Élet és Irodalom, 1975. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1975-10-04 / 40. szám - Nemeskürty István: Mikor fedeztük fel Amerikát? (5. oldal) - Molnár V. József: Jel és szerkezete • kép (5. oldal) - Tolnai Gábor: Jókai jubileiumára (5. oldal)

1910 őszén egy harminchárom éves magyar újságíró. Az Est egyik alapítója és munkatársa, második amerikai riportikörútja során mun­kanélküli kivándorlóként beköltö­zött egy magyarok lakta McKee­­sport-i (Pittsburg) nyomortanyára, hogy híven megismerhesse honfi­társai életét. Pásztor Árpád így számol be erről 1911 tavaszán a Nyugat kiadásában megjelent kö­tetében: — Egy „burdos-házba” magam hurcolkodtam be Pongrác Alajos néven, pincérnek adva ki magam, aki New Yorkban nem boldogult és most itt néz alkalmazás után ... Kopott ruhában, régi, vedlett fe­kete puha kalappal a fejemen sor­ra járom a piszkos kis utcákat... (Budapesttől a Föld körül Buda­pestig) Hatvanöt év múltán is szenzációs, amit Pásztor Árpád fölfedezett. Ta­pasztalt, képzett szociológusok is bizonyára örvendezve tanulmá­nyoznák a ma már nem könnyen hozzáférhető cikkgyűjteményt. A magyar újságíró tömören, szemlé­letesen, cirkalmak nélkül, kora új­ságstílusát messze meghaladva, a társadalmi viszonyokat is korsze­rűen r­ajzolva mutatja be a kiván­dorolt m­agyarok életét. Otthonosan mozog közöttük, mert már két év­vel korábban, 1908 nyarán föltér­képezte a nyomornak ezt a furcsa birodalmát s akkor írta le a „bur­­dos-házat” is, amelybe 1910-ben be­költözött. A burdos-ház: boarding house. Vezetője, a boarding keeper a burdosné. Ez a legkülönösebb kö­zösség. A legfurcsább köztársa­ság, amelynek elnöke a kosztos asszony, alattvalói a férj szeme láttára és tudtával teljesen egyenlő jogokat élvezhetnek. Leg­nagyobb tekintélye a legidősebb bárdosnak van, aki már legrégeb­ben lakik ott. Attól még a férj is fél. Tízen, tizenöten laknak egy kis lakásban. Akinek nincs mun­kája, a többiek tartják el, míg akad dolog. Itt már több a gye­rek. De hogy melyik kié, bajos volna megmondani. A nagy távol­ság otthonról, az egymásra utalt­ság és a nyomorúság új közösségi formát fejlesztett ki: a burdos­­családot. (Tengeren, tengeren túl, 1909) Pásztor Árpád mint Pongrác Alajos húsz centet fizetett a bur­­dosnénak egy éjszakára, ennek fe­jében harmadmagával aludt egy ágyon a szobában, melyben tizen­négyen laktak. Viszont a burdosné előlegezte a pénzt és a kosztot, amíg munkaalkalmat nem kapott. A vacsora kiadósa tíz cent. Az asszony, akit mindenki mi­szisznek szólít, a tűzhely körül forgolódott s főzte a vacsorát. Egy-egy pillanatra abbahagyta a főzést és forró vizet öntött a vájdlingba, amelyben a burdosok mosakodtak. Közbe-közbe erős te­nyerével egyet-egye­t tréfásan rá­ütött a mosakodók vállára, hátá­ra, mintha a testvérük, feleségük vagy szeretőjük lett volna. De hát a férj nem is számít a burdos­­házban. Itt a burdosné az uralko­dó és a legrégebben ott lakó bur­­dos a parancsoló. Az asszony többnyire mindenkihez szíves, itt mindenkivel tegeződött; egy fur­csa, minden megszokottól elütő családi élet fejlődik ki egy-egy ilyen burdos-házban, ahol a bur­­dos mindent megtalál: lakást, ételt, asszonyt. Nem tudom, hogy a többi nemzetiségnél is így van-e, de a magyaroknál biztosan... (Budapesttől a Föld körül Bu­dapestig) A burdosné elmondta, hogy ha­vonta ötven dollárt tud félretenni, férjével együtt, aki gyakorlatilag házi cseléd, néhány év múltán ha­zakészül (már tíz éve vannak kinn) s otthon majd — ezt tervezik — magától értetődően visszailleszked­nek az otthoni, falusi társadalmi viszonyokba, persze már „gazda­gon”. Pásztor nem botránkozik meg ezeken a viszonyokon, emberi ter­mészetességgel ismerteti, amit át­élt. Haragra a valódi előidéző okok miatt gerjed: Pennsylvania állam a magya­rok egyik legerősebb fogyasztója. Idejön a legtöbb magyar munkás, holott ennek az államnak a törvé­nyei a legembertelenebbek, itt Lenyűgöző, hogy milyen alapos­sággal jár utána mindennek: elemi iskolai tankönyvekből kiírja a Ma­gyarországra vonatkozó amerikai tanításokat; kinyomozza, hogy az Egyesült Államok törvényhozása kis híján a magyar bevándorlókra is kiterjesztette a színesekre érvé­nyes megkülönböztetést, mely tör­vényjavaslat csak azért bukott meg, mert a magyarok fehérbőrűek lévén nehéz lett volna őket a nem diszkrimin­áltaktól megkülönböz­tetni­, hogy a magyar munkások nem hajlandók figyelembe venni a négerek elkülönítését és egyetértés­ben élnek velük; hogy milyen kö­rülmények között történik a fedél­közi utazás egy hajón; hogy mi a különbség a Californiába szárma­zott magyarok és a pittsburgiak között... gépek, szikrázó tüzek közepette. Földműves nép vagyunk, de fő­képpen azért, mert nincs ipa­runk ... (Tengeren, tengeren túl) De ezek a magyar munkaerők éppen a szabadság földjén váltak igazán rabszolgává; a szerző sza­vaival: „A szabadság földjén a leg­nagyobb szolga az ember” — rab­szolgának való eladásuk azonban már otthon kezdődött, ahol szülő­falujuk jegyzője bocsátotta áruba őket. Pásztor Árpád ugyanis kimu­tatja, hogy magyarországi falusi jegyzők amerikai cégek ügynökei­ként kivándorlónként bizonyos ösz­­szeget kapnak. És milyen érdekes Pásztor számítása, mely szerint az első osztályú utasok luxusútját is a fedélközi kivándorlók teszik le­hetővé. A kései olvasó nem is tudja, min csodálkozzék jobban és minek örüljön inkább: a rég tovatűnt 65 évvel ezelőtti amerikai magyar vi­lág felfedezésének, vagy a kímélet­len, pontos és mégis érzékenyen,, művészien fogalmazott prózának. Ne feledjük, hogy az éppen ezek­ben az években átalakuló, mert a rotációs nyomást általánosan al­kalmazni kezdő világsajtó valóban a szenzációt, a különöset, a furcsát, az egyszerit hajszolta; Pásztor Ár­pád pedig egyáltalán nem látvá­nyos munkássorsokat nyomozott, fedélközön utazva, álruhába öltöz­ve. Cikksorozata nemcsak leleple­zés, hanem társadalombírálat, egy szociálisabb politikai és társadalmi rend sürgetése. Olyan értékek ezek, amelyek lát­tán csak­ vonakodva soroljuk fel Pásztor Árpádnak azokat az egyéb érdemeit, melyeket a nagy ritkán róla írt megemlékezések vagy lexi­­koni cikkek érthetően sohasem mu­lasztanak el megemlíteni: hogy ő írta az első magyar verset Lenin­ről; hogy ő készítette az utolsó in­terjút Tolsztojjal; hogy ő adta ki először magyarul Walt Whitman verseit; hogy tudományosan is fi­gyelemre méltó életregényt írt Vajda Jánosról, hogy a némafilm korában filmet írt Bajor Gizinek... Ez mind igaz és méltatandó, de valahogy adattá,­ kerek évfordulók kötelességszerűen megemlített hő­sévé szürkíti ezt a jó írót, ezt a ki­tűnő publicistát, akit nemcsak tisz­­ telettel emlegetni, hanem olvasni és persze kiadni kellene. Annál is inkább, mert Pásztor Árpád típusa annak a tehetséges, haladó, értéket alkotó írónak, aki — bár egyik kö­tetét, mint említettük, a Nyugat ad­ta ki — valahogy nem kerülvén be annak a körnek a közepébe, amely kör alakjairól irodalomtörténeti kézikönyvek folyton — joggal! — írnak, s akiket méltán tanítanak az iskolákban, hovatovább kikopik a köztudatból és lassanként feledés­be merül. Emlékeznek a régi amerikai né­mafilmekre? Hébe-hóba a tévé is vetíti őket: Chaplin, Stan és Pan meg mások alakjai mögött réges­­régi ormótlan autók száguldoznak, nyakkendőtlen, foszlott kabátú em­berek bámulnak egy-egy önfeledt pillanatra a fel­vevőgép lencséjébe; kezeslábasba öltözött munkások sietnek ki a gyárkapun, álldogál­nak kocsmák pultjai mellett; egy visszahozhatatlanul eltűnt, de a mozgókép által rögzített és így hal­hatatlanná varázsolódott világ. A hajdan éles fényben készült felvé­telek az idő és a sokszori másolás hatására megfakultak, elszürkül­tek, de ez a tompa fény valami fur­csa sejtelmességgel vonja be a rég temetőben porladó emberek alak­ját. Ilyen hatást kelt ma az olvasó­ban Pásztor Árpád cikksorozata egy olyan rég eltűnt és nyilván az amerikai néptömegbe felszívódott magyar munkásrétegről, amelynek többsége, már az első világháború­ról is csak újsághírekből értesült. NEMESKÜRTY ISTVÁN: Mikor fedeztük fel Amerikát? minden és mindenki a tőke, a Car­negie kezében van, az ügyész, a bíró, az ügyvéd, a bankár, a köz­jegyző, a tanár és tanító és mind egyetlen hatalmas láncot alkot, amely elfogja, többé nem ereszti ki és a legutolsó csöpp vérig ki­zsákmányolja a tudatlan, magá­val tehetetlen magyar munkást... Soha törvényszék előtt ebben az államban munkásnak nem lehet és nem volt igaza, mert minden bíró és minden paragrafus meg van vásárolva... Óva kell inteni népünket, mielőtt hajóra száll, Pennsylvaniától.­­ (Budapesttől a Föld körül Bu­dapestig) Pedig a magyar munkás jó munkaerő. Bámulatos, hogy az a nép, mely eddig minden idejét a mezőn, szántás-vetés mellett töltötte el, mily ügyesen dolgozik az acél­gyárakban, hogyan kapja el az izzó acélrudakat, hogy áll a zúgó 12 napi útért 1 fedélközi utas fizet: ISO Koronát 12 napi útért ugyanazon a hajón I. osztályú utas fizet: 275 Koronát Egy hajón utazik 2000 fedélközi utas, egyetlen hajóút bevétele tehát csak fedélközi utasból 260 000 Korona míg viszont a hajóút maga a társaságnak 100 000 Koroná­jába kerül. Molnár V. József: Jel és szerkezete ilitiiitftrt iE Sf iE V * * TOLNAI GÁBOR: Jókai jubileumára Miről is szólhatnak Jókaira emlékező ülésszakunkon a meg­nyitó szavak? Miről is szólhat­nak éppen általam, aki sohasem voltam az író művének elemző­je, kutatója, aki ez esetben az egyszerű olvasók sorába tartozik? Igen, az egyszerű olvasók sorába tartozom, mert hasonlóan olvas­tam, szívtam magamba műveit — a szakmai tehertételek nélkül — gyerek- és ifjúkoromban, mint hazánk minden állampolgá­ra, csaknem százharminc eszten­deje, mióta regényei és egyéb alkotásai egymás nyomában meg­jelentek. De nemcsak gyerek- és ifjúkoromban. Egy-egy regényét — már úgynevezett „értőként” __ elővettem később is, túl a harmincadik évemen, sőt annál jóval később is. És az olvasás öröme sohasem fakult bennem, sohasem ért csalódás; a kiemel­kedő művek varázslatos hatása járt át mindig, az újraolvasás napjaiban, óráiban. És tudom, hogy igazában így van és volt vele szinte minden olvasója, mert az ő alkotásainak van valami olyan sajátossága, sajátosságainak olyan sora, amelyek ritka esetben tévesztenek hatást, népszerűséget A balatonfüredi Jókai-ülésszak meg­nyitója­ szülnek, az évtizedek változásai ellenére. Bizonyára igaza van Sőtér Istvánnak, amikor így ír róla: — Akit sokan ismernek, azt sokan félreismerik, s aki túlságosan népszerű, az nem min­dig az igazi értékei miatt. — De ismerjük Rilke kissé szkeptikus szavait is, valahogy ekként fo­galmazott: — A viághír nem egyéb, mint jórészt egymást kö­vető félreértések sorozata. Nem az én feladatom most ki­fejteni Jókai hatásának titkát, elemezni igazi értékeit, vázolni a vele kapcsolatos félreértéseket, írói gyengéit. Hadd szóljak arról, hogy a hazai közvéleményben — az értők és az olvasók tudatá­ban egyaránt — valami furcsa nézet uralkodik az úgynevezett népszerűségről, nem egyszer jog­gal. Gyakorta észlelhetjük, hogy eleve gyanús az a műalkotás, amelyet sokan olvasnak, s ezzel ellentétben, máskor viszont a népszerűtlenség a magas „szín­vonal” fokmérője. És Jókaival kapcsolatban különösképpen él ez a gyanakvás, hiszen az olvas­mánystatisztikákban — még ma is — több kétes értékű íróval együtt, az élért szerepel. Szavaim — úgy vélem — azáltal lehet­nek hiteles szavak, ha megval­lom, a gyerek- és ifjúkori Jó­­kai-mámor nyomában magam is félretettem műveit, ízlésváltozá­som mellett, elsősorban az emlí­tett okok folytán kiiktattam a nagyok panteonjából. Harmincéves éppen elmúltam, amikor újra elővettem regényeit, mégpedig nem kisebb személyi­ség hatására, mint­­ az egészen más, Jókaiétól eltérő módszerű, szemléletű — Babits Mihályéra. Néhány hónappal ezelőtt, más összefüggésben írtam már erről, szólok most Jókai Mór születésé­nek százötven esztendős évfordu­lója alkalmából is. — 1941 júliu­sának végén, alig két héttel a költő halála előtt, négyen ültük körül Babits Mihály betegágyát, Esztergomban, Joó Tibor, Kolozs­vári Grandpierre Emil, Weöres Sándor és jómagam. A költő pap­lanján egy Jókai-regény hevert kinyitva. Kérdésünkre — a be­szédre már régen képtelen köl­tő — valami effélét írt úgyneve­zett „beszélő füzeté”-be: — If­júkorom óta nem olvastam Jó­kait. És most rá­ kellett jönnöm, hogy nagy író, világirodalmi szintű író. — Majd ekként. — Szeretnék még tanulmányt írni róla. Babits figyelmeztetése nyomán, az újraolvasott regényekkel kap­csolatban félretettem a furcsa előítéletet. Azóta — az ő esetében semmiként —, a népszerűséget nem hátránynak, hanem előny­nek tartom. Ismerem az író gyengéit, de bámulom igazi ér­tékeit. Megértem és örömmel töl­tenek el máig tartó külföldi si­kerei. Hiszen nemcsak idehaza népszerű, odakint hasonlóan, ke­leten és nyugaton még mindig kiadásra kerülnek művei, a világ nagyjait magukba foglaló soroza­tokban és sorozatokon kívül. Ki ne örülne ennek a népszerűség­nek, tudván, hogy az ő életmű­ve — sajátos, s az európai ro­mantika eszközeivel korántsem azonos eszközökkel — magába foglalja Magyarország hossz és keresztmetszetét; igaz, ellentmon­dásosan, de mégiscsak magába foglalja. Az ő romantikus jelen­és múltábrázolása ugyancsak hátrány, de ugyanannyira előny. Ugyancsak előny Jókai utolérhe­tetlen mesélőkedve, megjelenítő ereje, valamint kora tudományos­ságában való nagy jártassága és annak köztulajdonba vitele. És ez sem mellőzhető értéke ennek a nagyon népszerű írónak. Az imént mondottakkal összefügg, hogy elődeink tőle ismerték meg távoli és közelebbi múltunkat, s értelmezték az egykorú jelent. Idegen nyelvű olvasói ugyancsak az ő műveiből ismerték meg Magyarország világát. Jókai idealista volt, múlt szá­zadi értelmében a szónak. Ez a kék szemű idealista rendíthetet­lenül hitt a fejlődésben, hitt a nagy emberi eszményekben, a szeretetben, az igazság és a jóság fokozódó gyorsasággal közelgő győzelmében. Úgy vélem, máig kiterjedő hazai és külföldi hatá­sának, sikerének, népszerűségének ez is egyik titka. Hiszen a világ különböző tájain újra és újra fel­lépő barbárság láttán jólesik az olvasóknak ez a sokszor naiv, s mégis mindent átható hit az igazság győzelmében, a szeretet­ben, a jóságban, az emberben az embertelenség körülményei­­ kö­zött. Visszakanyarodva a félreértett népszerűséggel kapcsolatban mondottakhoz. Tudom — vannak ilyen tapasztalataim —, bőségesen akadnak rajongó olvasói, akik szégyenkezve vallják be — sőt olyanok is, akik be sem merik vallani —, hogy Jókai a legked­vesebb íróik sorába tartozik. Akadnak — és ezt se hallgas­suk el — szakemberek is, akik bár az íróval és műveivel fog­lalkozva, kétségtelenül nagyra tartják és mégis szinte magya­rázkodva, mentegetőzve, védekező állásban szólnak jelentőségéről. Furcsa mozzanatok az utóbb mondottak egytől egyig — mond­juk ki nyíltan —, a sznobizmus­sal rokon sajátosságok körébe tartoznak. Ne szégyelljük, hogy Jókai Mór nagy író volt, nemzeti iro­dalmunk egyik legnagyobbika. Legyünk büszkék arra, hogy ha­tása kiterjedt és kiterjed ma is, csaknem az egész világra, hogy az — oly sokszor kételkedő — emberben is ébren tartja az em­berségben, a jóságban, a szere­tetben, az emberi haladásba ve­tett, gyermekien tiszta hitet. 1975. OKTÓBER 4. NEVET­ÉSRŐl

Next