Élet és Irodalom, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-06-07 / 23. szám - (vedres): Valentyin Raszputyin szovjet író • interjú | Vendégeink (6. oldal) - Bart István: Dedinszky Erika hollandiai költő és műfordító • interjú | Vendégeink (6. oldal) - Gellért Gábor: Carmen - Carmen nélkül (6. oldal) - Banga Ferenc: rajza • kép (6. oldal)
A KÖNYVHÉT VENDÉGEI A Magyar Írók Szövetsége az idén is fogadott írókat a környező szocialista országokból. A könyvheti vendégek között számos író nálunk is jól ismert könyvei és művei alapján. Valentyin Raszputyin orosz prózaíró „Végnapok" című regénye tavaly látott napvilágot magyarul; a kiváló lengyel Tadeusz Nowak „Ördögfiak” című könyve a könyvhétre jelent meg. Ezúttal is üdvözölhettük a könyvhéten a határainkon túli magyar irodalom képviselőit, Egri Viktort Szlovákiából, Panek Zoltánt és Fodor Sándort Romániából, Kopeczki Lászlót Jugoszláviából. A vendégek részt vettek a könyvhét megnyitóján, Szolnokon a „népek barátsága” irodalmi műsoron, találkoztak olvasóikkal vidéken és Budapesten, látogatást tettek kiadóknál, ismerkedtek hazánk kulturális és irodalmi életével s dedikálták könyveiket a sátraknál. ARTBOOK A VEVŐKNEK Artbook-rendszerrel akarja megkímélni a képeladókat a müncheni Schellmann és Klüser kiadó attól, hogy a vételár egyharmadát képkereskedőknek fizessék. Az évenként kétszer, 2000 példányban megjelenő Artbook — illusztrált árjegyzék — darabonként 60—150 márkáért közli az eladásra szánt képek reprodukcióit. Az albumból 500 példányt — ingyen — a legnevezetesebb múzeumok és képgyűjtők kapnak. A képeladók így részint közvetítő nélkül kerülhetnek kapcsolatba vevőikkel, részint nemzetközileg ismertté tehetik gyűjteményüket. (Lehet, hogy az új rendszernek a képtolvajok is örülnek?) KODÁLY, A PUBLICISTA 1974-ben tíz zenei könyvet adott ki magyar nyelven a bukaresti Kriterion. Ezek legérdekesebbikét, a Bartók Béla világnézeti tárgyú leveleiből való válogatást egészíti ki a legújabb kötet. Kodály Zoltán publicisztikája. A Néphagyomány és zenekultúra is a Tékasorozatban jelent meg (válogatta és jegyzetekkel ellátta: Katona Ádám). A két mű érdekessége, hogy új oldaláról mutatja be a romániai olvasóknak a két nagy zeneszerzőt. TOLSZTOJ ÉS CSEHOV LEVELEI A párizsi művészeti árverésen egyre nagyobb keletjük van a nagy orosz írók leveleinek és kéziratainak — jelenti a Le Monde. Legutóbb az orosz klasszikusok legismertebb fordítójának, az 1936-ban elhunyt Halperine Kaminskynak magánlevelezéséből került néhány árverésre. Egy rövid Csehov-levél például — amelyben a Cseresnyéskertről ír a szerző fordítójának —, 6300 frankért kelt el. Tolsztoj tizenöt, szintén Kaminskyhoz szóló leveléért valóságos közelharcot vívtak a gyűjtők: általában 3000 frankot adtak értük. SUKSIN AZ ÉV SZÍNÉSZE A Szovjetunióban Vaszilij Suksint nyilvánították a múlt év legjobb színészévé. A nemrég hirtelen elhunyt író, rendező és színművész a Vörös kányafa című filmben nyújtott kiemelkedő alakításáért részesült ebben az elismerésben. Ő írta a forgatókönyvet és ő rendezte is a filmet. Óriási közönségsikert aratott vele, csak a Szovjetunióban hetvenmillió ember nézte meg. ÖTMILLIÓ ÚJ TANÍTÓT Az UNESCO egy nemrég közzétett tanulmánya szerint a fejlődő országokban a következő tíz évben több mint ötmillió új tanítóra lesz szükség. A tanulmány statisztikai felméréseiből az következik, hogy ezeken a vidékeken 1985-ben mintegy 273 millió gyermek jár majd elemi iskolába, azaz százmillióval több, mint 1970- ben. LENGYEL ÖSZTÖNDÍJ NYUGATNÉMET EGYETEMISTÁKNAK A Lengyel Népköztársaság először ajánlotta fel a nyugatnémet egyetemistáknak, hogy a Kopernikusz emlékére létesített nemzetközi alap ösztöndíjasaiként lengyel egyetemeken folytassák tanulmányaikat. A meghívást az UNESCO illetékes bizottságának közvetítésével juttatták el a Német Szövetségi Köztársaságba. GELLÉRT GÁBOR: Carmen — Carmen nélkül — És ön, Mr. Smith, mivel töltötte a nyári szabadságát? — Esküdt voltam egy gyilkossági perben.* Sokakat izgat a kérdés: miféle ember otthon, kinn az utcán, a munkahelyén a „tizenkét dühös”, aki a hirtelenül és váratlanul rászakadt hatalmas felelősséget vállalja? Mi lesz a kisemberből, amikor egyik pillanatról a másikra, a szó szoros értelmében életről-halálról kell döntenie? Aki járt bíróságon, tudja, hogy az ítélethirdetést megelőző pillanatokban a legjelentéktelenebb csirkeper is dráma. Az Egyesült Államokban az emberölést, a gyilkosságot követő bírósági eljárás sajnos már „csirkepör”. Mégis, azon az éjszakán, amikor peregni kezdtek előttem a manhattani tárgyalóteremben történtek, s szinte hallottam, amint fölállt Mr. Smith, az esküdtek vezetője, hogy „Bíró úr, döntöttünk...”, úgy éreztem, mintha nem is annak a Fred Carter nevű szimpla kis stricinek, hanem „az embernek” a sorsa dőlt volna el a jelenlétemben. Döntöttek, pedig az esküdt nem mondhatja, hogy „Kérem, ezt én nem látom tisztán”, hogy „Nincs véleményem”, nem mehet ki a helyszínre, nem kérdezhet senkitől— bírótól, ügyésztől, szakértőtől, vádlottól, tanútól — semmit, nem készíthet jegyzeteket akkor sem, ha hónapokig tart a tárgyalás. Ez a Carter-per rövidnek számított: mindössze két hétig tartott (ameddig Mr. Smith szabadsága), és 1049 oldalnyi jegyzőkönyv született belőle, de az esküdteknek tilos volt egyetlen szót is papírra vetniük, mert — mondják — ha egy ember előtt papírlap, kezében írószerszám van, az elálmodozhat, firkálgathat, nem figyel igazán. S ebben van valami. Ezeknek az embereknek, akik közt elvétve akad csak jogász vagy ügyvéd, tilos az, ami a legfelsőbb bíróság tagjainak a legtermészetszerűbben megengedett. Pedig ebben az ügyben az orvos- és fegyverszakértők is sokat és hosszan beszéltek, még a New York-i földalatti közlekedésének egyik szervezőjét is részletesen kihallgatta a bíróság. De tovább megyek: még az írott anyagból sem kapnak példányt, nem vihetik be magukkal döntésük meghozatalakor, hogy bele-belenézzenek a jegyzőkönyvekbe, legföljebb egy-egy részét olvastathatják föl maguknak a gyorsírókkal. Így aztán, amikor dönteniük kell, a jó emlékezőtehetségűek tüstént kiválnak a többi közül, s a legjobbal rendelkezők lesznek a helyzet urai. Voltaképpen hát nem is tizenketten, hanem egyéniségük erejétől függően — akaratlanul is — legföljebb hárman-négyen (vagy még kevesebben) döntenek.• Ezúttal az a bizonyos helyszín, ahová az esküdteknek tilos volt ellátogatniok, a 14. utca egyik szürke szakasza volt: néhány üzlet, piszkos kirakattal, néhány ócska presszó, meg egy mozi, ahol özönvíz előtti filmeket játszottak. Éjféltájt élénkül meg igazán a környék, csak úgy hemzsegnek az utcalányok és minden lépésnyire egy kábítószerárus kínálja a portékáját, aránylag olcsón. A város legzüllöttebb részei közé számít. Épp egy éve, egy meleg májusi hajnalon történt, úgy három óra tájt. A környék aludt, öt ember támasztotta az egyik házfalat, s járt körbe a whiskys üveg. Miguel és Ramon éppen munka nélkül volt, a két forrónadrágos, átlátszó blúzt viselő „hölgy”, Sharon és Rita „kuncsaftra” várt. Harry Gleason, aki 24 éves életének utolsó perceit élte (amiről persze fogalma sem volt), a szemközti garniszálló „fölhajtójaként” működött, de ha kellett, különlegességekre vadászó urakon maga is segített, persze némi pénz ellenében, vagy száz méterre tőlük, a Jefferson-bár előtt, levegőzött Rita kitartottja, a 23 esztendős Fred Carter. (Egyébként Rita és Carter újonc volt a környéken, a többiek régi „tizennégyeseknek” számítottak.) Ha van New Yorknak városrésze, ahol igazán összeolvadtak a fajok, ez az: Ramon és Miguel portoricói, Sharon és Rita fehér, Gleason és Carter néger volt. Rita hívogatta magával Miguelt, aki félmájusan valami olyasfélét mozgott neki, hogy se pénze, se kedve. Mire a nő megjegyzést tett Miguel anyjára — és puff, máris megkapta a maga pofonját. A nő dühében a fiúja után sikoltott, hogy „Freddie! Freddie!!... Öld meg!” És Carter már ugrott is, kezében a fegyvere, és lőtt. Harry Gleason elvágódott, fejéből ömlött a vér. Mire Carter gyorsan megfordult és rohant le a néhány lépésnyire levő földalatti megállóba. A rendőr lenn, a megállóban, hallotta a lövéseket, föl is tűnt neki az idegesen járkáló fiú, de hát ő csak az állomáson történtekért volt felelős... A hajnali csöndességben hallani lehetett, hogy járőrkocsi fékez odafönn. Kisvártatva meg is jelent egy rendőr a megállóban. Carter akkor már egy padon ült. („Láttam, hogy letesz valamit a földre” — vallotta a rendőr a tárgyaláson.) Még két másik kollégája követte. El is kapták Cartert. Az első egy csomagot húzott ki a pad alól. Egy 22-es revolver volt benne. Harry Gleason két nap múlva meghalt. A boncolás egy 22-es revolver lövedékét találta az agyában, de a golyó olyan állapotban volt, hogy nem lehetett biztosan azonosítani, vajon Carter 22-eséből származik-e vagy sem. Az ilyen sokszor megesik — közölte az esküdtekkel a fegyverszakértő. Ennél szimplább ügy alig kerülhet bíróság elé. Vagy mégis? Mert ahogy a két hétig tartó tárgyalás ment a maga útján, kezdtek kuszálódni a szálak. Ramon, Miguel és Sharon a legkisebb részletekig egybehangzóan Carterre vallott. Ő maga hallgatott. Senki sem köteles terhelő vallomást tenni saját maga ellen és védője sem tette ki őt az ügyész keresztkérdéseinek. Inkább a három tanút vetkőztette pőrére az esküdtek előtt. Sharont — a környék egyik legrégebbi és legismertebb utcalányát — például két teljes napig faggatta, hogy a végén kiderítse: Ramon és Miguel társaságában kábítószert árult és ezért eljárás van ellenük folyamatban. Mindhármójuknak jó oka van rá tehát, hogy készséggel szolgálja a kerületi ügyész elképzeléseit, hogy az ügyész kívánságai szerint alakuljon a per. Harry Gleason különben is régi szeretői közé tartozott. És az sem volt a lány számára kedvező, hogy Rita — az új csillag — végül is kellemetlen konkurrense lett, akit többek között ezzel a perrel is szeretne eltávolítani a környékről — állította a védő. És Mr Smith nyugtalankodni kezdett. A leckét lelkiismeretes állampolgárként jól tudta: az esküdt legfőbb kötelessége, hogy minden előítélettől mentesen a vádlott ártatlan voltának feltételezéséből induljon ki és mérlegelje a rendelkezésére bocsátott bizonyítékokat. A vád kötelessége a bűnösséget a vád »IRODALOM! TÁJÉKOZÓDÁS Valentyin Raszputyin VENDÉGEINK olvassák. Mi olykor sajátos szibériai karaktert szoktunk emlegetni, ez azonban valójában aligha értelmezhető sajátos jelenségnek. De a végtelen Szibéria, az idők során letelepültek szabad lelke azt jelenti, hogy mélyen érző és gondolkodó, elemien nagylelkű emberek nevelődnek ott. Mindez a maga módján elősegítette a jó írásműveket. Ma pedig, amikor Szibéria a nagy építkezések földje, ahová az ország minden részéből jönnek dolgozni, s a világ minden tájáról jönnek megtekinteni, azt, ami ott végbemegy, a szibériai és a szovjet író feladata, hogy hitelesen mutassa be az élet átalakulását ezen a vidéken. (vedres) Dedinszky Erika szovjet író — Irkutszkban, egy kerekasztal mellett ön ezt mondta: „Számomra nem léteznek »pozitív« vagy »negatívi« hősök. Számomra csak eleven, életteli hős létezik, akinek hiszek." Nálunk úgy mondják, hogy az irodalomban a legpozitívabb hős az igazság. Az igazság ábrázolásában pedig mellékes, hogy az író milyen hőst mutat be. Volt idő, amikor irodalmunkban feltétlenül ilyen vagy olyan kategóriába kellett sorolni a szereplőket. A pozitív hős ismert igazságokat hajtogatott és a mű végén feltétlenül győzedelemeskedett a negatív hős fölött. Az élet sokkal bonyolultabb, mint ez a séma. Az irodalom egyik legfontosabb követelménye, hogy az olvasó higgyen a leírt eseményekben. Higgyen a hősöknek. Nehéz eldönteni, hogy például a Végnapok című kisregényem egyik hőse, az iszákos, de tisztességes Mihail, aki valamennyi testvére közül egyedül maradt meg a falujában, s öreg édesanyjával élt ott, pozitív hős-e, vagy negatív. Nehéz eldönteni azt is, hogy pozitív, vagy nem pozitív hős-e Nasztyosa, az Élj és emlékezz című, a Magvetőnél rövidesen megjelenő kisregényem szereplője. Nasztyosa a háború alatt katonaszökevény férjét segítette rejtőzni, ugyanakkor csodálatosan tisztalelkű, önfeláldozó asszony. Nekem mindegy, hogy a kritikusok hogyan osztályozzák a szereplőket, milyen hősnek minősítik, Mihailt és Nasztyosát. Azt tartom fontosnak, hogy életüket, cselekedeteiket az olvasó ítélje meg. — Ön Szibériában született, nevelkedett, ott is él. Mit jelent az írónak, ha szibériai? — A mai szovjet irodalomban sok jelentős szibériai író szerepel. Csupán néhányat említek: Georgij Markov, Vaszilij Suskin, Martinov, Levitanszkij, Asztafjev, Jevtusenko. Műveiket nemcsak hazánkban hollandiai költő és műfordító . Mi magyar költőként és műfordítóként tartjuk önt számon, bár gyermekkora óta Hollandiában él, és holland nyelvű költőként tagja az ottani PEN-nek. Melyik volt előbb: a holland vagy a magyar költő? — A magyar. Tíz-egynéhány évvel ezelőtt, amikor bekerültem a Magyar Műhely körébe, és egyszerre lett kinek írnom, kibújt belőlem a lappangó költő. Röviddel utóbb a holland költő is előbújt. Kétnyelvűségem eleinte persze valóságos kis szenzációt keltett holland irodalmi körökben. Az első kötetre való holland versek hamar összegyűltek, közölték is volna, de nem engedtem. Éretlennek éreztem magam. Tízévi munka következett, holland és magyar versek felváltva, párhuzamosan. — Mi dönti el azt, hogy egy verse hollandnak születik-e meg vagy magyarnak? — Egyrészt az érzelmi töltet. Magyar élményeimből magyar versek születnek; holland élményeimből holland versek. De sokszor maga a nyelv határozza meg: némelyik témámról, úgy érzem, csak holland nyelvi közegben szólalhat meg, másokhoz a magyar nyelv ízei kellenek. — Mi játszik ebben közre, a két nyelv szerkezetének vagy a két líra tradíciójának különbözősége? — Mindkettő. Intellektuálisabb témákra például sokkal alkalmasak a holland, a szárazsága, a merevsége, az elvontsága miatt. Líraibb verseim mind magyarul születnek. Engem nagyon foglalkoztat a ritmus: nos, a holland nyelv ezt szinte kizárja; nem zenei, a rímet rég kivetette magából. — Ez bizonyára óriási problémát jelent, amikor magyar költőket fordít hollandra. — Igyekszem úgy kiválogatni a verseket, hogy elkerüljem a problémát. Néha persze nem lehet: a Kentering című holland irodalmi lap magyar különszámában, amit Bodnár Szilviával készítettünk, természetesen szerepelt például Kormos István, Nemes Nagy Ágnes is. Nagyon nehezen menthető át az ilyen költészet. — Milyen a magyar költészet, általában a magyar kultúra visszhangja Hollandiában? — Három-négy évvel ezelőttig szinte semmilyen. Akkor kezdtük barátaimmal hadjáratunkat a mai magyar kultúra megismertetésére. Filmhetet, grafikai kiállítást szerveztünk — mindkettőnek váratlanul nagy sikere lett. Bekerültem a televízióhoz, ott is próbálkozom. Sokat javult a helyzet: tervezett magyar költői antológiánk már válogathat a kiadók között, pedig nehéz évek járnak a holland irodalomra is, az író valósággal számkivetett, csodabogár. Nagy harc lesz, amíg sikerülni fog újra közönséget teremtenünk a költészetnek. Engem még a kétnyelvűség tudathasadása is szorít, hogy magyar verseim nem jutnak el a közönséghez. Egymásnak írunk, külföldi magyar költők, pedig mi idetartozónak valljuk magunkat és hasznos kulturális-költői közvetítő szerepünk lehetne nemcsak egy irányban. — És a Jövő? — Várom második kötetemet, a hollandot és az Európa modern holland elbeszéléseit, amelyeknek egy részét én fordítottam. Bart István 1975. JÚNIUS 7.