Élet és Irodalom, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1975-02-15 / 7. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A Jókai-üstökös. Egy minden ízében elfogult rajongó vallomása • évforduló • 150 éve született Jókai Mór (5. oldal) - Nagy Miklós: Az író kettős birodalma • 150 éve született Jókai Mór (5. oldal) - Meurer Dóra: Eltolódás • kép (5. oldal)

1975. FEBRUÁR 15. NAGY MIKLÓS: 150 éve született Jókai Mór KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL: A Jókai-üstökös Egy minden izében elfogult rajongó vallomása Nemcsak a könyveknek, az ol­vasóknak is megvan a maguk végzete. Apám könyvespolcán ott sorakozott a száztíz kötetes Jókai, pirosan-aranyosan. Hiába. Az utolsó mohikánt meg a Bőrharis­nyát faltam. Isten tudja, mit él­veztem ezekben a fantáziátlan, ízetlen regényekben. Néhány év­vel ezelőtt, hogy új kiadásban je­lentek meg, ismét elolvastam őket s nem lettem örömöm bennük. Jókai engem a színházban ka­pott el, kamaszkoromban Kolozs­várt. Akkoriban oly sűrűn jártam színházba, hogy apám — attól va­ló féltében, hogy kedvet kapok er­re az „úriemberhez’’ méltatlan pályára —, végül megtiltotta az előadások látogatását. A sok nép­színmű és operett után, úgyszólván kapuzárás előtt néztem végig Az aranyember előadását, s fedeztem föl a regényből sokkalta gyarlóbb színpadi változatban egy eddig is­meretlen világot, amelynek kü­lönleges volta felől már a nevek is üzentek, Noémi, Tímea. A körülmények szerencsés ta­lálkozása folytán kiderült, hogy a színdarabot ugyanaz a személy írta, akinek díszkötéses művei oly nyomasztó ünnepélyességgel ne­hezedtek a könyvespolcra. Az ol­vasást persze nem Az aranyem­berrel kezdtem, hiszen a történet végét már tudtam, hanem vala­melyik másik regénnyel. Melyik volt az, nem tudom, annyi azon­ban bizonyos, hogy megjött az ét­vágyam. Egy év-másfél év alatt a száztíz kötetből legalább százat elolvastam. Ez volt az első és legcsodálato­sabb világkörüli utam. A többiről most nem beszélek. Másfél év alatt a világ körül. Mint egy Ver­ne-regény. Mert Jókai egy vilá­got teremtett, mely saját törvé­nyei szerint él és működik, s ha nem is a létező világok legjobbi­ka, mint a Leibnitzé, nem is a legrosszabb,mint a Schopenhaue­ré. Jókainak, holott gyermekien naiv, nem jutott eszébe egyetlen bolygóról származó, fölöttébb hé­zagos ismeretek alapján ítéletet mondani a világról. Ilyesmire csak filozófus merészkedhet. Mint ahogy Afrikát a négerek meg az arabok, Amerikát hajdan az indiánok, éppúgy népesítik be a Jókai-bolygót az élő emberiség­gel rokon, de attól mégis egyben­­másban különböző hősök, csirke­fogók, démonok, ártatlanságok, kalmárok, iparosok, vértanúk, hó­hérok, akik otthonosan vándorol­nak e külön világ hegyei-völgyei között és élik a maguk sajátosan egyéni életét, a teremtőjüktől ka­pott érzésekkel, indulatokkal, vonzalmakkal, taszításokkal és követik céljaikat ilyen vagy amo­lyan eszközökkel. A világteremtő alkotóknak az a nagy hátrányuk van a kézműve­sekkel szemben, hogy a filológia műszereivel, ha nem is teljesen reménytelen, de bajos behatolni művükbe. Jókai műve oly gaz­dag, annyi mindent magába ölel, hogy nem egy, de egy tucat em­berélet is kevés lenne minden al­kotó elemét leltárba venni. It nem­­rég forgattam Balzac összegyűj­tött műveit, kritikai kiadásban, jegyzetekkel. Kénytelen voltam rádöbbenni, hogy a jegyzetelők ma, a huszadik század második felében sem tudnak lépést tartani tudás dolgában Balzaccal. Jókai­val sincsen másként. Gyulai Jókai-ellenes támadásai alapjukban véve nevetségesek, Kemény és Jókai között különb­ség nem szemlélet, hanem írástu­dás és olvasmányosság tekinteté­ben van, Kemény történetei csak nehézkesebbek, nem mélyebbek vagy hitelesebbek — ami a realiz­must illeti — Jókai történeteinél. A dzsungelban a pionírok maké­­tével, speciális késsel vágnak utat maguknak, de ha néhány hónap múlva visszafordulnak, már nyo­mát sem látják az ösvénynek, be­nőtte a tenyészet. Valahogyan így van ez a Jókait és a „jókaizmust” ért bírálatokkal. A világteremtő zsenik művé­ben, Jókaiéban is, jóformán min­den benne van, ami irodalomban utána következett, ami nem is meglepő, oly sok területen mű­ködött, az anekdotától a nagyre­gényig, a publicisztikától a szín­darabírásig. Regényszerkezetek dolgában éppoly kifogyhatatlan, mint dallamokban Verdi. Mik­száth élete végéig Jókai egyik — anekdotára alapozott — regény­­szerkezetével élt. Belvidéki törté­neteiben néha fölcsendül Krúdy muzsikája, A sárga rózsában már benne van Móricz. Rab Rábyban ő írta meg a történelmileg máig leg­alaposabban dokumentált s amel­lett nemcsak korhű, hanem sod­rón izgalmas történelmi regényt, amely — s ez legritkább jelenség regényirodalmunkban — szerke­zetileg arányos és befejezett. Máig titok — akárcsak Anatole France esetében —, hogy mi min­dent tudott s amit tudott, honnan merítette. Fráter Györgyről írt re­gényével kapcsolatban ő ismertet­te először a Mohács után bekö­vetkezett helyzetet. A szakma — amennyire tájékozódásom terjed — nem vett róla tudomást, hiszen nem tartozott a­­céhhez. Latiniz­musai, csúnya germanizmusai el­lenére — mint az Értelmező Szó­tár készítése közben kiderült — az ő műve a leggazdagabb lelőhe­lye a sajátosan magyar népnyel­vi fordulatoknak. Tömérdek vitában vettem részt, mindig az ő védelmében. Egy al­kalommal, hogy a partner kifo­gyott egyébként nyomorúságosan kisszerű érveiből, tromfként ki­vágta, hogy Jókai túl sokáig élt. Ahogy Kazinczy rosszmájúan megjegyezte Arankáról, Erdélyi leveleiben:­­ „Tovább élt a sok nemes tetteket tett férfiú, mint neki kell vala s az is baj.” Más szóval a fejlődő irodalom hullá­mai átcsaptak a feje fölött, mint Kazinczyval történt, épp akkori­ban, hogy a fenti megállapítást leírta. Nem igaz ez sem, mint ahogy annyi Jókait érő vád fakad elfo­gultságból, tájékozatlanságból, szellemi tunyaságból. Különben is fantázia nélkül ugyan ki gyönyör­ködhetne Európa egyik legtermé­kenyebb, legszínesebb fantáziájá­nak ezer színű, ezer formájú tű­zijátékában? Tíz-tizenöt esztende­je az Egyetemi Könyvtárban jár­tam, ahol valamiféle olvasottsági fölmérést készítettek. Megtudtam, hogy élőket-holtakat egybevéve a regényolvasók negyven százaléka Jókait olvas. Épp ott járt a sztá­­linvárosi — ma dunaújvárosi könyvtár — vezetője s azt mond­ta, odalent ugyanez a megoszlás. Jókai azonban nemcsak azért nem élte túl művészetét, mert ma is népszerű, hanem mert a száza­dunkban újjászületett tudomá­nyos regényben, a scifiben — ha úgy tetszik: fantiban — is reme­ket alkotott, A jövő század re­gényét. Ha irodalomtörténetet írnék, abban a magyar regény úgyneve­zett fővonulatát a következő arányban tárgyalnám: — Jókai egy világ, Mikszáth egy várme­gye, Gárdonyi egy falu alvége vagy felvége. A Jókai-ellenes kirohanások mindig elgondolkoztatnak s min­dig arra a következtetésre jutok, hogy nemzeti önérzetünk aligha­nem beteg, különben miért vol­nánk annyi mindenre büszkék, amik miatt restellkednünk illene s miért csépeljük igazi értékeinket, köztük Jókait és másokat. Egy nép szerelme — mondta egy külföldi bestseller-életrajz Kossuthról. Jókai is egy nép sze­relme volt, több mind félszázadig. Könyveit ronggyá olvasták, szín­padra, mozivászonra vitték, őt magát megünnepelték, már életé­ben szoborba öntötték. Aki Be­ren­d volt, az Ivánnak keresztel­tet­te a fiát, remélve hogy így majd életre kel a regényhős. És szeret­ték őt az írók, művészek, tudósok, Petőfitől Hevesi Sándorig, Erdé­lyi Jánostól Riedl Frigyesig, Gom­­bocz Zoltánig. Nemcsak azok tar­tották nagyra, akik alkatban vagy neveltetésben hasonlítottak rá, mint Gárdonyi, Mikszáth és Krú­dy. Vajda János, Bródy Sándor, Ady, Móricz Zsigmond sem üres gesztusként hajoltak meg kitűnő írásaikban Jókai géniusza előtt. Ellenfeleinek tábora mindössze elbeszélőkészségét és nyelvi gaz­dagságát ismerte el — ám lehetett volna pusztán e jó tulajdonságok­kal ilyen utódokat és kortársakat elbűvölni? Hiszen hódított kül­földön is: Turgenyev folyóirata, a nagy kultúrájú Zeromski, a te­kintélyes angol szemlék egyaránt elismerték a századvégen, holott a gyenge vagy hiányos fordítások­ban elvesztek stílustalálatai. Hat Jókai ma is, ha nem is oly viha­rosan és követelően, mint nagy­apáinkra. Nemcsak az éppen mű­velődni kezdők alapfokú olvas­mánya: forgatják mindazok, akik leginkább a 19. század és a Nyu­gat korának klasszikus epikáját, prózáját kedvelik, vagyis Arany, Mikszáth, Móricz hívei. Támadható tulajdonságait, vi­szonylag nagyszámú romlandó munkáját könnyű kimutatni. A gond ott kezdődik, midőn számot kell adni kiválóságairól,, amelyek egyaránt vonzóvá teszik esztéták és alig­ műveltek előtt Beszéljünk ezúttal alkotásainak nagyon is el­különült, egymástól messze eső esztétikai alapvonásairól, amelyek elektromos pólusok módjára kel­tik a feszültséget. Jókai elemi ere­jű írói törekvése az eposzok, le­gendák, tündérmesék világképé­nek, egész valójának beolvasztása a fejlett, regénytechnikába. Ezért kedveli a széles panorámát, a kor­képet, és marad sokáig visszatérő témája a nemzeti és emberi újjá­születés. Kérlelhetetlen dualiz­mussal osztja két táborra főalak­jait; a „jók” közt kevés az inga­dozó vagy gyenge. S még a leg­törékenyebbek is mindig magu­kon viselik az erkölcsi méltóság jegyét! Illenek a hősökhöz a tá­jai és az esemény világa, mert eze­ket is áthatja a hiperbolizáló in­dulat. Jókai „folyam-ősöket”, ár­vizeket hullámoztat, tűzzel, föld­rengéssel pusztítja a városokat. Szinte csak azért kóstol be tech­nikába, természettudományba, hogy óriás freskókat festhessen: képet a mamutról, s a földtörté­net pliocén korszakáról, a bánya­­tűzről, vagy a jövő hadviselésé­nek iszonyáról. Eposzias látás­módjának szolgálatába állítja a nyelvet: kérdéshalmozásai, mon­datfüzérei mind a magasba szár­nyalnak, felhajtó erőt ad nekik a metaforák, megszemélyesítések mítoszi nagyszerűsége. Nem csupa csúcsból és fennsík­ból áll e birodalom, ismerjük ott­honos síkságát, derűs hétköznap­jait. Ez a nagy író nemcsak ál­modó, hősmondák énekese, hanem gondos kertész is. Mint a valóság­ban a szőlőjéhez, fáihoz, úgy ha­jol közel írás közben hőseinek miliőjéhez, a kis közösségek életé­hez. Ha őt olvassuk, éberré lesz mind az öt érzékszervünk: ma­gunkba fogadjuk régi magyar konyhák zsivaját és ízeit, halljuk a hortobágyi ménes dobogását, a rég lezárt, befüggönyözött kas­télyszárny dohszaga arcunkba csap. Persze az átlagot, a szürke­séget itt sem viseli el sokáig. Ha nem halmozhatja el figuráit nagy virtusokkal, szembeötlő különcsé­geket aggat rájuk. Lemondva a csodás mesésségről, kifosztja az anekdotikus kivételességek tarto­mányát. Míg ott, a felhők felett a szépségessel, fenségessel, fensége­sen veszélyessel gyönyörködtette olvasóit, itt lent a bájos mellett a komikusát és torzat is mindunta­lan felmutatja — amint ez a vér­beli, az életet jól ismerő romanti­kushoz illik. Elbeszélni most a bőszavú falusiaktól tanul, kofa­módra pörlekedik, latinizál táb­labíró modorban, közmondásokat, szólásokat, ritka zamatú szavakat sorjáz. Kettős világ polgára Jókai, va­lódi kettős birtokos, akinek lati­fundiumai a mesék, eposzok meg az anekdotás zsánerképek biro­dalmában egyként számottevőek. Könnyedén átjár az egyikből a másikba, ezért nagy művész, nem kimért, tisztes kismester. Művé­nek erős tarkasága, újszerűen bá­tor kontrasztjai mégsem vezettek széteséshez, egyensúlyvesztéshez. Nem tudatos, kimunkált eljárás­sal védte a művészi egységet. Ösz­tönösen teremtette meg. Benne magában élt az összhang. Ő egy­szerre volt a felnőtteket torzképe­­ző, játékos komáromi fiú, Petőfi neveltje, nagy tettekre sóvárgó fiatalember, és a férfi, aki őszies hangulatokba merül a Senki szi­getén. Két világ, három nagy életszakasz egyesült kivételes al­kotó szellemében, ezért olvassák oly sokan születésének százötve­nedik évében is. Az író kettős birodalma Maurer Dóra: Eltolódás

Next