Élet és Irodalom, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1975-06-07 / 23. szám - (vedres): Valentyin Raszputyin szovjet író • interjú | Vendégeink (6. oldal) - Bart István: Dedinszky Erika hollandiai költő és műfordító • interjú | Vendégeink (6. oldal) - Gellért Gábor: Carmen - Carmen nélkül (6. oldal) - Banga Ferenc: rajza • kép (6. oldal)

A KÖNYVHÉT VENDÉGEI A Magyar Írók Szövetsége az idén is fogadott írókat a környező szocialista országokból. A könyv­heti vendégek között számos író nálunk is jól ismert könyvei és művei alapján. Valentyin Rasz­­putyin orosz prózaíró „Végnapok" című regénye tavaly látott nap­világot magyarul; a kiváló lengyel Tadeusz Nowak „Ördögfiak” cí­mű könyve a könyvhétre jelent meg. Ezúttal is üdvözölhettük a könyvhéten a határainkon túli magyar irodalom képviselőit, Egri Viktort Szlovákiából, Panek Zol­tánt és Fodor Sándort Romániá­ból, Kopeczki Lászlót Jugoszláviá­ból. A vendégek részt vettek a könyvhét megnyitóján, Szolnokon a „népek barátsága” irodalmi mű­soron, találkoztak olvasóikkal vi­déken és Budapesten, látogatást tettek kiadóknál, ismerkedtek ha­zánk kulturális és irodalmi életé­vel s dedikálták könyveiket a sátraknál. ARTBOOK A VEVŐKNEK Artbook-rendszerrel akarja meg­kímélni a képeladókat a münche­ni Schellmann és Klüser kiadó attól, hogy a vételár egyharma­­dát képkereskedőknek fizessék. Az évenként kétszer, 2000 pél­dányban megjelenő Artbook — illusztrált árjegyzék — darabon­ként 60—150 márkáért közli az eladásra szánt képek reproduk­cióit. Az albumból 500 példányt — ingyen — a legnevezetesebb múzeumok és képgyűjtők kapnak. A képeladók így részint közvetítő nélkül kerülhetnek kapcsolatba vevőikkel, részint nemzetközileg ismertté tehetik gyűjteményüket. (Lehet, hogy az új rendszernek a képtolvajok is örülnek?) KODÁLY, A PUBLICISTA 1974-ben tíz zenei könyvet adott ki magyar nyelven a bukaresti Kriterion. Ezek legérdekesebbikét, a Bartók Béla világnézeti tárgyú leveleiből való válogatást egészíti ki a legújabb kötet. Kodály Zol­tán publicisztikája. A Néphagyo­mány és zenekultúra is a Téka­sorozatban jelent meg (válogatta és jegyzetekkel ellátta: Katona Ádám). A két mű érdekessége, hogy új oldaláról mutatja be a romániai olvasóknak a két nagy zeneszerzőt. TOLSZTOJ ÉS CSEHOV LEVELEI A párizsi művészeti árverésen egyre nagyobb keletjük van a nagy orosz írók leveleinek és kéz­iratainak — jelenti a Le Monde. Legutóbb az orosz klasszikusok legismertebb fordítójának, az 1936-ban­ elhunyt Halperine Ka­­minskynak magánlevelezéséből került néhány árverésre. Egy rö­vid Csehov-levél például — amelyben a Cseresnyéskertről ír a szerző fordítójának —, 6300 frankért kelt el. Tolsztoj tizenöt, szintén Kaminskyhoz szóló leve­léért valóságos közelharcot vív­tak a gyűjtők: általában 3000 frankot adtak értük. SUKSIN AZ ÉV SZÍNÉSZE A Szovjetunióban Vaszilij Suk­­sint nyilvánították a múlt év leg­jobb színészévé. A nemrég hirte­len elhunyt író, rendező és szín­művész a Vörös kányafa című filmben nyújtott kiemelkedő ala­kításáért részesült ebben az elis­merésben. Ő írta a forgatóköny­vet és ő rendezte is a filmet. Óriási közönségsikert aratott ve­le, csak­ a Szovjetunióban hetven­­millió ember nézte meg. ÖTMILLIÓ ÚJ TANÍTÓT Az UNESCO egy nemrég közzé­tett tanulmánya szerint a fejlődő országokban a következő tíz év­ben több mint ötmillió új tanító­ra lesz szükség. A tanulmány sta­tisztikai felméréseiből az követ­kezik, hogy ezeken a vidékeken 1985-ben mintegy 273 millió gyer­mek jár majd elemi iskolába, az­az százmillióval több, mint 1970- ben. LENGYEL ÖSZTÖNDÍJ NYUGATNÉMET EGYETEMISTÁKNAK A Lengyel Népköztársaság elő­ször ajánlotta fel a nyugatnémet egyetemistáknak, hogy a Koper­nikusz emlékére létesített nemzet­­közi alap ösztöndíjasaiként len­gyel egyetemeken folytassák ta­nulmányaikat. A meghívást az UNESCO illetékes bizottságának közvetítésével juttatták el a Né­met Szövetségi Köztársaságba. GELLÉRT GÁBOR: Carmen — Carmen nélkül — És ön, Mr. Smith, mivel töl­tötte a nyári szabadságát? — Esküdt voltam egy gyilkossági perben.* Sokakat izgat a kérdés: miféle ember otthon, kinn az utcán, a munkahelyén a „tizenkét dühös”, aki a hirtelenül és váratlanul rá­szakadt hatalmas felelősséget vál­lalja? Mi lesz a kisemberből, ami­kor egyik pillanatról a másikra, a szó szoros értelmében életről-halál­­ról kell döntenie? Aki járt bíróságon, tudja, hogy az ítélethirdetést megelőző pilla­natokban a legjelentéktelenebb csirkeper is dráma. Az Egyesült Államokban az emberölést, a gyil­kosságot követő bírósági eljárás sajnos már „csirkepör”. Mégis, azon az éjszakán, amikor peregni kezd­tek előttem a manhattani tárgyaló­teremben történtek, s szinte hallot­tam, amint fölállt Mr. Smith, az esküdtek vezetője, hogy „Bíró úr, döntöttünk...”, úgy éreztem, mint­ha nem is annak a Fred Carter nevű szimpla kis stricinek, hanem „az embernek” a sorsa dőlt volna el a jelenlétemben. Döntöttek, pedig az esküdt nem mondhatja, hogy „Kérem, ezt én nem látom tisztán”, hogy „Nincs véleményem”, nem mehet ki a hely­színre, nem kérdezhet senkitől­­— bírótól, ügyésztől, szakértőtől, vád­lottól, tanútól — semmit, nem ké­szíthet jegyzeteket akkor sem, ha hónapokig tart a tárgyalás. Ez a Carter-per rövidnek számított: mindössze két hétig tartott (amed­dig Mr. Smith szabadsága), és 1049 oldalnyi jegyzőkönyv született be­lőle, de az esküdteknek tilos volt egyetlen szót is papírra vetniük, mert — mondják — ha egy ember előtt papírlap, kezében írószerszám van, az elálmodozhat, firkálgathat, nem figyel igazán. S ebben van va­lami. Ezeknek az embereknek, akik közt elvétve akad csak jogász vagy ügyvéd, tilos az, ami a legfelsőbb bíróság tagjainak a legtermészet­­szerűbben megengedett. Pedig eb­ben az ügyben az orvos- és fegy­verszakértők is sokat és hosszan beszéltek, még a New York-i föld­alatti közlekedésének egyik szerve­zőjét is részletesen kihallgatta a bí­róság. De tovább megyek: még az írott anyagból sem kapnak pél­dányt, nem vihetik be magukkal döntésük meghozatalakor, hogy bele-belenézzenek a jegyzőköny­vekbe, legföljebb egy-egy részét ol­vastathatják föl maguknak a gyors­írókkal. Így aztán, amikor dönte­niük kell, a jó emlékezőtehetsé­­gűek tüstént kiválnak a többi kö­zül, s a legjobbal rendelkezők lesz­nek a helyzet urai. Voltaképpen hát nem is tizenketten, hanem egyéniségük erejétől függően — akaratlanul is — legföljebb hár­­man-négyen (vagy még kevesebben) döntenek.• Ezúttal az a bizonyos helyszín, ahová az esküdteknek tilos volt el­­látogatniok, a 14. utca egyik szür­ke szakasza volt: néhány üzlet, piszkos kirakattal, néhány ócska presszó, meg egy mozi, ahol özön­víz előtti filmeket játszottak. Éjfél­tájt élénkül meg igazán a környék, csak úgy hemzsegnek az utcalá­nyok és minden lépésnyire egy ká­bítószerárus kínálja a portékáját, aránylag olcsón. A város legzüllöt­­tebb részei közé számít. Épp egy éve, egy meleg májusi hajnalon történt, úgy három óra tájt. A környék aludt, öt ember támasztotta az egyik házfalat, s járt körbe a whiskys üveg. Miguel és Ramon éppen munka nélkül volt, a két forrónadrágos, átlátszó blúzt viselő „hölgy”, Sharon és Rita „kuncsaftra” várt. Harry Gleason, aki 24 éves életének utolsó perceit élte (amiről persze fogalma sem volt), a szemközti garniszálló „föl­hajtójaként” működött, de ha kel­lett, különlegességekre vadászó ura­kon maga is segített, persze némi pénz ellenében, vagy száz méterre tőlük, a Jefferson-bár előtt, levegő­­zött Rita kitartottja, a 23 esztendős Fred Carter. (Egyébként Rita és Carter újonc volt a környéken, a többiek régi „tizennégyeseknek” számítottak.) Ha van New Yorknak városrésze, ahol igazán összeolvadtak a fajok, ez az: Ramon és Miguel portoricói, Sharon és Rita fehér, Gleason és Carter néger volt. Rita hívogatta magával Miguelt, aki félmájusan valami olyasfélét mozgott neki, hogy se pénze, se kedve. Mire a nő megjegyzést tett Miguel anyjára — és puff, máris megkapta a maga pofonját. A nő dühében a fiúja után sikoltott, hogy „Freddie! Freddie!!... Öld meg!” És Carter már ugrott is, ke­zében a fegyvere, és lőtt. Harry Gleason elvágódott, fejéből ömlött a vér. Mire Carter gyorsan meg­fordult és rohant le a néhány lé­pésnyire levő földalatti­ megállóba. A rendőr lenn, a megállóban, hallotta a lövéseket, föl is tűnt neki az idegesen járkáló fiú, de hát ő csak az állomáson történtekért volt felelős... A hajnali csöndességben hallani lehetett, hogy járőrkocsi fé­kez odafönn. Kisvártatva meg is jelent egy rendőr a megállóban. Carter akkor már egy padon ült. („Láttam, hogy letesz valamit a földre” — vallotta a rendőr a tár­gyaláson.) Még két másik kollégája követte. El is kapták Cartert. Az első egy csomagot húzott ki a pad alól. Egy 22-es revolver volt benne. Harry Gleason két nap múlva meghalt. A boncolás egy 22-es re­volver lövedékét találta az agyá­ban, de a golyó olyan állapotban volt, ho­gy nem lehetett biztosan azonosítani, vajon Carter 22-eséből származik-e vagy sem. Az ilyen sokszor megesik — közölte az es­küdtekkel a fegyverszakértő.­­ Ennél szimplább ügy alig kerül­het bíróság elé. Vagy mégis? Mert ahogy a két hétig tartó tárgyalás ment a maga útján, kezdtek kuszá­­lódni a szálak. Ramon, Miguel és Sharon a legkisebb részletekig egy­behangzóan Carterre vallott. Ő ma­ga hallgatott. Senki sem köteles ter­helő vallomást tenni saját maga el­len és védője sem tette ki őt az ügyész keresztkérdéseinek. Inkább a három tanút vetkőztette pőrére az esküdtek előtt. Sharont — a környék egyik legrégebbi és legis­mertebb utcalányát — például két teljes napig faggatta, hogy a végén kiderítse: Ramon és Miguel társa­ságában kábítószert árult és ezért eljárás van ellenük folyamatban. Mindhármójuknak jó oka van rá tehát, hogy készséggel szolgálja a kerületi ügyész elképzeléseit, hogy az ügyész kívánságai szerint ala­kuljon a per. Harry Gleason kü­lönben is régi szeretői közé tarto­zott. És az sem volt a lány számára kedvező, hogy Rita — az új csillag — végül is kellemetlen konkurren­­se lett, akit többek között ezzel a perrel is szeretne eltávolítani a környékről — állította a védő. És Mr Smith nyugtalankodni kezdett. A leckét lelkiismeretes ál­lampolgárként jól tudta: az esküdt legfőbb kötelessége, hogy minden előítélettől mentesen a vádlott ár­tatlan voltának feltételezéséből in­duljon ki és mérlegelje a rendelke­zésére bocsátott bizonyítékokat. A vád kötelessége a bűnösséget a vád­ »IRODALOM! TÁJÉKOZÓDÁS ­ Valentyin Raszputyin VENDÉGEINK olvassák. Mi olykor sajátos szibé­riai karaktert szoktunk emlegetni, ez azonban valójában aligha értel­mezhető sajátos jelenségnek. De a végtelen Szibéria, az idők során le­települtek szabad lelke azt jelenti, hogy mélyen érző és gondolkodó, elemien nagylelkű emberek neve­lődnek ott. Mindez a maga módján elősegítette a jó írásműveket. Ma pedig, amikor Szibéria a nagy épít­kezések földje, ahová az ország minden részéből jönnek dolgozni, s a világ minden tájáról jönnek meg­tekinteni, azt, ami ott végbemegy, a szibériai és a szovjet író felada­ta, hogy hitelesen mutassa be az élet átalakulását ezen a vidéken. (vedres) Dedinszky Erika szovjet író — Irkutszkban, egy kerekasztal mellett ön ezt mondta: „Számomra nem léteznek »pozitív« vagy »nega­tívi« hősök. Számomra csak eleven, életteli hős létezik, akinek hiszek."­­ Nálunk úgy mondják, hogy az irodalomban a legpozitívabb hős az igazság. Az igazság ábrázolásá­ban pedig mellékes, hogy az író milyen hőst mutat be. Volt idő, amikor irodalmunkban feltétlenül ilyen vagy olyan kategóriába kel­lett sorolni a szereplőket. A pozi­tív hős ismert igazságokat hajtoga­tott és a mű végén feltétlenül győ­­zedelemeskedett a negatív hős fö­lött. Az élet sokkal bonyolultabb, mint ez a séma. Az irodalom egyik legfontosabb követelmé­nye, hogy az olvasó higgyen a leírt eseményekben. Higgyen a hősöknek. Nehéz eldönteni, hogy például a Végnapok című kis­regényem egyik hőse, az iszákos, de tisztességes Mihail, aki vala­mennyi testvére közül egyedül maradt meg a falujában, s öreg édesanyjával élt ott, pozitív hős-e, vagy negatív. Nehéz eldönteni azt is, hogy pozitív, vagy nem pozitív hős-e Nasztyosa, az Élj és emlé­kezz című, a Magvetőnél rövidesen megjelenő kisregényem szereplője. Nasztyosa a háború alatt katona­­szökevény férjét segítette rejtőzni, ugyanakkor csodálatosan tisztalel­kű, önfeláldozó asszony. Nekem mindegy, hogy a kritikusok hogyan osztályozzák a szereplőket, milyen hősnek minősítik, Mihailt és Nasz­­tyosát. Azt tartom fontosnak, hogy életüket, cselekedeteiket az olvasó ítélje meg. — Ön Szibériában született, ne­velkedett, ott is él. Mit jelent az írónak, ha szibériai? — A mai szovjet irodalomban sok jelentős szibériai író szerepel. Csupán néhányat említek: Georgij Markov, Vaszilij Suskin, Martinov, Levitanszkij, Asztafjev, Jevtusen­ko. Műveiket nemcsak hazánkban hollandiai költő és műfordító . Mi magyar költőként és műfor­dítóként tartjuk önt számon, bár gyermekkora óta Hollandiában él, és holland nyelvű költőként tagja az ot­tani PEN-nek. Melyik volt előbb: a holland vagy a magyar költő? — A magyar. Tíz-egynéhány év­vel ezelőtt, amikor bekerültem a Magyar Műhely körébe, és egyszer­re lett kinek írnom, kibújt belőlem a lappangó költő. Röviddel utóbb a holland költő is előbújt. Kétnyelvű­ségem eleinte persze valóságos kis szenzációt keltett holland irodalmi körökben. Az első kötetre való hol­land versek hamar összegyűltek, közölték is volna, de nem enged­tem. Éretlennek éreztem magam. Tízévi munka következett, holland és magyar versek felváltva, párhu­zamosan. — Mi dönti el azt, hogy egy verse hollandnak születik-e meg vagy ma­gyarnak? — Egyrészt az érzelmi töltet. Ma­gyar élményeimből magyar versek születnek; holland élményeimből holland versek. De sokszor maga a nyelv határozza meg: némelyik té­mámról, úgy érzem, csak holland nyelvi közegben szólalhat meg, má­sokhoz a magyar nyelv ízei kelle­nek. — Mi játszik ebben közre, a két nyelv szerkezetének vagy a két líra tradíciójának különbözősége? — Mindkettő. Intellektuálisabb té­m­ákra például sokkal alkalma­­sak a holland, a szárazsága, a me­revsége, az elvontsága miatt. Lí­raibb verseim mind magyarul szü­letnek. Engem nagyon foglalkoztat a ritmus: nos, a holland nyelv ezt szinte kizárja; nem zenei, a rímet rég kivetette magából. — Ez bizonyára óriási problémát je­lent, amikor magyar költőket fordít hollandra. — Igyekszem úgy kiválogatni a verseket, hogy elkerüljem a prob­lémát. Néha persze nem lehet: a Kentering című holland irodalmi lap magyar különszámában, amit Bodnár Szilviával készítettünk, ter­mészetesen szerepelt például Kor­mos István, Nemes Nagy Ágnes is. Nagyon nehezen menthető át az ilyen költészet. — Milyen a magyar költészet, álta­lában a magyar kultúra visszhangja Hollandiában? — Három-négy évvel ezelőttig szinte semmilyen. Akkor kezdtük barátaimmal hadjáratunkat a mai magyar kultúra megismertetésére. Filmhetet, grafikai kiállítást szer­veztünk — mindkettőnek váratlanul nagy sikere lett. Bekerültem a tele­vízióhoz, ott is próbálkozom. Sokat javult a helyzet: tervezett magyar költői antológiánk már válogathat a kiadók között, pedig nehéz évek járnak a holland irodalomra is, az író valósággal számkivetett, csoda­bogár. Nagy harc lesz, amíg sikerül­ni fog újra közönséget teremtenünk a költészetnek. Engem még a két­nyelvűség tudathasadása is szorít, hogy magyar verseim nem jutnak el a közönséghez. Egymásnak írunk, külföldi magyar költők, pedig mi idetartozónak valljuk magunkat és hasznos kulturális-költői közvetítő szerepünk lehetne nemcsak egy irányban. — És a Jövő? — Várom második kötetemet, a hollandot és az Európa modern hol­land elbeszéléseit, amelyeknek egy részét én fordítottam. Bart István 1975. JÚNIUS 7.

Next