Élet és Irodalom, 1975. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1975-10-04 / 40. szám - Nemeskürty István: Mikor fedeztük fel Amerikát? (5. oldal) - Molnár V. József: Jel és szerkezete • kép (5. oldal) - Tolnai Gábor: Jókai jubileiumára (5. oldal)
1910 őszén egy harminchárom éves magyar újságíró. Az Est egyik alapítója és munkatársa, második amerikai riportikörútja során munkanélküli kivándorlóként beköltözött egy magyarok lakta McKeesport-i (Pittsburg) nyomortanyára, hogy híven megismerhesse honfitársai életét. Pásztor Árpád így számol be erről 1911 tavaszán a Nyugat kiadásában megjelent kötetében: — Egy „burdos-házba” magam hurcolkodtam be Pongrác Alajos néven, pincérnek adva ki magam, aki New Yorkban nem boldogult és most itt néz alkalmazás után ... Kopott ruhában, régi, vedlett fekete puha kalappal a fejemen sorra járom a piszkos kis utcákat... (Budapesttől a Föld körül Budapestig) Hatvanöt év múltán is szenzációs, amit Pásztor Árpád fölfedezett. Tapasztalt, képzett szociológusok is bizonyára örvendezve tanulmányoznák a ma már nem könnyen hozzáférhető cikkgyűjteményt. A magyar újságíró tömören, szemléletesen, cirkalmak nélkül, kora újságstílusát messze meghaladva, a társadalmi viszonyokat is korszerűen rajzolva mutatja be a kivándorolt magyarok életét. Otthonosan mozog közöttük, mert már két évvel korábban, 1908 nyarán föltérképezte a nyomornak ezt a furcsa birodalmát s akkor írta le a „burdos-házat” is, amelybe 1910-ben beköltözött. A burdos-ház: boarding house. Vezetője, a boarding keeper a burdosné. Ez a legkülönösebb közösség. A legfurcsább köztársaság, amelynek elnöke a kosztos asszony, alattvalói a férj szeme láttára és tudtával teljesen egyenlő jogokat élvezhetnek. Legnagyobb tekintélye a legidősebb bárdosnak van, aki már legrégebben lakik ott. Attól még a férj is fél. Tízen, tizenöten laknak egy kis lakásban. Akinek nincs munkája, a többiek tartják el, míg akad dolog. Itt már több a gyerek. De hogy melyik kié, bajos volna megmondani. A nagy távolság otthonról, az egymásra utaltság és a nyomorúság új közösségi formát fejlesztett ki: a burdoscsaládot. (Tengeren, tengeren túl, 1909) Pásztor Árpád mint Pongrác Alajos húsz centet fizetett a burdosnénak egy éjszakára, ennek fejében harmadmagával aludt egy ágyon a szobában, melyben tizennégyen laktak. Viszont a burdosné előlegezte a pénzt és a kosztot, amíg munkaalkalmat nem kapott. A vacsora kiadósa tíz cent. Az asszony, akit mindenki miszisznek szólít, a tűzhely körül forgolódott s főzte a vacsorát. Egy-egy pillanatra abbahagyta a főzést és forró vizet öntött a vájdlingba, amelyben a burdosok mosakodtak. Közbe-közbe erős tenyerével egyet-egyet tréfásan ráütött a mosakodók vállára, hátára, mintha a testvérük, feleségük vagy szeretőjük lett volna. De hát a férj nem is számít a burdosházban. Itt a burdosné az uralkodó és a legrégebben ott lakó burdos a parancsoló. Az asszony többnyire mindenkihez szíves, itt mindenkivel tegeződött; egy furcsa, minden megszokottól elütő családi élet fejlődik ki egy-egy ilyen burdos-házban, ahol a burdos mindent megtalál: lakást, ételt, asszonyt. Nem tudom, hogy a többi nemzetiségnél is így van-e, de a magyaroknál biztosan... (Budapesttől a Föld körül Budapestig) A burdosné elmondta, hogy havonta ötven dollárt tud félretenni, férjével együtt, aki gyakorlatilag házi cseléd, néhány év múltán hazakészül (már tíz éve vannak kinn) s otthon majd — ezt tervezik — magától értetődően visszailleszkednek az otthoni, falusi társadalmi viszonyokba, persze már „gazdagon”. Pásztor nem botránkozik meg ezeken a viszonyokon, emberi természetességgel ismerteti, amit átélt. Haragra a valódi előidéző okok miatt gerjed: Pennsylvania állam a magyarok egyik legerősebb fogyasztója. Idejön a legtöbb magyar munkás, holott ennek az államnak a törvényei a legembertelenebbek, itt Lenyűgöző, hogy milyen alapossággal jár utána mindennek: elemi iskolai tankönyvekből kiírja a Magyarországra vonatkozó amerikai tanításokat; kinyomozza, hogy az Egyesült Államok törvényhozása kis híján a magyar bevándorlókra is kiterjesztette a színesekre érvényes megkülönböztetést, mely törvényjavaslat csak azért bukott meg, mert a magyarok fehérbőrűek lévén nehéz lett volna őket a nem diszkrimináltaktól megkülönböztetni, hogy a magyar munkások nem hajlandók figyelembe venni a négerek elkülönítését és egyetértésben élnek velük; hogy milyen körülmények között történik a fedélközi utazás egy hajón; hogy mi a különbség a Californiába származott magyarok és a pittsburgiak között... gépek, szikrázó tüzek közepette. Földműves nép vagyunk, de főképpen azért, mert nincs iparunk ... (Tengeren, tengeren túl) De ezek a magyar munkaerők éppen a szabadság földjén váltak igazán rabszolgává; a szerző szavaival: „A szabadság földjén a legnagyobb szolga az ember” — rabszolgának való eladásuk azonban már otthon kezdődött, ahol szülőfalujuk jegyzője bocsátotta áruba őket. Pásztor Árpád ugyanis kimutatja, hogy magyarországi falusi jegyzők amerikai cégek ügynökeiként kivándorlónként bizonyos öszszeget kapnak. És milyen érdekes Pásztor számítása, mely szerint az első osztályú utasok luxusútját is a fedélközi kivándorlók teszik lehetővé. A kései olvasó nem is tudja, min csodálkozzék jobban és minek örüljön inkább: a rég tovatűnt 65 évvel ezelőtti amerikai magyar világ felfedezésének, vagy a kíméletlen, pontos és mégis érzékenyen,, művészien fogalmazott prózának. Ne feledjük, hogy az éppen ezekben az években átalakuló, mert a rotációs nyomást általánosan alkalmazni kezdő világsajtó valóban a szenzációt, a különöset, a furcsát, az egyszerit hajszolta; Pásztor Árpád pedig egyáltalán nem látványos munkássorsokat nyomozott, fedélközön utazva, álruhába öltözve. Cikksorozata nemcsak leleplezés, hanem társadalombírálat, egy szociálisabb politikai és társadalmi rend sürgetése. Olyan értékek ezek, amelyek láttán csak vonakodva soroljuk fel Pásztor Árpádnak azokat az egyéb érdemeit, melyeket a nagy ritkán róla írt megemlékezések vagy lexikoni cikkek érthetően sohasem mulasztanak el megemlíteni: hogy ő írta az első magyar verset Leninről; hogy ő készítette az utolsó interjút Tolsztojjal; hogy ő adta ki először magyarul Walt Whitman verseit; hogy tudományosan is figyelemre méltó életregényt írt Vajda Jánosról, hogy a némafilm korában filmet írt Bajor Gizinek... Ez mind igaz és méltatandó, de valahogy adattá, kerek évfordulók kötelességszerűen megemlített hősévé szürkíti ezt a jó írót, ezt a kitűnő publicistát, akit nemcsak tisz telettel emlegetni, hanem olvasni és persze kiadni kellene. Annál is inkább, mert Pásztor Árpád típusa annak a tehetséges, haladó, értéket alkotó írónak, aki — bár egyik kötetét, mint említettük, a Nyugat adta ki — valahogy nem kerülvén be annak a körnek a közepébe, amely kör alakjairól irodalomtörténeti kézikönyvek folyton — joggal! — írnak, s akiket méltán tanítanak az iskolákban, hovatovább kikopik a köztudatból és lassanként feledésbe merül. Emlékeznek a régi amerikai némafilmekre? Hébe-hóba a tévé is vetíti őket: Chaplin, Stan és Pan meg mások alakjai mögött régesrégi ormótlan autók száguldoznak, nyakkendőtlen, foszlott kabátú emberek bámulnak egy-egy önfeledt pillanatra a felvevőgép lencséjébe; kezeslábasba öltözött munkások sietnek ki a gyárkapun, álldogálnak kocsmák pultjai mellett; egy visszahozhatatlanul eltűnt, de a mozgókép által rögzített és így halhatatlanná varázsolódott világ. A hajdan éles fényben készült felvételek az idő és a sokszori másolás hatására megfakultak, elszürkültek, de ez a tompa fény valami furcsa sejtelmességgel vonja be a rég temetőben porladó emberek alakját. Ilyen hatást kelt ma az olvasóban Pásztor Árpád cikksorozata egy olyan rég eltűnt és nyilván az amerikai néptömegbe felszívódott magyar munkásrétegről, amelynek többsége, már az első világháborúról is csak újsághírekből értesült. NEMESKÜRTY ISTVÁN: Mikor fedeztük fel Amerikát? minden és mindenki a tőke, a Carnegie kezében van, az ügyész, a bíró, az ügyvéd, a bankár, a közjegyző, a tanár és tanító és mind egyetlen hatalmas láncot alkot, amely elfogja, többé nem ereszti ki és a legutolsó csöpp vérig kizsákmányolja a tudatlan, magával tehetetlen magyar munkást... Soha törvényszék előtt ebben az államban munkásnak nem lehet és nem volt igaza, mert minden bíró és minden paragrafus meg van vásárolva... Óva kell inteni népünket, mielőtt hajóra száll, Pennsylvaniától. (Budapesttől a Föld körül Budapestig) Pedig a magyar munkás jó munkaerő. Bámulatos, hogy az a nép, mely eddig minden idejét a mezőn, szántás-vetés mellett töltötte el, mily ügyesen dolgozik az acélgyárakban, hogyan kapja el az izzó acélrudakat, hogy áll a zúgó 12 napi útért 1 fedélközi utas fizet: ISO Koronát 12 napi útért ugyanazon a hajón I. osztályú utas fizet: 275 Koronát Egy hajón utazik 2000 fedélközi utas, egyetlen hajóút bevétele tehát csak fedélközi utasból 260 000 Korona míg viszont a hajóút maga a társaságnak 100 000 Koronájába kerül. Molnár V. József: Jel és szerkezete ilitiiitftrt iE Sf iE V * * TOLNAI GÁBOR: Jókai jubileumára Miről is szólhatnak Jókaira emlékező ülésszakunkon a megnyitó szavak? Miről is szólhatnak éppen általam, aki sohasem voltam az író művének elemzője, kutatója, aki ez esetben az egyszerű olvasók sorába tartozik? Igen, az egyszerű olvasók sorába tartozom, mert hasonlóan olvastam, szívtam magamba műveit — a szakmai tehertételek nélkül — gyerek- és ifjúkoromban, mint hazánk minden állampolgára, csaknem százharminc esztendeje, mióta regényei és egyéb alkotásai egymás nyomában megjelentek. De nemcsak gyerek- és ifjúkoromban. Egy-egy regényét — már úgynevezett „értőként” __ elővettem később is, túl a harmincadik évemen, sőt annál jóval később is. És az olvasás öröme sohasem fakult bennem, sohasem ért csalódás; a kiemelkedő művek varázslatos hatása járt át mindig, az újraolvasás napjaiban, óráiban. És tudom, hogy igazában így van és volt vele szinte minden olvasója, mert az ő alkotásainak van valami olyan sajátossága, sajátosságainak olyan sora, amelyek ritka esetben tévesztenek hatást, népszerűséget A balatonfüredi Jókai-ülésszak megnyitója szülnek, az évtizedek változásai ellenére. Bizonyára igaza van Sőtér Istvánnak, amikor így ír róla: — Akit sokan ismernek, azt sokan félreismerik, s aki túlságosan népszerű, az nem mindig az igazi értékei miatt. — De ismerjük Rilke kissé szkeptikus szavait is, valahogy ekként fogalmazott: — A viághír nem egyéb, mint jórészt egymást követő félreértések sorozata. Nem az én feladatom most kifejteni Jókai hatásának titkát, elemezni igazi értékeit, vázolni a vele kapcsolatos félreértéseket, írói gyengéit. Hadd szóljak arról, hogy a hazai közvéleményben — az értők és az olvasók tudatában egyaránt — valami furcsa nézet uralkodik az úgynevezett népszerűségről, nem egyszer joggal. Gyakorta észlelhetjük, hogy eleve gyanús az a műalkotás, amelyet sokan olvasnak, s ezzel ellentétben, máskor viszont a népszerűtlenség a magas „színvonal” fokmérője. És Jókaival kapcsolatban különösképpen él ez a gyanakvás, hiszen az olvasmánystatisztikákban — még ma is — több kétes értékű íróval együtt, az élért szerepel. Szavaim — úgy vélem — azáltal lehetnek hiteles szavak, ha megvallom, a gyerek- és ifjúkori Jókai-mámor nyomában magam is félretettem műveit, ízlésváltozásom mellett, elsősorban az említett okok folytán kiiktattam a nagyok panteonjából. Harmincéves éppen elmúltam, amikor újra elővettem regényeit, mégpedig nem kisebb személyiség hatására, mint az egészen más, Jókaiétól eltérő módszerű, szemléletű — Babits Mihályéra. Néhány hónappal ezelőtt, más összefüggésben írtam már erről, szólok most Jókai Mór születésének százötven esztendős évfordulója alkalmából is. — 1941 júliusának végén, alig két héttel a költő halála előtt, négyen ültük körül Babits Mihály betegágyát, Esztergomban, Joó Tibor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Weöres Sándor és jómagam. A költő paplanján egy Jókai-regény hevert kinyitva. Kérdésünkre — a beszédre már régen képtelen költő — valami effélét írt úgynevezett „beszélő füzeté”-be: — Ifjúkorom óta nem olvastam Jókait. És most rá kellett jönnöm, hogy nagy író, világirodalmi szintű író. — Majd ekként. — Szeretnék még tanulmányt írni róla. Babits figyelmeztetése nyomán, az újraolvasott regényekkel kapcsolatban félretettem a furcsa előítéletet. Azóta — az ő esetében semmiként —, a népszerűséget nem hátránynak, hanem előnynek tartom. Ismerem az író gyengéit, de bámulom igazi értékeit. Megértem és örömmel töltenek el máig tartó külföldi sikerei. Hiszen nemcsak idehaza népszerű, odakint hasonlóan, keleten és nyugaton még mindig kiadásra kerülnek művei, a világ nagyjait magukba foglaló sorozatokban és sorozatokon kívül. Ki ne örülne ennek a népszerűségnek, tudván, hogy az ő életműve — sajátos, s az európai romantika eszközeivel korántsem azonos eszközökkel — magába foglalja Magyarország hossz és keresztmetszetét; igaz, ellentmondásosan, de mégiscsak magába foglalja. Az ő romantikus jelenés múltábrázolása ugyancsak hátrány, de ugyanannyira előny. Ugyancsak előny Jókai utolérhetetlen mesélőkedve, megjelenítő ereje, valamint kora tudományosságában való nagy jártassága és annak köztulajdonba vitele. És ez sem mellőzhető értéke ennek a nagyon népszerű írónak. Az imént mondottakkal összefügg, hogy elődeink tőle ismerték meg távoli és közelebbi múltunkat, s értelmezték az egykorú jelent. Idegen nyelvű olvasói ugyancsak az ő műveiből ismerték meg Magyarország világát. Jókai idealista volt, múlt századi értelmében a szónak. Ez a kék szemű idealista rendíthetetlenül hitt a fejlődésben, hitt a nagy emberi eszményekben, a szeretetben, az igazság és a jóság fokozódó gyorsasággal közelgő győzelmében. Úgy vélem, máig kiterjedő hazai és külföldi hatásának, sikerének, népszerűségének ez is egyik titka. Hiszen a világ különböző tájain újra és újra fellépő barbárság láttán jólesik az olvasóknak ez a sokszor naiv, s mégis mindent átható hit az igazság győzelmében, a szeretetben, a jóságban, az emberben az embertelenség körülményei között. Visszakanyarodva a félreértett népszerűséggel kapcsolatban mondottakhoz. Tudom — vannak ilyen tapasztalataim —, bőségesen akadnak rajongó olvasói, akik szégyenkezve vallják be — sőt olyanok is, akik be sem merik vallani —, hogy Jókai a legkedvesebb íróik sorába tartozik. Akadnak — és ezt se hallgassuk el — szakemberek is, akik bár az íróval és műveivel foglalkozva, kétségtelenül nagyra tartják és mégis szinte magyarázkodva, mentegetőzve, védekező állásban szólnak jelentőségéről. Furcsa mozzanatok az utóbb mondottak egytől egyig — mondjuk ki nyíltan —, a sznobizmussal rokon sajátosságok körébe tartoznak. Ne szégyelljük, hogy Jókai Mór nagy író volt, nemzeti irodalmunk egyik legnagyobbika. Legyünk büszkék arra, hogy hatása kiterjedt és kiterjed ma is, csaknem az egész világra, hogy az — oly sokszor kételkedő — emberben is ébren tartja az emberségben, a jóságban, a szeretetben, az emberi haladásba vetett, gyermekien tiszta hitet. 1975. OKTÓBER 4. NEVETÉSRŐl