és a mélyen megrendült író minden vagyonát a közösségnek adományozza, azzal a kikötéssel, hogy ebből az erőforrásból afféle népfőiskolát alapítsanak, népi származású tehetségek magasabbrendű nevelésére. Ez a gesztus is önmagáért beszél. A következő esztendő híres náciellenes darabját, a Fatornyokat hozza; ezt a Nemzeti Színház egészen a német megszállásig játssza hatalmas sikerrel; akkor betiltják, a Híd című lappal együtt. A felszabadulás után Zilahy nyomban közéleti szerepet vállal, ő lesz az első meginduló napilap főszerkesztője, és vezércikkben köszönti a szabadság hajnalát, ötvenhat éves már ekkor, de fiatal«» lendülettel veti magát a munkába. S közéleti működése mellett újra leül eredeti munkahelyéhez, az íróasztalához, hogy ismét regényt írjon. Így jelenik meg negyvenhétben az Ararát — folytatásával együtt Zilahy legnagyobb írói vállalkozása. A regény a magyar arisztokrácia erkölcsi széthullásának rajza; kétségkívül az ítéletmondás rangos írói igényével készült. A kritika azonban mást várt volna akkoriban tőle, bizonnyal többet, egyértelműbbet, „pozitívabbat” — s a regényt meglehetős ellenérzéssel fogadta. Talán ez is egyik oka lehetett, hogy az író úgy érezte: ritkul körülötte a levegő, kedves témái beléje szorulnak, új hangon nem tud már szólni — és esztendőre rá vándorbotot vett a kezébe. Hogy hogyan élt e huszonhat év alatt, a kicsiny hazától távol, a választott újban, nagyban: nem tudhatni. De hogy a honvágy pokoli kínjai gyötörték, arról egy tán másfél évtizede hazajutott szívszorító verse vallott, megrendítő erővel Most végre ő is hazaért, és mi itt állunk a hamvai előtt Egy magyar író hamvai előtt akinek műve egyenetlen, mint minden gazdag írói mű, aki hatvanéves pályája során néha el is tévedt, mint csaknem mindenki, akinek hosszú életet fontak a párkák. Ám az írót csúcsaival mérik, nem lapályaival, az embert pedig szándékainak tisztessége teszi, s nem mindig a megvalósult eredmény. Zilahy Lajos pályája is így tündököl fel most, ravatalától visszanézvén rá: kanyargós, de mégis egyenes, mégis célbataláló útnak, hiszen mindvégig három megbízható iránytű vezette: írói felelősségtudata, népszeretete és csorbíthatatlan magyarsága Utolsó búcsút intünk neked, Zilahy Lajos, aki végakaratoddal is azt példáztad, hogy ha élni nem mindenkinek sikerül is idehaza — nyugodni mégis mindnyájan itt akarunk, hazai földben. BÁRÁNY TAMÁS: Egy író hazaért UNGVÁRI TAMÁS: Politikai szimbólumok Valahol a Rózsadombon találkoztam először a jelképpel, egy fára festették: kör, és benne lefelé konyuló kereszt. Aztán egy farmerdzseki ujját ékítette a jel, s itt már a színek uralkodtak. Fekete alapon a sárga, csüggedt kar, s a félelem dinamikája uralkodik rajta. Mintha , két leereszkedő szárny csapódna a törzshöz, fájó tehetetlenséggel. A jelvények, jelképek korát éljük újra. Brecht Galileije azt ünnepelte egykor ujjongva, hogy az asztronómia lehatolt a piacterekre. Volt idő, amikor az atom és minden jelképe árulta dicsőségét éppenséggel a vásárokon. Az 1958-as brüsszeli világkiállítás jelképe az Atomium volt. A kilenc elektront rudak rögzítik a maghoz: nincs hasadás. Az illúziók kora ez még (Nagasaki, Hirosima után!) — a századunk jelképévé emelkedő technikai önbizalomé, kihívó biztonságé. Kering már az elektronok sora — elliptikus pályán — az EURATOM jelvényén. Születésének pillanata ugyancsak 1958: a hat tagállamot hat csillag jelzi. Az embléma vastag kerete pedig azt, hogy a hat tagállam e kiszámíthatatlan keringés biztos urának érzi magát. Mindezt lexikonokban kellett utánanyomoznom. Kivált egy új kézikönyv volt a segítségemre: „A politikai szimbólumok lexikona.” Nyugatnémet kézikönyv is ijesztően hasznos. Ráébreszt a jelenkor öntudatának különös történetére. Az ilyen lexikon bántóan apolitikus. A horogkereszt ugyanegy könyvben fér meg a sarló és kalapáccsal. Kiderül belőle, hogy a könyvnyomtatás és az elektronikus kommunikáció előtti idők jelbeszéde még ma is rendkívüli erővel él. Zászlók, címerek, pajzsok szolgálnak itt népek, nemzetek és pártok azonosítására. Ebben a lexikonban bukkantam rá újra a csüggesztő kereszt jelképére. Ez is az atomról szól. A bizodalmas és önhitt jelképek után ez már a halálé. Elolvasom a történetét. Meglepve fedezem fel a dátumot. Ez is: 1958. A világkiállítás, az Atomium éve. A hetvenkedésre tehát még abban az esztendőben megszületett a kiábrándultság és csüggedés válasza. Az angol Gerald Holtom tervezte az év februárjában az aldermastoni békemenet szimbólumaként. A lefelé konyuló két kar a teutonangolszász runaforma írás életjelének fordítottja. A halált jelenti. Mert ez várna az emberiségre, ha nincs atomleszerelés, ha egy nukleáris szembesítés rémét el nem hárítják. Az atomellenes ligának nincs szervezett taglistája. Mindenki tagja, aki e jelet viseli. S amikor az amerikai Nautilus atomhajó lehorgonyzott az angliai Portland kikötőjében, a fiatalok ezt a haláljelet tűzték mellé egy póznára. Azt írja a lexikonom, hogy a szocialista országok és a nyugateurópai baloldal értelmisége inkább Picasso békegalambját tekinti egy, az atomellenesnél is szélesebb mozgalom jelképének. Talán nem véletlenül. Ennek az emlémának kulturális története biztatóbb, mint a halálrunáé. „És megjőve ő hozzá a galamb estemen, és íme leszakasztott olajfalevél vala annak szájában. És megtudásom, hogy elapadt a víz a földről.” A galamb már a pusztulás után jön az olajággal. A jövőt és az új életet hirdeti. A bizalmat. Keresztelő Jánosnak a Szentlélek száll alá a mennyekből. Nagy Gergelynek a galamb súgta a legszebb igéket. A galamb a lélek, az ihletettség, a szerelem jelképe. S amint kiszabadult a vallásos jelképrendszerek kalitkájából, az általános pusztulástól megmenekedett emberiség jelképévé nőtt, Picasso tolmácsolásában. Jelképek között élünk. A kommunikáció ősi ábrái új értelemmel telítődtek. Szeretjük tudni, hová tartozunk. Nemcsak az a választásunk, hogy héják, vagy galambok közé. Hanem az is, hogy a bizalom, vagy a csüggedés jeleit tűzzük-e gomblukunkba Fejfa, vagy olajág? Én az utóbbira szavaznék. o. tn ‘SS . In [HHLÜ ■irodalom 1975. JANUÁR 4.