Élet és Irodalom, 1975. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1975-07-05 / 27. szám - Molnár Sándor: rajza • kép (2. oldal) - Láng Róbert: Igazi rémhírek • reflexió | Visszhang • Dobos Ilona (ÉS 1975. június 13.) (2. oldal) - Frank János: Északi fény és szobrozás • reflexió | Visszhang • Dobos Ilona: Zörög a haraszt (És 1975. 24. szám) (2. oldal) - Varga Tamás: A matematikatanítás helyzete • reflexió | Visszhang • Vekerdi László: Játsszunk matematikát (És 1975. június 28.) (2. oldal)

Molnár Sándor rajza Szerkesztői üzenetek MOLNÁR ATTILA, BUDAPEST. Arra kér bennünket, hogy vessük össze a Film Színház Muzsikában megjelent Németh Géza-tárcát, a Georgiát, Kerouac Burleszkműsor Seattle-ban című elbeszélésével, mely az Üvöltés című beatantológiában jelent meg. Ön szerint Németh Géza plagizált. Bár a két írás közt igen sok a hasonlóság, összevetve a részleteket, úgy találtuk, hogy ez az átírás nem meríti ki a plágium fogalmát. ..Először hanyatt fekve körözött csillogó hasával, s miközben rózsaszínű talpát a szőnyegnek támasztotta, combjai vágytól feszültek” — ez Németh szövege. Kerouac novellájában viszont: „Rögtön lemegy coitusz-helyzetbe a padlón és kezdi rázni tébolyultan az egekre.” Némethnél: „Aztán hirtelen feltérdelt szétterpesztett lábaival, lazán előrehajolt, hogy himbálódzó duzzadt mellei az állatszőrt borzolták, s ebben a helyzetben folytatta mámoros hancúrozását.” Kerouacnál: „A két kezével támaszkodik a padlón és beletolja a sötét nézőtéren ülő férfiak képébe, egyetemisták vannak köztük — Fütty!” ön ezekkel az idézetekkel érvel. Ha a két novellát figyelmesebben elolvassa, fel kell fedeznie, hogy bár mindkettő sztriptíztáncosnőről szól és részleteiben sok a hasonlóság, az amerikai író „Sarina, a szőke csoda” társadalmi kiszolgáltatottságáról és romlottságáról rajzol nyersen, izgalmasan, lázítóan képet, míg Németh Georgiája, „a fekete kanca” egy boldogtalan édesanya hősi sztriptízáldozatáról szól s inkább Erdős Renéet juttatja eszünkbe, mint Kerouacot. Igaz, ön diák létére az előbbit nyilván nem ismeri. BARÁTH LEHELNE, BUDAPEST. Osztjuk bosszúságát. Könyvtáros létére természetesen felháborodik, ha klasszikusainkat vagy élő nagyjainkat egy sportújságíró mondvacsináltan idézi a focigondok kapcsán. „A mindenséghez mérd magad” mondattal kezdődött egy — a magyar labdarúgás múltjáról és jelenéről szóló — eszmefuttatás. Az újságíró ráadásul pontatlanul idézi József Attilát, hiszen a verssor így hangzik: „A mindenségiél mérd magad!” Ön szerint az ilyen „rosszul megválasztott, témához nem illő idézetek inkább csak rontják, mint erősítik a cikkek hitelét.” Mi a cikkeknél jobban féltjük a költők életművét a pazarló idézgetéstől. TÖRÖK GÁBOR, TORONY. Érdeklődéssel olvastuk hosszú glosszáját, a Szubjektív teleszubjektívet. Szívesen közöltük volna a Páratlan oldalon, de mert az ott megjelenő írásokért felelősséget vállalunk, artistákkal szemben sem eshetünk a hitelrontás bűnébe, ön népművelő s a művelődési otthonban találkozott azzal a „cirkuszos” családdal, melynek tagjairól a Teleszubjektív című tévéműsorban cirkuszművészeket megillető hódolattal készített riportot valaki. „Az erőművész mutatványa — bár »Közép-Európában egyedülálló szám« — sehogyan sem akar sikerülni, a labda, amit az akrobatazsonglőr próbál az ujján megpörgetni, nem pörög, sőt mi több, minduntalan leesik, a bohóc roppant idétlen ...” — ezek az Ön tapasztalatai, melyekből igen súlyos következtetéseket von le és — nyilván okkal, joggal szigorúan ítélkezik. Ezt a szerkesztőség, személyes tapasztalatok híján nem ismételheti meg. TABERI BABA, MISKOLC. Nagyon szép tőled, hogy öt éves létedre verseket írsz és dalokat szerzel. Az „Édesanya jó kislánya / megy szépen a fürdőkádba” kezdetű négyszakaszos költeményed mellett a Fagyidal tetszett leginkább. Annak is az a része: „Mit nekem a Turmix / Rin-tin-tin és Tom Mix / Nagyikának jó a / Kátrányízű Cola”. Csak azt javasolnánk Nagyikádnak, hogy mielőtt verseidet „lemásolja”, mesélje el neked — esetleg nekünk is —, ki volt Tom Mix és Rin-tin-tin. Azért az sem baj, ha néha nem te „diktálsz” verset a nagymamának, hanem ő olvas verseket Neked. Mondjuk Petőfi, Weöres Sándor és más bácsik, nénik írásait. HERCZEG ZOLTÁN, GYŐR. Levelében felsorolja, hogy csak az utóbbi hónapokban hány filmfesztiválról olvasott a magyar sajtóban. Nézetünk szerint nem a fesztiválok bősége a baj, hanem az igazán jó filmek számának csökkenése az egész világon. VISSZHANG Igazi rémhírek Nagy érdeklődéssel olvastam Dobos Ilona cikkét a rémhír mai szerepéről. Kiegészítésül megemlíteném, hogy a való élet hírei mellett eltörpülnek a rémhírek. Ugyanaznap, miikor az ÉS-t megvettem (1975. június 13.), a Magyar Hírlap egyetlen oldalán a következő hírekkel találkoztam. Vasúti katasztrófa Belgiumban, jég- és belvízkárok Szolnok megyében, kigyulladt az Air France Légitársaság Boeing-747 típusú utasszállító repülőgépe, de az utasoknak sikerült sértetlenül elhagyniuk a lángoló gépet, ezek a szelídebb híreik. S. Z. egri lakos, 32 éves, tíz évet már börtönben töltött. 1974. augusztus 25-én megismerkedett egy 16 éves lánnyal, akin ötödmagával erőszakot követett el. (Közben kifosztottak egy férfit, aki a kislány segélykiáltásaira odasietett.) Három ember meghalt a brazíliai Goiania városban egy labdarúgómérkőzésen, amikor egy néző, pisztollyal a kezében befutott a játéktérre, mert kedvenc csapata ellen a bíró 11-est ítélt. Lövöldözni kezdett, mások viszonozták a tüzet, így történtek a halálesetek. Június 10-én a budapesti Ferencbarlangban négy fiatalember holttestét találta meg egy barlangász. A szerencsétlen fiúk több héttel korábban szálltak le a barlang „tilos” részébe, ahol eltévedtek. Egy angol légtornász közös mutatvánnyal szerepelt nővérével a denveri cirkuszban. A leány megcsúszott a kötéllétrán, testvére utánakapott, megmentette őt, de saját magát már nem tudta megmenteni, lezuhant és a közönség előtt meghalt. Mindez egyetlen napon, egyetlen újságoldalon. Talán ezért hisszük el olyan könnyen a rémhíreket is. Láng Róbert Északi fény és szobrozás A Dobos Ilona Zörög a haraszt című írásában (ÉS 24. szám) említett „borzasztó nagy vörös fény”-t nemcsak R. L.-né katonakarmester felesége, 72 éves látta, hanem én is (F. J. művészettörténész, 50 éves). Történetesen Ausztria fölött láttam, és nem Siófokon, továbbá nem 1939-ben, hanem 1938 februárjában, az Anschlusst megelőző hónapban. A tünemény szinte hajnali világosságot keltett, a vöröslő fél égboltot radiálisan elhelyezkedő kévék osztották szabályos cikkelyekre; a barokk festményeken látunk ilyesmit. Ausztria német megszállása után a misztikához olyanynyira vonzódó hittleristák sajtója alaposan kihasználta ezt az égi jelet, mintegy a bekövetkezett „mesevilág” előhírnökét. Pedig csak olyan jelenség volt ez, mint amikor egy messzi, máskor foghatatlan tévéadó műsora hull bele egyszerre csak a készülékünkbe. Mindenesetre ennek az északi fénynek két tanúja van már, a katonakarmester felesége, meg én. Nem rémhír ez, nem latrinahír, csupán naiv és kevésbé naiv következtetései azok. ★ Galsai Pongrác megírta (ÉS 25. szám), hogy a K. utcai iskolában a szünet végét jelző csengő szavára a gyerekeknek, tanároknak szoborrá kell merevedniük, szigorú igazgatói utasításra. Galsai nem akart hinni a szemének, bennem viszont déjá vu érzéseket keltett ez a fegyelmező módszer. Gimnáziumunkban a harmincas években, egy másik igazgató ugyancsak elrendelte, ha a tíz perc végén megszólal a csengő , kolompszerű harang volt még —, minden diák vigyázz állásba vágja magát, a Pro patria emlékmű felé fordulva. A zsidók, mohamedánok kelet felé fordulva imádkoznak, ám iskolánk kétszárnyú épületében kinek erre, kinek arra, de mindenképpen arccal a középpont felé, a kapuval szemben elhelyezett márványtábla irányába kellett szobroznunk. Aki megmozdult, felírta a sárga karszalagos (szarkafagosoknak hívta őket a suta diákhumor); megjegyzem, később — jelképek metamorfózisa — nem éppen a felvigyázók viseltek ilyen színű díszt. Mellékes. A K. utcai iskola igazgatója nem újító. Én nem lennék büszke efféle hagyomány felmelegítésére. Frank János A matematikatanítás helyzete Kéthetes nyaralásom utolsó napjaiban került elém az ÉS június 28-i száma, benne a cikk: Játszszunk matematikát. Jólesik persze, hogy személyemet és munkámat egy kiváló tudománytörténész, Vekerdi László kedvezően értékeli. Annál inkább sajnálom, hogy egyébként értő és megvilágító cikkébe becsúszott néhány félreérthető fogalmazás, sőt hiba. 1. Az utolsó bekezdés egy mondatából az olvasható ki, hogy Euklidász geometriáját felesleges tanítani. Sajnos, ezt könnyű úgy érteni, mintha felesleges volna geometriát tanítani. Annál is inkább, mert ilyen tendenciák vannak, ha nem is nálunk. Pedig miről van szó? Arról, hogy az iskolai geometria hagyományos tematikája és felépítése túlságosan magán viseli az euklidészi tradíció nyomait. Ezektől akarjuk megtisztítani és az egységes matematikába beilleszteni az elemi geometria minden igazán fontos elemét. 2. Súlyosabb félreértések származhatnak a következő állításból: „a közvélemény (illetve a közvéleményt irányító akadémiai-egyetemi-publicisztikai személyiségek) ellenszenve — különösen, ha a hangadó matematikusok __ szakmai konzervativizmusa is csatlakozik hozzá — könnyen veszélyeztetheti a reform jövőjét..Az irányító személyiségek ellenszenve? A hangadó matematikusok konzervativizmusa? Én az ellenkezőjét tapasztalom: rokonszenvet, megértést, segítő szándékot (nem is csak szándékot). Az értetlenség a kivétel. Konzervativizmus persze van, ha a matematikusokra — azokra, akiket komolyan vesznek — ez nem is jellemző. Maga az iskola talán a legkonzervatívabb intézményünk. Nehezen mozdítható, ahogy egy nagy tömegű kerék nehezen lendül forgásba. Hát még ha több kerék kapcsolódik egymásba! De a mostani helyzetben éppen az a biztató, hogy lassan egyre több kereket forgatnak jó irányba. (Vekerdi is említi a biológia tanítását.) Persze a kérettek tehetetlenségén meg a súrlódáson kívül (hogy a fizikai hasonlatnál maradjak) visszafelé forgató erők is hatnak, de a mozgás irányát nem ezek határozzák meg. Egyébként én nem tennék mindenfajta konzervativizmust egy kalapba. Azzal a fajtájával, amely félti az értékeket, számon kéri, mérlegeli (és méri is), mit veszíthetünk, mit nyerünk helyette, magam is egyetértek. 3. „A Tudományos Akadémia ... Varga Tamás életművét, a komplex matematikatanítást még kandidátusi fokozatra sem méltatta” — hát ez bizony már nemcsak félreérthető, ez vaskos tévedés. Olyannyira méltatta, hogy alkotásként fogadta el a komplex matematikatanítás koncepcióját (pedagógiai munkával ez először fordult elő), és ilyen formában bocsátotta nyilvános vitára, „védésre”. A vitán — amely nagy érdeklődést keltett, két délutánt töltött ki — a komplex matematikatanítás ellenfelei, sportnyelven szólva, csúnyán kikaptak, alulmaradtak. Megmutatkozott ez a kiküldött héttagú bizottság egyhangú határozatában is. A védés után kezdődik el a minősítési eljárás. Ha Vekerdinek igaza volna, akkor elutasító döntést kellett volna kapnom, talán az általa említett konzervatív erők fellépésére. Téved: egyelőre semmilyen döntésről sem érkezett értesítés. 4. Általában, mintha Vekerdi túlzott jelentőséget tulajdonítana személyes érdemeknek és (vélt) sérelmeknek! Úgy ír a komplex matematikatanításról és a matematikaoktatás reformjáról, mintha ezek azonosak volnának, és az egész az én személyes művem volna, amit a többség — hősies harcom ellenére — nem méltányol kellőképpen. Pedig egyrészt a komplex matematikatanítás is sokak műve, amihez én főképpen a koncepciót adtam (hogy ebben mit köszönhetek másoknak, azt a cikk helyesen írja le). Másrészt: azt a reformot, amely a következő évtizedben fokozatosan megvalósul — egy permanens reform részeként — a komplex matematikatanítás tizenkét éve csak előkészítette, egy bizonyos oldalról. Maga a reform állami feladat, egyszersmind társadalmi ügy. Az olyanféle túldramatizálás és személyi kérdések túlhangsúlyozása, mint ami Vekerdi cikkéből kicsendül, nem használ neki. Varga Tamás Lapzárta után Varga Tamás közölte szerkesztőségünkkel, hogy értesítést kapott az Akadémiától a minősítési eljárás pozitív eredményéről. A szerkesztőség Egy japán miatt a Balatonról (Folytatás az 1. oldalról) fürdőhelyeket közművesítettek, milliárdok kerültek a földbe, az új, regionális vízmű lassan behálózza az egész partot. ABC áruházak, motelok, vendéglők, gyorsbüfék épültek, a korszerű strandok még a hétvégi rohamokat is állják. Mindebből látszik, hogy az állam rengeteget áldozott a Balatonra. Gond persze akad még bőven. Hosszan lehetne sorolni őket. Az a tény, hogy az idei tavaszon is elpusztult a Balaton vizében ötszáz mázsányi hal, s azóta is pusztulgat, hol a Sión, hol Tihany táján, jelzi, hogy a tó vízével nincs minden rendben. Mivel a parton nagyüzemi gazdálkodás folyik, elkerülhetetlenül bemosódik bizonyos mennyiségű műtrágya, permetlé, gyomírtószer. Ezeknek a kiszűrése hatalmas összegbe kerülne. A Zalahús például vágóhídjairól naponta 900 köbméter erősen szennyezett vizet engedett naponta a Válicka patakba. A Válicka a Zalába ömlik, a Zala a Balatonba. A Zalahús naponta elunta a bírságok örökös fizetgetését, és most 22 millió forintért felszerel egy szennyvíztárolót. Drága mulatság ez, de ha a Válicka vize tisztítható, bizonyára meg lehetne szűrni a Balatonba ömlő sédek és csatornák vizét is. A halügyeket ez természetesen még mindig nem oldaná meg, s aligha érne véget a balatoni halász-horgász háború. A horgászok panaszkodnak, hogy már keszeget sem lehet fogni. Tényleg nem lehet A Balatoni Halgazdaság újra és újra kinyilatkoztatja, hogy a tervük mértékletes, nem emelnek ki sok halat a Balatonból. Ezzel kapcsolatban én csak annyit tudok elmondani, hogy az idén négyszer húzták meg Balatonszepezd és a szepezdfürdői horgásztanya között elterülő nádas előtt a vizet. Mind a négyszer végignéztem a szép és gondos ősi műveletet. Először március 8-án, majd rá egy hétre, s azóta még kétszer. Nem hiszem, hogy ezen a részen sok hal maradhatott a vízben. Ha szóba kerül a Balaton, a legtöbb ember, s maga a vezetés is többnyire Siófokra, Földvárra, Tihanyra és Balatonfüredre gondol. Kellemes dolog ezekre a városnyi, szépen kiépített fürdőhelyekre megérkezni, de a Balaton nemcsak ezekből áll. A sok-sok mostohán kezelt apró falu is ott van a parton. Ezek is tele vannak nyaralóval, s a kisebb pénzű magyarokon kívül most már kis pénzű németekkel, csehszlovákokkal, lengyelekkel is. Ezekben a falvakban nagy gond a közellátás, alig-alig megoldott az utcák tisztán tartása, és a legtöbb helyen megoldatlan a háztartási szemét elszállítása. A föltiutakon elsüllyednek az autók. A tanács, ahol egyáltalán van, reményvesztetten küzd az üdülőhelyi gondokkal. A tanácsok körzetesítésével szaporodnak a gazdátlan települések. Van ugyan tanácsi kirendeltség a legszükségesebb ügyek intézésére, de ez kevésnek bizonyul. Ezektől a kirendeltségektől, amúgy is zsúfolt ügymenetük mellett kezdeményező erőt aligha szabad várni. Pedig ezeken a vízparti településeken kezdeményező erőre és nagy szervező egyéniségekre lenne szükség. Az emberek ma már nem várják a tanácstól, hogy minden új parcellázás mentén utat építtessen. Belátták, hogy ez lehetetlen. Mindenki szívesen hozzájárulna egy bizonyos összeggel az út megépítéséhez. Sok helyen csak néhány teherautó kavicsra lenne szükség, s a nyaralók és autók már nem evickélnének a sárban. De nincs, aki összehívja az érdekelteket, nincs aki beszedné a pénzt és megrendelné a termelőszövetkezettől a fuvart. Nincs szervező erő. A vízparton is anarchikus a helyzet. A baj akkor kezdődött, amikor a Belkereskedelmi Kölcsönző Vállalat a kisebb helyeken megszüntette az üzleteit. Hat éve Szepezden még csónakot, gumimatracot lehetett bérelni. És még nagyon sok helyen. Most ott a nagy víz, de nincs rajt csónak. Nem vehet azért mindenki egy csónakot, mert évente két hetet nyaral... De a nyugdíjasok és a helybeliek csónaktartása is megoldatlan. Nincs egy községi stég, deszkabejáró. Egy kijelölt öböl a csónakoknak. Ki itt, ki ott ver le egy cölöpöt, s térdig a vízben gázol a csónakjához. Megoldatlan a téli tárolás is. Nagyon sok a rendelkezés, a hasznos intézkedés a balatoni tulajdonviszonyokkal kapcsolatban, iránymutatás a teleknagyságok és a beépítés módozatait illetően. Úgy tűnik, a rendeletek végrehajtása sok helyen akadozik, mert nincs, aki a munkát elvégezze, vagy nem elég világos, hogy melyik szervnek, vagy hatóságnak kell ezeket végrehajtani, s a végrehajtást ellenőrizni. Az a tapasztalatom, hogy az ellenőrzés és a helyi irányítás a legnagyobb gondok egyike. Az elmúlt tíz esztendőben a legkisebb balatoni település is nagyra nőtt. Az újonnan kialakuló anarchikus üdülőtelepeket egy-egy távoli körzet központjából nehéz irányítani és ellenőrizni. Gazda kellene minden falu élére. Gazda, aki helyben lakik, mindenről tud, együtt lélegzik a faluval, s szervezi, továbbfejleszti a települést. Gazdára vár maga a Balaton is. Igazi gazdára, aki szeretettel gondozza, és megzabolázza, gazdára, akinek nagy szeretete mellett pénze és hatalma is van. A gazda első dolga lesz a víz és levegő tisztaságának megvédése. A víz tisztasága szerintem megvédhető, hiszen a Balaton vízrendszere viszonylag zárt. Csak hazai folyók és patakok ömlenek medrébe. Ebben a halaszthatatlan nagy munkában bizonyára szívesen segítenek majd a tudomány emberei, ahogy eddig is igyekeztek segíteni. Gondoljunk a megfulladt japánra. I irodalom 1975. JÚLIUS 5.